2017. augusztus 20., vasárnap

ALAIN BOMBARD: Önkéntes hajótörött (7)

KÖVETKEZTETÉSEK

AZ ERETNEK útja véget ért. Most már azért kell harcolnom, hogy eretnekségem megértésre találjon, s a jövendő hajótöröttek ortodoxiájává váljék.
Bármelyik hajótörött legalább olyan fizikai állapotban érhet partot, akárcsak én. Ugyanolyan hajótörött voltam, mint a többi. Fizikai adottságaim nem kivételesek. Életemben három sárgaságon estem át, s a háború után átszenvedtem a hiányos táplálkozás súlyos következményeit. Nincs semmi tehát, ami különösképpen alkalmassá tett volna erre az átkelésre. Lefogyva, kimerülten érkeztem meg, de életben  maradtam.
Ismétlem, nem arról van szó, hogy jól él az ember, csupán arról, hogy életben marad, míg földet nem ér vagy össze nem találkozik egy  hajóval.
Most már kijelenthetem, hogy a tenger elgendő „enni- és innivalót" biztosít ahhoz, hogy a hajótörött bizalommal nézzen a menekülés  elé.
A Kanári-szigetek és az Antillák közti átkelés hatvanöt napja alatt nem volt különösebb szerencsém, s utazásom semmi esetre sem tekinthető  rendkívülinek, valamiféle vakmerő hőstettnek.
Lefogytam huszonöt kilót, s számos rendellenességet kellett elviselnie szervezetemnek. Nagyfokú vérszegénységet kaptam (induláskor ötmillió, megérkezéskor kétmillió ötszázezer vörösvérsejt), és a vér hemoglobintartalma  a biztonság határáig süllyedt.
Az Arakaka fedélzetén elfogyasztott könnyű étel utáni időszak csaknem  az életembe  került.
(...)
Tizennégy napon át, november 26-tól december 10-ig tartó erős bélhurutomat komoly vérzés kísérte. Kétszer csaknem elveszítettem az eszméletemet: november 23-án, a vihar előtti baljós előérzetek közepette,   és   december   6-án,   végrendeletem összeállításának   napján. Kiszáradt bőrömön pattanások ütöttek ki, melyek az egész testemre kiterjedtek. Lábujjaimról leestek a körmök. Komoly látási zavarokkal küszködtem; fizikai erőm kifejezetten csökkent, és állandóan éhes voltam. De élve megérkeztem.
Hatvanöt napon át kizárólag a tenger termékeiből éltem. A magamhoz vett fehérje- és zsírmennyiség elegendő volt. Nyilván a cukorhiány miatt fogytam, de bebizonyosodott, hogy az indulásom előtt elképzelt biztonsági  határ  nem volt irreális.
Ismételtem beigazolódott a pszichikai tényezők elsődlegessége a fizikaiakkal szemben: az Arakakával való találkozás után érzett pszichikai éhség sokkal inkább megtámadta az egészségemet, mint az organikus éhség, amelyet a földközi-tengeri nagy koplalás időszakában Palmerrel együtt elszenvedtünk. Az előző nem igazi éhség, inkább vágyakozás valami más után, s a kielégíthetetlen vágyakozás mindig veszedelmes. A második fajta éhség az első negyvennyolc óra alatt görcsszerű fájdalmak formájában jelentkezik; e fájdalmak később elcsitulnak, s aluszékonyságnak, legyengültségnek adják át a helyüket.
A szervezet az első esetben saját magát égeti ei, a másodikban csökkentett üzemre  áll  át.
A   megérkezés  után  megejtett orvosi vizsgálat során semmiféle IQO avitamínózisból fakadó betegség jelét nem észlelték. A plankton tehát biztosította a C-vitamin-szükségletemet.
Esővízhez csak az első huszonhárom nap elteltével jutottam. E huszonhárom nap során bebizonyítottam tehát, hogy a hal kellőképpen oltotta szomjamat, s hogy a tengerből igenis meg lehet szerezni a szükséges folyadékmennyiséget.
Monacóból való elindulásom után tizennégy napig tengervízen, negyvenhárom napig halhúsból kipréselt folyadékon éltem. Legyőztem tehát a  szomjúsagot.
Azt mondották, hogy a tengervíz hashajtó hatású. Nos, a földközi-tengeri koplalás hosszú időszaka alatt tizenegy napig nem volt székletem, sem nekem, sem Palmernek. A mérgezésnek semmiféle jelét nem tapasztaltam.  Nyálkahártyáim  sohasem  száradtak ki.
Orvosi következtetéseimet megfelelő indoklással, dolgozatomban fogom kifejteni. Kísérletem tapasztalatait a tengerészeti szervekkel együtműködve a hajótöröttek használatára írott könyvben fogom összegezni és szabályokba foglalni.
Szeretném kijelenteni e helyütt: egy mentőcsónak tíz napnál jóval tovább fennmarad a tengeren. Kormányozni is lehet kellőképpen, s a hajótörött megmenekülhet. Az Eretnek ezt ragyogóan bebizonyította. Továbbá meg akarom fogalmazni a hajótöröttek életmódjának szabályait, időbeosztást is akarok készíteni nekik, hogy tevékenyen tölthessék a napot, s akaratukat egyetlen célra: életbenmaradásukra összpontosítsák.
Ha valaki úgy érzi, hogy eljutott a kétségbeesés mélyére, mindig talál valamit, amiből kitartást meríthet, és talpra állhat, miként Anteus, akibe erőt öntött a föld érintése.
A mentőcsónakok aljára - belül - rá kell nyomtatni a Föld valamennyi tengerének szél- és áramlat-térképét. Hiszen ha az afrikai partok mentén történik is a baleset, a hajótöröttnek esetleg Amerikába kell eljutnia, akármilyen nagy a távolság.
Szeretném, ha emlékeztetőül és biztatásul ez a sor is itt lenne a szeme előtt: „Gondolj arra, hogy 1952-ben valaki megtette azt, ami lehetetlennek látszott."
De e kísérlet arra is tanít, hogy csak hasznos dologért érdemes kockáztatni az életet.
A remény nem egyéb, mint vágy valami jobb után. A hajótörött, mindentől megfosztva, nem tehet egyebet, mint hogy reménykedjék, s kell is reménykednie. Kíméletlenül szembe kell néznie az élethalál nagy problémájával; s az életbe vetett hitének minden szikrájára szükség van, hogy bátran megküzdhessen  a reménytelenséggel.
Gyermekek,  fiatalemberek,  akik  azt  hiszitek,   hogy  egy  csapásra híressé válhattok, vagy ingyen, csónakon eljuthattok Amerikába vagy akárhová, kérlek benneteket, gondoljátok meg előbb, vagy jöjjetek el hozzám. A délibábtól, a könnyű kaland reményétől megcsalatva, csak akkor tudjátok felmérni az életért vívott harc súlyosságát, amikor már késő, s amikor már nem tudjátok összeszedni a bátorságtokat. Kétségbeeséstek csak növekedni fog, ha rádöbbentek, hogy haszontalanul kerültetek életveszedelembe. Annyi alkalom van rá, hogy szép és nemes ügyre tegyétek fel az életeteket!
És te, hajótörött sorstársam, ha tényleg akarsz hinni és remélni, meglátod, hogy a napról napra elért apró eredményekből milyen önbizalmat meríthetsz, miként Robinson Crusoe tette a maga lakatlan szigetén. S akkor nem lesz okod rá, hogy elveszítsd hitedet.

Forrás: Önkéntes hajótörött. Világjárók 16. Gondolat, Budapest, 1964. 
Fordította Nagy Géza

Ui. Az 1924-ben született  Bombard 2005-ben hunyt el, öt gyermek atyjaként, a touloni katonai kórházban.

2017. augusztus 19., szombat

ALAIN BOMBARD: Önkéntes hajótörött (6)

Az elindulás
Az expedíciónk körüli hírverés igen rossz feltételeket teremtett indulásunk számára. Nem vitás, hogy a rendes hírszolgálatnak tájékoztatnia kell a közönséget, de hát a legtöbb embert a puszta tényeknek nem az elmondása, hanem a tálalása érdekli. Igy viszont igen sokan teljesen hamis képet kaptak vállalkozásunk szelleméről, mások szemében pedig le is rontották hitelünket. Az indulás „szenzációja" közepette elfeledkeztek arról, mi is volt a tulajdonképpeni célunk a Földközi-tengeren: semmi egyéb, mint saját magunk és a felszerelés kipróbálása. Igy aztán természetes, hogy minden látszólagos ellentmondás azzal, amit mondottunk, vagy amit - s ez a súlyosabb eset - a szánkba adtak, teljesen lejárathatta expedíciónkat. Nem gondoltak arra, hogy minden kísérletnél először tétovázik és próbálkozik az ember. Akaratunk ellenére vastagbetűs újságcímekben szerepeltünk. A Földközi-tenger, mint már mondottam, nem lehetett egyéb, mint főpróba, és nem is akartuk, hogy más legyen. Ha a gyöngeség legkisebb jelét mutatjuk, el lehetünk készülve arra, hogy ócsárolnak, leköpködnek bennünket. A sajtó idő előtti közbeavatkozását meg súlyosabbá tette az a körülmény, hogy kísérletünk ellentmondott az általánosan elismert normáknak és a józan észnek. Eretnek voltam, méghozzá több okból is. Először: egy kormányozhatatlannak tartott vízijárművel előre meghatározott pontra akartam eljutni. Ez az első eretnekség felháborította a tenger- és a hajózás szakembereit. Több specialista kijelentette, hogy még az Hyéres-szigeteket sem fogjuk elhagyni. Még súlyosabb bűnömül azt rótták fel, hogy szembeszegültem a közhiedelemmel, amely szerint lehetetlenség kizárólag a tenger termékeiből megélni, hiszen már a sós víz is ihatatlan. Végül pedig hadd idézzek az egyik „nagy tekintélyű" újságban megjelent cikkből: „A tapasztalt tengerészek sem érzik magukat biztonságban a tenger, a szelek és az áramlatok szeszélyeitől, s ugyanakkor egy újonc rá meri bízni a maga és társa életét egy törékeny dióhéjra, amelyet ráadásul még hajózási szakember sem ellenőrzött."
Igy aztán  csónakunkat az Eretnek névre kereszteltem.
Szerencsére igen sok hivatalos személy támogatott bennünket. Jacques Gavini, francia tengerészeti államtitkár személyes beavatkozására megkaptam a hajózási engedélyt. Ezek után az Eretnek, francia lobogó  alatt,  útnak indulhatott Amerika  felé.

(...)

Nincs szél. Teljesen letört ez a szörnyű hasmenés és a vérzés. Nem merek enni; ha így megy tovább, a csónak megérkezik, de csak a holttestemmel. Már nem értem és nem is tudom, hol vagyok. Csak egy dolgot kívánok, ha a csónak célhoz ér: valaki keresse fel nevemben a hajótöröttek részére írott könyv szerzőjét, és jól pofozza fel, mert könyve csak arra jó, hogy tönkretegye a lelkierejét annak a szerencsétlennek, aki olvassa. Igy ír a jóember: „Számos fregattmadár feltűnése arra utal, hogy a föld nincs messzebb 100 mérföldnél." Hát már nyolc napja számos fregattmadarat láttam, és megtettem vagy 300 mérföldnyi utat. Tanulság: a szerző becstelen, amikor olyasmit állít, amiről tudja, hogy valótlanság; ha pedig nem tudja, akkor ne írja meg. Ugyanez vonatkozik azokra is, akik a passzátszélről értekeznek: a napnál világosabb, hogy ők maguk sohasem győződtek meg állításaik helyességéről. Az Antillák szomszédságában két nap szél jut tíznapi teljes szélcsendre.
Apró probléma: ha óránként körülbelül száz métert teszek meg, mennyi idő alatt futom be azt a 150 kilométert, amely elválaszt a szárazföldtől? - ha van ilyen egyáltalán.
El fogok pusztuni, a melegtől, a szomjúságtól, az éhségtől: valóban minden összefogott ellenem. Ma reggel óta a saját levemben fövök: szörnyű a hőség, egyetlen felhő sem enyhíti, s ugyanakkor tőlem 800 méterre vastag felhőtakaró borítja az eget. Érdekes, menynyire gyötri az embert az üldözési mánia, ha a tengeren van; az az érzése, mintha minden ellene esküdött volna, mintha nem bírná tovább. A könnyű szellő lassan hajtja előre az apró felhőfoszlányokat:, inkább megkerülik a napot, semmint elébe menjenek és védelmet nyújtsanak nekem.
Erőm fogytán. Ha nem sikerül, akkor tényleg az az oka, hogy minden összefogott ellenem: nincs szél, csak velőtforraló hőség. Tegnap zuhogott az eső körülöttem, s rám egy csepp sem esett - kegyetlenség. Vitorlám balfelé csapkod, nyilván a passzát. A passzátszelek zónájának meghatározása szerintem: zóna, ahol gyakorlatilag soha sincs szél. Még az a vigaszom sincs meg, hogy a zavaros szelek zónájába jutottam; az ugyanis ebben az évszakban csak az 5°-ig terjed. Ezen a szélességen pedig már rég földet értem volna. S mindezek tetejébe ez a borzasztó hasmenés . . . Most már tisztán látok: ha vihar támadna, istenemre, nem vetném ki az úszóhorgonyt! Sorsomra bíznám magam. Mit tettem, mit tettem! Miért is nem álltam meg a Kanári-szigeteken!
Harminckét napja már, hogy nem láttam hajót, s huszonegy napja repülőgépet; teljesen kétségbe vagyok esve, már csak azért is, mert Jack kijelentette: nem fog sikerülni az erős szelek, a viharok és a tájfunok miatt, s valójában a teljes szélcsend miatt vall kudarcot a vállalkozásom. Legalább S. O. S. jeleket tudnék leadni! De sajnos! esztelen próbálkozás volna, hisz nincs, aki felfigyeljen rájuk! Egyetlen felhő sem takarja el a napot, pedig bőven van belőlük! Egyáltalán nem értem: most meg egészen alacsonyan szálló, apró felhők haladnak el sebesen, idelenn pedig olyan tökéletes szélcsend van, amilyet még a Földközi-tengeren sem tapasztaltam. Ó, ha meg tudnék fürödni!

Szombat, december 6. - Eléggé erős északi szél kerekedett, ez is jobb a semminél. Reggel még három „fehérfarkú trópusi madarat" láttam: ilyenkor a partnak 60-80 mérföldnyire illik lennie. Azért mégiscsak lehetetlen, hogy egy hajótöröttek részére írott könyv szerzője mindenben tévedjen: holnap vagy holnapután mégiscsak meglátom talán a földet? Leírom utolsó akaratomat, mert hátha nem érkezem meg élve!
í. Azt kívánom, hogy a feljegyzések alapján állítsanak össze egy könyvet, amelynek jogai feleségemet, Ginette Bombard-t illessék meg.
2.   Intézkedések feleségem és  gyermekem élete felől.
3.  Szükségesnek tartom  kijelenteni:  semmiképp sem  szabad,  hogy más hajótöröttek is áldozatul essenekegyes amorális   szerzőknek, akiknek a hajótöröttek számára írott könyveiben egyetlen adat sem pontos a szárazföld   közelségének jeleire   vonatkozólag, s akik az emberek önbizalmát letörve, halálukat okozzák. Halálomért azok is felelősek, akik hibájából most nincs adókészülékem.
Végül a következőkkel fejezem be: kísérletem ötven napra érvényes; ha holtan érkezem is, a hajótöröttek ne veszítsék el a reményt. Kívánatos volna, hogy a közép- és szakiskolákban a csillagászati és földrajzi ismeretek tanítását gyakorlati hajózási oktatással  is  egészítsék  ki.

Vasárnap, december 7. - Még mindig sehol semmi, de már nem lehetek messze (írásom itt újra lendületesebb lett). Ginette-ért, Nathalie-ért, Renaud-ért és Anne-ért kell, hogy élve érjek partot, de szörnyű  nehéz. A nap kegyetlenül tűz, szomjas vagyok. Vizem erősen fogy, legfeljebb 5 liternyi van még: borzasztó rágondolni, mennyit öntöttem a tengerbe! Literszámra!... Keveset halászom, de a zsákmány elegendő: szörnyű volna, ha újra tengervizet kellene innom, meg hallevet - ráadásul ez a kimerítő hasmenés! Valóban sokat szenvedek. A tegnapi északi szél 18 mérföldnyit délre sodort, így hát eltávolodtam Désirade-tól, a legközelebbi parttól. Most újra alábhagyott, kétségbeejtő. A tengerészeti útmutató mindenesetre megállapítja (Antillák, 2. köt., 8. old., 9-14 sor): „A passzátszél decembertől március-áprilisig a legerősebb és legrendszeresebb. Ekkor hatol a legészakabbra, és átlagosan 4 Beaufort körüli erővel, kelet-északkelet és északkelet felől fúj." Megáll az ember esze, mi minden zöldséget ki tudnak nyomtatni! Ha leghamarabb holnap vagy holnapután nem pillantom meg a földet, akkor már semmit sem értek, s nem érdekel többé az egész. Induláskor, 150 20' körül, 12 óra 10-kor végeztem a helymeghatározást; most pedig, vagyis a mai napon 15 óra 10-kor. A különbség 3 óra, tehát a nyugati hosszúság 60° 20'-e körül lehetek - Désirade a 61. fokon van, azaz 38 mérföldnyire nyugatra . . . Dominique és Marie Galante a 61° 20', illetve 61° 12'-en vannak, vagyis 56, illetve 49 mérföldnyire. Tehát? Még ha 30 mérföldet teszek meg egy nap alatt, holnap akkor is 28, illetve 19 mérföldnyire kellene lennem a parttól. Ha mindezek után sem látok semmit, akkor leteszem a lantot. Már rettenetesen elegem van az egészből. Folyton csak szegény Ginette-emre gondolok, aki nyilván félholt az aggodalomtól.
16 óra 30. - Nyugodtan elmondhatom, hogy minden összeesküdött ellenem, A szél feltámadt, de dél felé hajt. Nem valami óriási szerencse. Üsse kő, megyek délnek: a 240 mérföldnyire levő Grenadáig van helyem bőven: csak éppen túlságosan lelassítja előrehaladásomat  ez  az  elsodródás.
Az előjelek mind a szárazföld közelségére utalnak. Itt-ott kis fadarabkák úszkálnak a vízen, pérhalakra emlékeztető halak követik az Eretneket: mind olyan jel, amely a nyílt tengeren nem figyelhető meg. De én  a szárazföldre volnék már kíváncsi!

Hétfő, december 8. - Még mindig sehol semmi, újra elült a szél. Nehezen hihető, hogy olyan fráterek, akik könyvet írnak az amerikai tengerészet részére, minden egyes pontban tévedjenek. A szerző kijelenti, hogy a parttól legfeljebb 300 mérföldnyire látni fregattmadarat; ha feltesszük, hogy a legutóbbi, amelyet szerdán láttam, tényleg az volt, akkor jóval  messzebb repült 300 mérföldnél.
Szombat reggel újabb három trópusi madarat látok: róluk a könyv egészen félreérthetetlenül nyilatkozik: egyszerre három annyit jelent, hogy a part 60-80, na nem bánom, 100 mérföldnyire van. Ha felteszem, hogy szombaton meg vasárnap 40, és utána is 40 mérföldet tettem  meg, akkor  maximum  20 mérföldnyire kell  lennem. Ezzel szemben nem látok semmit, s újra kíméletlenül meleg nap készül. Az ötvenedik napja vagyok tengeren, vagyis átlagban napi 54 mérföldet tettem meg, eleinte jóval többet, azóta pedig - egy nap kivételével - tartom a 30 mérföldes átlagot. Újra elült a szél, egy árva szellő se rebben.

A Kanári-szigetekre (550 mérföld) tizenegy nap alatt értem el. Ezúttal ötször akkora távolságot kell megtennem: ha az időnek is az ötszörösét veszem, ötvenöt napot, akkor szombaton kell megérkeznem
Már nagyon kevés a vizem, a tengervizet pedig nem bírom az erős hasmenés miatt; keveset halászom, a halak bizalmatlanok. De hát nem törődöm velük, mert bőven van repüíőhal. Végszükség esetére meg itt az egész élelemtartalékom: megeszem, s aztán elpusztulok. Ha valaki a tapasztalataim alapján könyvet írna a hajótöröttek számára, az jól vésse eszébe, hogy a különféle madarak jelzik ugyan a szárazföld közeledését, de már jó pár száz mérfölddel előbb. Kétségbe vagyok esve; mégis ki kell tartanom. Szörnyű! Bárcsak pontosan meg tudnám határozni a hosszúságot! Az az érzésem, hogy ha tudnám, hol vagyok, egészen más lenne a hangulatom, még ha a véltnél jóval keletebbre volnék is. Azt hiszem, a szigetekről valamennyi hajó nyugatra, az Antilla-tenger felé indul, így hát egyáltalán nincs eshetőség rá, hogy akár eggyel is találkozzam. Eszembe jut, hogy még az utam kezdetén egyszer erős szélben kivetettem az úszóhorgonyt! Most már egy életem, egy halálom: fennhagyom a vitorlát, bármi történjék is. De hát szélnek nyoma sincs! Istenem, mit csináljak, hogy megszűnjék végre ez a kibírhatatlan   bizonytalanság?
Gyalázatosán meleg napra van kilátásom. Egyetlen felhő sem takarja el a napot. Minden elképzelhető nyomorúságot lehetségesnek tartok. Zuhoghat körülöttem, de rám egy csepp sem esik; köröskörül beborulhat, de rám változatlanul tűz a nap; a szabályos passzátszél időszakában egy szeles nap után egy szellős nap, majd két-három teljesen szélcsendes nap következik. A csónak gyakorlatilag mozdulatlan: már három napja, hogy vízbe dobtam, de még mindig látom a hátam mögött a fluoreszcein zöld foltját; így van ez 22-e, szombat óta. Húsz napja tart a szinte teljes mozdulatlanság. Hogyan lehettem olyan ostoba, hogy hittem egy „szakemberek" által írott könyvnek! Ezt nem felejtem el nekik! Csak éppen nem maradok életben - szerencséjükre! -, hogy a fejükhöz vághassam megállapításaikat! Húsznapi szélcsend, amikor a „passzátszél a legszabályosabb és a legerősebb!" Ha ilyen marad az idő, lehetetlen, hogy élve érjek partot, pedig nem lehetek messze.
14 óra 30. - Na tessék! Úgy kezdődik, mint pénteken: teljes szélcsend, petyhüdten csüngő vitorla! Éljen a passzát! Azt fogjuk majd mondani: ez a jele annak, hogy közel a szárazföld. Nos, mutassák nekem azt a földet! Semmi remény, még holnapra sem, hiszen egy tapodtat sem mozdulok előre.
16 óra. - Jó volna megfürödni és alaposan megvizsgálni a hajó víz alatti részeit. Az Eretnek épségben meg fog érkezni, még ha egy hónapig tart is az út - föltéve, hogy egy kardhal közbe nem avatkozik !
16 óra 30'. - A tenger hullámzik, jeléül annak, hogy valamerre fúj a szél, de itt még gyenge szellő sem érzik. Melegem van, gyötör a  szomjúság.
17 óra. - 40 mérföldnyire sem vagyok Dominique-től, mégsem fogok soha odaérni, mert nincs szél (s olyan rendetlen írással, ahogyan soha az életben nem írtam, hozzáfűzöm): micsoda kegyetlen nap  ez is!
Hosszas számításokát végeztem a helymeghatározás időpontjával kapcsolatban:
Október 19:  15°-nál voltam, helymeghatározás  12 óra  15-kor;
November 14: helymeghatározás 14 órakor, 1 óra 45 perckor később. Tehát a 41. foknál voltam, vagyis eddig az időpontig 1568 mérföldet tettem meg, 59 mérföldes napi átlagsebességgel;
December 8: helymeghatározás 15 óra 10-kor. Helyzetem 59°, vagyis 14-e óta 1044 mérföldet tettem meg, 43,; mérföldes napi átlagsebességgel. 116 mérföld van még hátra, vagyis híres madaraim 300, illetve 200 mérföldre repültek a parttól. A térkép szerint szerdán vagy csütörtökön, esetleg pénteken kell megérkeznem, ha lesz szél. De hát vajmi gyengén fújdogál.
A teljes szélcsendnél rosszabbat el sem tudok képzelni. Az Eretnek farán ülve figyelem a vérszegény barázdát, amelyet maga mögött hagy, midőn messziről észreveszek egy fekete, reszkető lapos tömeget. Amint egyre közelebb ér, mind jobban meg tudom különböztetni rajta a villogó, fehéres foltokat. Amikor vagy tizenöt méternyire ér, rádöbbenek, hogy ez a monstrum egy hatalmas rája. Minden józan megfontolás ellenére megnyugodom, mihelyt felismerem ezt az „élvezhető" állatot, s hidegvérrel elkezdem fényképezni, nem is gondolva arra, hogy ezúttal engem fenyeget az „elfogyasztás" veszélye. A rája nem  jön közelebb, tartja a távolságot.
Vagy két óra hosszat követ, majd elnyeli a mélység, mint valami feketén fénylő fémlemezt. Jóval később egy dakari halász kijelentette:
„Ekkor fenyegette a legnagyobb veszély:  a rája egyetlen mozdulatával felboríthatta volna  a csónakját, vagy pedig a levegőbe felugorva rázuhanhatott volna!"

Kedd, december 9,15 óra. - Az első gyenge fuvallat tegnap este hét óta; bárcsak kitartana! A nap továbbra is kegyetlenül tűz; egész éjjel rémképek gyötörtek. Még mindig sehol semmi, az volna a csoda, ha látnám a partot, hiszen tegnap alig haladtam valamit. Ma reggel ismét három trópusi madarat láttam: rikoltoztak, márpedig nem valószínű, hogy a madarak a parttól távol rikoltoznak. Összeállítottam magamban annak a vacsorának a menüjét, amelyet egy ismerősöm - aki fogadott, hogy nem fogok megérkezni - fizet majd nekem. Két változatot gondoltam ki. Az első: libamáj szarvasgombával, rákfelfújt, roueni kacsa, szalmakrumpli, különféle sajtok, omlett gyümölcsízzel, pezsgővel hűtött gyümölcs. A második: homár Thermidor-módra, gombás fogoly pirított kenyéren, zöldbab, különféle sajtok, Suzette féle palacsinta (legalább egy tucat), pezsgőben hűtött gyümölcs. A borok: Muscadet, Pommard 1928, Vosne-Romanée 1930, Mouton-Rotschild 1947, Cháteau-Yquem 1929, Vieille Cure és szivar.

(Folytatjuk)

Forrás: Alain Bombard: Önkéntes hajótörött. Világjárók 16. Gondolat, Budapest, 1964. Fordította Nagy Géza

2017. július 4., kedd

ALAIN BOMBARD: Önkéntes hajótörött (5)

Lassanként arra a szilárd elhatározásra jutottam, hogy korábbi terveinkhez tartom magam: mindent előkészítek, s útitársaimat befejezett tények elé állítom. Arra gondoltam, hogy habozó társaim akkor végre józan belátásra jutnak, és az expedíció a tervezett primitív feltételek között ténylegesen útnak indulhat. Közölték velem, hogy májusra vagy júniusra minden kész lesz. Elhatároztam magamban, hogy erre az időpontra magam is mindent előkészítek, és akkor útnak is indulok.  S barátom nem fog visszatartani.
Járművünk vázlatrajza
Ebben az időben, vagyis március utóján gyakorlatilag végére jutottam kísérleteimnek és elméleti tanulmányaimnak. A laboratóriumban Dr. S. K. Kon volt a szomszédom, a Reading-i egyetem munkatársa. Ö a gambarottik /apró, planktonnal élő rákfajta/ tanulmányozása végett jött Monacóba. Kollégám azt tanácsolta, hogy lépjek érintkezésbe a megfelelő szakemberekkel, és szerezzem be tőlük a még hiányzó felvilágosításokat. Angliába utaztam tehát, ahol Dr. Kon és az egészségügyi minisztériumban dolgozó Dr. Maggee révén a légierők és a tengerészet több tisztviselőjét ismertem meg, akiknek egyike, Dr. Wittengham, később   a   barátom   lett.   Valamennyien   érdeklődtek   tervem   iránt és kifogásaikat sem titkolták (amennyiben voltak ilyenek). Wittengham, miután találkozott mecénásunkkal, később Monacóban is felkeresett. Dolgom végeztével visszatértem Angliából, de sajnos, másodszor is elkerültem MacCance professzort, a cambridge-i plankton-szakértőt.
E rövid út kellemetlen  következményekkel végződött. A calais-i vámhivatalban az egyik finánc így szólított meg:
-  Nos, megint a La Manche-csatorna? 
Nevetve válaszoltam:
-  Á!  Most  messzebbre  megyek.  Átkelek  az  Atlanti-óceánon. 
Egy  pillanatig  hitetlenül   nevetett,   majd   rövid   elmélkedés   után azt gondolta: végeredményben miért ne ... és írt egy angol újságnak. Ezután a sajtó lassanként foglalkozni kezdett a históriánkkal. Újságíró keresett fel monacói laboratóriumomban, és egymás után jelentek meg a tudósítások, néha durván meghamisítva az igazságot. Tudtomon kívül olyan gépezetet indítottam meg, amelyhez képest a bűvészinas esete csekélység volt. Az újságírók egymást akarták túllicitálni: hol „Bombard-ról, az állami ösztöndíj első fokozatának nyerteséről", hol „Bombard professzorról" . . . stb. . .. beszéltek. Az egyre kellemetlenebb hírverés végül már munkánkban is akadályozott. Viszont, mivel minden rosszban van valami jó, tömegesen jelentkeztek az önként vállalkozók. Semmiképp nem akartam Van Hemsbergen nélkül útrakelni, s így a személyzet kiegészítése céljából csak egy személyre volt szükségem. 
Egy szép napon magas termetű, vörös hajú, flegmatikus angol keresett fel a szállodámban, felajánlotta személyét, szextánsát meg a hajóját. Herbert Muir-Palmer panamai állampolgár, egyszerűbben Jack Palmer volt az illető. Kitűnő hajós, aki - pontosan nem is tudom mikor - Panamából az Atlanti-óceánon át Kairóba hajózott, majd felesége társaságában Kairóból Monacóba érkezett 10 méter hosszú kis yachtján, az Hermoine-on, Ciprust, Tobrukot és a messinai szorost érintve. Már közel egy éve tartózkodott Monacóban, és mint igen sok utazó, állandó pénzzavarral küszködött. Pontosan elmondottam neki tervemet: ketten-hárman ugyanolyan körülmények között, mint a hajótöröttek, mentőcsónakba ülünk élelmiszer és víz nélkül, hogy bebizonyítsuk a világnak; ilyen mostoha körülmények között is életben lehet maradni. Néhány óra gondolkodási időt kért, nem akart meggondolatlanul nyilatkozni. Azután visszajött és egyszerűen így szólt:
-  Dr. Bombard, I am your man. /Dr.  Bombard,  a maga embere  vagyok./
Napról napra jobban elbűvölt, és mindinkább örültem a „felfedezésemnek". De hát még csak a szárazföldön voltunk. Akaratlanul is azt kérdezgettem magamtól szüntelen: „Mi lesz, ha éhesek leszünk? Nem fogunk-e veszekedni, egymásnak esni? Hemsbergent ismerem,  de  hogy  viselkedik  majd Palmer?"
Elhatároztuk, hogy nem közvetlenül Tangerből vagy Casablancából indulunk, hanem előbb próbautat teszünk a Földközi-tengeren. Ezen a csalóka beltengeren fogjuk kipróbálni a felszerelést és saját magunkat. Minél nagyobb megpróbáltatásokban lesz részünk most, annál könnyebben bírjuk később. így megtudjuk, mi vár ránk, és nyugodtabban   nekivághatunk   az   Atlanti-óceánnak.
A régebbi tervekhez visszatérve, megállapodtam a Csavargó tervezőjével, hogy egy hasonló, de nagyobb csónakot készítsen. Közben folytak a tárgyalások. Mindenfelől ostromoltak többé vagy kevésbé komoly kérésekkel, hogy elkísérhessenek. Az újságírók egy percnyi nyugtot sem hagytak.
A szerző az Eretneken
A kapott levelekben néha kedélyes vagy éppenséggel meghökkentő gondolatok vetődtek fel; egyik levélíró azt javasolta, hogy pusztán táplálék minőségében kísérhessen el bennünket. Kijelentette, hogy az expedíció kudarca esetén nyugodtan megehetjük. Egy második bevallotta, hogy háromszor akart már öngyilkos lenni: nyilván úgy vélte, hogy én magam az öngyilkosságnak sikerrel kecsegtető módját találtam  ki.
Egy harmadik az anyósát ajánlotta fel útitársul, és kérve kért, hogy életmentő tevékenységemet kezdjem a családján, s húzzam ki a kátyúból, ahová az e drága lélek hibájából került... És mit mondjak arról, aki megkérdezte, hogy - ha már ihatónak tartom a tengervizet - öntözheti-e vele a virágait, és azokról, akik a legvadabb konstrukciójú csónakokat ajánlották fel kipróbálásra?
Egy csütörtöki napon, május 15-én telefonhoz hívtak: Jean-Luc de Carbuccia, későbbi hű barátom keresett. Felajánlotta, hogy kiadja megírandó könyvemet, s olyan szerződést köt velem, amely biztosítja expedícióm anyagi alapját és feleségemet is nyugalommal tölti el. 17-én szombaton Párizsba érkeztem, s a tervezővel folytatott kemény vita után végre megkaptam a csónakot, amelyet később az Epreinek névre kereszteltem. Diadalittassan tértem vissza Monacóba „óceánjárómmal". Végre elindulhatott az expedíció, pedig már kezdtem kételkedni a sorsában. Táviratoztam Van Hemsbergennek és mecénásunknak, aki az indulás előtti este érkezett meg, és így szólt  hozzám:
- Ez   életem   legszebb   napja:   a   születésnapom   és   az   expedíció indulása   egyszerre.   Van   Hemsbergen   nem   tudott   jönni,   majd   én helyettesítem.
Nagy nehezen sikerült csak meggyőznöm, hogy az ő 152 kilója meglehetősen megnehezítené a dolgunkat egy ilyen törékeny és ingatag csónakban, és hogy sokkal nagyobb hasznot hajthat az expedíciónak, ha a szárazföldön marad és előkészíti utunk következő szakaszát.
Minden készen állt a 24-i indulásra.
A tervező, Debroutelle, a monacói kikötőben elvégezte az utolsó simításokat gumicsónakunkon. Az Eretnek 4,60 méter hosszú és 1,90 méter széles volt. Egyesítette magában az expedíciónk megkövetelte összes feltételeket. A hosszú, patkó alakú, felfújható gumihurka két végét hátul deszkalap kötötte össze, így elkerülhettük a gumifelület szimata, végzetes súrlódás, illetőleg kopás veszélyét. A gumicsónak alján vékony fapadló volt.
Az egész alkotmánynak egyetlen vas alkatrésze sem volt. A gumihurka két oldala négy légmentesen elválasztott részre oszlott, amelyek mindegyikét külön-külön lehetett nyitni és zárni. Később majd meglátjuk, hogy ez az elrendezés milyen hasznosnak bizonyult az utazás során. A csónak feneke gyakorlatilag lapos volt. Közepén kemény gerinc húzódott végig. Az előrehaladást egy kb. 3 négyzetméter felületű vitorla biztosította. A járműnek sajnos megvolt az a hibája, hogy az árboca túlságosan elöl volt, s emiatt nem lehetett szél ellenében lavírozni. Bizonyos mértékig lehetett irányítani a csónakot, az oldalához erősített két kormánylapáttal, bár ezek valójában  csak a kikötésnél  játszottak szerepet.
Most már csak a hajózási engedélyt kellett megszerezni. Azt hittem, csak egyszerű formaságról van szó. Mint kiderült, nem így állt a dolog, és egy pillanatig joggal tartottam attól, hogy nem indulhatunk; néhány nappal előbb ugyanis meglepetéssel értesültem, hogy kétezer frank felfüggesztett pénzbüntetésre ítéltek, mert a La Manche-csatornában megszegtem a nyílttengeri hajózásra vonatkozó szabályzatokat. Tisztázni akartam az ügyet, vonatra szálltam, hogy megfellebbezzem az ügyet.
Egy büntetőbíróság tiszteletre méltó légkörében zajlott le a második felvonása annak, amit az előbbiekben komikus közjátéknak neveztem. A bűnöm az volt, hogy hajózási engedély nélkül olyan járművel hajóztam a nyílt tengeren, amelyet „parti járműként" tartottak nyilván.
Átvettem a szót:
-  Bíró   úr,   mindenekelőtt   meg   kell   állapítanom,   hogy   enyhén szólva csodálkozom, amiért egyedül állok itt a bíróság előtt, jóllehet a tulajdonos jelenlétében, utasként tartózkodtam a szóban forgó járművön. S egyébként, ha szabad kérdeznem, megkaptam volna-e a hajózási engedélyt, amennyiben folyamodtam volna érte?
-  Nem  kapta volna  meg,  de vissza  sem  utasították  volna.
Barátaim le vannak sújtva. Feleségem félholt az izgalomtól. Palmerrel haditanácsot tartunk.
Most már biztosan tudom, hogy a rádió nem fog működni, de nem számít! Már egy hónapja nem gondolok rá. Hajótöröttnek nincs rádiója. El  kell  indulnunk.
De, minthogy a szél nem kedvező, másnapra toljuk az indulást, s így rádiósaink huszonnégy órai haladékot kapnak.
Örökre emlékezetemben maradnak az újságíró utolsó szavai, aki a motorcsónakról, amely 25-én vasárnap a tengerre vontatott bennünket, rádión közvetítette indulásunkat:
- Ha rádión megkérdezzük majd magukat, rövid vagy hosszú jellel válaszoljanak.
Isten vele doktor: rövid igen, hosszú nem, rövid igen, hosszú . . .
Még csak azt mesélem el, mi történt indulásunk napján. Amióta a sajtó felkapta a históriánkat, szüntelenül növekedett a kíváncsiak és az újságírók áradata. Kiismertem már, milyen érzés pillanatfelvételek tárgyának lenni: minden fényképész azt hiszi, hogy ő találta el a legjobb szöget. Már hetek óta nem tudok dolgozni a riporterektől. Indulásom napján az egész part perzsavásár jelleget öltött. Egy lépést sem tehettem az utcán feleségemmel anélkül, hogy egy ismeretlen meg ne szólított volna:
- Legyen szíves megcsókolni a feleségét, hogy lefényképezhessem magukat!

(Folytatjuk)

Forrás: Alain Bombard: Önkéntes hajótörött. Világjárók 16. Gondolat, Budapest, 1964. Fordította Nagy Géza

2017. június 29., csütörtök

ALAIN BOMBARD: Önkéntes hajótörött (4)

TECHNIKAI   ELŐKÉSZÜLETEK

Egy ésszerű útiterv
ÉLTEM  a  gyanúperrel,  hogy  a  szakembereket -  az  adatokra hivatkozva -  eléggé  könnyen meg tudom győzni, de a  tengerészek sokkal aggályoskodóbbak lesznek. Valóban így is volt: valahányszor egy tengerésznek szót ejtettem  
a munkámról, változatlanul ezt a választ kaptam: „Ez mind  szép, de hát ez csak elmélet, ami a laboratóriumban  lehetséges. A tenger az más, mi aztán csak tudjuk . . ."
Nos, egy lényeges tényezőn kellett diadalmaskodnom: le kellett gyűrnöm a reménytelenséget, amely öl. Ez pedig nem tartozik a táplálkozás körébe. Nos, ha az ivás fontosabb mint az evés, akkor a bizakodás még az ivásnál is fontosabb. A szomjúság gyorsabban öl az éhezésnél, viszont a reménytelenség még ennél is hamarabb vesztét okozza az embernek.
De hát ki szenvedi el a hajótörést: a tudós vagy a tengerész? az orvos vagy a halász? S ezen a ponton határozottan letértem a kitaposott ösvényről: az orvos ismét felülkerekedett a pszichológuson. Hipotézisem nem maradhatott puszta feltevés: valami kézzelfogható hasznot is kellett hajtania. S innen már csak egy lépés volt, hogy elméletemet emberen, gyakorlatilag is ki kell próbálnom.
De hol? Mi legyen az útirány? Célom az volt, hogy egy hónapnál hosszabb és háromnál rövidebb ideig legyünk magunkra hagyva a tengeren. Olyan tengert kell találnom, ahol a szelek és az áramlatok feltétlenül előre visznek bennünket, ahol nem találkozhatunk senkivel az égvilágon, s így nem esünk kísértésbe, s végül, ahol az emberek képzeletére hatva bebizonyíthatjuk, hogy a partoktól távol is életben lehet maradni.
S ekkor foglalkozni kezdtem a rendkívüli hajózással, s főképpen a magányos emberek utazásaival. Most nem térek ki barátom, Jean Merrien kitűnő könyvének ismertetésére a magányos hajózás történetéről /Jean Merrien: Les navigateurs  solítaires. Denoél.  Párizs/; mindenesetre e hajósok kalandjainak tanulmányozása azt a határozott meggyőződést ébresztette bennem, hogy az emberek képzeletét csak akkor tudjuk megragadni, ha óceánon kelünk át; hogy az Atlanti-óceánt kell választanunk, ha a szükséges és elegendő ideig akarunk zavartalanul a vízen maradni; s végül, hogy a passzát-szelek útját kell követnünk, ha biztosan el akarunk érni valahová, s ugyanakkor nem akarunk lépten-nyomon kísértésbe esni - vagyis Kolumbusz Kristóf második és negyedik útjának vonalát kell követnünk: Spanyolország-Kanári-szigetek-Zöldfoki-szigetek-Antillák. Ily módon elkerüljük a hajózási utakat, amelyek Észak-Amerika és az Antillák felé északabbra, Dél-Amerika felé pedig délebbre vezetnek. Elkerüljük így a Sargasso-tengert és a zavaros szelek zónáját is, ahol minden haszon nélkül holtbiztosan elpusztulnánk.
E   tanulmányok   során   igen   tevékeny   életet   éltem   Monacóban.
Naphosszat a könyvtárban ültem, böngésztem a katalógusokat, s a könyvtáros, M. Comet segítségével kiválasztottam magamnak az egész hétre való szellemi táplálékot. Azonkívül szinte mindennap  kihajóztam a múzeum egyik hajóján, akár a Pisá-n, akár az Eider-en,  s gőzerővel préseltem a legkülönbözőbb fajtájú halakat. Igyekeztem, hogy a legjobb eredményt érjem el, mind a nyert folyadék íze, mind pedig mennyisége szempontjából. Végül is arra a megállapításra jutottam, hogy halból úgy nyerhetek a legkönnyebben vizet, ha a húsát egyszerűen gyümölcsprésen nyomom ki.
Lassan-lassan megbarátkoztam jövendő táplálékommal, s az eredmények láttán bizalom töltött el.
A laboratóriumban egyre jobban bebizonyosodott elméletem igaza. Csodálatos módon sikerült elérnem, hogy kísérleteimnek nem nagyon ment híre. Bár azt hiszem, hogy nyugalmamat leginkább a beavatottak legnagyobb részének mosolygó iróniája és jóakaratú hitetlensége biztosította. Az igazat megvallva én voltam az egyetlen, aki hitt a terv megvalósulásában.
Hullámok fenyegetése
Az indulás eredetileg kitűzött időpontját többször is el kellett halasztanunk. A hajó utasai eleinte hárman lettek volna: Van Hemsbergen, mecénásunk és én; azután öten, végül hatan. A kísérletezést valódi mentőcsónakkal kezdtük, majd tőkepénzesünk egy ijesztő tákolmányt próbáltatott ki velünk.
Elmesélem ezt a történetet, amelynek nem kis része volt abban, hogy végül egyedül vágtam neki az útnak.
Mecénásunk jócskán módosíttatta tervünket, amikor - a kísérletünk szempontjából alkalmasabbnak látszó hajóféleségen törve a fejét - elhatározta, hogy egy katamaránon, polinéziai tutajon fogunk indulni, amelynek két úszótestét deszkapadló köti össze. Az egész tákolmány vízibiciklire hasonlított, de nem pedál, hanem vitorla hajtotta volna.
El is küldte a mintapéldányt, amely rövid partmenti kiruccanásokra (de csak ilyenekre!) volt alkalmas; legfeljebb annyit lehetett megkísérelni vele, hogy Korzikáig eljussunk vele és vissza.
Miközben napokat töltöttünk azzal, hogy „meglovagoljuk" ezt a lehetetlen „csónakot", a parton bámészkodók a hasukat fogták a nevetéstől. Egy szép november végi reggelen Van Hemsbergen és én kihúzattuk magunkat a kikötőből, 11 óra tájban gyenge szél kezdett fújni. Elég gyorsan haladtunk és már visszatérőben voltunk, amikor az egyik kormánylapát eltörött. Úgy látszott, nem lesz semmi baj. A két úszótest felső része nyitott volt, úgy ülhetett bennük az ember, mint valami kenuban. A jármű stabilitásának megismerése céljából  az úszótesteket nem  fedtük be:  időnként egy-egy hullám belecsapott a szél felőlibe. Amire számítottunk, bekövetkezett: a víz hirtelen hullámzani kezdett és az egész tákolmány felfordult. A montecarlói fürdőszezon kellős közepén voltunk és a szél a Martin-fok felé sodort bennünket. Itt értünk partot este 8 óra felé, először én úszva, Jean pedig másodiknak: kötélen húztam magam után. Még a rendőrség is közbeavatkozott, mert felhívták az őrszobát, hogy egy vérrel borított, meztelen ember kószál az erdőben. Ez én voltam, ugyanis a part éles szikláin felsebeztem a combomat.
Már mondottam, hogy ha önkéntes hajótörött akartam lenni, akkor előbb néhány önkéntelen hajótörésen is át kellett esnem.

E balsikerből mecénásunk világosan láthatta, hogy nincs értelme tovább is erőlködnie ezzel a csónakkal. Ehelyett újabb, nagyratörő terveket forgatott a fejében: egy 14 méter hosszú, kabinnal és konyhával (!) ellátott nagy katamaránt akart építtetni. Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy céljaink és felfogásunk mindinkább eltávolodnak egymástól. Félénk ellenvetéseimre és javaslataimra azt válaszolta, hogy az expedíciót nemzetközi jellegűvé kell tennünk, hogy több hajóval kell elindulnunk, hogy bőven van idő, sőt, hogy körül kellene hajóznunk a földet. Egyre inkább az utópia területére tévedt. Mindehhez már semmi közük sem lenne a hajótörötteknek.

(Folytatjuk)

Forrás: Alain Bombard: Önkéntes hajótörött. Világjárók 16. Gondolat, Budapest, 1964. Fordította Nagy Géza

2017. június 27., kedd

ALAIN BOMBARD: Önkéntes hajótörött (3)

Három  nappal  később  nagy  meglepetésemre  ezt  olvastam  az újságban:  „Alain Bombard-t éhenhalva találták  egy  csónakban,  nem messze Saint-Valérytől." Máris elkezdték romantikus színekkel ecsetelni  a  históriát. Pedig egyáltalán   nem emlékeztetett semmiféle holttestre az a két ember,  aki, miután partra tette a lábát, lélekszakadva rohanni kezdett, hogy elérje a le Touquet-i  repülőgépet. Nem akartunk lekésni az angliai esküvőről. S ekkor lezajlott egy jelenet, amilyen   későbbi utazásom során váratlanul be-bekövetkezett, s amelyeket komikus közjátékoknak neveztem  el. Az első közjáték egy irodahelyiségben zajlott le. A papírokkal telerakott asztalok egyike mögött tengerésztiszt ül, kabátujján öt arany sáv.   Én vele szemben szorongok a széken, mint egy iskolásgyerek, aki nem ismeri el a bűnösségét. A tiszt imigyen szónokol:
-  Tudja ön azt, hogy a tengerészeti bíróság elé kerülhet, amiért elhagyta a francia vizeket hajózási engedély nélkül?
-  De kishajókra ez nem vonatkozik - jegyzem meg bátortalanul.
-  Ez igaz, de ezek a kishajók „parti járműveknek"  minősülnek; következésképp nincs rá paragrafus, hogy elhagyhatják  a  francia vizeket.
-  Tilos talán kifutniuk a tengerre?
-  Erre sincs  paragrafus.
-  Akkor hát?
Végezetül a tiszt feláll, és odaveti:
-  Különben sem lehet szó nélkül eltűrni a maga sorozatos szabálysértéseit.
-  Az a körülmény, hogy én csak utas voltam, s a hajó tulajdonosa is ott volt a szabálysértésnél, Önt nem érdekli?
-  Nem tartozom Önnek válasszal; majd később megtudja a határozatomat.
Ezek után fagyosan elváltunk. A sors, mint e közjátékok során mindannyiszor, most is kedvez nekem: az előcsarnokban beleütközöm egy ugyanolyan rangú tisztbe, aki azonban nem hivatalnok, hanem valódi tengerész. Maupéou kapitány   barátságosan kezet nyújt, és így szól:
- Gratulálok a szerencsédhez, kedves barátom.

TUDOMÁNYOS ELŐKÉSZÜLETEK

OKTÓBER 19-én érkeztem Monacóba, és mindjárt megkerestem az Óceanográfiai Múzeumot, hogy beiratkozzam, és megkezdjem  laboratóriumi  kutatásaimat.
Belloc úr, az igazgatóhelyettes fogadott, aki mindvégig nagy érdeklődéssel kísérte kutatásaimat, és meleg, baráti érzelmeket tanúsított irányomban. Még aznap rendelkezésemre bocsátott mindent, ami megkönnyíthette célom elérését. Hamarosan elmerültem a munkába.
Érdemes röviden összefoglalni mindazt, amit kutatásaim kezdetén tudtam vagy tudni véltem a hajótörésekről.
A hajótörések két nagy fajtája létezik: a partmenti hajótörések és a nyílttengeri hajótörések. A tengeri katasztrófák évi 200 000 áldozatának több mint a fele a partmenti balesetek alkalmával leli halálát. Az ilyen hajótöröttek megmentése a Parti Mentőszolgálat áldozatkész munkásainak a feladata.
A nyílt tengeren egészen más a helyzet. Ha évente 50 000 ember vízbefúl is közvetlenül a katasztrófa után, mi történik azzal a másik 50 000-rel, aki a mentőcsónakokban életben marad? Itt ismét két eset van:
A hajóknak két kategóriáját különböztettem meg. Az elsőbe azok tartoznak, amelyek állandó rádióösszeköttetésben állnak a szárazfölddel, például a személyszállító gőzösök és a nagy hadihajók. Ha egy ilyen hajó elsüllyed, az egész világ néhány mérföldnyi pontossággal ismeri a katasztrófa színhelyét, és a segítség igen gyorsan megérkezik. Ez történt a Titanic esetében is. Ilyenkor csak „morális injekciót" kell adni a menekülteknek, hogy bizalommal bevárják a segítséget, nem kell hogy huzamosabb ideig segítség nélkül küzdjenek életükért.
A második kategóriába tartozó hajók csak bizonyos időpontokban, 6, 12, sőt néha 24 óránként váltanak üzenetet a parttal. Az utolsó jelentkezés után hosszú utat futhatnak be, ígv hát nem lehet tudni, hol következett be a katasztrófa. Az  életbenmaradottakat nem   találják   meg. Ezek az úgynevezett  „bolyongó"  hajók: nagy teherhajók és általában az összes halászhajók.
Nos, kutatómunkánk és kísérletem elsősorban ezeknek a hajótörötteknek nyújthat nagy segítséget. De hát mit lehet tenni pillanatnyilag az érdekükben? Megdöbbenve állapítottam meg, hogy ezeket az embereket már eleve elveszetteknek tekintik. A kutatásokat legfeljebb - a legkedvezőbb esetben - 10 napig folytatják. Gyakorlatilag teljesen eredménytelenül, mert a tengeren szinte lehetetlen rábukkanni a kis mentőcsónakokra. Tíz nap eltelte után civilizációnk bizonyos „erkölcsi szabályai" értelmében megszüntetik a kutatást. Az az általános vélemény ugyanis, hogy tíz nap után nincs remény a megmenekültek életbenmaradására a nyílt tengeren. A magyarázat erre az, hogy ilyen körülmények között nem bírja tovább sem az ember, sem a felszerelés. Nos, vissza kell adnom e szerencsétleneknek a lehetőséget, hogy újra partot érjenek. Évente néhány ezer özveggyel kevesebb - ez a tét megéri, hogy az ember kockára tegye az életét.
Hozzáfogtam, hogy teljes bibliográfiát állítsak össze
a)  a hajótörésekről és tanulságaikról,
b)  az életben maradt hajótöröttekről,
c)  a halakról és vegyi összetételükről,
d)  a halászati módozatokról,
e)  a  kedvező  szelekről   és  áramlatokról.
A laboratóriumban különféle táplálkozási kísérleteknek vetettem alá magam, Van Hemsbergen pedig, aki csatlakozott hozzám Monacóban, az egyes csónaktípusokat próbálta ki.
Valamennyi területet alaposan meg kellett vizsgálnom. Hathónapos munkaprogramomban szerepelt a tengervíz vegyi összetételének, a planktonféleségeknek, továbbá a halak vegyi összetételének tanulmányozása. Okoskodásom során szükségképpen abból a körülményből kellett kiindulnom, hogy a mentőcsónakok csak elméletileg vannak ellátva a megmeneküléshez szükséges felszereléssel; gyakorlatilag, az idők folyamán, minden eltünedezett róluk, aminek hasznát lehetne venni.

*

Már az első nap megtaláltam tudományos igazolásomat „Az Óceanográfiai Múzeum Barátainak Bulletinje" című értesítő legfrissebb számának egy1888. december 17-i   keltezésű  közleményében, amelyet I.  Albert  monacói  herceg,  az  Óceanográfiai  Múzeum alapítója nyújtott be annak idején a Tudományos Akadémiának:
„E tényekből kiviláglik, hogy egy, az Atlanti-óceánon, s feltehetőleg a mérsékelt hőmérsékletű és meleg tengerek bármely  pontján, minden élelem nélkül magára hagyott csónak utasai megmenekülhetnek az éh- és szomjhaláltól, ha - legalábbis részben - rendelkeznek az alábbi felszereléssel:
1. Egy vagy több - egy-két méteres nyílású, húsz méteres zsinórral ellátott - szitaháló, a szabadon úszó nyíltvízi fauna, a tengeri moszat (szargasszum) összegyűjtésére, illetve szűrésére;
2. Néhány ötvenméteres zsinór, a végén ötméteres sárgarézdrót, nagy horoggal és műcsalival tonhalászathoz;
3. Egy kis szigony tengeri sügérek elejtésére, valamint néhány fénylő horog, amelyre néha még csalétek nélkül is ráharapnak;
4. Egy nagyobbfajta szigony a csónakot követő nagyobb állatok elejtésére.
A felsorolt felszerelések birtokában, bizonyos körülmények között, életben maradhatnak az esetleges segítség megérkezéséig azok a hajósok, akiknek hajója elsüllyedt!'
Meg kellett hát határoznom a feltétlenül szükséges és elegendő élelem mennyiségét, és be kellett bizonyítanom, hogy a tenger ezt minden esetben biztosítja az ember számára.

Mi tehát az az élelem, amelyet mindig elő lehet teremteni a tengerből? A tengervíz, a hal és a plankton. A tengervíz átlagos összetétele a következő:

A TENGERVÍZ ÖSSZETÉTELE LITERENKÉNT
NaCl     ..............     27,3  gr
MgCl2    ..............       3,4  gr
MgSO4     .............      2,0  gr
CaSO4,      .............       1,3  gr
KC1     ...............      0,6  gr
CaCO3      .............      0,1  gr
H2O    ...............    965,3  gr

/Bombard úgy okoskodott: az ember élete inkább függ attól, hogy vizet - folyadékot - fogyaszt, mint a tápláléktól. Abból rendszerint tartalékol eleget a test. Édesvizet kell hát biztosítani a tengeren hányódóknak./
Hamarosan arra a meggyőződésre jutottam, hogy maguk a halak fognak bőségesen elegendő mennyiséget szolgáltatni belőle...  A halak húsában kevesebb a nátriumklorid - konyhasó -, mint az emlősökében...Ha sikerül kivonnom belőle a folyadékot, akkor napi három kilogramm halbiztosítja a vízszükségletemet.
/Ha pedig a hajótörött nem tud halat fogni, Akkor se pusztul el egykönnyen: ott van a tengervíz!/
A megoldás önként adódik a tengervíz vozsgálatából: legfontosabb alkotórésze a nátriumklorid. Nos, egyszerűen azt kell tennem, hogy napi nátriumkloridszükségletemet a tengervízzel együtt vegyem magamhoz. Ez azt jelenti, hogy napi 800-900 gramm  sósvizet ihatom...fogyasztása nem tarthat tovább öt napnál, különben mégis csak bekövetkeztik a vesegyulladás...
...Fennáll még a hajósok nagy veszedelme: a skorbut. A skorbut előidézője a friss gyümölcsökben, főzelékfélékben és általában a növényekben található C-vitamin hiánya. A régmúlt korok hajósai számára a legrettegettebb betegségek egyike.
Hogyan Kerülhetném el ezt a csapást.'
A következőképpen okoskodtam: az állatok két kategóriára oszlanak - azokra, amelyek maguk termelik az aszkorbinsavat (a C-vitamint), és azokra, amelyek kívülről, a táplálékukkal veszik magukhoz (aszkorbinsav-termelők és aszkorbinsav-felhasználók). A bálnának például a környezetében kell megtalálnia az aszkorbinsavat. Márpedig a bálna táplálékát kizárólag a plankton, illetőleg planktont fogyasztó apró rákok tömege alkotja. Következésképp a planktonban feltétlenül kell találnom C-vitamint. A kémiai elemzés igazolta ezt a feltevésemet.
Táplálkozási lehetőségeim tehát kiegyensúlyozottaknak tűntek: biztosítva volt az egészségemhez szükséges A-, B-, C- és D-vitamin kellő mennyisége, és a kalória szempontjából rendelkeztem fehérjékkel és zsírokkal. Utazásom alatt tehát csak egy, de igen nagy problémával kellett szembenéznem: nevezetesen azzal, hogy a rendelkezésemre álló víz mennyisége elegendő lesz-e a szervezetem szénhidrát-egyensúlyának megtartására.

(Folytatjuk)

Következik: Technikai előkészületek


Forrás: Alain Bombard: Önkéntes hajótörött. Világjárók 16. Gondolat, Budapest, 1964. Fordította Nagy Géza

2017. június 21., szerda

ALAIN BOMBARD: Önkéntes hajótörött (2)

A   CSAVARGÓ

Bombard a monacoi tengeri
laborban
EZERKILENCSZAZÖTVENEGYBEN, egy szeptember végi napon telefonált Jean Van Hemsbergen, egyik ellenfelem a La Manche-csatorna átúszásában, s tengeri kirándulásra hívott. Egy új típusú mentőcsónakot akart kipróbálni. Alig vártam az ügyelet végét, hogy rohanhassak a tengerpartra. Barátom egy dinghy fajtájú csónakot mutatott, amilyen később az Eretnek lett, csak kisebb. A patkó formájú, felfújható gumihurkát nyitott hátsó részén egy deszkalap tartotta össze. 

Délután négy óra felé indultunk útnak.
Ragyogó   idő   volt.
- Menjünk Folkestone felé? - kérdezte a barátom.
Beleegyezően bólintottam, s a csónak orrát nyugat-északnyugat felé irányítva a South Foundland-i világítótorony felé tartottunk, amelynek fénye szabályos időközökben fel-fclvillant a leszálló estében. A szél feltámadt, a hullámok csapkodni kezdtek. A Csavargó (így nevezte el a csónakot Van Hemsbergen) nagyszerűen állta a próbát, s éjjel tizenegy órakor befutottunk az angol kikötőbe. Bár nem volt útlevelem, a hatóságok részéről szívélyes fogadtatásban részesültem.
Az idő alaposan elromlott, kitört a csúnya északi-tengeri vihar. Bíztunk a csónakunkban, de azért inkább bevártuk az enyhülést. Hétfőn megpróbáltunk elindulni. Vállalkozásunk esztelenségnek látszott. Maradtunk.
A gyalázatos idő tovább tartott. A kórházban nyilván nyugtalankodtak miattam. Küldtem ugyan egy táviratot, de hát a szolgálatot csak el kell látni, bentlakásomnak ugyanis csak október elsején szakad vége.
Végül kedden, barátaink tanácsa ellenére, reggel kilenc órakor elhagytuk Folkestone kikötőjét, s nekivágtunk a háborgó tengernek. A mólónál oly nehezen tudtunk kijutni, hogy egy pillanatig gondolkoztunk, ne forduljunk-e vissza, de hát nehéz volt ellenállni a kísérlet vonzásának. Végtére is a hajótöröttek nem választhatják ki a  baleset  időpontját.  Vajon  az  esetek  háromnegyed részében nem viharos tengeren hányódnak-e a törékeny mentőcsónakok?
Állandóan elborítottak bennünket a hullámok, s féltünk, hogy a motor bármely pillanatban bedöglik. De nem volt semmi baj, minden pompásan működött. A Csavargó nagyszerűen állta a tengert. A Calais-i szorosban, ahol pedig szünet nélkül járnak-kelnek a hajók, egyetlen egyet sem lehetett látni. Miután többször is csak egy hajszálon múlott, hogy el nem süllyedtünk, este hat óra tájban kikötöttünk Wissant-nál.
A kísérlet sikerült. A parton egy hollandus várt bennünket, jövendő mecénásom. A 180 centi magas, 152 kiló súlyú, világos és barátias tekintetű neves mentési szakember magával ragadó szuggesztivitással beszélt, nyugalom és jóság áradt 
belőle. Legalábbis ez volt róla az első benyomásom.
Még aznap kölcsönösen fellelkesedtünk egymásért, s emberem ösztöndíjat ajánlott fel, hogy laboratóriumban kidolgozhassam a hajótöröttek életbenmaradására vonatkozó elméletemet.
A megállapodás szerint nekem kellett tudományosan megállapítanom az életbenmaradás élettani feltételeit, azután pedig - úgy terveztük - hármasban tengerre szállunk, hogy saját magunkon próbáljuk ki az elméletet. A jövendő hajótörötteket csakis az ilyen kísérlet tagadhatja ki a kétségbeesésből. Ugyancsak én tanulmányozom utazásunk útvonalát. Mecénásunk vállalta az anyagiakat. A monacói Óceanográfiai Múzeumot választottuk kutatásaink központjául.  Az indulást  az  év végére terveztük.
A sors azonban ezúttal is siettette a dolgok alakulását: kísérleteimet úgy kellett megkezdenem, mint közönséges, önkéntelen hajótöröttnek.

Mielőtt Monacóba indultunk, Van Hemsbergennel együtt Angliába voltunk hivatalosak egy közös barátunk esküvőjére. 
Kalandos útvonal
Október 3-án, szerdán, a wissant-i part mentén újabb motort próbáltunk ki. A Gris Nez-foktól három mérföldnyire észak-északnyugatra a motor elromlott. Minthogy csak rövid útra indultunk, nem vittünk sem vitorlát, sem evezőt. Az egyenletes észak-északkeleti széltől hajtva két nap és három éjjel sodródtunk a tengeren, anélkül, hogy közelebb tudtunk volna jutni a parthoz. S bár a föld eltűnt a szemünk elől, nem nyugtalankodtunk túlságosan, hiszen a part vonala a Somme torkolatától kezdve nyugat felé kanyarodik. Tudtuk, hogy a parttal párhuzamosan haladunk. Valahol St-Valéry és Dieppe között mindenképp ki kell majd kötnünk. Pénteken, reggel kilenc óra tájban észrevettünk egy halászhajót, a Notre Dame-du-Clergét, s gumicsónakunk ponyváját vitorla gyanánt használva igyekeztünk felé. Egy kis szerencsével megússza az ember a nagy veszedelmeket is. De ez a lecke nem volt haszontalan. Van Hemsbergen két napja nem ivott egy korty vizet sem. Én viszont fogyasztottam egy kevés tengervizet, tudva azt, hogy ilyen kis mennyiség nem jár semmilyen veszéllyel. Minden élelmünk fél kiló vaj volt, amely rejtélyes módon került a csónakba. Elképzelhető, hogy ettől a menütől csak szomjasabbak  lettünk.
A hajón aztán barátom felhajtott egy nagy kancsó vizet, s már én is nekikészülődtem, hogy hasonlóképpen cselekedjem, meg lévén győződve  kínzó szomjúságomról.  De  a  második  kortynál  megálltam: végeredményben nem is voltam szomjas, csak elhitettem magammal. Előrelátásomnak hála, szervezetem nem fogyott ki a vízből, s így nem is éreztem a hiányát. Ismételten megállapíthattam tehát, hogy a lelki tényezők erősen befolyásolják a szervezet állapotát,   s   olyan   hiányérzeteket   kelthetnek benne, amilyenektől szó sincs.

(Folytatjuk)

Forrás: Alain Bombard: Önkéntes hajótörött. Világjárók 16. Gondolat, Budapest, 1964. Fordította Nagy Géza

2017. június 16., péntek

ALAIN BOMBARD: Önkéntes hajótörött (1)

ELŐSZÓ

Boulogne-sur-Mer, 1951. Tavaszi reggel. Az ügyeletes szobában alszom, amikor csöng a telefon.
-  Ügyeletes orvos?
-  Mi történt?
-  Hajótörés a Carnot-gátnál.
-  Megyek.

Sejtelmem sem lévén a baleset súlyosságáról, szitkozódva kapkodom magamra a ruhát, s rohanok lefelé. Még nem jöttek. Kérdezem a kapust. Elmondja, hogy egy halászhajó, az equihemi Notre-Dame-de-Peyragues a ködben nekiütközött a Carnot-gát-nak. Hideg van, de a tenger nyugodt. Nem izgatom magam túlságosan. Ez a gát a kikötő legkülső építménye; nagy szélben igen veszélyes, de csendes időben egészen könnyen el lehet haladni mellette.
Szirénázva érkezik a tűzoltóautó. Kicsapódik az ajtaja, s jelentőségem teljes tudatában előrelépek ... Sohasem fogom elfelejteni a negyvenhárom egymás hegyére-hátára hányt, görcsbe merevedett, mezítlábas áldozat látványát. Valamennyin rajta volt a mentőöv. Hiába minden erőfeszítés: senkit sem tudtunk életre kelteni közülük. Egy pillanatnyi balfogás eredménye - 43 halott, 48 árva.

Azt hiszem, ekkor döbbentem rá a hajótörés drámájának nagyságára, s ekkor fogant meg bennem a gondolat, amely később az Eretnek expedíciójában vált valósággá.

Hajótörés! Ez a szó számomra maga az emberi nyomorúság: egyértelmű a reménytelenséggel, az éhséggel, a szomjúsággal. Boulogne-nak minden évben 100-150 szülöttje fullad a tengerbe, s mint megtudtam, szerte a világon - békeidőben - évente 200 000 ember veszti így az életét. Az áldozatok negyedrésze többnyire, hála a mentőberendezéseknek, túléli ugyan a katasztrófát, de röviddel később, kegyetlen haláltusa után, mégiscsak elpusztul.

Már régóta érdekelt, meddig bírja az emberi szervezet a nélkülözéseket. Vizsgálódásaim meggyőztek arról, hogy az egyén néha tovább is élhet, mint azt a fiziológusok általánosságban lehetségesnek tartják.
Hosszú ideig alaposan tanulmányoztam a deportáltak, a hadifoglyok, a hiányosan táplált népek állapotát, de mint orvos, aki számára a gyakorlati alkalmazás lehetősége nélkül holt betű marad a tudomány, gyakran zártam le ezzel a kérdéssel elméleti kutatásaimat: „Mire jó mindez?"
S a hajótöröttek problémája most a többi mellé került. A különbség az, hogy itt az emberi nyomorúságot okozó külső feltételek nem függtek, mint a deportáltak esetében, sem emberi önkénytől, sem pedig, mint az indiai éhínségek esetében, elemi csapástól, amelyeket nem lehetett kiküszöbölni. A hajótöröttek életbenmaradásának feltételeit kétségkívül veszélyes, de mindenesetre gazdag természetes környezet határozza meg, amelyben bőségesen előfordul minden, ami az ÉLETHEZ, legalábbis a TOVÁBBÉLÉSHEZ szükséges /1  köbméter vízben kétszázszor annyi élőlény  van,  mint ugyanannyi  földben/, amíg fel nem tűnik a szárazföld, vagy meg nem érkezik a segítség.

Egyszóval úgy okoskodtam, hogy a tenger, bár állandó veszéllyel fenyegeti a hajótöröttet, mégsem ellenséges elem, s főleg nem élettelen. A félelem legyűrése és az élelem megszerzése tehát nem ütközik legyőzhetetlen nehézségekbe.

A környezetet, a külső feltételeket illetően ez volt a kiindulópontom, ami pedig az adott környezetben tovább élni hivatott emberi szervezetet illeti (a súlyos feltételek közt hosszú ideig kiállott nélkülözések híres eseteit tanulmányozva), az alábbi következtetésre jutottam: a fiziológusok gyakran nem számolnak a lelkierővel, s annak a test reakcióira gyakorolt hatásával, holott ezt a hatást Gandhi többszöri böjtölése, Bligh kapitány utazása /akit a  fellázadt  legénység  egy  csónakban   magára hagyott a tenger  közepén,  mindössze  nyolc  napi   élelemmel  ellátva  több  mint negyven napig hányódott az óceánon, s csak a gyűlölet tartotta benne  a lelket/, Scott és Amundsen sarki expedíciója nagyszerűen bizonyítja. 

Van itt egy félreértés. Nem azt kell ugyanis mondanunk, hogy „ilyen és ilyen fizikai feltételek esetén életben lehet maradni", hanem - a matematikusok kedvelt formulájával élve - meg kell elégedni csupán ennyivel: „Minden egyéb körülményt azonosnak véve (gondolok itt a szellem, a lelkierő szerepére, a bátorságra, reménykedésre) lehetséges életben maradni, ha ilyen és ilyen fizikai feltételek megvalósulnak."

Ismét tanulmányoztam a statisztikát.
Hogyan lehetne megmenteni azt az 50 000 embert, aki évente a mentő csónakokban pusztul el?
Azok a szinte legendaszámba menő történetek, amelyeket egymásután olvastam, nevetségesnek, illuzórikusnak tüntettek fel minden reményt, minden erőfeszítést.

A Medusa utasai - Théodor Géricault festménye
A Méduse nevű fregatt 1816. július 2-án süllyedt el egy homok-zátonyon, 150 kilométernyire Afrika partjaitól. 149 személynek, utasoknak, katonáknak és néhány tisztnek, egy hirtclenében összeácsolt tutajon jutott csak hely, amelyet csónakok vontattak. A kötél titokzatos körülmények között elszakadt, a csónakok eltávoztak, s a magárahagyott tutaj sodródni kezdett az Atlanti-óceánon. A hajótörötteknek hat hordó boruk és két hordó édes vizük volt. A tutajra 12 nappal később találtak rá. Akkor már csak tizenöten voltak életben. Tizen haldokoltak, s rövidesen el is pusztultak.

1912. április 14-én a Titanic óceánjáró egy jéghegybe ütközött, s néhány óra leforgása alatt elsüllyedt. Három órával a hajótörés után, amikor az első segítség megérkezett a helyszínre, a mentőcsónakokban már számos halottat és őrültet találtak. Figyelemre méltó tény, hogy egyetlen tíz éven aluli gyerek sem volt azok között, akik ijedtségüket őrülettel, őrületüket pedig életükkel fizették meg, A gyermekek még normális idegállapotban voltak.

E példák megerősítették azt az érzésemet, hogy a lelki tényezők jelentősége elsőrendű. A statisztikai adatok szerint az áldozatok 90 százaléka a hajótörést követő három nap alatt pusztul el. Ez a megállapítás önmagáért beszél, hiszen ily rövid idő alatt az ember általában nem pusztul sem éhen, sem szomjan.

Ha a hajó eltűnik a hullámok között, a hajótörött azt hiszi, hogy az egész világ vele együtt süllyedt el, s mivel nincs a lába alatt néhány szál biztonságosnak látszó deszka, minden bátorsága, józansága elszáll. Ha sikerül mentőcsónakba kerülnie, azért még nem menekült meg: mozdulatlanul, magába roskadva elmélkedik a nyomorúságán. Az ilyen ember már eleve lemondott az életéről.
Rászakad az éjszaka, áthatja a nedvesség és a szél, megrémíti a hullámzás, a zaj, a csend - s három nap alatt vége.

Legendák hajótöröttjei! Én tudom, hogy nem a tenger, nem az éhség, nem a szomjúság okozta halálotokat, hanem, miközben rikoltozó sirályok keringtek hánykódó csónaktok felett, a rettegés volt a vesztetek.
Így hát hamarosan bizonyossá vált előttem: a hajótöröttek legtöbbje jóval előbb meghal, semmint a fizikai és fiziológiai feltételek önmagukban véve halálossá válnának. Hogyan lehet hát leküzdeni a reménytelenséget, amely biztosabban, gyorsabban öl, mint bármilyen fizikai tényező?

Következik: A csavargó

Forrás: Alain Bombard: Önkéntes hajótörött. Világjárók 16. Gondolat, Budapest, 1964. Fordította Nagy Géza

2017. június 11., vasárnap

GERALD DURRELL: Noé bárkáján (3)

FINÁLÉ

Durrell emlékszobor (Jersey, Zoo)
A hazautazás nem a legkönnyebb része a gyűjtőútnak, bár bizonyára akadnak, akik erre gondolnak. Nekünk ez az út tizennégy napi, kemény munka volt, amelynek jutalmaképpen mindössze két állatot vesztettünk: egy madarat, amely már akkor sem volt egészséges, amikor felhoztuk a hajóra, pusztulása tehát nem okozott meglepetést; a másik egy monguz, amely valahogyan kiszabadult ketrecéből, s nem tudni, miért, egyenest átsétált a korlát alatt, bele a tengerbe, mielőtt még megfoghattam volna.
Olyat is hallottam már, hogy elég egy fontot csúsztatni valamelyik matróz markába, s azután partraszállásig akár megfeledkezhet az ember a gyűjteményről. De még ha akad is ilyen időmilliomos a hajó legénysége között (ami valószínűtlen), egyetlen ritka és kényes példány sem érné meg elevenen a hazaérkezést, mert ha a matróz a világ legjobb szándékú embere lenne is, akkor sem tudná, hogyan vigyázzon a rábízott állatokra. Nem, a dolog nem ilyen egyszerű. Bizony, le kell mászni az ágyról a legkegyetlenebb kora hajnali órában az első etetéshez, s attól fogva egész álló nap egyetlen szabad perce sem marad az embernek.
Sue okozta a legtöbb gondot: amíg a táborban éltünk, egész nap ágyamon hempergett, ott is elegendő friss levegőhöz és napfényhez jutott. Nem akartam ketrecbe zárni itt sem, de attól féltem, hogy ha kint hagyom a fedélzeten, esetleg felfedező útra indul (mert most kezdett mászni), s követi a monguzt a korláton túl, az Atlanti-óceánba. Tanácskozásra hívtam  a főstewardot, és előadtam problémámat. Kicsit töprengett, azután elsietett,   és kisvártatva egy bébi járókával tért vissza. Alighanem valamelyik, gyermekével utazó hölgy felejthette a hajón, és én szívből áldottam őt ismeretlenül is ezért az akaratlan jócselekedetért. A járókát felállítottuk a fedélzet egy védett sarkában, kibéleltük takarókkal, és beletettük Sue-t. Nagyon tetszett neki az új lakás, és néhány nap múlva már fel is állt benne   a felső rúdba kapaszkodva. Igaz, a hajó minden nagyobb ringására nehézkesen leült kerek fenekére, de mégiscsak egyenesen állt néhány másodpercig, és ezt nagy teljesítménynek érezte. Pompás játék is volt a járóka oldalára szerelve: dróton fel-lecsúsztatható több sor színes üveggyöngy. Sue csodálatosnak találta a játékot, órák hosszat húzgálta fel és le vagy reménykedve nyalogatta a gyöngyöket.
A matrózok szívét, persze, azonnal megnyerte, minden szabad idejüket a járóka körül töltötték, gügyögtek neki vagy kövér hasát csiklandozták. Mulatságos látvány volt, amint nagy szakállú hajófűtők (akiknek torzonborz külseje egy garas ára érzelmet sem árult el), a járóka fölé hajoltak, és gügyögtek a kis csimpánznak, amely vígan hempergett a takarókon, és hüvelykujját szopogatta. Azon a napon, amelyen Sue — görcsösen kapaszkodva a járóka oldalába — megtette -az első három lépést, mind a négy-öt matróz, aki jelen volt ennél a világrengető eseménynél, egyenest hozzám rohant, és olyan izgatottan jelentette a történteket, mintha Sue valamennyiük közös gyermeke lenne. Bizonyos vagyok benne, ha kívánom, a gépház teljes személyzete hozzáfog rugdalózót kötni Sue-nak, annyira rajongtak érte. A többi állat is részesült az általános, aggódó figyelemből. Ha megfázott vagy köhögni kezdett valamelyik majom, e vészhír villámgyorsan elterjedt a hajón, és sorra jöttek a matrózok egy-egy marék cukorral vagy más  csemegével: 
—  A  betegnek lesz, pajtás — mondták kedvesen. A szakács és valamennyi segítője mindig félretette a legfinomabb maradékot kedvenceiknek, amelyek között, természetesen, Georgeállt a lista élén. C természetesnek tartotta mindezt a kényeztetést, leereszkedő modorban, uralkodói arckifejezéssel fogadott ketrecében mindent, amit a rácsok között bedugtak neki. Az úton csak egyetlen egyszer viselkedett neveletlenül. Sparks, a rádiós is egyike volt azoknak, akik gyakran felkeresték George-ot és beszélgettek vele. Hogy jobban lássa a homályos ketrec mélyén ülő drillt, vastag szarukeretes szemüveget tett fel. George-nak nagyon megtetszett ez a tárgy, és csak az alkalmat várta, amikor közelebbről megvizsgálhatja. Egy napon Sparks túlságosan közel hajolt a ketrechez, George egy pillanat alatt kinyúlt, és berántotta a rég óhajtott szemüveget. Sok időbe telt, amíg rábírtam, hogy visszaadja, de úgy vigyázott rá, hogy az üveg szerencsére nem tört el.

A Land's End jelzőpóznája
A hazafelé vezető úton kedvezett nekünk az idő, nyugodt és derűs maradt, amíg csak el nem értük a Vizcayai-öblöt: itt ólmos hullámokkal fogadott a tenger, aprószemű, hideg eső szitáit, s ha nem mondják, akkor is tudtuk volna, hogy közeledünk Angliához. Ez az utolsó néhány nap volt a legrosszabb, mert rohamosan csökkent a hőmérséklet, vad, hűvös szél kerekedett, amely ketreceink között fütyörészett, és állataink reszkettek a hidegtől. Ha most fázik meg valamelyik majom, kevés az esélye a gyógyulásra. Takarókkal, ponyvákkal függönyöztük el a ketreceket, a majmok reggel és este forró tejet kaptak. A Land's End-fokot kerülte meg a hajó, bátorítóan hunyorgott ránk a világítótorony, miközben az éjféli etetést végeztük, azután továbbhaladtunk az Ír-tenger felé. S egy nyirkos, szürke reggelen megpillantottuk a Unilever épülettömb tetején gubbasztó fura, aranyozott madarakat, és tudtuk, hogy Liverpoolba érkeztünk. Utunk, minden bajával, gondjával együtt véget ért. Rövidesen részünk lesz a legnagyobb örömben: végignézhetjük, hogy állataink elhagyják kényelmetlen ketreceiket, és végre jót nyújtózkodhatnak oly sok hónapi rabság után.

Állatokat leszállítani a hajóról mindig megerőltető munka, de végül is valamennyi ketrecet levittük a rakpartra, és felraktuk őket a zárt állatkerti kocsikra. A ketreceikben szorgosan ágról ágra ügető medvemakik úticélja a londoni állatkert volt; a ketrece rácsai mögül vígan vigyorgó George és a nagy zaj és zűrzavar közepette is fekvő támaszait gyakorló Sue, a drillek, a feketelábú monguz és John sok madara a devoni Paignton állatkertjébe költözött. A cerkófok útnak indultak a chesteri állatkert új majomházába, a többi állaton a manchesteri és a bristoli állatkert osztozott.

Végre felrakták az utolsó ketrecet is, a kocsik kizötyögtek a dokkokból az apró cseppekben szemerkélő esőben, új hazájuk felé vitték az állatokat, s mi máris felkészülhettünk — a legközelebbi utazásra.

Forrás: Gerald Durrell: Noé bárkáján. Táncsis Könyvkiadó, 1966. Vajda Gábor fordítása.

2017. június 9., péntek

GERALD DURRELL: Noé bárkáján (2)

Gerald Durrell, kedvenc majmaival
Másnap este megérkeztek a teherautók, felpakoltuk a gyűjteményt, azután az élelmet, a krumplis-, gabonás-, baboszsákokat, a tojásos dobozokat, meg a kizsigerelt ökröt, nedves zsákokba burkolva, hogy a húst hűvösen tartsuk. Mire mindennel elkészültünk s indulásra készen álltunk, úgy éreztem, csúnyán berúgtam, fejem lüktetett, mintha nagydobot vertek volna benne. Sue, a csimpánzbébi társaságában felkapaszkodtam a teherautó vezetőfülkéjébe, ölembe vettem a takaróba csavart kismajmot, és díszfelvonulásunk kezdetét vette. Lidércnyomásnak is beillő utazás volt, mert az esős évszak már megkezdődött, s az első esők tapadós, agyagos ingovánnyá áztatták a vörös földet, őrülten bukdácsolt, láthatatlan sziklákon ugrándozott, csúszkált rajta a teherautó. A kocsi hátuljából hallottam a majmok rémült, tiltakozó karattyolását, és azon töprengtem, vajon melyik, immár pótolhatatlan ritka példány sérül meg vagy pusztul el ebben a zötykölődésben. Nyugtalanul és riadozva elaludtam, de nemsokára fogvacogva és jéggé dermedten ébredtem, s kénytelen voltam megállítani a teherautót, hátramászni néhány pokrócért és betakarózni. Tíz perc múlva annyira izzadtam, hogy megint csak le kellett dobnom magamról a takarókat. Legközelebb azért álltunk meg, mert John kocsija defektet kapott, ekkor John odajött hozzám, megkérdezte, hogy érzem magam, és megittunk egy-egy csésze jól megérdemelt teát a hőpalackból.
– A madarak hogyan bírják? – kérdeztem.
– Nem tudom – felelt John komoran –, volt egypár szörnyűséges zökkenő. Meg sem merem nézni őket, mielőtt Tikóba érünk.
– Elhiszem, én is. így vagyok az enyéimmel. De hát semmit se tehetünk, amíg le nem rakodunk, legfeljebb imádkozhatunk. 
Amikor elhagytuk a Kamerun-hegység alsó nyúlványait és már a tenger felé lejtett az út, ritkás, hideg eső kezdett szemerkélni, s még sűrűbb homályba vonta az amúgy is hajnali ködbe burkolt tájat. Elértük az első pálmaültetvényeket, amikor a felkelő nap sugarai megpróbáltak áttörni a hegy fölé ereszkedő szürke felhőkön. Egy szakadék pereme alatt nemsokára megláthattuk a Tikó körül elterülő nagy síkságot. Ez már a civilizált Afrika, s a látvány megborzongatott: mérföldeken át semmi sem törte meg a banánfák egyhangú látványát, zöld sakktáblára emlékeztető rendezett sorokban álltak ezen a jellegtelen sík lapon. Undorítóan szabályos katonai alakzatban, zárt sorokban állt ott egymilliárd banánfa, s engedelmesen viselte gyümölcsét, amelyet még zölden tépnek majd le róla, hogy elszállítsák a kikötőben várakozó hajókra. Nincs semmi látnivaló, csak a nedvesen lebbenő banánlevelek, amelyek nagy, zöld pajzsokként ázottan himbálóznak végtelen sorokban. Olykor egy-egy tisztás töri meg ezt az egyhangúságot, fehér bungalow áll rajta, abban lakik  a fehér munkafelügyelő; vagy rozsdamarta vasfedelű viskók sora tűnik fel, ott húzzák meg magukat a banánszedők. Teherautóink lassan tocsogtak tovább a szitáló esőben, s végül megálltak egy parányi vasútállomásnál.
Füstölgő kis mozdonyok tolattak fel-alá a keskeny pályán, zöld banánfürtökkel tetézve megrakott, alacsony kocsikat vontattak. Mocsaras területen kellett áthaladniuk a vonatoknak a rakpartig, ott várta a gyümölcsöt a hajók tátongó gyomra.
Bosszúsan tapasztaltuk, hogy a kelleténél néhány órával korábban érkeztünk, és várnunk kell, míg gyűjteményünket a hajóra szállíthatjuk. A teherautókon hagytuk a ketreceket, mert ott legalább védve voltak az esőtől, és mivel a nap úgysem sütött, nem volt túlságosan meleg a ketrecekben. Amint ezt elhatároztuk, máris áttört a napfény a felhőkön, teljes erővel tűzött le ránk, az eső pedig csendesedett, majd elállt. Hozzáláttunk hát, hogy lerakjuk a ketreceket. A vasúti pálya mentén, az árnyékban egymásra halmoztuk őket, és aggódva kukkantottunk be mindegyikbe, épségben vannak-e még lakóik. Miután mindent leraktunk, összeállítottuk Johnnal a veszteséglistát.
– Én két nektármadarat vesztettem, szerencsére nem a legszebb példányokat. Azt hiszem, ijedtükben felrebbentek az ülőrúdról, és vaktában röpködtek ide-oda, amikor azon a nagyon rossz útszakaszon zötykölődtünk. A többi úgy látszik meglehetősen jól bírta az utat, de boldog leszek, ha már feljutottunk a fedélzetre és megetethetem őket, meg vizet adhatok nekik. Hát a tieid?
–  Az egyik drillnek elég csúnyán megsérült a mancsa. Gondolom, éppen akkor nyúlt ki a rácson a kis bolond, amikor zökkent egyet a kocsi, és egy másik ketrec nekivágódott, és összezúzta az ujjait. De ez meggyógyul szépen, semmi baj! Hálistennek, ez az egyetlen balesetem. A medvemakik jól vannak, csak mintha egy kicsit ijedtek volnának.
Némi várakozás után, amelyet mi egész örökkévalóságnak éreztünk, mert sem etetni, sem megtisztogatni nem bírtuk állatainkat, üres kocsisort vontató mozdony pöfögött mellénk, és azt mondták, felrakhatjuk ketreceinket. Alig tettük fel az utolsó ládát, amikor újra eleredt az eső, de most már nem csak úgy szitáivá szemerkélt, mint előbb. Védtelenül álltunk a szabad ég alatt, és Kamerun végre meg akarta mutatni nekünk, milyen  is  az igazi eső. Másodpercek alatt minden ketrecünkbe ömlött a víz, és embereink, John meg jómagam úgy álltunk ott, mint akiket a víztartályból  húztak ki. Végre megrándult a szerelvény, és a mozdony lassan vonszolt bennünket a part felé; mikor megérkeztünk a hajó oldala mellé, lélekszakadva, rohanvást cipeltük fel a ketreceket. A hideg rázott, és halálosan rosszul éreztem magam. Eszembe jutott az orvos jóslata, arra az  esetre, ha állapotom rosszabbodnék, lesiettem hát kabinunkba, száraz ruhát öltöttem, és megkerestem a főstewardot. A megértő férfiú saját kabinjába vitt, megitatott velem egy pohár méregerős viszkit, amely egy lovat is ledöntött volna lábáról, és máris éreztem, hogy szétárad ereimben az ital melege. Bevettem néhányat a doktor tablettáiból, és szó szerint feltántorogtam a fedélzetre. Minden ketrecem és lakóik is csuromvizesek voltak. Hozzá kellett látnom, hogy egyenként rendbehozzam őket, kikapartam az átázott fűrészport, szárazat hintettem helyére, azután két marékkal szórtam a fűrészport a majmokra, hogy valamennyire felszárítsam a nedvességet csöpögő bundájukról. Azután tejet melegítettem   nekik, gyümölccsel és kenyérrel etettem őket, szegény kis állatokat rázta a hideg, és tudtam, ha meg nem szárítom őket még napnyugta előtt, néhány bizonyosan elpusztul tüdőgyulladásban. A majmok után a medvemakikat tisztítottam és etettem meg, őket szerencsére nem érte annyira az eső, mert a fölébük rakott ketrecek némi védelmet nyújtottak.
Közben elmúlt a viszki hatása, és mind rosszabbul voltam. Úgy éreztem, emelkedik, majd süllyed a fedélzet, fejem meg legalább akkora, mint egy tök, és bármelyik pillanatban megrepedhet a benne lüktető fájdalomtól. Most először igazán megijedtem: végre feljutottam a hajóra, semmi kedvem sem volt dicstelenül távozni, méghozzá kórházba, s magára hagyni Johnt, hogy egyedül nézzen szembe a hazafelé vezető út minden gondjával, két ember munkájával vállán. Lekecmeregtem kabinunkba, és elnyúltam az ágyon. Lejött John, közölte, hogy többé-kevésbé rendbe tette madarait, és fél óra múlva segédkezhet nekem az állatoknál, én azonban mély és nyugalmas álomba merültem. Amikor felébredtem, úgy éreztem, mintha kicseréltek volna, s bár még kissé szédelegve siettem a fedélzetre, már bizonyos voltain benne, hogy nem halok meg. Elvégeztem az esti etetést, pokrócokat akasztottam a majmok és a medvemakik ketreceinek elülső oldalára, azután elkészítettem Sue-nak az esti italát. Teli torokból visongott, amikor meglátta, az eső tehát szemlátomást nem ártott neki. Végre túl voltam minden esti tennivalón és megpihenhettem – két nap óta első ízben könnyű szívvel. A korlátra könyökölve bámultam a nyirkos és undorító banánligeteket meg mangóve-mocsarakat, miközben az eső szüntelenül verte fejem fölött a ponyvát. Munkája végeztével John is csatlakozott hozzám, csendben cigarettáztunk, és bámészkodtunk az esőbe.
– Azt hiszem, az embereknek fogalmuk sincs, milyen is a gyűjtőmunka – elmélkedett John, a ketrecek sötét halmaira pillantva –, nem ismerik a nehézségeket. Vedd csak a mai napunkat: könnyen elveszthettük volna az egész gyűjteményt abban a felhőszakadásban. Erre sohasem gondolnak, amikor az állatkertben bámulják az állatokat.
–  De hát ezt nem is várhatjuk tőlük. Azt hiszik, olyan könnyen megy az ilyesmi, mint Noe idejében.
– Noé!  –  fortyant fel John undorral. – Ha Noé csak az ötödrészét pakolja fel annak, amennyiről mesélnek, elsüllyed a bárkája.
– Gondold meg, hányféle madarat és emlőst láttunk és gyűjtöttünk! Már akkor is kitehette volna a „megtelt" táblát, ha csak azokat veszi fel, amelyeket itt megszerezhet.
– A mindenit – morogta John ásítva –, szóval a mi bárkánk is „megtelt" azzal a néhány állattal, amelyet összeszedtünk? – Még egy pillantást vetett százegynéhány ketrecünkre. – No, én lefekszem. Hánykor szedjük fel a horgonyt?
– Azt hiszem, éjfél körül. Egy perc múlva megyek én is.
John lement, én meg ott álltam még és néztem a sötétbe boruló, esőverte tájat. Hirtelen kis tűz lobbant fel a fák között, mintha kis piros szív izzana a sötétben. Azután nagyon lágy dobszó hangzott, és hallottam, hogyan veszi át a ritmust a banánrakodók rekedtes hangja. Lüktető szívként lobogott a tűz, és szólt a dob a sötétben és az esőben. A lágy hangok régi dalt énekeltek, amely egyidős volt a nagy erdőségekkel. Faragatlan és primitív, panaszos és édes volt a dal, Pán isten énekelhetett ilyet. Miközben a fák között lüktető tüzet figyeltem, és az emberi hangokkal bonyolult összhangban keveredő és összeolvadó dobszót hallgattam, tudtam már, hogy vissza kell térnem ide egy napon, mert sohasem hagy nyugodni többé a szépséges és titokzatos Afrika.

Forrás: Gerald Durrell: Noé bárkáján. Táncsis Könyvkiadó, 1966. Vajda Gábor fordítása.