2017. december 10., vasárnap

BERNARD LE CALLO'CH: Kőrösi Csoma Sándor naplója (6)

1839. június 28.

A dzsammui dográk ladaki inváziója óta az újságokban figyelem, mit írnak e térség eseményeiről. Elég kevés szó esik róluk, az igaz, tegnap mégis felugrottam, amikor azt olvastam a Gazette du Bengale-ban, hogy a hónap elején Zanszkar lakossága fellázadt elnyomói ellen. Harcok folytak Zanglában, írják, a megszállóknak sietve vissza kellett vonulniuk a hágók felé. Azok, akik a Penszi hágón át nyomultak vissza Purigra, Panikar és Szuru mellett szembe találták magukat a szintén fellázadt purigi lakossággal. Nagy a veszteség mind a két oldalon, több száz dogra fogságba esett. A felkelés központja Draszban található. Zorawar Szingh állítólag véres bosszúra készül.
Miközben ezeket a híreket olvasom, és az annyira ismerős neveket nézem, képzeletben visszautazom az időben tizenkét, tizenhárom évet. Akkor magam is a Zanszkar völgyében tartózkodtam. Olyan békésnek tűnt a szörnyű szárazságában, olyan távolinak a világ zajától, a háborús fenyegetésektől! Mi az ördögöt akarnak ezen a kietlen vidéken az alföld gazdag, zöldellő völgyeiből érkező hindu hódítók? Itt, hol nincs is mit ágyútűz alá venni? Miféle szükség hajtja őket, hogy ennyi vesződség árán gyámságuk alá helyezzék ezt a néhány ezer zanszkárit, kik ellenállni is képtelenek, s még csak vonzó hadizsákmánynak sem jók? Már fizettek sarcot, vészesen meg is terhelte nyomorult kis jövedelmüket. Mit lehet még követelni attól, kinek semmije sincs?
Elszomorítanak ezek a Ladakra újabb csapásokat hozó súlyos események. Ebből senkinek nem lesz haszna, se a győzőknek, se a legyőzőiteknek. Szeretném tudni, mi lett a sorsa az én lámámnak. Él még? Vagy áldozatul esett a háborúnak? Bebörtönözték? A lázadókkal tart? Annyi kérdés merül fel bennem, de választ nem remélhetek.

Kalkutta, 1839. július 16.

Malan Dél-Afrikába utazott, Fokvárosba. Tegnapelőtt szállt hajóra a feleségével és a gyermekeivel. Tibeti leckéink átmenetileg megszakadtak.
Ideérkezésének első pillanataitól kezdve panaszkodott az éghajlatra, az elviselhetetlen melegre, a fullasztó nyirkosságra. A felesége még nála is jobban szenvedett. Olyasféle bajok gyötörték, mint az asztmásokat. A gyerekek is rosszul érezték magukat ezen a gőzfürdőhöz hasonló, túlmelegedett klímán. Elvesztették az étvágyukat, álmatlanok lettek. Annak ellenére, hogy a szellőz-tetők reggeltől estig, sőt még éjszaka is forgatják a levegőt az angol házakban, és, hogy az állandóan nyitott ajtók, ablakok huzatot okoznak; dacára legyezőknek, ultra könnyű viseleteknek, mindennek, amit az emberi leleményesség csak kitalálhatott az itteni pokoli vidékek izzó forrósága ellen, nem bírták tovább egy évnél. Malan egyébként folyton az időjárást szidta. Azt hitte, hozzászokik majd, de az ellenkezőjét kellett tapasztalnia. Míg az én bőröm mindig száraz maradt, ő rajta csurgott a verejték. Csak attól elöntötte a víz, hogy a Park Street-en átjött a Társasághoz. Rosszul érezte magát, reszketett. Többször belázasodott, és ágynak is esett. Ezért határozta el, hogy kihúzza a baj méregfogát: családját hazaküldi, ő maga Fokvárosba megy, hogy ott töltse a legyöngült egészségének helyreállításához szükséges időt. Elviekben, ha minden a terv szerint zajlik, a felesége és gyermekei novemberben érkeznek angol földre. Ami Malant illeti, ő a következő télre visszatér Kalkuttába. Még mindig a misszionárius munkának szeretné szentelni magát, és nagyon lesújtaná, ha erről le kellene mondania. Haragudna magára, amiért csak a Bishop's College-ben leadott órák miatt jött Indiába. Meggyőződésem, hogy nem fog sikerülni neki a dolog, hacsak nem a tibetieket indul evangelizálni. A Himalájában nem fenyegeti forróság, se a kellemetlen, nyirkos levegő. Inkább állandó hideget és szaharai szárazságot talál ott, miként azt éveken át én is megtapasztalhattam a saját bőrömön. így kerek a világ. A misszionáriusok közt is van, aki Bengália éghajlatának áll ellent, és van, aki a tibetit bírja. A hozzám hasonlók, kik mindkettőt egyaránt elviselik, inkább kivételt képeznek.
Nemrég megjelent az „Ázsiai Kutatások" 1839-es száma. Ez a huszadik azóta, hogy 1788-ban megalapították ezt a jelentős tudományos folyóiratot. De sajnos az utolsó is. A Társaság úgy döntött, beszünteti a lapot, hogy minden anyagi eszközével a havonta megjelenő « Journal »-t támogathassa. Bizonyára igaza van, mégse tudom megállni sajnálkozás nélkül, amiért ilyen áldozatot kellett hoznia néhány ezer rúpia miatt. Olyan kis dolog ez a Kelet-indiai Társaság költségvetéséhez képest.
Mindenesetre az „Ázsiai Kutatások" e legutóbbi száma meg is örvendeztet, hiszen leközöl tőlem három tanulmányt. Az első a „A Sákjamuni Buddha életének feljegyzései, irányadó tibeti szövegek idézetei" címet viseli, ez harminckét oldal. Lényegében a tibetiül rGya cser Rol-pa-nak hívott Lalitavisztarából való idézetekről van benne szó, és egy kevésbé ismert műről, a Mnon-par Byung-va-iól. A második a Prajna Paramita elemzése, azaz: Sher-Csin Phal-Csen-dKon-Seks Do-de Nyang-Das és százötvenkilenc oldalt ölel fel. Ez azoknak az olvasmányoknak a gyümölcse, amelyeknek kanami tartózkodásom alatt szenteltem magam. Feltárom benne a nyugati keletkutatók előtt a Mahájána vallásos irodalmának egyik nem kanonikus alapművét.
Ami a harmadik cikkemet illeti, az a tibeti kánon második részét, a Tandzsurt szándékozik megismertetni az általam idézett részletek segítségével. Nyilvánvalóan, egy több mint kétszáz értekezést tartalmazó gyűjtemény harminckét oldallá tömörítése bűvészmutatványnak tűnhet. És az is, vitathatatlanul. Mivel azonban én vagyok az egyetlen európai, aki el tudta olvasni a kérdéses gyűjteményt, legalább egy rövid áttekintést akartam nyújtani azok számára, akiket érdekel, és izgat a nagy szekér buddhizmusa. Ez a cikk nem más, mint logikai folytatása annak, amit a Kandzsurról írtam az „Ázsiai Kutatások" 1836-ban megjelent számának 41-93 oldalán. így most már a tibeti szent szövegek egészének viszonylag teljes elemzése rendelkezésre áll.
Természetesen, mindezen munkák régen elkészültek, már 1834 vagy 1835-ben, terjedelmüknél fogva azonban akkor nem kaphattak helyet a Társaság kiadványaiban. Köszönet James Prinsep-nek, amiért megtette a szükséges lépéseket, hogy ne maradjanak tovább az irattári dossziék között.

Kalkutta, 1839. december 8.

Henry-Thoby Prinsep történész
Malan tegnap érkezett vissza Fokvárosból. Jobban van. Arra kért, azon nyomban folytassuk tibeti leckéinket. Mint megvallotta, dél-afrikai tartózkodása alatt tovább folytatta a munkát, hogy formában maradjon, és nehogy elvesztegesse az időt. Megkérdeztem tőle, még mindig arról ábrándozik-e, hogy misszionárius legyen. .Jobban, mint valaha!" válaszolta kétséget kizáróan. „Azért jól gondolja meg, mielőtt belevág a kalandba, feleltem. Ha már szerencséjére a tibeti tanulásába fogott, válassza inkább a Himaláját, mint sem a Gangesz völgyét vagy a Karnatikot! Bengália éghajlata egy év alatt felmorzsolta önt, noha vannak az indiai angolok között olyanok, mint Wilson volt, vagy Swinton, akik huszonöt-harminc évig is bírták. Ez azt jelenti, hogy ön nem a trópusokra született. Ha tényleg hittérítő misszióra adja a fejét, legalább ne ölje meg magát!" Ebben egyetértett, s azt hiszem, a tanácsom megfogadása mellett döntött. Feltéve, ha marad rá ideje.
Pillanatnyilag, természetesen minden rendben. Tél van. Az idő hűvös, a levegő könnyű és kevésbé nyirkos, mint az év többi részében. De mi lesz, ha eljön a tavasz? Április elejétől a meleg fullasztóvá válik, hogy a monszun közeledtével csak tovább fokozódjon. Az esős évszakban a meleget felváltja a mindent átitató nyirkosság. Az embernek aztán október végéig kell várnia, hogy újra fellélegezhessen. Maian szervezete ezúttal kibírja-e azt, amit a múlt évben sem viselt el? A legkevésbé sem bizonyos.
Az Afganisztánba küldött brit expedíció sikerrel járt. Ha, mint korábban állították, az volt a cél, hogy Suja ul Mulk sahot visszajuttassák trónjára, ez augusztus 7-én megtörtént. Dóst Mohammed Bukharába menekült, néhány híve a Hindu Kus legtávolibb részein uralja a vidéket, és szörnyű bosszút esküszik. Mac Naghten megkapta, amit akart: kinevezték a főkormányzó teljhatalmú küldöttének Kabul királya mellé. Azt hiszem, az angol-indiai haderők jelenlétének köszönhetően a király helyett inkább ő tartja kezében az országot. Alexander Burnes személyében, – aki Gerard doktor utazótársa volt – nyughatatlan, ugyanakkor befolyásos helyettese van. A maguk módján mindketten az angol gyarmati imperializmus tipikus ügynökei. A kutató és földrajztudós látszatát keltve, Burnes az elmúlt tíz esztendőben mindvégig hódító hadjáratra készítette elő a vidéket, aminek most le is aratja a gyümölcsét. Azzal az indokkal, hogy Rándzsit Szinghnek visz ajándék lovakat Anglia királyától, olyan vidékre jutott el, ahová előtte senki. így járt el Dóst Mohammednél és Bukhara emírjénél is. Ez utóbbi jelen pillanatban azon tűnődik, angol vagy orosz módra tálalják-e majd.
Miközben Anglia kezet nyújt a föld legbizonytalanabb, leghevesebb, és örökösen forrongó népének, az teljességgel hidegen hagyja, mi történik a békés ladakiakkal. Pedig ők felajánlották, legyen hűbéruruk. Mindössze annyit kértek cserébe, hadd helyezkedhessenek védőszárnyai alá, hogy nyugodtan őrölhessenek tovább imamalmaikban, és eltarthassák megszámlálhatatlan lámáikat. Olyan ellentmondás található itt, amilyenben bővelkedik a történelem: az angol hatalom komoly erőfeszítések árán betévedt az afgán darázsfészekbe, noha arra mindössze egy gesztusra futotta tőle, hogy Gulab Szingh becsvágya elől elállja az utat, és Ladakot az indiai mozaik védett államává tegye.
Túlontúl megörülvén annak, hogy angol ellensége – átmenetileg afgán földön szövetkezve – nyugat felé hódít, Zorawar Szingh megint támadásba lendült: ismét lesújtott a szerencsétlen ladakiakra s újabb háborús adókat vetett ki rájuk. Egyúttal megszabadult a már takarónak is kevés királytól, és felszólította a népfelkelő sereget, csatlakozzék haderőihez Baltisztán meghódítására. Azt kell mondanom, ez utóbbi intézkedés többek örömét is kiváltotta. Ladák olyan sokáig volt a balti betörések áldozata, hogy mára már az egész lakosság kínhalálát kívánja ezeknek a hitszegő tibetieknek, kik régi, kasmíri mestereik kedvéért áttértek az iszlámra, valóságos sebeket ejtve azóta a ladakiak testén. A gondolat, hogy laposra verhetik őket – még ha egy idegen hindu herceg zászlaja alatt is -, felpiszkálta bennük a tüzet s időlegesen megbékéltek a dográkkal. Az ügy egyébként nem húzódott soká. Zorawar Szingh szokásos brutalitásával hirtelen lendült támadásba. Ahmed Sah, Iszkardó királya ugyan szembe akart szállni vele, de ezúttal emberére akadt. Egy kéthetes hadjárat elég volt, hogy – egész Ladák örömére – Baltisztán visszasüllyedjen Dzsammu új gyarmatának sorába. Rándzsit Szingh birodalma tehát tovább terjeszkedett az elmúlt hónapokban, és ezzel még biztosan nincs vége. Zorawar a Karakorum hegyein túl fekvő Jarkand meghódítását tervezi. Meddig megy még el, ha az angolok nem állítják meg?
Az idei 1839-es évben a politikai térkép jelentősen átrajzolódott. Az angolok Kabulban vannak, a szikhek elfoglalják az odavezető utakat. Zorawar Szingh Ladák és Baltisztán ura. De főleg e felfordulásban főszerepet játszó két férfi néhány hónap különbséggel bekövetkezett eltűnése említésre méltó. Allard tábornokról és Rándzsit Szingh maharadzsáról beszélek. Az első január 23-án, hirtelen, csapatai élén lelte halálát, Hajber közelében. Mindössze ötvenöt éves volt. Állandóan hadakozó életmódja azonban nem késlekedett felemészteni erejét. Hűséges hadvezérének halálhírét hallva, Rándzsit Szingh megparancsolta, hozzák vissza holttesttét Lahore-ba, ahol díszes temetésben részesült. Öt hónappal később, június 27-én ez utóbbi is elhunyt, utódainak mind lélekszámban, mind területileg jelentős birodalmat hagyva hátra, amelyet legyőzőre nem találó s legyőzhetetlen hírben álló hadsereg véd, és amely az indiai fél-kontinens egyetlen független állama. Negyvenévnyi uralkodás alatt a szikh klánok egyikének e vezére tekintélyének és erőskezűségének köszönhetően különleges hatalmi magasságokig tudott felkapaszkodni. Olyannyira, hogy egy lapon emlegetik Őfenségével, magával a főkormányzó-val. Mi lesz ezzel a soknemzetiségű állammal, amely összetartását kizárólag uralkodója személyiségének köszönheti? Ezen tűnődöm. Lahori királyság helyett az egyszerűség kedvéért a „szikhekről beszélnek", pedig ez az indiai vallás ott kisebbségben van. A népesség nagyját az egymást gyűlölő muzulmánok, hinduk alkotják. Elképzelhető-e az a csoda, hogy békés együttélésük még sokáig folytatódjék, ha a dicsőséges maharadzsa utódai nem rendelkeznek az ő kivételes képességeivel? Bizonyára nem én vagyok az egyetlen, aki aggódik emiatt. Az angolok, kikkel gyakran találkozom, ugyanezeket a kérdéseket teszik fel maguknak, és hasonló válaszra jutnak: „Az egész birodalom össze fog omlani. Pandzsáb szétszakad a már működésbe lépett centrifugális erők hatására." Nemrég találkoztam Henry-Thoby Prinseppel, a szikh királyság legtájékozottabb történészével. Ő azon a véleményen van, hogy ennek a történelem véletlenszerű alakulásában s a minden irányban véghez vitt hódítások révén született építménynek nincs semmilyen jövője. Nyilván az ott szolgáló európai katonatiszteknek is ez a véleménye. Ha Avitabile és Ventu-ra marad, a többiek távoznak, de lehet, hogy már meg is tették. Nincs többé mit remélni ettől az angol-indiai hatalom álkapcsa közé szorult, törékeny építménytől. Megsemmisülésre ítéltetett, s valószínűleg gyors megsemmisülésre.

Kalkutta, 1840. január 22.

Salamon-César Malan lelkész feladja a játszmát. Úgy döntött, felszáll az első Liverpoolba tartó hajóra. A múlt hónapban elkísérte Maldába egy misszionárius körútra induló anglikán hittársát, hogy meggyőződjék róla, miféle munkát kellene végeznie, ha maga menne hirdetni az igét a bálványimádó népek közé. Elbátortalanodva tért vissza az útról. A téli évszak és a jó utazási körülmények ellenére egészsége nem bírta a megpróbáltatást. Sokáig dédelgetett álma lehetetlennek látszik. India megölné, mielőtt egy embert is megtéríthetne. Amikor eljött hozzám, hogy beszámoljon elhatározásáról, szeme könnyekben úszott. Annyira szeretett volna misszionárius lenni! Vigaszul felhívtam rá a figyelmét, hogy Isten útjai kifürkészhetetlenek, és sok más módon is szolgálhatja Krisztust: kevésbé fáradtságos és valószínűleg eredményesebb módon. Megkérdeztem tőle, döntését „hatálytalaníthatja-e valamiféle ok"? Nem, az visszavonhatatlan, felelte. Jóllehet se kíváncsi természetű, se tolakodó nem vagyok, azt hittem, célozhatok arra a tervére, hogy a tibeti vidékeken hirdetné vallásunkat. Fáradtan, sorsába beletörődve felelte: „Még ott fent sem tudnám véghez vinni a dolgot". Ekkor, miként villám sül ki a felhők közt, támadt egy ötletem: ha barátom nem válhat misszionáriussá Indiában vagy Tibetben, hazájába visszatérvén miért ne lehetne az én munkásságom folytatója? Sikerült alapos tudásra szert tennie a tibeti nyelvben, tagadhatatlanul bizonyítják ezt az általa fogalmazott szövegek. Ha csak egy kicsit tovább gyakorol, megalapíthatná Angliában a tibetisztikát, miként én tettem Indiában. Végül is, sok címre tett szert ahhoz, hogy taníthasson valamelyik angol egyetemen, annál is inkább, mivel már itt, a Bishop's College-ban is tanított, ráadásul – én úgy láttam – mindenki örömére. Ha Wilsonnak nemrég létrehoztak egy szanszkrit tanszéket, Maian miért ne kaphatna egy tibetit? Persze, ő egyházi személy, valódi hivatása inkább az egyház berkein belülre szólítja, de a lelkészi és tanári feladatok egyáltalán nem összeegyeztethetetlenek, miként azt az ő példája is bizonyítja. S ha én magam nem utazom annak idején Ázsiába? Talán az erdélyi kálvinista egyház lelkészeként és az egyház hatáskörébe tartozó valamelyik intézmény tanáraként nem ugyanilyen helyzetben lennék? Nem tudom, túlzott önámítás-e azt képzelnem, hogy egy ilyen hozzáértő ember, mint Maian, el tudja vállalni hazájában a tibeti nyelv oktatását? Természetesen, ennek ellent lehet vetni: nem elég létrehozni egy tanszéket ahhoz, hogy ott diákok is legyenek. De miként lennének diákok, ha nincs tanár? Számomra mindenesetre nyilvánvaló, hogy ha van ország Európában, ahol elég gyorsan felébredne a tibeti nyelv iránti érdeklődés, az csak az Egyesült Királyság lehet, hiszen Indián keresztül neki vannak egyedül kapcsolatai a Himalájával. Nem kell nagy tudósnak lenni ahhoz, hogy kitaláljuk, az angol-indiai hatalom előbb vagy utóbb kiveti majd hálóját e magas hegyek népeinek legalább egy részére. Ha lord Auckland ilyen nagy kockázatot vállalt egy olyan megzabolázhaíatlan nép meghódítására, mint az Afgán, könnyen kitalálhatjuk, hogy ő, vagy valaki más majd egyre nagyobb és nagyobb mértékben kívánja kiszélesíteni az indiai birtokok hatalmas területét, egészen a hegygerinc vonaláig. Igaz, lord Auckland elhagyta Ladakot, mint ahogy egyik vadásznak odahagyja zsákmányát a másik, de a Pemberton küldetés, melybe engem is meghívtak, jól bizonyítja: a jelenleg független himalájai szegélyre a kalkuttai kormány már rávetette a szemét.
Anélkül, hogy tovább spekulálnék, azt leszögezhetem: Malan volt az egyetlen tanítványom. így tehát ő az egyedüli európai - míg be nem bizonyosodik az ellenkezője – aki folytatni tudja, amit elkezdtem. Ha hittérítő vált volna belőle, nem tudott volna elmélyülni a tibetisztikához szükséges aprólékos és összetett tanulmányokban, még akkor se, ha tibeti nyelvű országba küldték volna. Viszont, ha visszatér Európába, ott hasznosíthatja az együttműködésünk alatt szerzett ismeretanyagot. Minden esélye meg van, hogy – még ha nem is válik egyetemi tanárrá – továbbra is maradjon elég szabad ideje a tibeti nyelvre és civilizációra. Sajnos a brit könyvtárak, ahogy én tudom, még csak nagyon korlátozott számú tibeti nyelvű művel rendelkeznek. A londoni székhelyű Királyi Ázsiai Társaságnak elküldték ugyan a tanácsomra néhányat azokból a kötetekből, amelyekből itt két példányunk van, ez azonban nagyon kevés. Ahhoz legalábbis túl kevés, hogy lehetővé tegye egy egyetemi tanszék megfelelő működését.
Viszont én megőriztem a nyugat-himalájai tartózkodásomkor összeállított tibeti könyvtáramat. Meg van a hat kézirat is, amelyeket kérésemre a három lámám akkoriban írt, amikor Zanglában időztem. Van még úgy negyven fa-metszésű könyvem, ezeket Phuktalban, majd Kanamban szereztem. Meggyőződésem, hogy a British Library polcain sincs ennyi, ha nem számoljuk a kanonikus szövegek gyűjteményét. Mióta felhagytam a tibetisztikával, ezek a könyvek a lakásom második helységének egyik polcán hevernek. Már nem használom őket. Pillanatnyilag nem volna értelme a Bengáli Ázsiai Társaságnak adományoznom a gyűjteményt, hiszen Maian távozásával senki nem marad, aki esetleg használni kívánná. Viszont – mivel nem mondtam le odautazásom tervéről – Mongóliába sem vihetem magammal ezt a terhet. Ilyen körülmények közt, azt hiszem, a legésszerűbb s leghasznosabb megoldás az, ha az anyagot a barátomnak ajándékozom. Ő elviszi Angliába: ott majd hasznára lesz. Feltéve, ha – s ezt erősen hiszem – hajlandó folytatni az együtt elkezdett utat. Egyetlen más európai sem tudna többet kezdeni ezzel az égből pottyant ajándékkal. Egy pillanatig azt hittem, a nagyenyedi Bethlen kollégiumnak küldöm el a gyűjteményt, de mire lenne az jó? Senki nem tudná elolvasni. Arra is gondoltam, hogy a pesti egyetemnek ajándékozom, de ott is csak eltemetnék egy faliszekrényben, a létezéséről sem tudna senki. Ez annyi volna, mint karddal csapni a vízre. Röviden, Maian a helyzet kulcsa. Hiba lenne, ha nem ő kapná ezt az ajándékot. Nemsokára meglátogat, akkor tájékoztatom a dologról, és együtt felmegyünk a lakásomba, ahol rögtön át is veheti a könyveket. Valószínűleg ez lesz az utolsó hozzájárulásom a tibetisztikához. A reggeli sajtó azt írja, Mac Naghtent nemrég baronetté nevezték ki. Én nem csatlakozom a dicsőítők seregéhez. Lehet, hogy Anglia királya úgy véli, az afganisztáni beavatkozás példás dolog, nekem azonban más a véleményem! Szörnyű emléket őrzök arról, amikor 1821-ben keresztül haladtam ezen az országon. Nehéz elképzelni nagyobb összevisszaságot annál, ami akkor ott uralkodott. Másról sem lehetett hallani, csak ágyúzásról, felégetett falvakról, rabszolgának elhurcolt emberekről, földbirtokosok sanyargatásairól, brutalitásról, gyilkolásról, s más erőszakos cselekményekről, amelyek lángba és vérbe borították a királyságot. Az angol megszállás pillanatnyilag ugyan megfékezi a felek háborús fellángolásait, de vajon meddig? Mac Naghten, még ha baronetté lett is, semmit nem tehet egy általános felkelés ellen. A hivatásos hadsereg tehetetlen a gerillákkal szemben. Jól láttuk ezt Spanyolországban, amikor a spanyolok végül arra kényszeríttették Napóleont, hogy visszahúzódjon a határ francia felére anélkül, hogy valaha is megvívott volna egy rendes csatát.

Kalkutta, 1840. március 31.

A múlt hónapban viszontláttam Campbell doktort. Eljött, hogy átvegye az utasításokat, mielőtt felmenne Dardzsilingba. Azt a feladatot kapta, hogy állítson fel ott gyorsan egy állomást, amely felveszi a versenyt Szimlával és Mussoorie-val. Nagyon boldog volt a gondolattól, hogy a maga ura lehet odafent, és olyan maradandó művet hagyhat hátra indiai földön, amiért az eljövendő nemzedékek hálásak lesznek neki. Meghívott, hogy látogassam meg. „Mindig lesz egy szoba az Ön számára" biztosított. Tulajdonképpen, ha elhatározom, hogy eloldom a hajókötelet, és nekivágok a Mongóliába vezető útnak, majd Dardzsiling felé megyek. Hiszen az a tervem, hogy Déltől Észak felé szelem át Tibetet, egészen Kanszuig. De ez nem ebben az évben lesz.
Úgy két hete, egy magyar festőművész érkezett Madraszból. Schöfft Ágostonnak (jobboldalt) hívják. Pesten született, hozzá hasonló művészek unokája, unokafivére, unokaöccse, s fiaként. Mihelyt megtudta, hogy van egy honfitársa a városban, meglátogatott. Milyen édes volt számomra, hogy annyi év után anyanyelvemen beszélhettem! Szó szerint elfelejtettem. Felidéztük Magyarországot, az általa kevéssé ismert Erdélyt, utazásait, az enyémeket. Főleg azonban a magyarok rejtélyes gyökereiről társalogtunk. Szörnyen bőbeszédű lettem. Kifejtettem neki a témáról alkotott nézeteimet, s az okokat, amelyek miatt Felső-Ázsiába akarok utazni. A Hiong Nukról soha sem hallott, de mint mondta, meg van róla győződve, hogy a Hunok tulajdonképpen valahonnan a Kína és Szibéria közti területről érkeztek egykoron. Véleménye szerint – amely megegyezik az enyémmel –, ehhez nem fér semmi kétség. Első találkozásunk késő estébe nyúlt. Éppúgy meglepődött, mint én, milyen izgalom lett rajtunk úrrá. ígéretet tettünk egymásnak, hogy újra találkozunk, s mivel ezt legegyszerűbben a Park Street-i lakásomon tehettük meg, közöltem vele, az ajtóm mindig nyitva áll előtte.
Néhány napja két új alelnökünk van az Ázsiai Társaságnál. Az egyik Henry-Thoby Prinsep, aki időközben a Legfelsőbb Tanács tagja lett, azaz gyakorlatilag a főkormányzó egyik helyettese. Megválasztása nem kizárólag az általa publikált történelmi és statisztikai munkáknak köszönhető. Inkább azért nevezték ki, hogy megszerezze számunkra Őfensége támogatását minden körülmények között, és megkapjuk azokat az anyagi eszközöket, amelyektől több éve meg vagyunk fosztva. A másik Sir Henry-Wilmot Seton, bíró a Legfelsőbb Bíróságon, 1839-től tagja a Társaság igazgatótanácsának. Régi hagyomány nálunk, hogy a vezetők általában bírók közül legyenek kiválasztva. Ennek kétségtelenül szellemi függetlenségük s a pártatlanságra való törekvésük az oka. És talán az is, hogy sok a szabadidejük. Természetesen mindnyájukban megvan a Kelet iránti érdeklődés, de annyira azért ritkán, hogy a témában jelentős műveket alkossanak. Seton a maga részéről még semmit nem írt. De végső soron, ez nem is érdekes. Tőlük inkább azt kérik, hogy szorgalmasan végezzék dolgukat az összejöveteleken, amelyeken mindig a hivataluknál fogva érzett, vitathatatlan tekintéllyel elnökölnek.

(Folytatjuk)

2017. november 27., hétfő

BERNARD LE CALLOC'H: Kőrösi Csoma Sándor naplója (5)

Kalkutta, 1838. augusztus 12.

Már három hónapja, hogy Maian tiszteletes tibeti leckéket vesz tőlem. A bevezető, heti két-háromszori találkozások üteme nagyon hamar elégtelennek bizonyult. Június elsejétől mindennap tartunk órát, és engem kellemes meglepetésként ért, milyen gyorsan küzdi le tanítványom a tibeti nyelv első buktatóit. Kétségtelenül van tehetsége az efféle dolgokhoz, és kivételes elszántsággal rendelkezik. Jobb híján, csak magamhoz tudom hasonlítani: mikor Zanglában felülmúltam Szangje Puncog buzgalmát is, kénytelen volt másik két lámát segítségül hívni. Mindazonáltal, a tanítás itt sokkal könnyebb: angolul beszélhetünk, és használhatjuk a könyveimet. Azért mégis csodálom ennek a kiváló embernek a lelkes odaadását. Végezvén a Bishop's College-i osztályával, idesiet a kánikulai melegben, hogy hozzám csatlakozzék; mint egy kisiskolás, megállás nélkül dolgozik velem, csak azért, hogy elsajátítson egy nyelvet, amely valószínűleg soha nem lesz a hasznára. Jót mulatok legorombított kutyaképén, melyet olyankor ölt magára, ha minden megkívánt udvariassággal együtt megdorgálom, mert lefelejtett egy betűt, vagy rosszul ragozott el egy igét. Ilyenkor teljes bűnbánatba esik, és oly látványosan igyekszik vezekelni a hibáért, hogy megesik rajta a szívem. Ahogy jobban megismerem, rá kell jönnöm, Maian szinte beteges félénkségben szenved. A lelkészi és tanári kettős minőségéből eredő tekintélye ellenére sem biztos magában, önvizsgálatot tart minden kis apróság miatt. A hóbortos és szigorú apától gyermekkorában elszenvedett képtelen nevelést okolja mindezért. Arra kényszerítette például, hogy az asztalnál latinul, kizárólag vallási témáról beszéljen, mikor még alig volt az önmagára eszmélés korában! Ezeknek a nevetséges sanyargatásoknak köszönhetően valódi lelki traumát szenvedett el, amelyből sosem épült fel teljesen. Ekkor nyelvek tanulásába menekült, mert a sors úgy akarta, hogy már hármat is megtanuljon, mielőtt számolni tudott volna. Mivel én magam is félénk vagyok és zárkózott, – mindenesetre kevéssé bőbeszédű és fecsegő – kétség kívül bárki másnál jobban megértem őt. Ezért is éreztük már az első találkozásunkkor, hogy minket egymásnak teremtett az ég. Tényleg igazi rokonszenvet érzek iránta. Ez elsősorban abban a vágyamban nyilvánul meg, hogy átadjam neki, amit Tibetről tudok. Egyikünk sem beszédes természetű, mégis azt látom, hogy találkozásainkkor mindig sok a mondanivalónk egymás számára. Három hónap alatt többet beszéltem vele, mint Prinseppel három év alatt, pedig ő is barátságos velem. S ha már James Prinsep nevét görbítette ide a tollam, engedtessék meg nekem, hogy hangod adjak iránta érzett aggodalmamnak. Két hónapja állandóan szédülésre panaszkodik. Szörnyű fejfájások akadályozzák a munkában, és ezek már a látását is zavarják. Miután tegnapelőtt felállt az íróasztaltól, azonnal a földre zuhant. Szerencsére éppen volt nála egy látogató, aki rögtön segítséget hívott. Elhoztak hozzá egy tudósdoktort. Azóta nem láttam. Az utolsó hírek szerint még mindig az ágyat nyomja. Az orvosok egyelőre nem nyilatkoznak, mindenesetre arra biztatják, hamar hagyja itt Indiát. A levegőváltozás jobban helyretenné az egészségét, mint a gyógyszerészek összes főzete. Úgy tűnik, erre nem hajlandó. Azt mondja, itt Kalkuttában feltétlenül szükség van rá. Ez igaz: ő nélkülözhetetlen. Az Ázsiai Társaság bizonyos mértékig az ő vállán nyugszik. Mindezidáig a barátait is meglepő, kicsattanó életerővel végezte a dolgát, és hatékony is volt, ami a legnagyobb dicséret az övéhez hasonló munkakörben. Nehezen tudom elképzelni az Ázsiai Társaságot nélküle, jóllehel, egyes jó lelkek szerint senki sem pótolhatatlan. Annyi bizonyos, hogy Prinsep 1819. szeptember 15-e óta van Indiában, azaz nemsokára tizenkilenc éve, s ez alatt egyszer sem utazott Európába, hogy egy kis friss levegőt szívjon. De még Szimlába vagy Mussoorie-ba se! Lehet, hogy a Bengália letaglózó éghajlatán eltöltött túl hosszú idő őrölte fel végül veleszületett szívósságát. Pedig
még csak 39 éves.
A Társaság Folyóiratának júliusi száma közölt tőlem két tanulmányt, amelyeket - hajói emlékszem -, 1833-ban írtam. Az egyik a „A buddhizmus különböző irányadó tibeti dokumentumok alapján", a másik „A Tibetben található történelmi-, és nyelvkönyvek felsorolása". Örömmel látom, hogy a tibetisztikába vágó munkáimat továbbra is közli a sajtó, jóllehet a szanszkrit és az indiai modern nyelvek miatt már évekkel ezelőtt felhagytam ezzel a témával. Igaz, Tibet számomra kicsit olyan, mint neszszusz inge: nem tudok kibújni belőle. S mivel én vagyok az egyetlen európai, aki ismeri az ország nyelvét, kultúráját, akaratom ellenére újra meg újra kapcsolatba kerülök vele. Úgy faggatnak, mint egy orákulumot, eljönnek, hogy tanácskozzanak velem, a véleményemet kérik. Néhány napja a skót presbiteriánus egyház lelkészei érdeklődtek nálam a himalájai népek keresztény hitre való áttérésének esélyeiről. Mintha én tudnám! Mások – a Church Missionary Society-hez tartozók –, véleményemet kérik Máté Evangéliumának tibetire fordításának lehetőségéről. Alig telik el hét, hogy ennek vagy annak a kérésére ne kellene újra belevetnem magamat a tibeti ügyekbe, nem beszélve természetesen nyelvleckékről, amelyeket Malannak minden  nap adok. Mielőtt megbetegedett, Prinsep jelezte, hogy az általam is jól ismert Yates tiszteletes hamarosan látogatást szándékszik tenni nálam. Meg akar kérni, hogy fordítsam le neki Dávid zsoltárjait. Egy anglikán pap meg, a nevét elfelejtettem, azt szeretné, ha lefordítanám  számára a lámák beszédeit,  amelyeket az  istentiszteleti ceremóniakor mondanak. Gyakran azok, akik a könyvtárba benéznek, bevallják: csak azért jöttek, hogy kérdéseket tegyenek fel nekem a tibeti buddhizmusról. Hányszor kellett megkísérelnem elmagyarázni, mi is a nirvána a „nagy szekér" szerint, és ennek a fogalma miben különbözik attól, amit a „kis szekér" hirdet? Röviden, akarom vagy sem, Tibet egyfajta megszemélyesítője lettem. Kétségkívül örülnöm kellene ennek. De én mégis inkább bizonyos bosszúságot érzek: ha a műveim egyszer már kijöttek a sajtó alól, szeretném lezárni életemnek ezt a szakaszát, hogy utána más munkáknak szenteljem magam. De nincs mit tenni. Hiába háborognék, tiltakoznék, lázadoznék, mindenki szemében továbbra is afféle „egyedetlen példány" maradnék, egy ismeretlen világ megkerülhetetlen tolmácsolója, kötelezett s kötelező közvetítő, kinek minden kinyilatkoztatott szava ítéletként hullik a földre. Szegény fejem!

Kalkutta, 1838. november 8.

James Prinsep ma reggel hajóra szállt Anglia felé. Az egészsége nyár óta folyamatosan romlott. Kínzó fejfájásai kétszer olyan erősen gyötörték. Be kellett látnia, nem maradhat tovább. November 1-én lemondott az Ázsiai Társaság titkári posztjáról, de barátait biztosította: mihelyt felépül, visszatér. Furcsa mód – úgy tűnt –, erről mindenki meg is van győződve, noha az orvosok igen tartózkodóak maradtak. Ami engem illet, szerintem nem fog visszatérni. Még akkor se, ha javul az egészségi állapota. Már nem tudná elviselni a vidék igen kemény éghajlati viszonyait.
A Társaság vezetői nem jelölték ki a hivatalos utódját, egy ideiglenes triumvirátust bíztak meg a titkári feladatokkal. Meggyőződésük, hogy Prinsep nem is igazán beteg, – és frissebben, mint valaha – nemsokára visszatér. A triumvirátus feladatául a folyóügyek intézését kapta. A kérdéses három személyt természetesen jól ismerem, hiszen hivatalomnál fogva gyakran volt alkalmam találkozni velük. William-Brooke O'Shaugnessy-ről, Ramcomal Szen-ről, és James-Charles-Colebrooke Sutherland-ról van szó. Meglehetősen össze nem illő egységet alkotnak, és számomra kérdés, képesek lesznek-e hosszú időn át együtt irányítani társaságunk kormányrúdját.
O'Shaugnessy tipikus ír: hóbortos, szellemes, csúfolódó; sokat és nagy hangon beszél, különösen szerteágazó ismeretei egy fajta Pic de la Mirandole-lá teszik, humorral és gúnnyal fűszerezve. Ő Bengália haderőinek sebészdoktora, kémiát és gyógyszerészetet tanít a kalkuttai orvosi egyetemen, és kémikus mesterségét még a pénzverdében is gyakorolja. Arról ismert, hogy a főkormányzóság megrendelésére éppen most fejleszt ki egy elektromos távírót. Érdeklődik az állattan, a földtan, a növénytan, a régészet, s az ókori India történelme iránt. Néprajzi tanulmányokat is írt. Az Ázsiai Társaság tagja, hiszen az említetteken felül keletkutató, nyelvész, és érmegyűjtő egyaránt. Mit tudok még róla? Társaságában nem fenyegeti az embert az unalom veszélye. Vele kapcsolatban csak egyetlen kérdés fogalmazódik meg bennem: mindezen elfoglaltságai és hivatalai közt, hogyan talál majd időt a titkári feladatok elvégzésére, mikor Prinsep ezekre áldozta az egész napját? Persze - elviekben - neki elődje idejének mindössze a harmadára lesz szüksége; de nem árt, ha többel is rendelkezik.
Ramcomal Szén esetében igazából nagyon kevés a változás. „Bennszülött titkár" néven (native secretary), neki továbbra is elsősorban társaságunk pénzügyeit kel irányítania. Ezt mindig lelkiismeretesen, szorgalmasan s főleg sikeresen tette. Prinsep távozása semmilyen más hatással nincs munkájára, mindössze egy fajta előléptetésben részesült, mivel ő az első indiai, aki a titkári címig jutott. Egyébként e halk szavú, kimért ember látszólagos nemtörődömsége mögött figyelemreméltó eredményesség rejlik. Diszkrét hozzáértésének, és vitathatatlan leleményességének köszönhetően minden évben sikerül pozitív mérleggel zárnia költségvetésünket.
Ami J.C.C. Sutherland-ot, a harmadik latort illeti, ő jogtudós, egész karrierjét az indiai angol közigazgatás szolgálatába állította. Jól ismeri a szanszkritot, és a hindusztáni hindi formáját. Az indiai civilizációk iránti tudományos érdeklődése vitathatatlan. Neki köszönthetjük például több indiai jogi szöveg angol fordítását. Egyébként régi, aktív és szorgalmas tagja a Társaságnak. Főleg ő rá számítok, hogy majd pótolja Prinsepet azokban a mindennapi adminisztrációs feladatokban, melyek miatt gyakran kötöttem ki irodájában, mióta teljes felelősséggel tartozom a múzeumért és a könyvtárért.

Kalkutta, 1839. január 10.

Súlyos események történtek nemrég. December 10-én az indiai angolok hadat üzentek Afganisztánnak. Lord Auckland hagyta, hogy tanácsadói, és különösképpen Mac Naghten ilyen szélsőséges helyzetbe sodorják. Meg vannak győződve róla, hogy ez csak egy katonai kiruccanás lesz, és a hadművelet megszabadítja majd őket attól a végén már lidércnyomássá váló félelemtől, hogy hatalmas gyarmatukat elárasztják az oroszok. Nem felejtettem el, milyen fogadtatásban részesítettek, amikor először jártam Szabatuban: azzal gyanúsítottak, hogy a cár kontójára kémkedem. A dolog végül elrendeződött, de a saját bőrömön tapasztaltam meg, az oroszok közép-ázsiai hódítási vágya mennyire ráijesztett a kalkuttai hatóságokra. Mégis, hibás lépésnek tűnik az angolok részéről, hogy ki akarják terjeszteni hatalmukat egy ilyen zabolátlan, szervezetlen népre, mint az afgán. Kizárólag bajokra lelnek ott, ráadásul az annyira rettegett  oroszok  szomszédságába kerülnek. Pillanatnyilag – legalábbis ha lehet hinni a hivatalos közleményeknek – csak a zsarnok Dóst Mohammed elűzéséről lenne szó. Őt a korábbi zsarnokkal, Suja ul Mulk sahhal helyettesítenék. Egyszóval az angolok több tízezer katonát mozgósítanak, hatalmas szekérsoron szállítják a tömérdek felszerelést, és kockára teszik tekintélyüket kizárólag azért, hogy visszaültessenek trónjára egy uralkodót, kit mohósága miatt a nép tolvajként űzött el. Szerintük ugyanis ezt az állítólag békés beavatkozást egy szerencsétlen herceg trónra juttatásának feladata diktálja. Az igazság igen távol áll ettől a sarkított verziótól. Sokat gondolkoztam, de nem sikerült rájönnöm, mi lord Auckland érdeke ebben az egészben. Ha csak tényleg nem Perzsia széléig kívánja kitolni birodalmának határait.
Az újságokból tudtam meg, hogy Allard tábornok visszatért Indiába. Bombayon át érkezett, majd sietve Lahor felé vette az irányt. Ő Pandzsáb legfőbb katonai felelőse, egy háromoldalú megállapodása alapján viszont – amelyet Mac Naghten 1838. június 28-án kötött az afgán lázadókkal –, ez az ország is belekeveredett a konfliktusba. Dóst Mohammed mindenkori, engesztelhetetlen ellensége, Rándzsit Szingh képtelen volt kihagyni ezt a kiváló alkalmat, hogy újabb csapást ne mérjen az előbbire. Az igazat megvallva, Rándzsit Szingh Suja sahnak sem nagyobb barátja, mint Dóst Mohammednek. Ha rajta múlna, mindkettőt a pokol fenekére küldené. De most nyilván arra gondol, az előbbivel mégis csak jobban szót ért majd, hiszen az angolok bábja lett, akiknek Dóst Mohammed mindig is ádázul ellenállt.
Allard nem üres kézzel tért vissza Franciaországból. Lajos Fülöp kinevezte a maharadzsához küldött személyes képviselőjének, azaz nagykövetének. A tábornok tehát példátlan helyzetben találja majd magát: egy olyan uralkodó hadseregének lesz továbbra is a főparancsnoka, amely mellé diplomataként delegálták. Rándzsit Szingh csak hálás lehet az őt ért megtiszteltetésért, még ha ez a tisztelet plátóian nyilvánul is meg. Pillanatnyi szövetségesei, az angolok szeme előtt – kevésbé bízik bennük, mint valaha –, esetleg kialakíthatja távbarátságát egy olyan királlyal, akiről alig tud valamit. Ez nem maradhat csattanó nélkül!
Míg Allard sietett, hogy újra elfoglalja posztját, Ventura Európába utazott. Kérdéses volt, hogy Kalkuttán keresztül távozik-e, de végül inkább Bombay-ben szállt hajóra. Ez megfosztott attól az örömtől, hogy viszontlássam a katonatisztet, akivel annak idején bujdosó vándorként jártam be olyan tájakat, ahol most dúl .a háború. Ha már maga nem jöhetett, elküldetett a Társaságnak néhányat azok közül az antik tárgyak közül, amelyeket a Gandharában végzett régészeti ásatások során tárt fel. Ezek a tárgyak a múlt héten érkeztek meg, és Sutherland azzal bízta rám őket, hogy osztályozzam be őket a múzeum gyűjteményébe. Nagyon szép pénzérméket, és különös, európai vonásokkal megáldott Buddhákat vagy bódhiszattvákat ábrázoló szobrocskákat fedeztem fel köztük. Olyanok, mintha a hellenisztikus kor Buddha szobrai volnának.
Ventura tábornok hívószavára doktor Johann Martin Honigberger is visszajött Pandzsábba, hogy a lahori udvarban újra elfoglalja az ágyúöntés és az orvoslás kettős hivatalát. Erről O'Shaugnessy beszélt nekem. Azt mondta, Honigberger franciaországi tartózkodása alatt tért át a homeopátiás gyógyításra, miután találkozott az új gyógymódot kidolgozó szász orvossal, Christian F. S. Hahnemann-nal. Úgy tűnik, a homeopátia erőszakmentesen kezeli a beteg szervezetét, és a hagyományos orvostudománynál hatásosabban gyógyít. Szeretném tudni, Hahnemann mivel érte el azokat a látványos eredményeket, amelyekkel - mint mondják - a hozzá került esetek többségénél valóban büszkélkedhet.
Ha már a Venturához, Allardhoz, és Honigbergerhez hasonló, a szikh uralkodó körül megforduló európaiakról beszéltünk, O'Shaugnessy megkérdezte, ismerem-e Avitabile tábornokot? Soha sem hallottam, és leírva se láttam ezt a nevet. De első hallásra, úgy tűnik, bizonyára olasz emberről van szó. Tulajdonképpen, vágott a szavamba hallgatóm, nápolyi katona, a francia Claude-Auguste Court-tal jött Pandzsábba, fegyvertársa volt Kermansahban, Perzsiá-ban. „Á, igen! kiáltottam fel. Természetesen! Elfelejtettem a nevét. Olyan rég keltem át ezen az iráni városon!" Valóban találkoztam az olasz katonatiszttel egy pihenő állomáson, és már akkor felfigyeltem szájhősködéseire. Nem kiadta, hanem valósággal üvöltötte sztentori hangján a parancsokat. Valószínűtlen egyenruhát viselt, amelyről inkább a Commedia del'Arte szereplői jutottak az ember eszébe, mintsem egy gyalogsági kapitány, aki Avitabile akkoriban volt. Az a hír járja erről a hórihorgas, bőbeszédű, kiálló sasorrú, ferde arcú óriásról, hogy imádja a mámorító italokat. Ez persze nem akadályozta meg abban, hogy igen fontos személyiség legyen Pandzsábban, ahová Ventura hívására 1827-ben érkezett. Nem csak vakmerő katona, de jelentős intéző is. Egy elit zászlóalj   parancsnoka, ugyanakkor civil kormányzója Wazirabadnak, ahol elindította a városrendezést, helyreállította a romos épületeket, újraszervezte a közigazgatást és a rendőrséget. Ez a valaha csúnya, és kevéssé biztonságos város neki köszönhetően mára a királyság legmodernebb és legbiztonságosabb városává lett. Rándzsit Szingh nagyra értékeli Avitabile-t. Semmi kivetni valót nem talál abban, hogy fittyet hányva a közvélekedésre, a perrendtartásra: bármilyen indokkal felköttet bárkit, aki vétkes a közrend megzavarásában. Ilyen áron nyeri el a békét!
Allard és Ventura után, a szikhek hatalmának erősítésére érkezett európaiak csoportja tehát lassanként igencsak kibővült. Court, Avitabile, Honigberger: civilek, katonák a négy égtáj minden országából. Milyen meglepő sors az övék! Már éppen le akartam zárni naplóm e sorait, amikor azt hallom: Bengália erői Sir Willoughby Cotton vezérőrnagy parancsnoksága alatt sorban útnak indultak. A jövő hónapban kell elérniük a Bombay-i tartomány hadseregét, amelynek Sir John Keane a parancsnoka. A küzdelemre éhes és bosszúra szomjas afgánjaival Suja ul Mulk sah előrelovagolt előőrs gyanánt. Hozzájuk csatlakozott Dóst Mohammed unokafivére, Habibullah Azim Kán, kinek hozzá hasonlóan már az apja, Mohammed Azim Kán is Dóst Mohammed halálos ellensége volt. Hallván e két afgán nagyúr nevét, Habibullahét és Azimét, hirtelen eszembe jut, hogy Dakkában, amikor a Hajber-hágó felé vezető gyalogtúrám alkalmával Allardhoz és Venturához raportra igyekeztem – a franciákkal való találkozáshoz be kellett lépnem az akkoriban e helyütt általuk fenntartott katonai táborba –, már találkoztam velük. Ily módon, ha csak futtában is, de megismertem életem különböző időszakaiban e fenyegető dráma főszereplőit. Nem győzök csodálkozni!

Kalkutta, 1839. április 9.

Sutherland-ot kinevezték helytartónak Rádzsputánában. Távozása előtt be kellet nyújtania lemondását a triumvirátusban betöltött hivataláról. Utódjául Salamon-César Malan-t (képünkön) nevezték ki. Csak örülni tudok, hogy tanítványomat a Társaság titkárságáig látom emelkedni. így még kényelmesebben lehetünk, és – persze lehetőségeihez mérten – könnyebben át tudjuk magunkat adni tibeti tanulmányainknak. Ide s tova tizenegy hónapja ismerjük egymást, és azóta szinte naponta összejárunk. Olyan jelentős fejlődést ért el a tibeti nyelvben, hogy habozás nélkül belevágott az Apostolok cselekedeteinek e nyelvre történő lefordításába. De mielőtt ezt sikeresen befejezte volna, még az Evangélium fordításába is belekezdett. Fejlődése - véleményem szerint - még teljesebb lehetett volna, ha nem támad fel az a szeszélye, hogy négy-öt másik indiai nyelv tanulásába is belekezd egyidejűleg, s ráadásul még a kínaiba is. Az az álma, vallotta meg nekem, hogy nemsokára a tibeti Himalájába, esetleg a bengáliai Gangesz torkolathoz vagy más hindusztáni vidékekre megy hirdetni a keresztény üzenetet. Sőt, akármahratti nyelvterületre is! Mivel én magam szintén megtanultam e modern indiai nyelveket, gyakran megesik, hogy a leckén kívül ezek valamelyikéről beszélgetünk. Én személy szerint úgy vélem, Maian így csak szétforgácsolja magát. Az idejét vesztegeti. Egyetlen nyelvre kellett volna összpontosítania minden energiáját. Vagy legfeljebb kettőre, de többre semmiképp. Ugyanazt az ismeretvágyat fedezem fel benne, mint amely bennem is meg volt az elmúlt évek során. Nem tudom megállni, hogy túlbuzgóságát ne a szerampuri baptistáékhoz hasonlítsam. Tudni kell mindenben mértéket tartani! Ha valaki erre nem képes, az saját lelkesedésének az áldozata lesz. Ezt bizton állíthatom. Annál is inkább, mert velem pontosan így történt. Ilyen körülmények közt mindig a következő szállóigén kellene eltöprengenünk: „Aki sokat markol, keveset fog".

(Folytatjuk)

2017. november 19., vasárnap

BERNARD LE CALLOC'H: Kőrösi Csoma Sándor naplója (4)

Kalkutta, 1837. december 22.

A Pemberton-jerlentés
Pemberton újra próbálkozott. De hiába ismételte el, hogy nélkülözhetetlen vagyok küldetése sikeréhez, nem engedtem neki. Még azután se, hogy Jenkins, az asszámi politikai biztos megérkezett erősítésnek. Csökönyösségük már tényleg ellenemre volt, még ha meg is értettem őket. Vannak dolgok, amelyeket nem akarok megtenni. Az efféle expedíció éppen ebbe a kategóriába tartozik. Tegnap indultak el fegyvereikkel, bőröndjeikkel; jobban mondva több fegyverrel, mint ahány bőrönddel, nyilván azért, hogy megfenyegessék, és megfélemlítsék a bhutániakat. Én személy szerint úgy gondolom, hibát követnek el. Bhután nem akar ártani angol Indiának, csak már ráunt, hogy az állandóan közös területeket bitorol. Semmi jó nem származik ebből az állítólagos felfedezőútból, amely csak annyira földrajzi, amennyire muszáj. De legalább vérengzés ne legyen belőle!
Miután elutasítottam a Társaság főkönyvtárosi posztját s Pearson doktor is távozott júniusban, a múzeum igazgatását már a feladattal ideiglenesen megbízott Markham Kittoe hadnagy látta el. Kittoe nem újonc errefelé. Orissza kutatójaként lett híres. Akárcsak Prinsep, ő is epigráfus, számos antik felirat megfejtését köszönhetjük neki.
Ma reggel viszontláttam Archibald Campbellt. Ismét Kalkuttában van, egy nepáli küldöttséget kísér. A delegáció valami peres ügyben jár el a Lumbini közelében fekvő Teráj területének megosztásával kapcsolatban. A hagyomány szerint ezen a helyen született Sziddhárta, a későbbi Buddha. Kihasználva, hogy a nepáliaknak ma nincs szükségük a szolgálataira, elszabadulhatott, s benézett a Társasághoz. Nagyon jól esett, hogy ragaszkodott hozzá: engem is azonnal értesítsenek Prinsep irodájában tett látogatásáról. Ez utóbbi hívatott, és én őszinte örömmel szorítottam meg a derék doktor kezét. Több mint hét évvel ezelőtt láttam utoljára, 1830. novemberében, Szimlában és Szabatuban. Amikor legutóbb itt járt, én Titaliahban voltam. Hosszan elbeszélgettünk a könyvtárban, aztán, hogy ne zavarjuk Kittoe-t, felmentünk a lakásomra. Elmagyarázta, milyen kutatásokat végez bizonyos nepáli törzsekkel kapcsolatban, kik sem nem tibetiek, sem nem rádzsputok. S egyúttal azt is tudni akarta, hogyan kell vélekedni a Hung nevet viselő törzsről. Lehet, hogy közelebbi vagy távolabbi rokonságban állnak a Hunokkal, vagy talán még a Magyarokkal is? Mivel volt alkalmam foglalkozni egy keveset ezekkel a Hungokkal, biztosítottam: semmilyen kapcsolatuk nincs sem a Hunokkal, sem az én népemmel. Egyszerű homonim egybeesésről van szó. Javasoltam neki, talán mélyüljön el egy kevéssé ennek a rejtélyes törzsnek a tanulmányozásában, és ha az idő tájt még Indiában leszek, közölje velem az eredményeit. Akkor részletesebb véleménnyel szolgálhatok.
Beszámolt továbbá arról is, hogy a főkormányzó nemrég őt jelölte ki a Szikkim határában, Dardzsiling mellé tervezett éghajlati állomás néhány éven belüli felállítására. Számára ez három szempontból jelentené az irányítást: orvosi, igazgatási, és politikai szempontból. Orvosi természetesen, hiszen az oda felküldött embereknek elsősorban egészségügyi problémáik lesznek; igazgatási, mert ő felelne az állomás beindításáért, a tervek elkészítéséért, a későbbi terjeszkedés előkészítéséért, a mindennapi működés biztosításáért; végül pedig politikai, mivel a dardzsilingi helytartó feladata lesz a szoros kapcsolattartás Szikkim rádzsájával és kormányával. Egyáltalán nem rémíti meg annak a lehetősége, hogy ilyen szerteágazó feladatokkal kell majd szembenéznie. Ellenkezőleg, örül neki. Eljövendő kinevezését egy fajta előléptetésnek tekinti, hiszen a jelenleg Katmanduban Hodgson mellett ellátott feladatoknál fontosabbakért lesz felelős. Hodgsonról is sokat beszélt. Szemrehányást tett nekem, amiért Felső-Bengáliába utaztamkor nem jöttem át Nepálba, hogy ott töltsék néhány hetet. Hodgson, úgy látszik, tényleg nagyon fájlalta a dolgot. Égett a vágytól, – az ő szavaival élve – hogy megismerhessen, és elbeszélgessen velem a tibeti buddhizmusról. „Még nem túl késő, hogy meggondolja magát. Mindig szívesen látjuk, ha ellátogat hozzánk. Bőven van helyünk, hercegként szállásoljuk el. És elérnénk az ön számára azt a kivételes megtiszteltetést is, hogy velünk együtt tartózkodhat a rezidencián. A legjobb kapcsolatot ápoljuk a király miniszterelnökével, a barátunk lett."
Távozása előtt még azt mondta, miután hazakísérte a nepáli hivatalnokokat Katmanduba, a szikkimi Terájba utazik. Egyrészt azért, hogy megismerje a dardzsilingi vidéket, – nemsokára oda nevezik majd ki – másrészt, hogy tanulmányozza a múltkor Titaliahban és Sziliguriban tett látogatásomkor általam is megismert, a bengáliktól annyira különböző, apró termetű Mesh-ek nyelvét és életmódját. Megjegyeztem, hogy a Mesh-ek a Teráj egyedüli lakói. Ez a vidék nagyon ártalmas az európaiak egészségére, ebben mindenki egyetért. Campbell, aki orvos, megnyugtatott, hogy a Teráj nem veszélyes a fehér emberre december és március között. Márpedig ő kizárólag ebben az időszakban szándékozik ott kutatásokat végezni, és április eleje előtt visszatér Katmanduba. Ha pedig szükséges, a rá következő télen ismét ellátogathat a Meshekhez, hogy kiegészítse dokumentációját, és gazdagítsa szótárát. Ezután nyelvészeti és néprajzi tanulmányt szándékozik írni ezekről a tudomány által mostanáig teljesen elfelejtett emberekről. „Egyébként, tette hozzá, könnyen lehet, hogy kihasználva az alkalmat újra eljövök Kalkuttába, hogy meglátogassam a barátaimat. Ha így lesz, és még itt tartózkodik, nem mulasztom el, hogy beköszönjek Önhöz".
Már nem csodálkozom, hogy soha nem kaptam hírt Szangje Puncogról. Az imént mondta Kittoe, hogy Zorawar Szingh tavaly elfoglalta Zanszkart. Néhány összecsapás után hatalma alá került a vidék. A helyi kiskirályoknak ugyanolyan drákói feltételeket szabott, mint a ladaki királynak. Mivel az én lámám rokona Zangla királyának, és a szikhekkel szemben viseltetett ellenségessége köztudott, nem lepődnék meg, ha azt hallanám, letartóztatták, börtönbe vetették, vagy menekülésre kényszeríttették. Annak ellenére, hogy sivatagos táj, és természeti kincsekben különösen szegény, Zanszkár végül idegen uralkodó keze alá kerül. Miféle hasznot húzhat Gulab Szingh egy ilyen szánalmas hódításból?
Míg Zanszkár behódolt az ellenségnek, Ladák ismét lázongani kezdett. A Leh-i lakosság börtönbe vetette Mumsi Daja Ram-ot, a szerződés végrehajtásával megbízott helytartót, és a lázadók egy pillanatig tényleg azt hitték, elszakadhatnak a megszállóktól. Nem számoltak Zorawar Szingh stratégiai képességeivel. Mihelyt értesült az eseményekről, elhagyta Zanszkart, és szó szerint lerohanta a fővárost, majd mielőtt a ladakiaknak idejük lett volna haderőbe állni, rajtaütésszerűén el is foglalta. A király sietve menekült, és még sikerült elérnie az angol fennhatóság alatt álló hegyi államban fekvő Kanamot. Onnan lement Kotgarhba, ahol már Gulab Szingh bosszúja nem érheti utol.
Azóta ez utóbbi hiába keres olyan árulót, aki hajlandó volna felülni a trónra, hogy eljátssza a hódító hatalommal való együttműködés komédiáját. Kittoe megígérte, tájékoztat az ottani helyzet alakulásáról.

Kalkutta, 1838. április 10.

Amikor az imént visszatértem a püspöki palota kertjéből, ahová reggelente a hajnal friss illatáért szoktam kilátogatni, Kittoe hadnagy közölte velem: a katonai hatóság visszahívta az aktív szolgálatba. Rendelkezési állományba helyezését felfüggesztették. Fel kell keresnie az alakulatát, azaz le kell mondania a Társaság könyvtárának és múzeumának irányításáról. Mélységesen sajnálja, hiszen ez neki tetsző elfoglaltság volt, amely lehetővé tette számára a tudományos és történelmi ismereteinek folyamatos gyarapítását is. Megkérdeztem tőle, mikor kell elhagynia Kalkuttát. Szabadsága április 30-án jár le, felelte. „Miért nem gondolja át újra a dolgot?", szegezte nekem a kérdést. Nem fogadta el az önnek felajánlott posztot, mert sürgősen el kellett utaznia. De én azt látom, hogy még mindig itt van. Most már késő a jövő tél előtti indulásról ábrándoznia. A könyvtár és a múzeum gondozásához szükséges munka nem emésztené fel teljesen az erejét. Nekem is elég szabadságom maradt, hogy folytassam epigráfus kutatásaimat. Ez Önnel sem lenne másként. Maradna ideje, hogy a hivatalnoki teendők mellett tanulmányainak szentelje magát. Szinte biztos vagyok benne, hogy amint értesül közeli távozásomról, Prinsep újra Önnél fog próbálkozni.
Így is történt. A Kittoe-val folytatott beszélgetés után egy órával Prinsep szólt, hogy kövessem az irodájába. Ott ismét felajánlotta Burlini utódlását. De azt hiszem, megint csak elutasítást várt, hiszen meglepetést olvastam le az arcáról, amikor pillanatnyi habozás nélkül beleegyezésemet adtam. Nem hagytam magamnak egy percnyi megfontolásnyi időt sem. Akár csak ő, magam is meglepődtem, milyen gyorsan döntöttem. De hát, valójában nincs ebben semmi különös. Ha megint várnom kell a szebb napokra, inkább hasznos dolgokkal teljen az idő, mintsem a számomra oly lehetetlen semmittevéssel! Szívesen időzöm az Ázsiai Társaságnál. Itt csupa barát vesz körül, a kollégáim jók hozzám, kellemes lakásban lakom, ami nekem nem kerül semmibe. Gyakorlatilag azt teszek itt, amit akarok, és a szükséges könyvek is rendelkezésemre állnak. Ez az én fészkem, a menedékem, a világom. A gondolat, hogy ismét a Társaság szolgálatába állok, kedves a számomra. S még jobb, hogy elő is léptetnek. A valaha betöltött segédkönyvtárosi tisztemből főkönyvtárossá avanzsálok. Eddig kizárólag tibeti gyűjteményekkel foglalkoztam, most azonban szabad kezet kapok a több mint húsz nyelven íródott gyűjtemény egésze felett, akár csak a múzeum, az érmék, növénygyűjtemények s műalkotások felett. A titkár, és a pénztáros után én leszek a Társaság harmadik állandó tagja. Velemszületett szerénységem ellenére, ez olyan lehetőség, amely nem hagy hidegen, még ha próbálok is közömbösnek mutatkozni iránta. Egyszóval, a körülmények hosszabb időre kötnek Kalkuttához, mint arra a Titaliahból való hazatértemkor számítottam. Boldog vagyok, amiért Kittoe távozásával a helyébe lépek, igaz, amikor kinevezték, éppen azért éreztem boldognak magam, mert átengedhettem neki a számomra olyan nyomatékosan felajánlott megbízatást. Egyesek szigorúan fogják megítélni ezt az ingatagságot. De hogyan cselekedhettem volna másképp?

Kalkutta, 1838. május 10.

A múlt hónapban, május 2-án az Ázsiai Társaság központi bizottsága egyhangúlag megszavazott állandó főkönyvtárosnak. Meglepetés és közjáték nélkül zajlott le a dolog, mindenki egyöntetűen örült a döntésemnek. Ha már így van, minden jó, ha a vége jó. Azonnal megkezdem a szolgálatot, és belevetettem magamat a munkába. Örömmel vettem fel régi szokásaimat. A könyvtárosi mesterség igen kedvemre való. Szeretek ezek között az emberiség tudását tartalmazó művek között időzni. Mennyivel nagyobb hatással vannak rám, mint az ékszerek, az arany, a gyémánt! A tudósok kitartó, fáradhatatlan munkáját rejtő füzetek társasága megmelengeti a szívemet, vigaszt nyújt, lelkesít saját erőfeszítéseimben. Ugyanakkor abban az irigylésre méltó szerencsében van részem, hogy hűs helyen dolgozhatok, távol a tűző nap letaglózó sugaraitól, egy komfortos épületben, amelyhez éppen most készülnek egy újabb szárnyat hozzáépíteni, hogy még kellemesebbé tegyék. Főleg a múzeum és a könyvtár látja majd hasznát ennek a kibővítésnek. Ramcomal Szén töri is a fejét, hogyan jusson hozzá a szükséges hitelhez, de azt mondta, meglesz. Miért aggódnék, ha ilyen biztos a dolgában?
Különösképpen az a gondolat tesz büszkévé, hogy amint elfoglalom új hivatalomat, a nyugati világ legfontosabb, és India legnagyobb keletkutató könyvtárának vezetője leszek. Sem Burnouf Párizsban, sem Wilson Oxfordban, sem Hammer Bécsben nem rendelkezik ilyen nagy és változatos gyűjteménnyel, mint amilyennek én vagyok a felügyelője. Felkavaró örömöt érzek, főleg, ha szegény szüleimre gondolok. Nekik egyéb könyvük se volt, csak egy régi, szamárfüles biblia.
Ma reggel különös kaland esett meg velem. Szokásomhoz híven, napkelte előtt lesétáltam a püspöki palota kertjébe. Számomra ez igen egyszerű: a kert a Park Street másik oldalán helyezkedik el. Van egy bejárata elől, a Chowringhee road felől, a Fort Williammel szemben, és egy másik hátul, a Russell Streeten. Általában itt megyek be. Amikor megérkezem, még teljes a sötét. Leülök egy padra, álmodozom, a fákon csipogó madarak jelzik a hajnal első fénysugarainak közeledtét. Nemsokára látom, amint a parkot fürösztő lágy frissességből előfehérlik az ég, aztán kékül, végül hirtelen csodálatos aranyos, sokszínű csokorrá nyílik a nap első sugaraiban. Sose unok rá erre a hatalmas, trópusi természet rögtönözte, bódító illatáradatban és madárcsivitelésben naponta újra lejátszódó előadására. Köröttem mindenütt rengeteg virág: fehér, rózsaszín, sárga, lila, piros; ezek élénkítik a földi paradicsom látványát keltő buja növényzetet. Istenien érzem magam ebben a magányban. Ilyen korai órán senki semmilyen mértékben nem zavarja meg ennek az éden közepén megbúvó, elbűvölő oázisnak a nyugalmát. Még mindenki alszik. Én szerencsére jól alszom éjszaka, mások olyankor minduntalan fel-felkiáltanak a túlzott meleg miatt. Hajnalban, amikor a többi angol városlakó lassan elszenderedik végre, én már friss vagyok és kipihent. Mialatt ők az addig hiába várt álmukba merülnek, én a sárgaviolákkal, rózsákkal, íriszekkel kirakott, nagy virágos teraszokon szívom magamba a csendet. Végigsétálok a jázminsoron, megállók a kis szökőkutakkal díszített medencék szélénél, belélegzem a narancsfák édes illatát, a fehéredő hajnal fényében szemlélem a püspöki palota Westminsterhez hasonló magas körvonalait. Ő Kegyessége, a kalkuttai anglikán püspök csodálatos kertjében így eltöltött percek olyan kellemesek a számomra, hogy amióta csodálatos nyugalmát felfedeztem, nem restellek mindennap kilátogatni ide.
Nos, ma reggel, úgy kilenc után valamivel, amikor a legpihentetőbb nyugalomban egy tibeti könyvet olvastam egy bokor mögé húzódva a nap elől, hirtelen kalapos, fekete ruhás férfit vettem észre: sietve jött ki a palota földszintjének egyik helyiségéből. Először csak azt láttam, hogy mérgesen hadonászik a kezével. Olyan összevissza futkosott minden irányba, hogy egy pillanatig azt hittem, őrülttel van dolgom. Meglepődésem csak nőtt, amikor észrevettem, egész egyszerűen egy pillangó után futkos. A rovar berepült a helyiségbe, ahol a fekete ruhás férfi tartózkodott, s csodálatos színeivel, hatalmas méretével kiváltotta az izgalmát. Az imént sikerült elkapnia, és most óvatosan tartja a bal kezében a hüvelyk- és a mutatóujja között. Én, aki eredendően oly diszkrét vagyok, s kevéssé hajlamos beszélgetést kezdeményezni, most ellenállhatatlan szükségét éreztem, hogy kilépjek rejtekemből, és felfedjem előtte a jelenlétemet. „Ennyire szereti a pillangókat? kérdeztem tőle. Ha igen, jöjjön inkább ide! Itt sokat foghat". Döbbenten kereste, ki szólíthatta meg. Nem vett észre rögtön, félig eltakart a bokor. Két szóban bemutatkoztam, és megismételtem a kérdésemet. Őt Salamon-César Malan-nak hívják, felelte, az anglikán egyház papja, Kalkuttába tegnap délben érkezett. Kinevezték göröglatin tanárnak, magyarázta, a Bishop's College-be, s néhány perccel ezelőtt bevezették a földszinti váróterembe, mert az igazgató fogadni fogja.
A nevem hallatán, melyet kétszer is elismételtetett, kedvesen elmosolyodott. Naiv büszkeséggel vallotta be: ismer engem. Egyik oxfordi professzora, Horace Hayman Wilson beszélt neki rólam. „Nahát, milyen kicsi a világ! Kiáltottam fel. Wilson professzor volt az Ázsiai Társaság titkára a városban töltött első éveim alatt. Azt is tudja tehát, hogy én közöltem a tibeti nyelvvel foglalkozó, első európai munkákat." „Valóban tudom, felelte. Láttam is írásait a Bodley-i könyvtárban, és lapozgattam őket. De sajnos nem értettem belőlük semmit, így nem is foglalkozhattam velük, lefoglalt a szanszkrit-tanulás".
Már hívták, hogy bevezessék az igazgató irodájába. Távozóban odavetettem neki: „Ha egy nap az Ázsiai Társaságnál jár, látogasson meg! Állandóan ott vagyok, én felelek a könyvtárért és a gyűjteményekért."
Hogy mi lesz ebből a váratlan találkozásból, nem tudom. Talán semmi. De ez a görögöt és latint tanító, szanszkrittal foglalkozó, pillangókat üldöző lelkész nagyon szimpatikus nekem. Az tényleg az ördög műve volna, ha nem ugrik be hamarosan a Társasághoz, és fel nem keres, és meg nem ismerkedik az általunk ott őrzött szellemi kincsekkel.

Kalkutta, 1838. május 11.

A Pemberton jelentés kívülről
Nem kellett sokáig várnom. Malan az imént érkezett, és azonnal látni kívánt. Hosszú beszélgetésbe merültünk. Végeláthatatlan sor kérdést tett fel a tibeti nyelvre és civilizációra vonatkozóan, akárcsak Victor Jaquemont, amikor két ízben Kanamban járt. Úgy éreztem, nem csupán udvariasságból érdeklődik. Misszionárius küldetéstudata és csillapíthatatlan ismeretvágya egyszerre vezették Indiába. A szanszkrit nem volt neki elég. „Egy csomó másik nyelvet" akart megtanulni, és kijelentette, ettől semmi nem riasztja vissza. Óvakodtam lelohasztani egy ilyen derék ember lelkesedését, de arra sem bátorítottam, hogy hasztalanul fecsérelje el energiáit, mint én tettem az utóbbi időben.
Megnéztük a termeket. Megmutattam neki a könyvtárat és a múzeumot. Prinsepnél is sokat időzött, felidézték Wilson személyét. Minden további várakozás nélkül azt kérte, vegyék fel tagnak a tudós társaságba.
Miután elhagyta a titkár irodáját, visszajött hozzám. Közölte, hogy mindketten közös hugenotta és dél-franciaországi eredettel rendelkeznek. A Prinsepek a vallásháború idején Angliába emigrált, languedoki protestánsok származottjai, a Malanok eredete – kik egykor Genfbe emigráltak – Mérindolba, Provánszba vezethető vissza. Tudattam vele, hogy ami engem illett, kálvinista vagyok. Sőt papi tanulmányokat is folytattam, hogy az erdélyi protestáns egyház lelkésze lehessek. Természetesen, ettől egy kicsit még közelebb kerültünk egymáshoz.
De ő nem azért jött, hogy a provánszi őseit felemlegesse! Inkább azért, hogy megkérdezze, hajlandó volnék-e néhány tibeti nyelvórát adni a számára. Gyors elhatározása meglepett. De hozzátenném, kellemes meglepetésként ért. Végre egy ember, aki nem húzza, halasztja a dolgokat. Tudja, mit akar. Kevesebb, mint két napja ismerjük egymást, máris a tanítványomnak szegődne. Ha ez nem csak szalmaláng, akkor – éppen ellenkezőleg – valami szilárd és tartós eredmény válhat a dologból. Mindenesetre, nincs mit tűnődni: igen, természetesen, örömmel tanítom tibetiül, ameddig Kalkuttában maradok. Viszont, ezt ingyen gondolom. Nem vagyok hajlandó fizetséget kérni tőle. Olyan gyakran jön, és addig marad, ameddig akar. Elmagyarázom majd neki a nyelvtant, rendelkezésére bocsátom a könyveimet. Aztán? Meglátjuk. Mivel látom, hogy nem szereti halogatni a dolgokat, holnap délutánra adtam neki időpontot. Nekem ez lesz az első tibeti leckém, amelyet adok, neki az első, amelyet kap.

Kalkutta, 1838. június 6.

Malan május 12-én este jött el, és megkezdtük együttműködésünket. Fizetni kíván az oktatásért, ismételte. Erre én újfent csak azt feleltem: semmiféle honoráriumot nem fogadok el. Se pénzt, se ajándékot. Akkor jön, amikor tud. Mindig szívesen látom. Megállapodtunk, hogy egyelőre heti két-három alkalommal találkozunk. Ha utólag úgy látjuk jónak, ritkíthatjuk, vagy ellenkezőleg, gyakoribbá tehetjük az órákat. Ez nagyban függ majd a szorgalmától, és attól, mennyire lesz képes egy olyan nyelvet befogadni, amely teljesen különbözik az általa eddig tanultaktól. Neki kell bátorságot tanúsítania, - talán vakmerőséget is - ha egy ilyen különleges grammatikájú, bonyolult szótagszerkezetű, ijesztően furcsa helyesírást alkalmazó távol-keleti nyelv tanulására vállalkozik. Remélem, lesz benne annyi kitartás, mint a szanszkrit elsajátításakor.
A Pemberton küldetés múlt hónap 25-én haza érkezett. A bhutáni fővárosban töltött öt hét után, május 9-én hagyták el Punakkát. Pembertont Jenkins, Griffith és Blake kísérte az Ázsiai Társasághoz. Nem azért, hogy beszámoljanak Prinsepnek az ürügyül szolgáló diplomáciai tárgyalásokról, hanem a tárgyalások által lehetővé vált tudományos eredmények bemutatása végett. Pembertonnak, aki a térképészet szakértője, sikerült elkészítenie ennek a szinte ismeretlen országnak a térképét. Griffith növényeket, köveket, tojásokat gyűjtött és más olyan tárgyakat, amelyek majd a természetrajzi gyűjteményünket fogják gazdagítani. Mindegyik kutató egyöntetűen sajnálta távolmaradásomat. Bizonyosak benne, hogy küldetésük sikerrel járt volna, ha én is hajlandó lettem volna részt vállalni benne. Természetesen, nem volt könnyű számukra felvenni a kapcsolatot az angolt nem beszélő bhutániakkal. Megpróbáltak eljutni a tibeti határ közelébe, ebben azonban megakadályozták őket.
Bemutatták őket a még gyermek, alig tíz esztendős Dharmaradzsának. Ha majd nagykorúvá válik, ő lesz a királyság szellemi vezére, mint a Dalai láma Tibetben. Az ország igazi ura a Debradzsa, aki egy fajta régens, vagy miniszterelnök. Ő tartja kezében a kormány gyeplőjét. A követség igazolt célja nem más, mint rábírni, – magyarán: rákényszeríteni – a Debradzsát, hogy kössön egy jó és kellő formában megírt szerződést az indiai angol kormánnyal, melynek alapján Bhután önként lemond hatalmas szomszédja javára az asszámi határnál fekvő földterületekről, továbbá legitimnek ismeri el azokat az elcsa-tolásokat, amelyeket az elmúlt években a kárára hajtottak végre a „duarok"-nak nevezett zónában, a himalájai Teráj környékén. A Debradzsa ezt makacsul elutasította. Azzal vádolta Pembertont és társait, hogy megsértették a határt, és engedély nélkül léptek a királyság területére, ahol tiltott földrajzi megfigyelésekbe, földmérésbe fogtak. Hogy egyáltalán fogadták ezeket a kutatónagyköveteket, és nem lettek vissza irányítva, az kétségtelenül az őket körülvevő hadseregnek köszönhető. Két altiszt parancsnoksága alatt álló, huszonöt, talpig felfegyverzett asszámi férfi kísérte őket.
Mindenesetre a Tiszteletre méltó Társaság, amely azt reméli, kihasználhatja az alkalmat, hogy cserekereskedelmet folytasson Bouthannal, hiába fáradozik. A Debradzsa hivatalosan ellenzi angol árucikkek érkezését a területére, és a határőrség megerősítéséről döntött. Ami engem illet, csak gratulálhatok magamnak, amiért nem avatkoztam bele az események sodrába. Mindössze a tibetiek bizalmatlanságát, sőt, kinyilvánított ellenséges érzésüket értem volna el. Pembertonhoz hasonlóan, nekem is azzal kellett volna szembesülnöm, hogy nem léphetek be Tibetbe ezen a szomszédos kis országon keresztül.

(Folytatjuk)

2017. november 11., szombat

BERNARD LE CALLOC'H: Kőrösi Csoma Sándor naplója (3)

Titaliah, 1837. május 6.

dr. William Griffith
Reszkető kézzel veszem fel újra a tollat. Nagyon gyenge vagyok, alig tudok állva maradni, a lábaim összerogynak alattam. Pontosan húsz nappal ezelőtt taglózott le ez a reszketés. Szokásom szerint, nem akartam neki jelentőséget tulajdonítani, folytattam a munkát – vagyis inkább próbáltam –, és erőt vettem magamon, a baj azonban fölém kerekedett. Szó szerint megsemmisülve kellett szánalmas kis fekhelyemre rogynom. Egész testemet reszketés járta át, mely felerősödve rángassa, valóságos görccsé alakult. Néhány perc múlva verejtékezni kezdtem és rendkívül kellemetlen érzés kerített hatalmába: szörnyen fáztam, miközben testemet folyamatosan égette belülről a tűz. Közel egy napot töltöttem így egyedül, elvágva a külvilágtól, mígnem a szolgáló, akit Lloyd őrnagy rendszeresen ideküld, rám nem talált félig önkívületi állapotban, átnedvesedett takarómon kuporogva, földszínű arccal. Képtelen voltam egyetlen szót is kinyögni. Ijedtében azonnal elszaladt, hogy értesítse a gazdáját. Ő idelovagolt, s hívatta a Sziliguriban állomásozó katonaorvost. Az ezután történtekről csak annyit tudok, amennyit a tanúk utólag elmeséltek. Az orvos eljött, érvágást végzett rajtam. Mivel teljesen fel voltam öltözve, s a legkisebb erőkifejtésre is képtelen voltam, levetkőztetett. Nagyon soványnak talált, és nem tudom, az errefelé előforduló tucatnyi láz közül éppen melyiket állapította meg nálam. Lloyd meg akarta velem itatni az örökös whiskyjét, de kiköptem. Úgy tűnik, ez volt az egyetlen pillanat, amikor még képes voltam valamiféle akaratról tanúbizonyságot tenni. Az orvos törődése jótékony lehetett, a láz elég gyorsan lement. Biztosan kinint adott nekem. Ezt a csodagyógyszert úgy tizenöt évvel ezelőtt két párizsi gyógyszerész, Pelletier és Caventou fejlesztette ki. Vitán felül, az emberiség jótevői közt kell őket számon tartanunk.
Teljes mértékig letaglózva lábaltam ki a megpróbáltatásból. Annak ellenére, hogy az étvágyam visszatért, alig vonszolom magam. Képtelen vagyok bármiféle munkára, csak vegetálok. Ma van az első alkalom, hogy mégis van elég erőm, és akaratom: felkelek, asztalhoz ülök, és e sorokat a naplómba vésem. Az igazat megvallva úgy érzem, messziről tértem vissza, nagyon messziről. Nekem úgy tűnik, bele is halhattam volna ebbe a brutális támadásba. Sokan mások, nálam fiatalabbak, belepusztultak volna. Elég, ha Schroeter tiszteletesre gondolok, ezt máris belátom. Itt halt meg ő is, noha még harminc éves sem volt. Pontról pontra ugyanolyan baj vitte el, mint amilyenen most mentem keresztül. Igaz, akkor még nem ismerték Indiában a kinin használatát. Ezért is gondolom, hogy életemet a kinint adó orvosnak, és a csak nevükről ismert két franciának köszönhetem. Úgy vélem, végre olyan korba léptünk, amikor az orvostudomány képes meghátrálásra bírni a halált.
Amióta Ázsiában vagyok, nem ez az első eset, hogy megbetegszem. Már-már különlegesnek számít, hogy amilyen kényelmetlen, sőt nyomorúságos körülmények közt éltem sokáig, képes voltam akár ilyen mértékben is ellenállni. A láz olyan baj, amely majdnem szükségszerűen követi az utazót ezeken a meleg vidékeken. Mindenki, akit itt megismertem, áldozatul esett neki előbb, vagy utóbb. S nem is kell ehhez mindig a trópusokon tartózkodni. Emlékszem, a bizonyosan nem trópusi éghajlatú Kanamban is lázroham tepert le. Kétségbeesésemben akkor pálinkát ittam, és láss csodát: ez a részeges gyógymód úgy tűnik jót tett velem! Nagyon hamar felépültem.
Mindenesetre, nem Bengália az ideális terep annak, aki el akarja kerülni a lázakat. Mondhatnám, ez része a vidéknek. A lapos, mocsaras, nyirkos-meleg táj még a legrobusztusabbak egészségét is kemény megpróbáltatások elé állítja. Én sem vagyok kivétel a szabály alól. Meg aztán, mivel Titaliahban telepedtem le, az errefelé mindenki által rettegett, egészségtelen Teráj-vidék közvetlen közelében lakom. Itt télen-nyáron állandóan ködfátyolként lebegnek a mocsárgázok a föld felett, a hatásuk bizonyosan nagyon kártékony. Ebben mindenki egyetért. Azt hiszem, nem szabad túl sokáig itt maradnom. Valószínűleg csak megbánnám. Lloyd tegnap megint meglátogatott, és ő szintén így vélekedett. Hozzátette, ha tud, maga is elmenekül „ebből az átkozott porfészékből, ahol az ördög átkozott lázain kívül semmi mást nem szedhet össze az ember". Egyébként már többször kérte áthelyezését valami kevésbé egészségtelen helyre, „ahol van némi remény, hogy az ember nem hal meg negyvenéves kora előtt". De nem úgy tűnik, mintha feljebbvalói eleget kívánnának tenni kérésének. Mert hát Bengáliában nincs is ilyen hely. Az előforduló veszélyek nagyjából ugyanolyanok Kalkuttában, Maldában, Patnában vagy Titaliahban. A lázak mindenütt hasonló pusztítást végeznek. Úgy tűnik, az ember akkor se hal meg könnyebben, ha a Terájhoz közelebb tartózkodik, s akkor se, ha távolabb. Azért az év háromnegyed részében mégsem tanácsos európaiaknak ezekbe a tigrisekkel, orrszarvúakkal teli dzsungelekbe jönni, bizonyítandó, hogy a vidék mégis csak tartogat egyfajta nyilvánvaló veszélyt a számukra.
Nem sokkal megbetegedésem előtt levelet kaptam Hodgsontól. Még mindig ugyanolyan élénken kutat a buddhizmus új dokumentumai után. Azért írt, hogy a véleményemet kérje azoknak az első írásos emlékeknek az eredetében álló nyelvről, amelyeket a Sákjamuni Buddha, majd a tanítványai és követői írtak. Általánosan elfogadott, hogy az első használt nyelv a pali volt, később a szanszkrit. Ez koránt sem olyan egyszerű, ha saját tapasztalataimra hagyatkozom. Csak úgy, mint Turnour és Hodgson, én is úgy vélem, a Buddha nyelve a magadhi volt, részben ezért is akartam korábban Patnába menni, Indiának arra a környékére, ahol még beszélik ezt a nyelvet. Egy biztos: a tibeti Kandzsur tárgymutatója kimondja, a szútrák szindhu nyelven, a Prajna Paramita huszonegy kötete azonban szanszkrit nyelven íródott. Ami az értekezéseket illeti (rGyud tibetiül), a dolog itt már kevésbé egyértelmű, egy részüket szanszkritul, a maradékot különböző nyelvjárásokban vagy helyi nyelveken írták. Valószínűleg a hetedik században, és attól fogva formálták át az óind buddhista vallást, újraalakítva annak szövegeit, és csak ekkor ültették át a szentírások egészét az Indiában isteni eredetű, szent nyelvnek tekintett szanszkritra. A szanszkritosítás után kezdték meg munkálataikat a lotszavák, a fordítók, másképpen mondva: a Kandzsur, később a Tandzsur alkotói. Ők fordították le a Törvény egészét tibetire.
Hodgson megígérte, hogy a legnagyobb mértékben számításba veszi a véleményemet, és arról az ázsiai Társaságot is tájékoztatja egy tanulmány formájában, melyet maga szándékozik beadni megjelentetésre a „Journal" egyik következő számában. Kihasználva az alkalmat, jelezte továbbá, erősen felmerült a Társaság 1788-tól évente szokásosan meghatározó tanulmányokat megjelentető kiadványának, az „Ázsiai Kutatások" beszüntetésének kérdése. Ez nyilvánvalóan az éppen távozni készülő lord Bentinck intézkedéseinek eredménye: kizárólag az angol oktatásnak igyekszik megőrizni a Tiszteletreméltó Társaság dénárjait. A költségek fedezésére egykor még rendszeresen küldött támogatások hiányában az Ázsiai Társaságnak jelen pillanatban takarékosságból be kell szüntetnie a „Kutatásokat". így tarthatja életben a havonta megjelenő , Journal"-t. Prinsepnek és Ryannak rá kellett szánnia magát erre az áldozatra, hogy – pénzügyi állapotukat figyelembe véve –, átvágják az elébük került gordiuszi csomót.
Nagyon szeretném folytatni az indiai nyelvek terén végzett kutatásaimat, és ha lehet, még az év vége előtt be is fejezném őket, de nem sok erőt érzek hozzá. Muszáj lesz engedélyeznem magamnak egy kis időt a lábadozásra. Ez annál is inkább hasznos volna, mivel a legmelegebb évszakhoz érünk, a napfordulótól kezdve a monszun igen kellemetlen felhőszakadásai kemény próba elé állítják az ember lelkierejét. Addigra újból erőm teljébe kell kerülnöm, ha nem akarok elpusztulni a rám váró gőzfürdőben. Kényelmi okok miatt felhagytam a mahrattin végzett munkával, energiámat a hindire és a bengálira összepontosítom. Ez bőven elegendő elfoglaltságot és gondot jelent majd a számomra. A sűrű bozótosban sehogy sem sikerül rálelnem a keresett drágakőre. Erőfeszítéseim ellenére nem csak nem haladok, de az a kellemetlen érzésem támadt, hogy inkább hátra felé megyek. Minél jobban igyekszem közeledni a kitűzött cél felé, az annál inkább távolodni látszik. Olyan ez, mint amikor az ember a horizont felé halad, de sosem éri el azt. Adok még magamnak legfeljebb öt, vagy hat hónapot. Ez idő alatt révbe kell érnem. Ha novemberben ugyanott állok, ahol most, feladom. Nem szabad, hogy a makacsságom tévútra vigyen! Még annyi más dolgot el kell végeznem a magam elé kitűzött cél eléréséhez.

Titaliah, 1837. július 19.

Mára már teljesen felépültem. A katonaorvos, akit Lloyd küldött hozzám a múlt hónapban lázrohamom idején, május 10-én újra eljött. Megállapította, hogy jobban vagyok, de nagyon gyengének talált. ízre rendkívül fanyar, őshonos füvekből készült főzetet rendelt nekem. Ez – mindent egybevetve – elég hatásos lehet: visszanyertem az erőmet, és ismét nekiláttam, hogy belevessem magamat a munkába. A kimerültség és kábultság időszaka szerencsére véget ért.
Eljött az idő. Tegnap óta már a monszun tépázza a vidéket, mely a villámlás és mennydörgés közepette fuldoklik az özönvízben. Az igazat megvallva, nem ez a legmegfelelőbb hangulat a kényes munkához, melynek áldozni kívánom magam. De nincs más választásom. Szó szerint apró részekre kell szednem az általam megtanult négy nyelv minden eddig összegyűjtött eleméi, úgy, mintha boncolást végeznék. Hogy milyen eredményt érek el, az sok dologtól függ. Először is attól, mikor hagyom el Titaliah-ot. Be kell ismernem, nem dédelgetek már hamis reményeket, mint azokban az időkben, amikor a tibeti szótáram előszavát írtam. Még mindig szeretnék hinni a rokonságban, azért is utaztam ide, hogy felfedezzem, de ez egyre problematikusabbnak tűnik. Ha valóban létezne kapcsolat, – én úgy látom – már régen felfedhettem volna a bizonyítékát. Igyekszem leküzdeni, hogy a folyamatos kudarcok elbátortalanítsanak, mégis úgy érzem, a sikertelenség végül már kikezdte tántoríthatatlan önbizalmamat.
Mikor egyik körútja alkalmából meglátogatott, Lloyd őrnagy azt kérdezte, értesültem-e a Ladakot érintő, legfrissebb fejleményekről? Fejcsóválásomra közölte, a múlt decemberben Tsepal Nam gyal király titkos delegációt küldött Szabatuba, Kennedy kapitány utódjához, Jeremiah Bryant ezredeshez a Gulab Szingh túlzott területi követelődzései ellen kért segítség ügyében. Azonnal értesítették lord Aucklandot, de ő ismét kategorikusan elutasította a segítséget. Szigorúan Pandzsáb állam belügyéről van szó, jelentette ki. Ez januárban történt. A durva visszautasítás ellenére a ladaki uralkodó hét személyből álló követséget küldött Szimlába, Sir Henry Fanehez, az indiai haderők főparancsnokához. Ok elmagyarázzák, miért érdeke az angol-indiai hatóságoknak, hogy ne hagyják a Szatledzs felső völgye felett jóvátehetetlenné fajulni a történéseket. Úgy tűnik, Fané-re hatott ez a gesztus, valószínűleg javaslatot tett a főkormányzónak, hogy nyíltan ugyan ne avatkozzék bele a konfliktusba, megfélemlítés céljából azonban hajtson végre erődemonstrációt a határ mentén. „Ha kitör ott a háború, azonnal kérni fogom az áthelyezésemet egy harcoló alakulathoz. Ha meg kell halnom, inkább a csatamezőn essek el, mondta Lloyd, mintsem ágyban, reszketve a láztól". Nem hiszem, hogy ez hetvenkedés volna a részéről. Az egyhangú, dicsőség nélküli élet Titaliahban sokkal nyomasztóbb számára, mint a katonás fegyelem a csata hevében. És azt hiszem, kevesebbet is inna, ha idejét hasznosabban, ágyú sütögetéssel tölthetné.

Titaliah, 1837. november 3.

Itt hever az asztalomon Prinsep levele. Nemrég küldte Lloyd őrnagy közvetítésével. Luigi Burlini doktor szeptember 13-i halálát tudatja benne. A doktor hetvenkilenc éves volt, negyvenkét éve érkezett Kalkuttába, és tizenegy éven át töltötte be az Ázsiai Társaság főkönyvtárosi posztját. Két lányt hagyott hátra. Az idősebbik Thomas Wood-hoz, egy polgári hivatalnokhoz ment férjhez, a kisebbik Hall őrnagyhoz, aki a bengáli hadseregben szolgál.
Prinsep közli továbbá, hogy tizenegy személy jelöltette magát az olasz orvos utódjának, ő azonban október 13-án kiharcolta a központi bizottságnál, hogy elsőként engem jelöljenek a főkönyvtárosi posztra. Hozzá teszi, hogy William-Hodge Mill tiszteletes, a Fort William kollégium volt igazgatója, – aki már 1834-ben nagyon jóindulatúnak mutatkozott tiszteletbeli taggá választásomat illetőleg –, határozottan támogatja a javaslatát. A bizottság egyhangúlag úgy véli, én volnék a legalkalmasabb, hogy a doktor nyomdokaiba lépjek. Postafordultával kérik a válaszomat.
Ettől kicsit zavarba jöttem. Egyfelől nagyon csábító az ajánlat, tagadhatatlan tiszteletet jelent irányomban – nem győzök hálás lenni a Társaság vezetőinek –, másfelől azonban továbbra is el kívánom hagyni Indiát, hogy Mongóliába menjek. Az igazi küldetésem még mindig ott vár rám. Hogy időt nyerjek, azt felelem Prinsepnek, hajóra szállók Kalkutta felé, és egy, vagy két hónapon belül megérkezem. Döntésemet akkor ismertetem vele. Miközben várakozom, gondolkozom majd, mi lenne a legkedvezőbb a számomra. Most megyek, és felkeresem Lloydot a rejtekhelyén. Amikor nem az alkohol beszél belőle, jó tanácsokkal látja el az embert. Még igen csak reggel van, bizonyára teljesen magánál lesz. Nem a beszélgetésünk alatt legurított két-három pohár fogja kibillenteni egyensúlyából, annál több kell neki. Főleg most, hogy elmúltak a nagy melegek. Mindenképpen elviszem hozzá a Prinsepnek szánt válaszlevelemet, mielőtt délben visszaindulna a futár.
Amint hazaérek, elkezdem rendbe szedni a dolgaimat. Megpróbálok szert tenni hordárokra, kik visszaviszik a holmimat Krisnaganj mellé. Ott szállók majd hajóra. Tulajdonképpen ugyanazt az utat szándékozom megtenni, mint amelyiken idefelé jöttem. Ez a legpraktikusabb, a legolcsóbb és a legbiztosabb. S úgy vélem, ez lesz a leggyorsabb is, hiszen ezúttal az áramlat irányában haladunk majd. Igaz, a sodrás sebessége csekély, de azért jobb vele, mint ellene.
Magammal viszem Vigne szövegét, amelyet az Iszkardói sziklán talált. Sikerült megfejtenem, s részben helyreállítottam a betűket, még a hiányzó szavakat is. Egyúttal elfogadható fordítást is készítettem. Úgy tűnik, a szöveg Buddha tisztelésre hívja fel az arra járókat, s hogy tanulmányozzák tanácsait, éljenek a Törvény szerint. Végül is, semmi különlegesen eredeti nincs benne. Mindenütt találunk efféle szövegeket, ahol a lakosság buddhista. A kérdéses felirat valódi érdekessége inkább abban rejlik, hogy muzulmán földön fedezték fel. Jelenléte szolgál bizonyítékul arra, amit már tudtunk, nevezetesen, hogy a Baltik, más tibetiekhez hasonlóan korábban buddhisták voltak. Átadom Prinsepnek munkám gyümölcsét, tegyen vele, ahogy jónak látja. Talán majd meg kívánja jelentetni a Társaság folyóiratában.

KALKUTTA
1838-1842

Kalkutta, 1837. december 5.

Tegnap érkeztem vissza Kalkuttába. Az út gyorsabb volt, mint odafelé. A Gangesz főfolyása, a Mahananda, a Baghirathi, majd a Húgli mentén haladtunk. A folyó sodrásának, a vitorlánkat dagasztó északi szélnek, s Húglinál az apálynak köszönhetően végig meg tudtuk tartani a jó sebességet anélkül, hogy a hajósoknak evezniük kellett volna.
Mihelyt megérkeztem, felkerestem Prinsepet. Tudtára hoztam, hogy nagy sajnálatomra nem fogadhatom el Burlini megüresedett helyét, mivel hamarosan Felső-Ázsia felé kívánom folytatni az utamat. Éreztem, őszintén sajnálja a döntésemet, nagy reményt fűzött a hazatérésemhez. De azért nem tűnt haragosnak. Biztosított, addig maradhatok a Társaság épületében rendelkezésemre bocsátott lakásban, ameddig jól esik. Fölösleges elmondanom, míg a folyón hánykolódtunk, mennyit latolgattam az érveket és ellenérveket. Rendkívül sokat vacilláltam egyik vagy másik mellett, s valójában nem is tudtam, miként határozzak. Legalább százszor döntöttem az állás elfogadása mellett, aztán ugyanennyiszer láttam jónak azt visszautasítani. Titaliahot elhagyván egyetlen dologban voltam biztos: két évet elvesztegettem hiába való kutatásaimmal. Ha India nyelveinek tanulmányozása valamire megtanított, hát arra, hogy – korábbi meggyőződésemmel ellentétben – ezek a nyelvek nem állnak rokonságban a magyarral. Semmi kézzelfoghatót nem tudtam leszűrni az egész munkálkodásomból. Nem ebben az irányban kell folytatnom a kutatásaimat! S ha pedig másfelé, az csakis arrafelé lehet, amit „mongóliai útnak" fogok nevezni. Le kell hát mondanom róla, hogy Kalkuttában maradjak, fel kell hagynom indiai tanulmányaimmal: félre kell tennem a mahrattit, a hindit, a bengálit, és sutba kell dobnom a szanszkritot is! Kerül, amibe kerül, fel kell készülnöm a Felső-Ázsia sztyeppéihez vezető utazásra! Ideje, hogy ismét a földrajzi felfedezés váltsa fel a nyelvészeti fejtegetéseket. Ahelyett, hogy egy felső-bengáliai kunyhóban érthetetlen nyelveken töprengenék, folytatnom kell az 1819-ben megkezdett zarándokutamat, melyet sose szabadott volna megszakítanom. Ez volna a bölcs, ésszerű út. Ezért tértem ki tehát a nekem tett csábító ajánlat elől, bármibe is kerüljön ez. Már sosem leszek a neves Kalkuttai Ázsiai Társaság főkönyvtárosa!
Felesleges kicsomagolnom. Semmi másra nincs égető szükségem, mint, hogy megtaláljam a módját, miként jussak vissza észak felé, Tibet irányába. Tibeten teljes szélességében kelek majd át, mígnem elérem a kínai tartományokat, amelyek Mongóliába vezetnek.

Kalkutta, 1837. december 9.

Alig érkeztem vissza Titaliahból, máris egy fiatal orvos, bizonyos doktor William Griffith látogatott meg. Huszonhét év körüli lehet, elmondása szerint a madraszi katonai erők egészségügyi testületének a tagja. Utólag pontosabb értesülést szereztem róla: a gyarmaton már híres trópusi növénytani kutatásairól. Róbert Boileau Pemberton kapitány küldte hozzám. Őt jól ismerem, tagja az Ázsiai Társaságnak. 1834. januárjában, a Társaság ötvenedik évfordulóján alkalmam volt elég hosszasan elbeszélgetni vele. Az főkormányzói hatóság Pembertont egy félig politikai, félig katonai küldetéssel bízta meg a szomszédos tibeti királyságában, Bhutánban. Dr. Griffith kettős minőségben vesz részt a dologban: orvosként és természettudósként. Mindketten nagyon szeretnék, ha elkísérném őket, mivel én vagyok az egyetlen európai, aki folyékonyán beszéli a tibeti nyelvet. A tibeti ismerete annál is inkább szükséges Bhutánban, mivel ott senki nem beszél angolul, vagy más európai nyelven. Jelenlétem szinte elengedhetetlen, nélkülem a küldetés gyakorlatilag halálra van ítélve. Hogyan értetnék meg magukat a kutatók, nem a néppel, hanem a politikai vezetőkkel, ebben a történelem nagy áramlataitól mindeddig távol eső, feudális teokráciában, ha én nem vagyok ott, és fordítom le mondandójukat?
Griffith igyekszik kifejteni előttem ellenállhatatlannak vélt érveit. Az utazás dicsőséget, elismerést hoz majd nekem, ennyivel tartozom az engem oly erősen és hathatósan segítő indiai angoloknak. Továbbá, így megismertethetem magam a tibetiekkel, bizonyára nagy becsben tartanak majd: fél lábbal már Lhaszában leszek, s akkor nem utasíthatják vissza, hogy Tibeten keresztül jussak el Mongóliába. Európa és a tibeti világ közti nélkülözhetetlen, megkerülhetetlen közvetítőként tűnök majd fel; mi kell még? Őt hallgatván, Bhutánból dicsfénnyel a fejem körül térnék vissza.
Ismét válaszút előtt találom magam. Kellemes volna hálám jeléül az angoloknak szolgálatot tennem. Másfelől viszont, sejtem, ha hajlandó vagyok csatlakozni a Pemberton küldetéshez, azt kockáztatom, hogy esetleg megégetem a kezem, és jóvátehetetlenül kompromittálódom a lámaista hatóságok előtt.
Szükségszerűen tartanának annak, ami nem vagyok: az angol-indiai hatalom politikai ügynökének. A küldetés állítólagos diplomáciai jellege csak ámítás, egy szomszédos, kis ország megfélemlítéséről van szó. Előbb vagy utóbb egy fajta protektorátust kívánnak ott felállítani, arra várván, hogy egész egyszerűen hozzájuk csatolják a területet. Mialatt Griffith úgy tesz, mintha növényeket gyűjtene, vagy valami magas rangú lámát gyógyítana főzeteivel, Pemberton majd fenyegetőzik, veri az asztalt. Rám maradna szavai fordításának félelmetes feladata. Ki volna olyan naiv, hogy azt képzelje, a tibetiek hálásak lesznek nekem ezért a kényszerűen eljátszott szerepért? Egyedül ez a doktor Griffith hiszi, vagy legalábbis próbálja velem elhitetni, hogy részvételem e katonai, diplomáciai komédiában majd egyhangú elismerést vált ki. Bizonyára csalódott, amikor hamis korteskedésére visszavonhatatlan, kategorikus nemmel feleltem. Meg volt róla győződve, hogy hajlandó leszek tüstént szerepet vállalni a színielőadásban, melynek eljátszására udvariasan felkértek. Dicsőséges sikert látott abban, ami inkább siralmas bukás veszélyével fenyeget. Meg aztán, mindent egybe vetve, nem is érek rá. Ez a küldetés csak tovább késleltetné utazásomat. Nem azért utasítottam vissza a főkönyvtárosi állást, hogy a diplomáciai tolmácsét elfogadjam. Jelenlétemre másutt van szükség.
A Pemberton küldetésnek december 21-én kell indulnia, és május végén esedékes visszatérnie. Nagyon remélem, hogy akkorra én már igen messze leszek.

(Folytatjuk)