2018. január 14., vasárnap

COLUMBUS uti naplója (2)

[1492] Október 14, vasárnap.
Mikor a nap felkelt, vízre bocsáttattam hajómnak és a másik két karavellának csolnakjait és a sziget partja mentén észak-északkeleti irányban eveztem, hogy átkutassam a szembenfekvő keleti partot és felkeressem az ottani telepeket, amelyek közül egy-kettőt nemsokára meg is pillantottam, ahonnan a bennszülöttek nagyszámban sereglettek a partra, kiáltozva és Istennek hálálkodva. Némelyek vizet hoztak, mások meg ételeket, miközben egyesek, midőn észrevették, hogy én nem megyek ki a partra, beugrottak a vízbe és úszva közeledtek felénk és kérdeztek minket, amennyire megértettük, hogy vajjon az égből jöttünk-e hozzájuk. Egy agg ember beszállt hozzám a csolnakba, mialatt mások fennszóval így hívogatták az egész népet, férfiakat és asszonyokat: "Nézzétek az embereket, akik az égből jöttek és adjatok nekik enni és inni!"

Mindent jól szemügyre akarok venni, hogy Felségteknek pontos jelentést tehessek; továbbá alkalmas helyet keresvén, ahol egy kis erődítést építhetek, ma kutató útra indultam, és egy félszigetre leltem, amelyen hat kunyhó állt és amelyet néhány napi munka árán szigetté lehet változtatni. De az ilyfajta átalakítás nem is látszik szükségesnek, mivelhogy a sziget lakosai vajmi kevéssé ismerik a fegyverek használatát, amiről majd Felségtek személyesen is meggyőződhetnek ama hét emberrel kapcsolatban, akiket elfogattam, hogy magammal vigyem őket Spanyolországba, ahol megtanulhatják nyelvünket, mielőtt visszahozzuk őket. Ha Felségtek azt parancsolnák, hogy vigyük a sziget valamennyi lakóját Castiliába, avagy pedig, hogy tartsuk őket saját szigetükön rabszolgák gyanánt, ez a parancs könnyen teljesülhetne, mert vagy ötven emberrel valamennyiüket sarkunk alá hajthatjuk és mindenre kényszeríthetjük.

Október 15, hétfő.
(Columbus áthajózik egy másik szigetre, miután az első szigetet San Salvadornak keresztelte el.)

.... Ide érkezve egy nagy bennszülött-kanoét találtam, amely a Niña oldalán kötött ki. Az egyik San Salvadorbeli szigetlakó, akit a Niñára osztottunk be, a tengerbe vetette magát, majd beugrott a kanoéba. Az előző éjszakán egy másik bennszülött is kiszökött a partra - most ez is a kanoéba rohant, amely oly villámsebesen elevezett, hogy csolnakjaink a nagy előny miatt utól nem érhették. Így ez a kanoé minden igyekezetünk dacára sértetlenül érte el a partot, mire a két szökevény kiszállt és hanyathomlok elfutott, néhány emberünk, aki partra lépett, hogy elfogja, hasztalanul üldözte őket. Birtokunkba vettük az otthagyott kanoét és a Niñához kötöttük, amelyhez ebben a pillanatban más irányból egy másik bennszülött-kanoé érkezett. Ebben egy ember ült, aki egy gombolyag gyapotot akart kicserélni. Minthogy a bennszülöttet nem lehetett rávenni, hogy a karavella fedélzetére jöjjön, néhány tengerész a vízbe ugrott és elfogta. Magam a hajó farán álltam és onnan figyeltem a történteket. Az embert magam elé vezettettem, megajándékoztam egy vörös sapkával, néhány zöld üveggyönggyel, amelyet a karjára akasztottam és két csengővel, amelyet a fülére erősítettem és meghagytam, hogy adják vissza kanoéját, amelyet közben hozzákötöttek egyik hajónkhoz és engedjék ismét a partra.

Ennekutána elvitorláztam a másik sziget irányában, amelyet nyugat felé láttam feküdni; egyben intézkedtem, hogy a másik kanoét eresszék szabadon. Visszapillantottam a partra, éppen abban a percben, amikor odaérkezett a bennszülött, akinek visszaadtam szabadságát és akit megajándékoztam a felülmondott tárgyakkal, anélkül, hogy elfogadtam volna értük a felajánlott gyapotgombolyagot; jól láthattam, hogy a többi bennszülött köréje sereglik. A szabadonbocsátott ember a lelkükre beszélt és megmagyarázta nekik, hogy csodálattal adózik irántunk, mert jóindulatú emberek vagyunk és hogy a szökevény bizonyára valamiképpen megsértett bennünket és azért akarhattuk magunkkal vinni. Éppen azért viselkedtem így ezzel a férfival szemben, azért bocsátottam szabadon és ajándékoztam meg, hogy becsületünk legyen előtte és ha valamikor Felségtek ismét embereket kegyeskednek majd ide küldeni, azok jó fogadásban részesüljenek. Egyébként a tárgyak, amelyeket neki ajándékoztam, legfeljebb négy maravédit értek...

... E szigetek éghajlata igen mérsékelt, növényzetük gazdag, üde zölddel borítja őket és igen termékennyé teszi. Bizonyára van itt töméntelen dolog még, amit nem ismertem meg, mert nem akartam az időt pocsékolni, hogy minél több szigetet felkereshessek, ahol aranyat remélek találni. Mivelhogy az az arany, amelyet e szigetlakók karukon és lábukon hordanak, csakugyan valódi arany, mert összehasonlítottam az én aranyaimmal, és ilymódon bizonyíték arra, hogy e szigeteken arany lelhető, Isten segítségével rá kell, hogy bukkanjak lelőhelyükre is.

Miközben tehát úton voltam Santa Maria szigete és ama másik nagyobb sziget között, amelynek Fernandina nevet adtam, egy kanoéra akadtam, melyben csak egy ember ült, aki Santa Mariáról Fernandinára igyekezett. Csolnakjában találtam egy kis kenyeret, nem nagyobbat, mint az öklöm, egy vízzel telt tököt, egy kis vörös földet, amelyből pépet készített és néhány száraz levelet, amit a bennszülöttek nagyon sokra becsülhetnek, mert már San Salvadorban úgy nyújtották át nekem, mint ajándékot. Egy maga készítette kosár is volt az embernél, benne egy kis üveggyöngylánc és két castiliai pénzdarab, amiből arra következtettem, hogy San Salvador szigetéről jön, útközben érintette Santa Maria szigetét és most Fernandina szigetére igyekszik. Kanoéjával hozzánk csatlakozott és engedélyt kért, hogy hajónkhoz erősíthesse, amit meg is engedtem neki. Kanoéját odaköttettem a hajóhoz, megparancsoltam, hogy jól vigyázzanak holmijára, adjanak neki kenyeret és mézet és innivalót. Később Fernandina szigetén majd partrateszem és visszaadatom minden holmiját, hogy mindenütt csak jót mondjon rólunk. Ha azután Felségtek egyszer, ha Isten is úgy akarja, ideküldenek valakit, tisztelettel fogják fogadni és mindent meg fog kapni a bennszülöttektől, amit csak akar.

(Columbus ezután meglátogatja Fernandina szigetét és más szigeteket, aranyat keresve.)


Október 24, szerda.
Tegnap éjféltájban felszedettem a horgonyt a Sziget-fok előtt, amely Isabella szigetén terül el, hogy Kuba szigetére vitorlázzam, amelyről a San Salvadorról magunkkal hozott emberek azt mondják, hogy igen kiterjedt és hogy iparűző nép lakja; gazdag aranyban és fűszerben, sok nagy hajó és gazdag kereskedő hazája. Az indiánok szerint Kuba nyugat-délnyugati irányban fekszik, ami igaznak látszik, mivelhogy jelbeszédükből és a többi szigetlakó jeleiből - akiknek nyelve idegen számomra - úgy veszem ki, hogy Cipango szigetéről van szó, amelyről a legbámulatosabb csodákat mesélik és amely a térképek szerint, amelyeket láttam, ezeken a vizeken kell, hogy találtassék...

(Így jut el Kuba szigetére.)

Folytatjuk

2018. január 7., vasárnap

COLUMBUS uti naplója (1)

A fordító, Szerb Antal előszava Columbus naplójához

Columbus vagy Colón Kristóf származását, élettörténetének kezdetét homály borítja, amely esetleg szándékos is lehet. Születési éve sem bizonyos. Fiatalkorában talán kalóz volt, így szerezte meg a gyakorlatban hatalmas tengerészeti ismereteit. De a földrajzi könyvek olvasása közben merült fel benne az a gondolat, hogy a Marco Polo és mások által leírt kincses Indiát, Kínát és Japánt nyugati irányban talán könnyebben lehet megközelíteni, mint a szokásos keleti, szárazföldi úton, amelyet a török birodalom terjeszkedése amúgy is kockázatossá tett. Tervét először János portugál király elé terjesztette, hiszen ebben az időben Portugália volt Európa igazi tengerész-állama, az első nagy felfedezések hazája. De János király tanácsadói a tervet üres ábrándnak tekintették, Columbus erre Ferdinándhoz és Izabellához, a spanyol országok uralkodóihoz fordult, akik éppen azzal foglalkoztak, hogy elfoglalják Granadát, a mohamedánok utolsó nyugati fellegvárát. Jobbakhoz nem is fordulhatott volna. Katolikus Ferdinánd (uralkodott 1474—1516) Aragónia királya, feleségül vette Izabellát, Castilia királynőjét és erős, egységes birodalomba egyesítette — az egy Portugáliát kivéve — a Piréneusi Félsziget kis királyságait. Ortega y Gasset, a kitűnő spanyol esszéista, Gerinctelen Spanyolország c. könyvében arról beszél, hogy az országokat nem külső erőszak egyesíti, hanem valami nagy uralkodói programon, király gondolat, amelyhez országok és népek elbüvölten csatlakoznak. Ilyen király gondolat volt, mondja, Ferdinándé, Spanyolország legnagyobb uralkodójáé. Vele indul meg Spanyolország fellendülése, fénykora. A király géniusza felismerte Columbus géniuszát és bölcs tanácsadói sem tudták eltéríteni: Columbust útnak indította Nyugat felé. Columbus is a nagy királyi programmba kapcsolódott belé, a születő új birodalom expanziv ereje dagasztotta, a szeleknél is hatékonyabban, vitorláit...
Columbus hajónaplója, amelybe naponkint beírta az eseményeket, elveszett. Nem maradt fenn belőle napjainkig több, mint a fedél egyik fele és két lap, rajta a nagy felfedező sajátkezű egy-két mondata, továbbá egy térképvázlat. Ezek a nagyértékű emlékek most Madridban vannak, az Alba-család levéltárában, hacsak gazdát nem cseréltek a spanyol polgárháború folyamán.
A naplót Columbus átadta Ferdinánd királynak és Izabella királynénak, akik lemásolták és az eredetit maguknak tartották. Minthogy ez a napló nagyfontosságú okirat volt, amelyet a portugálokkal küszöbön álló vitában fel akarták használni, nagy titokban tartották és lehet, hogy a lemásolásnál üdvös hamisításokat is végeztek rajta.
„India”, vagyis Amerika első történetírója, 'Bartolomeo de Las Casas püspök, birtokában volt, a Columbus családja által rendelkezésére bocsátott dokumentumokon kívül, e napló egy másolatának is; ezt a naplót részben szóról-szóra átveszi, részben alaposan kivonatolja nagy történelmi müvében. Ez szövegünk egyik forrása. A másik forrás Columbus fiának, Fernandonak könyve apjának életéről.
A nyájas olvasó az itt következő lapokon kivonatokat vesz kezébe Columbus hajónaplójából, amelyet első útja alkalmából írt. Csak kivonatokat, mert az egész napló, számos ismétlése révén, kissé fárasztó olvasmány volna. (...)
Igyekeztünk stiláris eszközökkel is visszaadni a napló régies naivitását, naiv őszinteségét és naiv képmutatását, a késő-középkor emberének tőlünk oly idegen lelkiségét, amely belőle tükröződik.
... Columbus és társai hősiesen nekivágnak a még át nem hajózott Óceánnak, három karavellával, mai fogalmak szerint három törékeny bárkával — és ebből lesz Amerika! De ők maguk sem tudják, milyen bátrak, mert az Óceánt sokkal kisebbnek tartják, mint amekkora; ha tisztában volnának méreteivel, talán rémülten visszafordulnának. És mikor felfedezik Amerikát, azt gondolják, hogy valahol Japán közelében lehetnek, és amikor meglátják az első dohányosokat, egyáltalán nem gondolnak semmit.
És elgondolkoztat bennünket a napló civilizáció és barbárság fogalmán is, amint a civilizáltak először találkoznak a bennszülöttek világával. Felmerülhet bennünk a kérdés: vajjon nem a barbárok voltak az igazi civilizáltak és a civilizáltak az igazi barbárok? Mert hiszen nincs kétség, hogy a drága szelíd bennszülöttek, akik Columbus tanuságtétele szerint még sohasem láttak fegyvert, az arany értékét nem ismerik és félénkek, mint a nemes állatok, emberi értékben messze felette állanak a fehéreknek, akik Columbust a Kanári szigeteken — hazatértében — fogságba akarják ejteni, de felette állnak a felfedezőknek is, akiket az arany vad láza hajtott és akik egy évszázad alatt kiraboltak, kiirtottak, rabszolgaságba süllyesztettek és őserdők mélyébe kergettek egy egész világot, amely az övéknél talán szebb és emberibb volt. Columbus maga még naivan egymás mellett éli át a kétféle állásfoglalást a bennszülöttekkel szemben: egyrészt kedves emberi lelkek, akiket meg kell téríteni az igaz hitre, másrészt ők az aranynál is értékesebb ingyen munkaerő, amelyet erőszakkal is igába kell törni. A napló olvasása közben a régi angol tréfa jut eszünkbe: a fehérek először térdre estek, azután a bennszülöttekre.
,,Minden egyenes és minden görbe”, tanította Goethe. Columbus első útjával a történelem egyik legdicsőségesebb és leggyalázatosabb fejezete kezdődik, a spanyol concjuistadorok kora.

*

...1492-nek május hava 12. napján, amely szombati napra esett, elindultam Granadából és Palos nevű helyre mentem, amely tengeri kikötő, ahol is három erre a célra fölötte alkalmas hajót szereltem fel. Ez év augusztusának harmadik napján, pénteken, napnyugta előtt egy félórával elhagytam e kikötőt, élelemmel és legénységgel jól ellátva és a Kanári szigeteknek irányítottam hajóimat, amelyek Felségtek birtoka és a felülmondott óceánban fekszenek. Innen szándékoztam útnak indulni és mindaddig haladni, míg csak Indiába nem jutok, hogy ott a Felségtektől rámbízott üzenetet ama fejedelemnek általadjam és ilymódon megbízatásomat teljesítsem.
Ezért eltökéltem magamban, hogy nap mint nap a legszorgosabban feljegyzek mindent, amit ezen az úton cselekszem avagy látok, és megírok minden történetet, amely utunkon velünk megesik. És mialatt, Fejedelmi Pártfogóim, éjszaka feljegyzem, ami napközben történt és napközben feljegyzem, ami éjszaka történt, azt is eltökéltem, hogy új tengeri térképet rajzolok, amelyen feltüntetem majd az egész óceán földrajzi fekvését és emez óceán országait. Azonkívül összeállítok egy könyvet is, amelyben mindent az equinokciális szélesség és nyugati hosszúság szerint fogok képszerűen megábrázolni. Hogy mindezt véghezvihessem, okvetlenül szükség lesz rá, hogy megfeledkezzem az álomról és egész figyelmemet a hajózásra fordítsam; mert csak ilymód lehet nagy feladatomnak eleget tenni. Ez mondhatatlanul fáradságos lesz.
(…)

Szeptember 10, hétfő.
Nappali és éjszakai utunkon 240 tengeri mérföldet tettünk meg, de csak 192 mérföldet jegyeztem fel, nehogy a legénység az út hosszúsága miatt türelmetlenkedjék.
(Mert Columbus biztosította arról útitársait, hogy India nincs nagyon messze Európa nyugati partjától; a következőkben az adatokat állandóan meghamisította, hogy a többiek ne vegyék észre, mekkora utat tettek már meg.)

Szeptember 16, vasárnap.
... Az idő olyan kellemes, mint Andalúziában áprilisban. Itten történt, hogy először pillantottunk meg nagy tömeg üde zöld füvet, amely csak nemrég szakadhatott le a földről, amiért is mindenki úgy vélekedett, hogy valamely sziget közelében lehetünk, de nem a kontinens közelében; mert úgy gondolom, a kontinens távolabbra fekhet. 
/A fű, amelyről itt Columbus beszél, az ú. n. Sargasso-tenger, az Atlanti óceánon tapasztalható jelenség. A kontinens, amelyről szó van, Cathay vagyis Kína. Columbus Marco Polo útleírása alapján arra számít, hogy előbb azokat a szigeteket kell elérnie, amelyek Kína keleti partját koszorúzzák, közöttük Cipangot, vagyis Japánt./
(…)

Október 10, szerda.
... Ezidőtájt embereim panaszkodtak a hosszú út miatt, amelyet elviselhetetlennek éreztek. De amennyire tudtam, felvidítottam őket és elébük idéztem a jutalmat, amelyet ilymód megérdemelnek. Hozzáfűztem, hogy különben is céltalan efölött vitázni, mert eltökéltem magamban, hogy eljutok Indiába és mindaddig folytatom az utamat, míg Isten segítségével el nem érkezem.

Október 11—12, csütörtök—péntek.
Továbbra is nyugat-délnyugati irányban haladtunk. Sokat kellett küzdenünk a hullámokkal, amelyek itt magasabbak voltak, mint bárhol utunk folyamán. Láttunk néhány viharmadarat és egy zöld nádszálat, amely a hajó oldala mellett úszott el.
A Pinta tengerészei nádat és botot láttak, egy másik botot ki is halásztak; ez a bot, minden jel szerint éles vasdarabbal lett megmunkálva; még egy nádat halásztak ki és láttak egy kis deszkát és egy olyan fűfajtát, amely a többitől különbözött és a szárazföldön nőtt. A Nina legénysége is a közeli szárazföld jeleit fedezte fel: így egy tüskebokor ágát, melyen piros gyümölcsök voltak. Mindezek az előhírnökök emelkedett, örömteljes érzéssel töltöttek el.
Aznap napnyugtáig 108 tengeri mérföldet tettünk meg.
Napnyugta után megint visszatértem a nyugati irányba. Óránként 12 tengeri mérföldes sebességgel haladtunk és hajnali két óráig 90 mérföldet tettünk meg. Minthogy a Pinta gyorsabb volt, mint a másik két hajó, a Pinta fedélzetéről fedezték fel a földet, innen adták meg a megbeszélt jeleket.
E földet először egy Rodrigo da Triana nevű tengerész pillantotta meg, bár én éjszaka 10 órakor a hajófar emelvényéről világosságot láttam. Bár a pislákoló fény oly bizonytalan volt, hogy nem mertem földnek mondani, mégis magamhoz hívtam Pedro Gutiérrezt, a király pohárnokát, megmondtam neki, hogy azt hiszem, fényt látok és kértem, nézzen oda ő is; odanézett és ő is látta a fényt. Hasonlókép értesítettem Rodrigo Sanchez de Segoviát, akit a király és királyné megfigyelő gyanánt küldött ki az armada mellé. De ez nem láthatott semmit, minthogy onnan, ahol ő állt, semmit sem lehetett látni. Miután közöltem megfigyelésemet, egyszer-kétszer látták még a fényt felcsillanni; mikéntha kis viaszgyertyát emelgettek volna, amit igen kevesen tartottak közeli szárazföld jelének — de én bizonyos voltam benne, hogy közel vagyunk a parthoz.
Mikor azután az egész legénység összegyűlt, hogy tengerészszokás szerint elénekelje a Salve Reginát /Columbus tengerészei minden este ezt imádkozták/, majd pedig hallgatva várakozott, embereimnek azt a jó tanácsot adtam, hogy gondosan őrködjenek a hajó orrán és vigyázzanak, nem látják-e meg a szárazföldet. Az, aki elsőnek fogja jelenteni, hogy földet lát, mindjárt egy selyemkabátot kap ajándékba, azon jutalmon kívül, amelyet az uralkodópár Ígért, hogy tudniillik élete végéig 10.000 maravédi díjat fog kapni.
Hajnali két óra felé tűnt fel a föld, amelytől mintegy 8 tengeri mérföld távolságban lehettünk. Bevontunk minden vitorlát és csak a nagyvitorlával mentünk tovább, minden mellékvitorla nélkül. Azután a part közelébe értünk és ott várakoztunk napfelkeltéig. Péntek volt, amikor egy szigetre értünk, amelyet indián nyelven Guanahani-nak neveznek. Ott mindjárt meztelen bennszülötteket pillantottunk meg. Martin Alonso Pinzónnak és fivérének, Vicente Yaneznek, a Nina kapitányának kíséretében felfegyverzett csolnakon kiszálltam a szárazföldre. Ott kibontottam a királyi lobogót, miközben a két kapitány egy-egy zöldkeresztes zászlót lobogtatott, ilyent vontunk fel mindegyik hajóra, jobbról és balról koronával díszített F és Y betű állott rajtuk. Zöld fákkal beültetett és vízben és mindenfajta gyümölcsben gazdag tájék tárult szemünk elé.
Magamhoz hívattam a két kapitányt és a többieket is, akik partraszálltak, továbbá Rodrigo d’Escobedot, az armada jegyzőjét és Rodrigo Sanchez de Segoviát, és felszólítottam őket, hogy személyes jelenlétükkel, mint szemtanuk igazolják, hogy a királynak és királynének, uraimnak és parancsolóimnak nevében birtokba veszem ezt a szigetet, amint ez az okmányokból kitűnik, amelyeket ott kiállítottunk.
Mindjárt összegyülekezett a sziget számos bennszülöttje. Felismervén, hogy oly emberekkel állok szemben, akiket inkább lehet szeretettel, mintsem karddal megmenteni és szent hitünkre téríteni, barátul akartam megnyerni őket s ezért némelyiknek piros sapkát és üvegből való nyakláncot és más, értéktelen csekélységet ajándékoztam s ők ezeken fölötte örvendeztek. Oly jó barátaink lettek, hogy öröm volt látni. Üszva elérték hajóinkat és papagályokat, gyapotfonálból készült gombolyagokat, gerelyeket és más hasonló holmit hoztak magukkal, s azokat elcserélték arra, amit mi adtunk nekik, így üveggyöngyökre és csengőkre.
Mindent nagyon szívesen adtak és vettek — de én úgy sejtettem, hogy mindennek híjjával lehetnek.
Mezítelenül járnak-kelnek, úgy, ahogy Isten megteremtette őket, mind a férfiak, mind a nők, kiknek egyike még nagyon fiatal volt. Valamennyien, akiket így megpillantottam, még fiatalok voltak éveik számára nézve, nem láttam 30 esztendősnél idősebbet. Mindannyian nagyon jó növésűek, testük szép alakú, arcvonásaik megnyerőek. Hajuk sűrű és bozontos, csaknem ló farkához hasonlít, homlokuk fölött rövidre nyírják, egy-két fürtöt kivéve, amelyet hátra vetnek és teljes hosszában hordanak, anélkül, hogy valaha is levágnák. Némelyük szürke színnel festi be magát (a Kanári szigetek lakóira hasonlítanak, akik sem nem fekete, sem nem fehér színűek) ismét mások piros, fehér vagy egyéb színnel; némelyek csak arcukat vagy szemük vagy orruk környékét mázolják be, mások pedig egész testüket.
Fegyvert nem hordanak magukkal, nem is ismerik azokat; megmutattam nekik a kardokat és minthogy tudatlanságból az élüknél fogták meg, meg is vágták magukat. Vasuk egyáltalán nincsen. Gerelyük csak pálca, vas nélkül, hegyén halfoggal, vagy valami más kemény tárggyal ellátva. Általában szép növésűek, mozdulataik kellemesek.
Egyikük-másikuk testén sebhely látszott. Amikor jelbeszéd segítségével megkérdeztem, mikép értsem ezt, tudtomra adták, hogy földjüket megrohanják a szomszédos sziget lakói, akik el akarják fogni őket és akikkel meg kell küzdeniük. Akkor is és most is olykép vélekedem, hogy a kontinens lakói azok, akik a szigetlakókat rabszolgának akarják elhurcolni. E bennszülöttek minden bizonnyal hűséges és okos szolgákká válhatnak, mert azt tapasztaltam, hogy rövid időn belül meg tudnak ismételni mindent, amit mondok nekik; egyebekben is úgy vélem, hogy könnyen megtérhetnek a keresztény hitre, mivelhogy minden jel szerint nem tagjai semmiféle szektának sem. Ha a Mindenhatónak úgy tetszik, hazautazásomkor magammal viszek hat ilyen embert, hogy Felségteknek bemutathassam őket és hogy megtanulják a nyelvet. Ezen a szigeten nem találtam állatokat, a papagályokat kivéve.

Október 13, szombat.
... Mindent a legnagyobb figyelemmel szemügyre vettem és igyekeztem megtudakolni, vajjon akad-e arany ezen a vidéken. Észrevettem, hogy némelyik embernek az orra át van lyukasztva és a nyílásba egy aranydarabkát toltak. Jelbeszéd segítségével megtudtam, hogy ha az ember délre utazik, egy királyhoz ér, akinek nagy aranyedények és sok aranydarab van a birtokában. Igyekeztem rábírni őket, hogy engem odakísérjenek, de később be kellett látnom, hogy nem hajlandók erre. Ezért elhatároztam, hogy holnap estig itt maradok, azután pedig tovább megyek, délnyugat felé, ahol számos bennszülött kijelentése szerint mind déli, mind északnyugati és délnyugati irányban, földnek kell lennie. Azt is tudtomra adták jelekkel, hogy az északnyugati vidékek lakói gyakran idejönnek, hogy leigázzák őket. Így hát eltökéltem magam, hogy délnyugat felé haladok, aranyat és drágakövet keresni…

Forrás: Officina Könyvek, 1941.

(Folytatjuk)

2017. december 29., péntek

BERNARD LE CALLOS'H: Kőrösi Csoma Sándor naplója (8)

EPILÓGUS

A Dardzsilingi határállomás főintézője, Archibald Campbell levele Henry Torrenshez, a Kalkuttai Ázsiai Társaság titkárához.

Dardzsiling, 1842. április 25.
Kedves Torrens,

A kormány titkárának, Bushby úrnak címzett hivatalos beszámolómból már tudja, hogy szegény magyar barátunk, Körösi Csoma Sándor a múlt hónapban, április 11-én, hajnali 5 órakor, mindössze néhány napnyi láz után elhunyt. Jelen levéllel szeretnék most Önnek beszámolni a történteket illető, minden fontos részletről, hiszen az Ázsiai Társaság tiszteletbeli tagjáról, és annak egykori főkönyvtárosáról van szó.
Csoma úr március 24-én érkezett ide, látszólag nagyon kimerült állapotban. Bevallotta nekem, hogy az utat nagyon keménynek, és nehéznek találta. Pedig ebben az évszakban, ezen a magasságon a levegő még igen friss, kellemes, sőt, üdítő. Sápadtnak, soványnak találtam. Megviselt külsejét inkább a kor, az átélt megpróbáltatások, Bengália ártalmas éghajlata, és az utóbbi években folytatott otthonülő életmódjának számlájára írtam. Röviden, nem aggódtam különösebben miatta. Aztán hirtelen előállt tervével, hogy Tibetbe utazik. Széltében-hosszában kívánt átkelni az országon, hogy a mongóliai Felső-Ázsiába jusson. Tudván, milyen nehézségeket és fáradtságot jelent egy ilyen utazás, arra gondoltam, bizonyára képesnek is érzi rá magát fizikailag, ezért döntött úgy, hogy az ő korában nekivág. Egyébként ezt bizonygatta maga is, pedig fáradt arcvonásai az ellenkezőjéről tanúskodtak. Nem titkolhatom el Ön előtt, mennyire elképedtem, amikor bejelentette utazásának tervét. Hosszú himalájai tartózkodásomnak köszönhetően megállapíthatom: nem csak az első jöttment, de évszázados akklimatizálódásuk ellenére, még a legtöbb tibeti sem volna képes ilyen utazásra. Azon tűnődtem, tényleg tudatában van-e annak, milyen rendkívüli erőfeszítéseket kíván egy ilyen vállalkozás véghezvitele az övéhez hasonló szegényes eszközökkel. Ha már a Dardzsilingba felvezető út ennyire megviselte, nehézen képzelhető, hogy ellen tudna állni a rá váró zord körülményeknek a tibeti fennsíkokon, vagy később, a Góbi sivatagban. Még egy különlegesen felkészített, huszonéves fiatalember is nehezen vinne véghez egy ilyen vállalkozást. Mi vár akkor erre az idő előtt megöregedett emberre, akinek a keze reszketve markolja örök útitársául szegődött vándorbotját?
Talán rosszul tettem, de a Kőrösi Csoma iránt táplált mély, őszinte barátságom miatt nem éreztem erőt tervének meghiúsításához. Hiába találtam elgondolását esztelennek, úgy ítéltem meg, nincs jogom a véleményemet tudomására hoznom. Korántsem azért, hogy akadályozzam, – inkább egy hirtelen ötlettől vezérelve – felajánlottam neki, amennyire tőlem telik, megkönnyíteni ügyintézését. Ezt rögtön el is fogadta.
Másnap, egy pihentető éjszaka után, amely – úgy láttam –, jót tett neki, felkeresett főintézői irodámban. Arra kért, mutassam be a szikkimi rádzsa udvarában. Ha ránéz a vidék térképére, azt látja, a határszakaszok elhelyezkedése körzetemben tulajdonképpen csak Szikkim kis királyságán keresztülhaladva teszi lehetővé Tibet és a Kínai birodalom elérését. Igazság szerint, számomra ez kizárólag egy apró formaságnak tűnt, hiszen arról szó sem lehetett, hogy Körösi Szikkimben megtelepedjen. Mindössze át akart utazni a vidéken, méghozzá olyan gyorsan, ahogy csak lábai Jacung-ba vihetik. Természetesen azonnal kapcsolatba léptem a Gangtok-i palotával. Hivatalomnál fogva folyamatos, és a lehető legjobb viszonyt ápoljuk, úgyhogy ez könnyű feladat volt. Küldtem egy futárt a rádzsa vakiljához – afféle meghatalmazott és kinevezett közbenjáróként – és arra kértem, az első adandó alkalommal látogasson meg. Hogy ne késlekedjen választ adni a meghívásra, közöltem vele, Körösi Csoma nem olyan európai, mint a többi: egyedül utazik, nagyobb csomagok nélkül, és főleg: fajtája közül egyetlenként, ismeri és gyakorolja a tibeti nyelvet. A vakil izgatottan, szó szerint a futárom sarkában érkezett meg. Azonnal látni kívánta az angolt, aki az ő nyelvén képes beszélni vele. Számára minden európai Őfelsége alattvalója volt. Mennyire meglepődött, amikor negyedóra múlva azt tapasztalhatta, hogy Körösi tulajdonképpen úgy beszéli a tibeti nyelvet, mint egy tősgyökeres tibeti. Sőt, komoly kutatásainak köszönhetően még jobban. A vakil nem akart hinni a fülének. Ezer kérdést tett fel barátunknak, pusztán az öröm kedvéért, hogy a legválasztékosabb nyelvi stílusban hallja őt felelni. Ez az eredendően olyan nyugodt, kenetteljes egyházi személy, – meglepetten láttam – : most vörös volt az izgalomtól, és beszélgetőpartnerének tudásától lenyűgözve minduntalan felkiáltott.
Aztán mégis visszanyerte a hidegvérét. Csavaros elméjében azt forgatta: olyan kérdéseknek veti alá Kőrösit, mint valamely egyetemi címre pályázók esetében szokás. Miután pillanatnyilag teljesen bizonyos, hogy az eléje került fehér ember minden árnyalatában tökéletesen beszéli a tibetit, fel akarta mérni, mennyire járatos a buddhista civilizációban, főleg annak e Himalájában létező különös formájában. Saját tudásának csillogtatásával arra ösztönözte a magyart, hogy ő is kiterítse a lapjait. Noha beszédüket nem értettem, kitaláltam: Körösi – miközben szinte bocsánatkérően adott számot hatalmas tudásáról –, végérvényesen megnyerte a partit. A vakil el volt kápráztatva. Sosem találkozott ilyen emberrel, sosem képzelte, hogy egy nap ez bekövetkezik. Mindaddig egyértelmű volt számára: a fehér ember képtelen érdeklődést tanúsítani a tibeti világ iránt. Ez valóban felkeltette a lelkesedését!
Felém fordult, és – most már kiváló angolsággal – nem győzte Kőrösi urat magasztalni nekem. Igen örvendtem ennek. Arra gondoltam, ez a legjobb ajánlólevél vendégem bemutatkozásához a rádzsa előtt, mihelyt a szükséges tranzitvízum aláírásáról lesz szó. Az ügyet ezzel elrendezettnek tekintettem. Már láttam is magam előtt egy pillanatra, amint a vakil másnap visszatér hozzánk a megfelelő formában elkészített, aláírt, lepecsételt becses papírral. Milyen naiv voltam! Elfelejtettem, hogy Ázsiában nem szükségszerűen mennek úgy a dolgok, mint Európában. Amikor értesült róla, ki kopogtat az ajtaján, a rádzsát mélységes gyanakvás kerítette hatalmába: ez a tibetit olyan kiválóan beszélő fehér ember csak veszélyes kém lehet! Olyan titkos ügynök, aki tökéletes nyelvismeretével Szikkim megszállásának leplezett elősegítésére kapott megbízatást. Ha hagyják Tibetbe utazásának indokával a királyság területére merészkedni, vélte, az olyan, mint férget ereszteni a gyümölcsbe, vagy odatartani nyakunkat a hóhér bárdja alá. Ismerik ők jól ezeket az állítólagos utazókat, kik ott tartózkodásukat terepfeljegyzésekre, térképek készítésére használják! Aztán meg beszámolnak minden, az útjuk során látott tevékenységről. A Himalája teli van ezekkel a kutatókkal, földrajztudósokkal: ők egyenesen a brit hadsereg előfutárai. Mivel még mindig nem beszélik a tibetit, nem tudnak közvetlen kapcsolatba lépni a lakossággal, a veszély azonban több szinttel nő, ha a kérdéses földrajztudós belopódzik az országba, és a nyelvükön hadovái. Ez a tibetit anyanyelvi szinten beszélő Körösi távolról sem kívánatos személy. Sőt, ellenkezőleg: még kevésbé kívánatos, mint az őt megelőző kutatók és misszionáriusok. Szó sem lehet róla, hogy megadják neki a Szikkimbe való belépésre az engedélyt, még a kínai határig tartó rövid kis kirándulása erejéig sem. Felesleges kockázatvállalás volna.
Ráadásul az általam kedvezőnek hitt pillanat egyáltalán nem volt az Őfelsége, Szikkim uralkodója szemében. Az elmúlt hónapokban seregeink súlyos kudarcokat szenvedtek el Afganisztánban, tekintélyünk komolyan csorbult, és mivel a rádzsa haragban áll velünk, amiért néhány évvel korábban kénytelen volt átengedni Dardzsilinget – jóllehet kellemes kárpótlás: csengő arany fejében –, semmi kivetni valót nem talált abban, hogy Csoma vízumának ügyében megmakacsolja magát, így adva értésünkre neheztelését.
Napok teltek el válasz nélkül. Aztán a vakil ismét felkeresett. Ezúttal sokkal tartózkodóbbnak mutatkozott. Azt magyarázta nyakatekert körmondataival, hogy Őfelsége komoly gondokkal küzd, rossz az egészségi állapota, és nem akarja nyugtalanítani a kínai hatóságokat, vagy megzavarni a Dalai Láma Őszentségét. Szóval, kerülgette a dolgot, mint macska a forró kását. Nem merte bevallani a zavarát. Bizonyos, hogy Csoma úr figyelemre méltó férfi, mondta, tudása kivételes. De éppen ez a bökkenő: minek annyi tudás? Rendben levő-e, hogy a fehér ember napjait, éjjeleit a tibeti tanulásával tölti? Ahelyett, hogy pólózna, krikettezne, teniszezne, lovagolna, nőknek udvarolna, társaságba járna, whiskyt iszogatna.
így lett egy csapásra világos előttem, hogy amit ellenállhatatlan, döntő érvnek hittem, az éppen az ellenkezője: fogyatékosság, megbocsáthatatlan hiba, érthetetlen gyanakvásuk oka. Felesleges mondanom Önnek, kedves Torrens, mennyire lesújtott a dolog. Egyszerre beláttam, mekkora baklövést követtem el. Milyen ostoba voltam! Dicső címet láttam abban, amiben a rádzsa csak eggyel több okot kezességének megtagadására.
Hogy melléfogásomat helyrehozzam, arra vállalkoztam, bebizonyítom a vakilnak, milyen távol áll Csoma úr azoktól a bűnöktől, amelyeket a bennszülött fejedelmek előszeretettel írnak az európaiak számlájára. Kőrösi a legmagasabb erkölcsi szinten álló személy, minden tekintetben megközelíthetetlen, szerény, sosem folytatott politikai tevékenységet. Ezen kívül a legbizalmasabb viszonyt ápolta azokkal a népekkel, amelyek közt élt. Soha nem készített földrajzi térképeket, nem folytatott kutatásokat az általa bejárt vidékeken. Röviden: fajtájának mintapéldánya, valódi fehér holló, a bizalomra leginkább méltó, tökéletes ember. Ha jól meggondolom, csak a színtiszta igazat mondtam: Csoma úr valóban ez a fajta ritkaság. De túlzott bizonygatási vágyamban, lehet, hogy csak még tovább rontottam a helyzetét. Szokták mondani: ez az ember túl udvarias, hogy becsületes legyen. Azt hiszem a vakil végül már ugyanezt gondolhatta a magyar utazóról: „túl sokat tud, hogy ártatlan legyen". Mindenesetre, se hírük, se hamvuk azóta, hiába küldtem két emlékeztető üzenetet is. Ráadásul intézkedésemet kétségkívül rosszul időzítettnek tekintették. Keleten, ahol nem számít az idő, ahol semmi nem sürgős, ez a mód, ahogy beavatkozásommal ki akartam zökkenteni bölcs lassúságából a bürokráciát, nyilván csak tovább növelte a rádzsa és udvara ösztönös bizalmatlanságát.
Még szegény barátunk halálának napjáig sem kaptam meg a Tibetbe jutását biztosító átutazási engedélyt. Elég, ha annyit mondok Önnek, nyilvánvaló rosszakarattal kerültem szembe. A vízumokat ugyanis általában kevesebb, mint egy hét alatt meg szokták küldeni. Még akkor is, ha a mi „Survey of In-dia"-béli térképész katonatisztjeinkről van szó. Milyen csalódás lett volna Körösi számára, ha – betegségéből felépülve – azt kell tapasztalnia: megtiltották számára, hogy Szikkimen keresztülutazva lépjen Tibetbe. Feldühödöm, ha erre az operettbe illő hercegségre gondolok! Ez egy Lilliput ország; csak azért létezhet, mert nem olvasztottuk be minden teketória nélkül indiai birtokaink sorába! És ma azt a luxust is megengedi magának, hogy fittyet hány ránk az afgánoktól elszenvedett pillanatnyi vereségünkön felbátorodva! Mihelyt visszanyerjük erőnket Kabulban, meg kel szüntetnünk ezt az állapotot, nem igaz?
Tehát Csoma úr megérkezett, és berendezkedett a „Beechwood house" nevű bungalómban. A következő napokban sokat beszélgettünk. Ön jól tudja, kedves Torrens, hogy konyítok valamicskét a Keletkutatáshoz. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint, hogy az Ázsiai Társaság volt szíves leközölni különféle cikkeimet a folyóiratában, és azzal is megtisztelt, hogy felvett a tagjai közé. Nem hagyhattam hát ki a kivételes alkalmat, hiszen nálam vendégeskedett néhány napig az egyetlen nyugati tibetológus! Égtem a vágytól, hogy beszélni halljam ezt a mellesleg igen hallgatag embert. Jobb forrásból nem is meríthettem volna, ha a tibeti világra vonatkozó legpontosabb ismereteket, és a leghelytállóbb véleményt akartam megismerni. Egész pályafutásomat a Himalájában töltöttem. Először Meerut-ban, aztán Nepálban, majd 1840-től itt, Dardzsilingban. A tibeti buddhizmus számomra mindig rejtély maradt. Egyedül Csoma úr adhatott hozzá kulcsot. És ezt meg is tette, egyébként igen szívesen, a szakirodalom olvasását gyakran az élvezhetetlenségig elárasztó tudományoskodás nélkül. Azt, hogy ma már tényleg tudom, mi a „gyémántút" a tibeti buddhizmusban, minden bizonnyal az élete utolsó pillanataiban számomra olyan készségesen elmondott, kedves leckéinek köszönhetem. Ezért örökké hálás leszek neki.
Hosszú és szenvedélyes beszélgetéseink során bizonyosodtam meg arról, hogy ez az alázatosságig szerény ember milyen kiváló helyet foglal majd el minden bizonnyal a keletkutatás történetében. Hallatlan erőfeszítések árán, szó szerint egy új tudományt alkotott meg. Ezt nevezzük ma tibetisztikának. Bizonyos vagyok benne, hogy a neve úgy összeforr majd tudományával, mint Matteo Ricci neve a sinológiával, vagy a francia Champollioné az egyiptológiával. És amikor ebbe belegondolok, megvallom Önnek, óriási büszkeséget érzek, amiért a barátja lehettem ennek a nem mindennapi, tőlünk olyannyira különböző,  egészen eredeti embernek. Már 1830 októberében, amikor Szimlában Kennedy százados villájában megismertem, egyszerre ragadott meg hatalmas tudása és lényének különlegessége. Ő minden egy személyben: remete és tudós, visszahúzódó, mégse faragatlan; nem nagyvilági ember, még kevésbé dagályos szónok, ugyanakkor szeret csevegni, de jelentőségteljes, értékes szavait nem unja meg az ember.
Tudni szerettem volna, mit szándékozik tenni, ha Szikkimen keresztül haladva Tibetbe ér. Lehetséges, hogy ő, a tibetisztika atyja megelégedjen e hatalmas terület átszelésével, anélkül, hogy venné a fáradságot, és egy kitérő erejéig tanulmányozná a Ihászai könyvtárakat, levéltárakat? Kérdésemre adott őszinte válasza felkavart. Nem azért menne Tibetbe – felelte – hogy még jobban elmélyítse az országra és vallására vonatkozó ismereteit, hanem kizárólag azért, hogy onnan tovább folytassa útját a titokzatos Jugarok földjéig, amely – nekem úgy tűnik – valahol Kína nyugati részén található. Onnan utazna később Mongóliába. így tehát minden idők első tibetológusa nem azért menne Tibetbe, hogy még előrébb jusson idevágó tanulmányaival, hanem mindössze azért, hogy a lehető leggyorsabban átutazzon a vidéken. Első hallásra meglepett a dolog. Érthetetlennek tartottam. Vendégem azonban elmagyarázta, mi minden történt azóta, hogy – immáron 20 éve – elhagyta szülőföldjét, Erdélyt. Minden erőfeszítése dacára, a célja felé: Felső-Ázsiába vezető útjai egymás után hiúsultak meg. Egyszer a rosszindulatú osztrák kancellária tagadta meg számára a szabályos útlevél kiállítását, máskor az orosz rendőri bürokrácia húzta keresztül a számításait; hol az ottomán birodalomban uralkodó hanyagság, hol a síita és szunnita muzulmánok vallásos fanatizmusa, másutt egy végül be nem következett invázió fenyegetése, aztán meg a feudális afgánok közti, országukat vérbe és lángba borító, mértéktelen törzsi háborúkba torkolló rivalizálás állta útját; nem beszélve arról a lehetetlen helyzetről, amikor a Karakorumi hegység lábánál meg kellett volna fizetnie egy karavánhoz való csatlakozásának az árát. Utazása Ázsiába – bizonyos értelemben – elmulasztott alkalmak, hiábavaló próbálkozások, meghiúsult remények sorozata. Végül, ennyi várakozással teli év után már csak egyetlen esélyt látott a maga számára, a végső és kétségtelenül a legnehezebb lehetőséget: a Tibeten keresztül vezető utat az ázsiai kontinens középpontjába.
Ezért úgy döntött, hogy mindent egy lapra tesz fel. Kora és fogyatkozó ereje ellenére, a Ladákban és Nyugat-Tibetben ez idő tájt pusztító háborúk ellenére, a kedvezőtlen körülményeket követő szerencsétlen afganisztáni hadműveletek után, nem törődve az útja előtt tornyosuló könyörtelen akadályokkal, elszánta magát. Már nincs visszaút. Kerül, amibe kerül, nekivág. így végül elérheti – gondolta – a célt, amelyet akkor tűzött ki maga elé, amikor elhagyta Erdélyt. Ahogy elnéztem őt, és a szavait hallgattam, elhatározása megingathatatlannak tűnt. Hiába próbálta volna bárki is lebeszélni, hiába voltam vele tisztában magam is, hogy halálos kockázatot vállal, úgy fogadta el a veszélyt, tudtam, mint az ellenséggel szemben rohamra induló katona. Ellenállhatatlan, ugyanakkor esztelen erő késztette erre az utazásra, mintha égett volna talpa alatt a föld. Az évtizedeken át gyötrő, végül már fájdalmat okozó hívó szó, a sokáig elfojtott lelkiismereti aggálya azt súgta: amíg el nem jut ezekre a távoli, már-már mítoszi sztyeppékre, ahonnan népének ősei a nyugati világ felé elindultak egykor, küldetését nem teljesítheti. Hazájába soha vissza nem tért volna, ha nem vitte volna véghez azt, amiért otthonról elindult. Fülig pirult volna, és bizonyára előbb ölte volna meg a szégyen, mint bármilyen betegség, ha úgy kellett volna honfitársai elé járulnia, hogy küldetésének kudarcáról kell beszámolnia nekik. Inkább érje utol a halál – azt hiszem, ezt kívánta értésemre adni – Közép-Ázsia sivatagjaiban, szélben, hidegben, hóban: inkább az úton pusztuljon el, ha kell, mintsem folt essen a becsületén. Láttam én a tekintetében, számára a becsület a legfőbb érték. Mennyi bátorság, nemeslelkűség, higgadt hősiesség lakozott ebben az apró, őszülő emberben!
A „Beechwood house"-ban március 26-án lefolytatott beszélgetésünkig nem sokat tudtam a magyarokról. Úgy tekintettem rájuk, mint az osztrák császárság lovagiaskodó, vitézvérű alattvalóira. Sose tettem fel magamnak a kérdést, honnan származnak. Erről Körösi világosított fel. Igen elképedtem, amikor megtudtam tőle, hogy a nálunk kegyetlenségeik, és barbár viselkedésük miatt rossz hírnévnek örvendő Hunok leszármazottai. Mint mondta, Attila, – isten ostora – volt az első királyuk. A magyarok különösképpen büszkék rá, hogy az ő unokái. Olyannyira, hogy róla nevezik el fiaikat, és még hazafias gyülekezéseik jelképét is, egy paszománnyal díszített zekét. Megkérdeztem tőle, ez az egyenes ági hun származás igazolt-e tudományosan. Mint például az angolok és a szászok közti rokonság. Kérdésem, úgy láttam, megsértette. „Tessék? Kérdezte. Ön kétségbe vonja, hogy a magyarok hunok? Csonka idézeteikkel, hamis elméleteikkel bizonyos német történészek ugyanezt tették arcátlanul". Igazság szerint, ehhez én nem vettem volna a bátorságot. Azt viszont nehezen tudtam elképzelni, hogy az európai kontinens közepén élnek olyan emberek, akik Attila leszármazottai, és ezzel dicsekszenek. Kicsit olyan ez, mintha egy olaszt hallottam volna büszkélkedni azzal, hogy Néró, és Caligula unokája. Hallgatóm gondolatban egy újpöccintéssel félresöpörte a fent említett német tudósok méltatlan elméleteit. Egyúttal „szóra sem érdemes"-nek nyilvánította az általa csak „a finnugor elmélet hívei"-nek nevezett tábort is. Ezek az emberek elvakultságukban azt állítják: Attila, Árpád, Szent István és Korvin Mátyás dicsőséges fiai bizonyíthatóan a lappokkal és a finnekkel állnak rokonságban. Nem bolond-e az, aki ilyen nyilvánvaló tévedést támogat, amikor írók, költők, krónikások a legrégebbi időktől kezdve, újra és újra a hun rokonságról szólnak? Mivel soha nem hallottam erről a furcsa, finn–magyar kapcsolatról, gondban voltam, mit is feleljek. Megelégedtem azzal, hogy bólogatok, sajnálkozom a tudatlanságom miatt és tűnődöm, mit is jelent ez az egész. Körösi nem érintette többé a kérdést, annyira bizonyosnak tűnt számára, hogy egy véleményen vagyunk, és hozzá hasonlóan magam is javíthatatlan csibészeknek tartom a finnek vagy inkább a finn-ugorok ezen barátait. Locsogásuk csak a magyar nemzet ellenségeit érdekelhette. És mivel én nem ezek közé tartozom, nem maradt más számomra, mint, hogy vele együtt elítéljem azokat, akik nem találták Attilát ízlésük szerint valónak.
Az egészből annyit mindenesetre megértettem: Ázsia útjainak attól a lángoló vágytól űzve vágott neki, hogy a hatalmas kontinens közepén egyfajta őshazára leljen, ahol kialakult egykor a nemzet, amelyből ő is származik. Ez a nép nem azonos a mostani magyarral, de még a IV. században, Európa keleti kapuinál feltűnő hunokkal sem, hanem ez utóbbiaknak a távoli őse. Megkérdeztem tőle, mit gondol, ha eljut odáig, valójában mit talál majd a kérdéses őshazában. Erről nincs pontos elképzelése, vallotta be nekem. Talán egy népet, vagy valamilyen, a világ előtt eddig ismeretlenül fennmaradt törzset, amelynek a nyelve a magyaréhoz hasonló sajátosságokat mutat. Az is lehet, hogy műemlékekre bukkan, vagy legalább ezek romjaira, ősi szálláshelyek nyomaira, megfejtendő feliratokra, a letűnt időkre vonatkozó tárgyakra. Ha csak nem maguk az út során megismert népek mesélik majd el neki, mi lett a térség első lakóival, és miért kellett napnyugat felé elzarándokolniuk. De mindez olyannyira bizonytalan, hogy még a barátom sem volt képes akár hozzávetőleges dátummal is behatárolni a hunok őseinek e nagy utazásra való vállalkozásának időpontját. Kishitű voltam, vajon Kőrösi úrnak van-e esélye megnyerni ezt a meglepő fogadást. A meghatározás szerint azok a nomád népek, amelyek semmit nem építenek, írástudatlanok, művészetük a mindennapi használati tárgyakra korlátozódik. Miféle nyomot remélhetnénk felfedezni egy olyan nép sok-sok évszázadon át tartó vándorlásáról, amelyik általában semmilyen nyomot nem hagy maga után? Ha csak nem ássuk fel a földet, hogy sírokra leljünk. De hol végezzünk ásatást, amikor még azt sem lehet tudni, hol húzódik a kérdéses terület? És az első hunok eltemették egyáltalán halottaikat? Barátom ezekre a kérdésekre nem tudott felelni. Rögeszméitől vezetve, minden hivatkozási pont, dokumentum, pontos adat nélkül valóban a véletlenre bízta magát, mintha tűt keresne a szénakazalban. Lenyűgözött tántoríthatatlan hite, de aggódtam is a naivitása miatt. Ha megadatott volna számára, hogy tovább éljen, és elérje Felső-Ázsia e titokzatos vidékeit, ahol -úgy vélte - majd megleli népének bölcsőjét, mekkorát csalódott volna, amikor – valószínűleg – azt tapasztalja, hogy ábrándja szertefoszlott.
De a Himalája megszámlálhatatlan istenei másképp döntöttek. Április 5-én, a rezidencia parkjában találkoztam vele ismét. Éppen hátratett kézzel, álmodozva sétálgatott. Megint elég rossz színben találtam. Azt mondta, kissé lázasnak érzi magát, a hideg éjszakák számlájára írta a dolgot. Kétségtelenül, ez csak egy enyhe nátha előjátéka lehetett. Mégis aggódtam kicsit. Már másnap reggel felmásztam a házikójáig friss hírekért. Amikor rátaláltam, reszketett: heves láz támadta meg. Természetesen, bennem ekkor rögtön az orvos kerekedett felül az intézőn, meg kellett vizsgálnom. Ez a máskor olyan energikus, kimért ember most úgy hagyta magát, mint egy ma született bárány. Megállapítottam, hogy a nyelve lepedékes, a bőre száraz, és erős fejfájásai vannak. Fel akartam írni neki néhány orvosságot, de ezt visszautasította. Biztosított felőle, hogy gyakran támadta már meg hasonló lázroham, és ezekből mindannyiszor gyógyszer segítsége nélkül lábalt ki. Mindig is vasegészségnek örvendett, mondta, ha pedig mégis megbetegedett, mindössze meg kellett várnia, amíg a baj, ahogy jött, vissza is húzódik. „Gyógyszert soha mást nem szedtem, mint rebarbarát és tatár hánytatószert" közölte, mintha híres életereje köré kívánna glóriát vonni. De orvosként én kevésbé voltam bizakodó. A rebarbara és a hánytató bizonyos esetekben elég hatásos lehet, a lázat és a fejfájást azonban nem orvosolják. Márpedig az, amiben barátunk akkor szenvedett, tudtam, nem múlik el ezektől a hashajtó szeres gyógykezelésektől. Nyilvánvaló feladatom volt ezt értésére adnom. De nem törődött vele. Ha 7-e reggelére nem lesz jobban, felelte, a kedvemért beleegyezik, hogy lenyeljen egy teljesen kiszárított, öreg rebarbara gyökérvéget, amelyet a táskája mélyén őriz. És sejtelmesen hozzá tette: „egyébként már túl késő, a nap nagyon magasan jár fenn az égen". Nem éreztem szükségét, hogy megkérdezzem tőle, milyen összefüggést lát a nap állása, és a hashajtó alkalmazása közt. Azt gondoltam magamban, bizonyára olvasott e témakörben valami tibeti asztrológus könyvet. Inkább nevetni szerettem volna a megjegyzésén, de ebben a helyzetben ez sehogy sem sikerült. Aztán rájöttem, mi a valódi oka állapotának: erejét elhasználta a nélkülözéssel és szenvedéssel teli élet; valószínűleg nemhogy legyőzni, de egy komolyabb betegséggel szemben már harcolni is képtelen. Az is az igazsághoz tartozik, hogy abban a pillanatban nem tudtam, miben szenved valójában. A diagnózis felállításának lehetősége nélkül, a mieink közül Indiában annyi embernek halált hozó trópusi lázaknál szerzett nagy tapasztalatom alapján, valami veszedelmes betegségtől tartottam. Várnom kellett, és figyelnem. Azzal az utasítással hagytam magára Körösi urat, hogy maradjon ágyban. A szolgálómmal küldettem neki egy könnyű húslevest.
Másnap hajnalban őt látogattam meg elsőnek. Sokkal jobb állapotban találtam. A láza lement, a tekintete tisztábbnak tűnt, és kijelentette, hogy éhes, ami vitathatatlanul jó jel. Éppen javasolni akartam neki, hogy pihenjen még egy keveset, amikor egy ugrással talpon termett, mintha csak a gyógyultságát akarná bizonygatni előttem. Hellyel kínált, maga meg egy fonott fotelben ült le. Nagy meglepetésemre, nála még soha nem tapasztalt, csapongó elbeszélésbe kezdett. Az általam eddig tartózkodónak, titkolódzónak ismert ember, mint egy varázsütésre, kiapadhatatlan, fecsegő, sőt, szavait arcjátékkal, kézjelekkel, testbeszéddel színesítő jelenséggé változott. Mintha tudtomon kívül barátom ruháit valaki más öltötte volna magára. Nem tértem magamhoz. Tátott szájjal hallgattam, igyekeztem semmit el nem mulasztani megnyilatkozásából. Mert itt tényleg egy vallomásról volt szó. Mintha a közeli haláltól félve kihasználta volna a számára átmenetileg engedélyezett haladékot, hogy kiönt-se szívét, és hangot adjon érzéseinek. Egy teljes órán át áradt belőle a szó. Úgy bízta rám a titkait, mintha még soha életében nem tette volna senkinek. Az előző nap rátámadó betegség bizonyára előrehaladott szakaszban járt már, és most felszabadította benne az erőket, amelyek felett többé nem rendelkezett. Ezek mondatták ki vele mindazt, amit tegnap még rejtve őrzött legbelül. A magyar tudós váratlan kitárulkozása nemcsak a személyét, reményeit, szándékait érintő érdekes részletek megismerését tette lehetővé a számomra, de azt is felmérhettem, milyen kivételes érzékenység jellemzi valójában ezt az eredendően kimért, tartózkodó, inkább távolságtartó embert. Még ha emberkerülő természete mindeddig távol tartotta is a színvallástól, vagy ha úgy tetszik, a magába forduló, szenvedélymentes ember maszkját aggatta rá, a betegségéből adódó új körülmények hirtelen felkavarták a túl sokáig kordában tartott belső fegyelmét. Kétségtelenül olyannak tűnt most föl előttem, mint amilyen a lelke mélyén lehetett: boldognak, mert úgy érzi, kollégái megtapsolják hőstetteit, megértik, értékelik erőfeszítéseit. Szemben azzal, amit eddig hihettünk, távolról sem volt közömbös az őt ért megtiszteltetések és a neki címzett dicsérő szavak iránt. Amikor például az Ázsiai Társaság tiszteletbeli tagjának választotta, végtelen örömöt érzett, mégis, a történtek pillanatában ennek leplezését hitte illőnek, mintha méltóságával ellenkezne kimutatni a szíve mélyén rejlő érzelmeket. Ezt minket, briteket bizonyára nem lep meg annyira. Végtére is, a leggyakrabban hasonlóképpen viselkedünk mi is: a szándékosan magunkra erőltetett egykedvűség álarca mögé rejtjük el valós érzéseinket. Alapjában véve, Körösi Csoma különös személyiségének sok vonása hasonlít a mienkéhez. Azt is elmondta nekem, milyen boldog volt, amikor megtudta, hogy tibetisztikai munkáit olyan jelentős tudósok méltatták, mint Turnour, Klaproth, Burnouf. Dicséretük elégtételt jelentett a számára a feláldozott évekért, az elszenvedett megpróbáltatásokért, ahimalájai kolostorokban átélt nélkülözésért. Cseppet sem volt érzéketlen az őt méltató szavaik iránt, bármennyire is igyekezett ezzel ellenkező látszatot kelteni.
Sokáig maradtam volna még, a hivatásom azonban elszólított. Sajnos, félbe kellett szakítanom ezt a hosszúra nyúlt gyónást, de megígértem neki: amint tudok – legkésőbb másnap reggel – ismét benézek hozzá.
Az április 7-re virradó reggelen látogattam fel újra a Beechwood házba. Körösi Csornát már talpon találtam. Azt mondta, jobban van, mindössze egy kis gyengeségre panaszkodott, amit a lázroham okozott. Már késznek érezte magát, hogy táskájával, vándorbotjával nekivágjon a Himalája óriásának. Ami engem illet, én kevésbé voltam bizakodó. Orvosi gyakorlatomban sokszor szembesültem a láz borzalmával, ezért most is inkább a baj közeli visszatértétől tartottam. Próbáltam rábírni vendégemet, mégis csak szedjen be valamiféle orvosságot. Nem jár-e jobban, ha megelőzi a betegséget, mintha akkor igyekezne megfékezni, amikor már itt van? Noha elmondása szerint ő maga is látogatott orvosi szemináriumokat a göttingeni egyetemen, hannoveri tartózkodása idején, nem osztotta a nézetemet. Láthatóan gyógyultnak hitte magát, hiszen a múltban is mindig gyorsan kilábalt az ilyesmiből. Szándékosan figyelmen kívül hagyta, hogy eljártak felette az évek, és szervezete már nem olyan ellenálló, mint egykor. Hiába kérleltem, semmilyen gyógyszert nem volt hajlandó elfogadni. Az egész nemsokára csak egy rossz emlék marad, bizonygatta nekem. Mennyire szerettem volna, ha igaza van.
Sajnos, végül nekem lett igazam! 9-én reggel, amikor a szabadságát éppen nálunk töltő, híres botanikusunk, Griffith doktor társaságában ismét meglátogattam, azt kellett tapasztalnunk, hogy a láza visszatért. És ez a láz most már olyan erős volt, hogy megzavarta barátom elméjét. Nehezére esett kifejeznie magát, összevissza, kapkodva beszélt. Összefüggéstelen mondatai, heveny delíriuma, a görcsös erőlködéstől ráncos, beesett arca, bőrének sárgás színe szörnyű benyomást tett ránk. Griffith és én éreztük a közelben ólálkodó halált. Mit tegyünk? Úgy tűnt, minden elveszett. Mindenképpen az orvostudományt kellett segítségül hívnunk. De nem volt már túl késő? Félelmeim valósnak tűntek. Nem volt vesztegetni való időnk, a beteg véleményét sem kérhettük már ki. Rendelkezésre álló korlátozott eszközeinkkel azonnal cselekednünk kellett: belédiktáltuk az általa mindeddig csökönyösen visszautasított orvosságokat. Ezután nem maradt más, mint várni az esetleges hatást.
10-én már annyira aggódtam, hogy a hajnal első fényeinél érkeztem. Láttam, hogy a beteg kicsit jobban érzi magát. Nagy megkönnyebbülést kellett volna ereznem, ez a csekély javulás azonban kevéssé biztatott. Barátom még mindig hajlamos volt félrebeszélni, összekeverte a szavakat, bizonyságul – már ha szükség volt bizonyosságra –, hogy a láz valójában nem hagyta el a testét. Főzeteket itattam vele, borogatást tettem a homlokára, az ágya szélénél vártam a biztató pillanatot, reménykedve, hogy a valódi javulás jeleit észre-vehessem. Este visszajöttem hozzá, de csak állapotának tovább súlyosbodását tapasztaltam. Gyönge pulzust tapintottam, és szaggatottan, majdnem hörögve vette a levegőt. Már nem is szólt hozzám, kétség kívül nem érzett hozzá erőt. Lesújtott voltam. Pályafutásom során rengeteg embert láttam elmenni, most mégis szinte fojtogatott egy érzés: hirtelen megértettem, mennyire kötődöm ehhez az emberhez. Pedig akár idegen is lehetett volna a számomra. Igyekeztem neki segítő kezet nyújtani, elárasztani tudományom jótéteményeivel, mindez azonban már hiábavalónak tűnt. Másnap, reggel öt órakor hunyt el, panasz és haláltusa nélkül.
Mivel skót vagyok és tagja az összes brit felekezet közül az ő vallásához, a kálvinizmushoz legközelebb álló presbiteriánus egyháznak, rám hárult a dar-dzsilingi temetőben április 12-én, nyolc órakor történő elhantolásának szomorú feladata. Ezen a teljesen új éghajlati állomáson még nincsen papunk, én mondtam hát el a szokásos imákat. Minden e helyütt tartózkodó európai ragaszkodott hozzá, hogy elkísérje a szerencsétlen magyar tudóst utolsó útjára, így fejezvén ki az iránta táplált legmélyebb elismerésüket.
A gyászszertartás után még ki kellett nyitnom a poggyászát, a négy utazóládát, amelyeket Kalkuttából hozott fel idáig. Nem tudom kellően érzékeltetni, mennyire elcsodálkoztam, amikor a ládák tartalma a szemem elé került. Sejtelmem sincs, miért, de azt képzeltem: az ázsiai földrész legmagasabb kiterjedésű, és legnehezebben járható felének átszelését tervező kutató bizonyára ruhaneműt, lábbeliket, és nagy mennyiségű élelmet visz magával az útra. Márpedig ruhát, cipőt, és élelmiszert a ládákban nem találtam. Ezzel szemben egy valóságos könyvtár került elém. Körösi Csoma úr a Himalája útjaira könyveket hozott magával, semmi mást, kizárólag könyveket! És micsoda könyveket! Bizonyára úgy gondolja, hogy tibeti művek társaságát választotta, hiszen ő a tibetisztika atyja. De nem! Tibeti könyv nem volt ott egy sem. Ciceró beszédeivel, a Pickwick papírokkal, Ezópus meséivel, Sallustius műveivel, Szent Máté evangéliumával, Cézár emlékirataival, Xenofón anabázisával, Horácius ódáival, Vergilius Éneászával, Homérosz Iliászával készült belépni Tibet kapuján. Máskor, más helyen, ezek a művek tulajdonosuk figyelemre méltó klasszikus műveltségéről árulkodtak volna. De itt, ezekben a hegyekben, szemben a minket Tibettől elválasztó óriási sorompóval, mindez inkább provokációhoz hasonlított. Mi az ördögöt várt Kőrösi Csoma úr az efféle olvasmányoktól? Vigaszt a primitív törzsek között? Köteléket a nyugati világhoz, amikor attól távolabbra jár, mint valaha? Feltevésekbe bonyolódom. Pozitív elmém nem képes megérteni, miféle kapcsolatot talált vendégem ezek az európai irodalmi művek, és a népének valami titokzatos őse által Felső-Ázsia szívében esetleg hátrahagyott nyomain haladó kutatásai között.
Hogy egészen pontos legyek, hozzá kell tennem, ládáiban nagy mennyiségben voltak még szótárak is. De a szerampuri baptisták által egykor kiadott bhutáni szótár egy példányán kívül mindegyik olyan nyelvre vonatkozott, amelynek semmi köze nem volt utazásának tárgyához. Mihez akart kezdeni egy szanszkrit, bengáli, angol, francia, latin, sőt egy holland szótárral Mongólia sztyeppéin, Tibet völgyeiben, Közép-Ázsia sivatagjaiban? Azt sem értettem, minek cipelt magával két indiai ajurvédikus orvosi könyvet. Talán arról ábrándozott, hogy útja során a kétezer ötszáz évvel ezelőtt kidolgozott csodareceptekkel fogja gyógyítani magát? Ez úgy hangzik, mintha egészségét Gallenusra, ha nem magára Hippokratészra akarná rábízni.
Mielőtt lezárom ezt a hosszú levelet, szót akarok még ejteni Önnek, kedves Torrens, egy a Kőrösi úr sírjára építendő műemlék szükségességéről. Ez méltó volna mind őhozzá, mint a Bengáliai Ázsiai Társasághoz, amelynek az egyik kimagasló személyisége volt. Tartozunk neki ezzel a poszthumusz tiszteletadással, még akkor is, ha országának hatóságai talán majd úgy döntenének, hogy elszállítják földi maradványait. Barátunk, kollégánk volt. Ameddig indiai földben nyugszik, ez a síremlék hirdeti dicsőségét, és kifejezésre juttatja hálánkat. Rendelkezésére állok az előzetes költségkalkuláció elkészítésének, és a szükséges óvó intézkedések meghozatalának ügyében, amennyiben óhajtja.

Őszinte híve:
Dr. Archibald Campbell


William Griffith, botanikus-orvos levele az Ásszámban állomásozó Francis Jenkins őrnagyhoz, a főkormányzóság Észak-keleti területeinek politikai biztosához:

Dardzsiling, 1842. április 27.
Kedves barátom!

Szándékaim szerint nemsokára növénygyűjtő körútra utazom Asszámba, ahol felkeresem Önt, ez a szomorú hírt közlő levél azonban nem várhat addig. E hónap 11-én, itt Dardzsilingben, elhunyt Kőrösi Csoma Sándor magyar tudós.
Mivel Ön jól ismerte, úgy gondolom, elébe vágok a kérdéseinek, ha megosztom Önnel távozásának körülményeit.
Kihasználva a téli évszakot, amikor biztonságosan átkelhetek a Szikkim előtt fekvő Teráj dzsungelein, 1841 decemberében utaztam fel Dardzsilingbe, ahol az ismétlődő maláriás bajoknak kitett egészségemet kívántam helyreállítani. Itt doktor Archibald Campbell, ez az Ön által is ismert, kiváló ember fogadott. Egy kis lakást bocsátott a rendelkezésemre, és különféle gyógyteákat, főzeteket írt fel nekem, amelyek jót tettek. Lassanként már úgy éreztem, újjászületek. Ehhez a legjobb gyógymód egyértelműen a tibetieket borzalmas életkörülményeik ellenére olyan szívóssá érlelő itteni friss levegő, és az egészséges éghajlat. A háttérben a nagy Himalája kimagasodásával szegélyezett, pazar vidéken eltöltött több mint négy hónap után késznek érzem magamat ügyeim és kutatásaim folytatására az indiai kontinensnek azon a távol-keleti részén, ahol Ön is lassan tíz éve él már.
Március végén - 24 vagy 25-e lehetett - Campbell bejelentette Kőrösi Csoma úr látogatását. Ebben a kis közösségben, amit a dardzsilingi új éghajlati állomás jelent, nem telt egy órába, se különösebb erőfeszítésembe, hogy üdvözöljem az újonnan érkezőt. Felidéztük első találkozásunkat Kalkuttában, 1837. december tizedike körül. Az Ön kérésére látogattam meg akkor Körösi urat a Bengáliai Ázsiai Társaság székhelyén. Emlékszik, azt az utasítást adta, hogy győzzem meg a rá következő hónapban esedékes bhutáni expedíciónkhoz való csatlakozásról? Arra is biztosan emlékszik, hogy ékesszóló érvelésem ellenére sem hagyta magát elcsábítani. Nem volt hajlandó részt venni az utazásban, amely a földrajzi kutatás álcája mögött elsősorban ennek a himalájai királyságnak a kormányát szándékozott megfélemlíteni, és rábírni a fennhatóságunkról szóló megállapodás aláírására. Nem akarja a tibetiek szemében elveszíteni a hitelét, magyarázta nekem, mert az a szándéka, hogy egy nap országukba látogat. Mindenáron ragaszkodott hozzá, hogy ne legyen kapcsolatba hozható semmilyen állítólagos földrajzi tevékenységgel, amelyről mindenki tudja, mit is takar valójában. Hiányát igencsak megéreztük, hiszen ő volt azegyetlen európai, aki folyékonyán beszélte és írta mind a klasszikus, irodalmi, mind a hétköznapi tibeti nyelvet. Mekkora nehézséget jelentett ez nekünk: szánalmas tudású tolmácsokhoz kellett folyamodnunk. Haragudhattunk volna rá, végtére is a mi kormányunk segítségének köszönhette, hogy befejezhette tibeti tanulmányait. És mégis, sem Ön, sem én nem éreztünk ellenszenvet iránta, olyannyira egyértelmű volt, hogy egy jó és mélységesen becsületes, tagadhatatlan erkölcsi szilárdsággal megáldott emberrel van dolgunk. Egyébként, láttam én a szavai mögött, milyen nagy gondot okozott neki a felkérésünk. Az indiai kormány elkötelezettjének érezte magát, az expedíciónkban való részvételével azonnal, és kényelmesen kifejezhette volna háláját. Kétségtelenül, az első gondolata ebbe az irányba vezetett. Be is vallotta nekem később. De az akkor fennálló helyzetben szembe kellett szegülnie velem, mert félt, hogy a Dalai Láma hivatalai majd kategorikusan elutasítják, amikor Tibet kapuján kopogtat, és bebocsátást kér. Még ha sajnáltuk is ezt a minket nehéz helyzetbe hozó kitérést, tudtuk, hogy nem tévedett. Küldetésünkben tényleg semmi nem volt igazán tudományos. Még akkor sem, ha én azért nem tartottam magamat távol az utazásunkból adódó, bőséges növénygyűjtéstől. Hányszor kellett hátaslovamat ügetésre fognom, hogy beérjem a csapat nagyját, miután hosszan elkóboroltam a fák közt és a pusztákon!
Visszatértünkkor mindketten benéztünk hozzá a könyvtárába, és tájékoztattuk a látottakról. Őt akkor leginkább az érdekelte, van-e lehetősége Bhutánból Lhaszába utazni. Mivel pontosan erről az eshetőségről puhatolództunk a bhutáni hatóságoknál, könnyű szerrel felelhettük neki: ez lehetetlen. Emlékszem, mennyire bántotta a válasz. Nagyjából ezt felelte rá: „akkor hát nem marad más, csak a Szikkim felé vezető út". Bizonyára ezért választotta utazásához ezt az évet. Elérte volna a célját? Nem vagyok róla meggyőződve. Dacára minden óvintézkedésnek, amelyet azért tett, nehogy kutatónak, térképkészítőnek, vagy bármiféle kormány ügynökének nézzék, a Dalai láma kormánya valószínűleg éppen komoly tibeti nyelvtudása miatt, már korábban gyanús személynek könyvelte el. Campbell mesélte, mennyire meglepődött Szikkim rádzsájának a viselkedésén, amikor arra kérték, engedélyezze Kőrösi számára királyságán az áthaladást. Állítólag hevesen felkiáltott, és kijelentette: ez a tibetológus utazó csak a legveszedelmesebb kém lehet. Nyilvánvaló, hogy az ázsiaiak szemében egy fehér ember, aki annyira bolond, hogy több mint tíz évet elveszteget az életéből egy Indiában senki által nem beszélt nyelv tanulására, csak a mi Hírszerzésünk megbízásában álló, titkos küldetést teljesítő személy lehet. Ráadásul a barátunk százszor is bizonygatta, milyen jó alattvalója Őfelségének, az osztrák császárnak, és a világ minden papírját bemutatta magyar nemzetiségét alátámasztandó. A szikkimiek és a tibetiek így csak még jobban meggyőződhettek róla: egy különösen ügyes, éppen ezért különösen veszélyes ügynökkel van dolguk. Tényleg nagyfokú naivitás volt részéről, ha azt képzelte, szélesre tárják majd előtte Tibet hatalmas kapuit, csak azért, mert ő a nyugati világ első tibetológusa, és nem tette velünk kockára jó hírét a bhutáni expedíciónkban. Abban a pillanatban, mihelyt a legfelsőbb helyen megtudták, hogy - álcázásának érdekében - egy magát erdélyi magyarnak valló különös angol állítólagos buddhista tanulmányoknak szenteli magát Ladakh monostoraiban, miközben nem hajlandó áttérni arra a vallásra, amelyet bevallása szerint megismerni szándékozik, tökéletesen meggyőződtek „tudósságának" mivoltáról. Csak a kormányunk elsőrangú kémjéről lehet szó, gondolták. Azért küldték a Himaláján túlra, hogy előkészítse a terepet az utólagos katonai hadműveletekre. Koldustarisznyájával, vándorbotjával, kevés csomagjával, szakállával és elnyűtt ruháival senkit meg nem téveszt. Mert miféle fehér ember utazik így Ázsiában? Amikor mi, angolok útra kelünk, több tucat szolgálót viszünk magunkkal, szekereket, hordárokat, málhás jószágokat, mintha háborúba indulnánk.
Fajtájából egyedüliként, Kőrösi Csoma úr úgy utazott, mint egy koldus szerzetes, a legegyszerűbb felszereléssel, alig kísérte egy-két hordár. Mintha észrevétlenül akart volna közlekedni. Márpedig, éppen ez a vágy, hogy észrevétlen szürkeséget öltsön magára, nyugtalanította a tibeti hatóságokat. Ami nálunk nagyfokú szerénységnek számít, és a szegénység jele, az ő szemükben nagy ügyességet jelent. Ezért gondolom hát, kedves Jenkins, hogy ha barátunk megélte volna, visszatartották volna Yatung-nál. Ki tudja, az is lehet, hogy bebörtönözték volna kémkedés kísérletének vádjával.
Néhány nappal később, amikor mindennapos növénygyűjtő körutamról visszatértem, Campbell tudatta velem, hogy Kőrösi Csoma úr megbetegedett. Rögtön azt kérdeztem tőle, maláriáról van-e szó. Vendéglátóm, bevallása szerint nem fedezte fel ennek a bajnak a szokásos tüneteit. Én mégis megéreztem közeli halálát. Ez az előérzet április 9-én bizonyossággá vált. A reggel első óráiban Campbell doktor társaságában az ágyához látogattam. A szegény magyar már félrebeszélt, holtsápadt volt, bőre száraz, pergamenszerű, mint a múmiáknak. Bármelyik orvos hozzám hasonlóan a halál jeleit olvasta volna le róla. Az orvostudomány képtelen volt küzdeni az ellen, ami az én szememben már nem is valamiféle betegségnek tűnt, hanem egész egyszerűen az öregedés brutális bevégeztetésének. Nem tévedtem. Két nappal később kihunyt belőle a fény, mint egy lámpásból, amelyben nincs már olaj, ami elégne.
Ezt kívántam elmondani Önnek, kedves barátom, Kőrösi Csoma úr ügyében. Hosszabban is elmesélem majd a történteket, amikor néhány hét múlva ismét találkozunk. A mielőbbi viszontlátásig, Isten Önnel!

Barátja:
William Griffith

Vége

Fordította Horváth Sándor Farkas

2017. december 22., péntek

BERNARD LE CALLOS'H: Kőrösi Csoma Sándor naplója (7)

Kalkutta, 1840. július 1.

Igen szomorú volt a mai nap. Az az ünnepélyes összejövetel fémjelezte, amelyet Társaságunk az április 22-én elhunyt Prinsep tiszteletére rendezett. Ott voltunk mindannyian, mindenki – megszámlálhatatlanul sokan – aki szerette a megboldogultat s tisztelettel, megbecsüléssel viseltetett iránta. A gyászbeszédet elnökünk, Sir Edward Ryan mondta. Az érzelem akkor hágott a tetőfokára, amikor megtudtuk, hogy Prinsep megőrült, mielőtt az agylágyulás áldozataként elhunyt az őrültekházába zárva. Ezt nem tudtuk elhinni. Olyan élénken őriztük róla a nyájas, mosolygós ember képét. Micsoda szörnyű dolog az őrület!
Új titkárunk, az arabista Henry-Whitelock Torrens (baloldalt), Ryan balján foglalt helyet. Malan távozása után, 1840. május 6-án nevezték ki William O'Shaugnessy pótlására. Ő is mondott néhány szót, és keletkutató tevékenységünk folytatására biztatott minket „a hűség és elfogulatlanság szellemében, amely a szeretetünk gyűrűjéből korán kiragadott szegény kartársunkat is mindig jellemezte".
A gyászbeszéd után lelepleztük az elhunyt fehér márványba faragott mellszobrát, amelyet Chantry szobrász kezdett el, majd Weeks fejezett be. Fájdalmunk még nagyobbra nőtt, amikor a szoborban valamiképpen feltámadni láttuk Prinsepet sugárzó szépségének ragyogásában, azzal a vonzerővel, amely őt olyan elbűvölővé tette. Sosem fogom elfelejteni, milyen segítőkész volt felém, nevezetesen, amikor szótáram végleges formáját készítettem. Türelmesen, kedvesen látott el tanácsaival, anélkül hogy erre egyszer is ráunt volna, még ha raboltam is az idejét. Természetesen volt barátságos, és jó. Nem tudni egyetlen ellenségéről sem. A keletkutató tudomány számára Prinsep – kinek a szanszkrithoz és a középind prákritákhoz is nagy tehetsége volt –, mindenek előtt Asóka törvényoszlopainak sikeres megfejtőjeként marad emlékezetes, mint ezt már alkalmam volt megírni ebben a naplóban. Hozzájárulása egyrészt a buddhizmusról, másrészt az India ókori történelméről kialakult ismereteinkhez meghatározó.
Időközben többször is viszontláttam a festő Schöfftöt. Gyakorta este tért be hozzám, szokásos lovas sétája után, amelyet a Strand mentén, majd a Fort William Eszplánádján tett. Korábban azt mondtam neki, az ajtóm mindig nyitva áll előtte. De számításon kívül hagytam a ház szokásait. Mert hát este, amikor a Társaság ügyei aznapra véget érnek, a szolgálók alaposan bezárnak minden ajtót. Ennek az az eredménye, hogy ha valaki el akar érni első emeleti lakásomban, több ajtót is ki kell nyittatnia, mint ha egy széfhez igyekezne. Ez nagyon szórakoztatja a látogatómat, szerencsére azonban nem veszi zokon. Újra belemerültünk népünk eredetéről folytatott, véget nem érő beszélgetéseinkbe. Egy kézlegyintéssel intézzük el azokat, akik azt állítják: finn-ugorok vagyunk. Számunkra nem férhet hozzá kétség, hogy a Hunok fiai vagyunk. Attila volt az első királyunk, Ildikó az első királynőnk, és Csaba az ő fia.
Az egyik ilyen esti látogatása alkalmával a festő rajzolt rólam profilból egy vázlatot. Azt mondta, szokása csak úgy futtában papírra vetni azok arcképét, akikkel éppen dolga akad. Több ilyen képet is mutatott nekem a krokikkal teli füzetkéjében, és megállapítottam, hogy nagyon tehetséges rajzoló. Ahogy mondják, jól fog a ceruzája.
Június 17-én hagyta el Kalkuttát. A gangeszi síkság nagyvárosai felé igyekezett. Angol és indiai személyiségek portréját kívánja leskiccelni; kormányzókét, helytartókét, tábornokokét, rádzsákét, maharadzsákét. Gyorsan és jól dolgozik, ugyanakkor az árban is mértékletesnek látszik. Azt reméli, sok megrendelést kap majd, és szeretne valamilyen ürügyre lelni, hogy eljusson a lahori udvarba. Figyelmébe ajánlottam Jean Baptiste Ventura tábornok, és Honigberger doktor nevét. Delhibe érve, magánkihallgatást fog kérni a Nagy Mogultól, és talán elkészíti a portréját.
Sajnáltam, hogy ilyen gyorsan távozni látom ezt a szívélyes, és kedves honfitársamat. Nagyon nagy örömre szolgált anyanyelvemen társalognom vele. Amióta Indiában vagyok, eddig ő az egyetlen magyar, akivel találkoztam. Találkozom-e valaha egy másikkal?

Kalkutta, 1840. szeptember 25.

Az angolok helyzete afgán földön jelentősen megromlott ebben az évben. Az ellentmondást nem tűrő Mac Naghten és a forrongó Suja sah közt kényes a viszony. Ez utóbbi elmondhatatlan kegyetlenségeinek láttán, az Angol szenvedélyes választ ad. Kijelenti, hogy a tiszteletreméltó Társaság hadserege nem azért jött Kabulba, hogy fedezze az atrocitásokat és a rivális bandák közti viszálykodást. Suja sah azzal vág vissza, hogy kötelessége terrorral és a legkíméletlenebb megtorlással hatalmát megszilárdítani. Röviden, a két szövetséges összerúgta a port.
Hozzá kell tennünk, hogy nincs könnyű dolguk. Bukharából – ahol meghúzta magát – Dóst Mohammed visszaindult Balkhba. Onnan hívta fel honfitársait az általános felkelésre. Az ország fele, Kabul és Oxus között nyíltan fellázadt. Ott mindenkit leölnek, aki azzal gyanúsítható, hogy szimpatizált az ellenséggel. E hónap elején a legrosszabbtól lehetett tartani. Dóst Mohammed előrenyomult új hadseregével Bamiyan völgyéig. Szerencsére az angol-indiai hadsereg szét tudta verni szeptember 17-én, mielőtt ideje lett volna túl nagy tekintélyre szert tenni az övéi közt, és még több embert gyűjtött volna maga köré. Mégis összerezzentek, amikor megtudták, csak néhány napnyi járásra van Kabultól. A nehezen egyensúlyban tartott épület imbolyogni látszik talapzatán. Véleményem szerint, sokára jön el az idő, amikor Suja sah hatalmát nem csak az idegen katonai megszállásnak köszönheti. Más szóval, ha az angolok hirtelen úgy döntenének, hogy visszavonulnak az Indusig, a Restaurációnak befellegezne: kártyavárként omlana össze. Már egy éve, hogy Suja sah - mint hajótörött a bójára -, felkapaszkodott a trónra. Azt hiszem, most még népszerűtlenebb, mint visszatérése előtt, és ez nem csekélység. Továbbra is úgy vélem, minden esély megvan rá, hogy Mac Naghten és Burnes könnyelmű kijelentései ellenére rosszra forduljon ez a kaland.
A hónap végén – szeptember 2-án vagy 3-án – Torrens egy apró termetű, harminc év körüli, gyér szakállt viselő férfi társaságában lépett a könyvtárba. A férfit Théodore Pavie, francia keletkutatóként mutatta be nekem (jobbra). Mint mondta, vendége azért jött Indiába, hogy megszerezze a Mahábhárata, az indiai nemzeti eposz teljes szövegét, amelyből majd a legjellegzetesebbnek ítélt részeket lefordítja. Pavie inkább félénk, s nagyon zárkózott; keveset és halkan beszél, angolul azonban figyelemreméltó tökéletességgel fejezi ki magát. Miután összeismerkedtünk, megtudtam, hogy egyaránt rendkívül jól tud németül, olaszul, és spanyolul. Először a hispániai és dél-amerikai tanulmányok érdekelték, de annyira vonzotta Ázsia, hogy a Collége de France-ban belefogott a szanszkrit tanulásába Eugéne Burnouffal, kinek egyszerre első számú tanítványa s személyes jó barátja lett. Kínaiul is eléggé megtanult, három művet már lefordított a klasszikus irodalomból, és járt a Keleti Nyelvek Főiskolájában Joseph Garcin de Tassy hindusztáni óráira. Röviden, jelentéktelen külseje mögött, Pavie hatalmas tudást rejteget, erről azóta magam is többször meggyőződhettem, hiszen első találkozásunk után rendszeresen bejárt a Társaság könyvtárába. Órákon át láttam a Mahábhárata könyvei fölé görnyedni; egy kalligráfus gondosságával írta át a francia fordításra szánt részeket; nem törődött a nyirkos meleggel, amely a napnak ezekben a perceiben szinte mindenkit száműz, és a lehető legcsekélyebbre korlátozza az emberi létezést. Pavie rettenthetetlenül végezte feladatát a homlokán gyöngyöző s arcán pa-takzó verejték ellenére. Tegnapelőtt eljött, hogy befejezze kényes munkáját. Szüksége volt a segítségemre, hogy megtaláljon egy szanszkrit nyelvtankönyvet, s ezt kihasználva, közölte: több ízben is hallott már felőlem. Tudja, milyen hihetetlen körülmények közt tettem szert tibeti nyelvtudásomra. Sokáig beszélgettünk, anélkül, hogy esetleg zavartuk volna az olvasókat: senki nem tartózkodott a könyvtárban. Megkérdezte, írtam-e beszámolót az utazásaimról, vagy tervezem-e a közeljövőben? Nemleges válaszomra hozzátette – kicsit mintha saját magának mondaná – : „Remélem, mindenesetre naplót azért vezet, és egy nap majd közzéteszi". Nem feleltem. Mindig is az volt a szándékom hogy naplómat megőrzőm a magam számára. Nem hiszem, hogy míg élek publikálom. Lehet, hogy még az örököseimnek is megtiltom akár a részleges nyilvánosságra hozatalát is. Ez a napló az én bizalmasom, se nem irodalmi mű, se nem történelmi dokumentum, jóllehet minden sora szigorúan ragaszkodik a valósághoz.
Pavie ma megint eljött. Ugyanazzal a szorgalommal látott hozzá aprólékos munkájához, mint korábban. Távoztában váltottunk néhány szót. Azt mondta, november 14-én visszatér a Bourbon szigetre, aztán Párizsba. Ott folytatja tovább munkáját Burnouf oldalán.

Kalkutta, 1841. február 2.

Campbell doktor – kihasználva a telet –, visszajött Darzsilingból, hogy beszámoljon feletteseinek az éghajlati állomás közeli beindítását lehetővé tevő munkálatok előrehaladott állapotáról. Benézett a Társasághoz, és tájékoztatást adott azokról a néprajzi, nyelvészeti, és természettudományos megfigyelésekről, amelyeket azóta végzett, hogy odafent letelepedett. Hozzám is bejött, megszorította a kezem, átlapozott néhány könyvet a könyvtárban. „Mikor fog tehát meglátogatni odafent?", kérdezte. „Az idén már biztosan nem, talán a következő télen" feleltem. Ez a legfőbb vágyam. Tökéletes tudatában vagyok annak, hogy ki kell törnöm ebből a letaglózó kábulatból, amit egyfelől a trópusi éghajlatnak, másfelől a mindennapi megszokásnak köszönhetek. Ha nem vigyázok, addig hagyom peregni az éveket, míg már késő nem lesz bevégeznem hazafias küldetésemet. Feltétlenül a mihamarabbi indulásra kell gondolnom, és arra, hogy tényleg nekivágjak a Hiong Nu-k földje felé.
Híreket kaptam Malantól. Múlt júliusban tért vissza Londonba. Onnan szinte azonnal Oxfordba utazott, ott szándékozik letelepedni. Örömmel kereste fel az egyetemet, találkozott Horace Wilsonnal, akinek elmesélte, hogy velem együtt tanult tibetiül. Még mindig az a titkos vágya, hogy megcsíp egy tanári vagy óraadói állást. Míg erre az eshetőségre vár, tovább bővíti a keleti nyelvek terén szerzett tudását. Nagy gonddal bánik a könyveimmel, mondja, már el is rendezte őket a könyvtárában, és biztosít, hogy tényleg használni kívánja őket. Főleg akkor, ha - mint hinni szeretné - rábíznak egy tibeti kurzust.
Pearce tiszteletes a kalkuttai baptista küldetésből arra kér, fordítsam le neki tibetire több egyházi ének és zsoltár szövegét. Megkérdeztem tőle, mi a szándéka ezekkel, hiszen Malan távozása óta már senki sincs Indiában, aki felmenne a Himalája népeinek hirdetni az Evangéliumot. Tudomásomra hozta, hogy kapcsolatban áll egy a Baptistákhoz közel álló német szektával, kik magukat „Testvérek Szövetségének" (Brüder Unitát) nevezik, de akiket inkább a „Moráviai testvérek"-ként szokás emlegetni, mivel az eredetük mögött álló pietista mozgalom Moráviában született. Ez a szekta el akarja küldeni övéi egyikét a Himalájába, „most, hogy már léteznek európaiak számára is hozzáférhető tibeti szótárak és nyelvtankönyvek". Meglepett, hogy több könyvről beszél. Ezt meg is jegyeztem neki. Ekkor tudtomra hozta, hogy egész pontosan: egy Oroszországban dolgozó holland származású moráviai testvér, bizonyos Isaac-Jacob Schmidt tiszteletes – aki egyébként a kalmük és mongol nyelvben végzett kutatásairól ismert –, nemrég közreadott egy német nyelvű tibeti szótárt és nyelvtankönyvet, amelyek gyakorlatilag az én könyveim hamisítványai. Ez a szégyenletes plágium egyáltalán nem tetszik nekem, de hát mit tehetnék? Szándékaim mindig is elfogulatlanok voltak, nem az-e a végül is az elsődleges, hogy munkásságomat közreadják és terjesszék? Ha ez a Schmidt lelkész ehhez hozzájárulhat, inkább hálásnak kellene lennem, amiért támogat, még ha ez munkáim meglopása árán történik is. Mindenesetre, figyelembe véve a dzsammui hinduk legutóbb véghez vitt hódítását, és a háború lappangását, különösnek tetszik a gondolat, hogy – mint Pearce mondta –, nemsokára egy moráviai testvért látok majd Ladákban. Végül is mennyi esélye lesz ennek a német testvérnek, hogy hitére térítsen egy népet, amely ilyen mélyen gyökeret vert a történelem által számára kiválasztott tantrikus buddhizmus különös formájában? Szerintem, semennyi. Én, aki protestáns lelkészi pályára készültem, soha egy pillanatig nem gondoltam arra, hogy kísérletet tegyek a ladakiak megtérítésére, pedig köztük éltem. Sőt, soha nem is igyekeztem elmagyarázni nekik a vallásom lényegét. Jól megvannak ők az övékében, mint ahogy én az enyémben.

Kalkutta, 1841. április 30.

Meghoztam a döntést. Holnap benyújtom Torrensnek a lemondásomat. Megválok főkönyvtárosi és múzeumőri hivatalomtól, így visszanyerem a szabadságomat, és felkészülhetek az utazásra. Ezen a télen nekivágok Felső-Ázsiának. Még nem tudom, pontosan mikor hagyom el Kalkuttát, de azt tudom, hogy megteszem. A körülmények vajon kedvezőek lesznek a számomra? Merem remélni. Hallom, Zorawar Szingh Tibet nyugat felöli meghódítására készül. Be akarja venni Tsaparangot, a Guge-i tibeti királyság régi fővárosát. Afganisztánban a dolgok egyre rosszabbra fordulnak. Valósággal forrong az ország. A lázongás hulláma annak ellenére csapott a magasba, hogy Dóst Mohammed múlt év november 3-án megadta magát. Burnest és Mac Naghtent merényletek fenyegetik. Aggodalmában Suja sah minden nap egy kicsit még jobban elveszíti a fejét: folyatja a vért, és ennek csak testvérgyilkos gyűlölködés az eredménye. Nem én vagyok az egyetlen, aki elítéli ezt a megszállók zűrzavarába torkolló hódító vállalkozást. Állítólag Nepálban is zavargások robbantak ki, a lázadók a brit helytartó azonnali távozását követelik. A pandzsábi királyságban jelenleg a viszályok drámáját játsszák. És ez idő alatt mozgósítják a tibeti hadsereget, hogy elzárják a dogra hódító elől az utat. Szikkimben a rádzsa felemeli hangját, Dardzsiling felszabadítását követeli. Még Bhután is igyekszik kihasználni az alkalmat, hogy visszaszerezze azokat a földeket, amelyeket Délnek és Keletnek kellett átengednie.
Ennek a feszült zűrzavarnak nyilvánvalóan utazásom elvetésére kellene rábírnia, de tovább nem halogathatom. Bármi történjék is, határoztam: előretörök. Most, vagy soha!

(Befejezése következik)

2017. december 10., vasárnap

BERNARD LE CALLO'CH: Kőrösi Csoma Sándor naplója (6)

1839. június 28.

A dzsammui dográk ladaki inváziója óta az újságokban figyelem, mit írnak e térség eseményeiről. Elég kevés szó esik róluk, az igaz, tegnap mégis felugrottam, amikor azt olvastam a Gazette du Bengale-ban, hogy a hónap elején Zanszkar lakossága fellázadt elnyomói ellen. Harcok folytak Zanglában, írják, a megszállóknak sietve vissza kellett vonulniuk a hágók felé. Azok, akik a Penszi hágón át nyomultak vissza Purigra, Panikar és Szuru mellett szembe találták magukat a szintén fellázadt purigi lakossággal. Nagy a veszteség mind a két oldalon, több száz dogra fogságba esett. A felkelés központja Draszban található. Zorawar Szingh állítólag véres bosszúra készül.
Miközben ezeket a híreket olvasom, és az annyira ismerős neveket nézem, képzeletben visszautazom az időben tizenkét, tizenhárom évet. Akkor magam is a Zanszkar völgyében tartózkodtam. Olyan békésnek tűnt a szörnyű szárazságában, olyan távolinak a világ zajától, a háborús fenyegetésektől! Mi az ördögöt akarnak ezen a kietlen vidéken az alföld gazdag, zöldellő völgyeiből érkező hindu hódítók? Itt, hol nincs is mit ágyútűz alá venni? Miféle szükség hajtja őket, hogy ennyi vesződség árán gyámságuk alá helyezzék ezt a néhány ezer zanszkárit, kik ellenállni is képtelenek, s még csak vonzó hadizsákmánynak sem jók? Már fizettek sarcot, vészesen meg is terhelte nyomorult kis jövedelmüket. Mit lehet még követelni attól, kinek semmije sincs?
Elszomorítanak ezek a Ladakra újabb csapásokat hozó súlyos események. Ebből senkinek nem lesz haszna, se a győzőknek, se a legyőzőiteknek. Szeretném tudni, mi lett a sorsa az én lámámnak. Él még? Vagy áldozatul esett a háborúnak? Bebörtönözték? A lázadókkal tart? Annyi kérdés merül fel bennem, de választ nem remélhetek.

Kalkutta, 1839. július 16.

Malan Dél-Afrikába utazott, Fokvárosba. Tegnapelőtt szállt hajóra a feleségével és a gyermekeivel. Tibeti leckéink átmenetileg megszakadtak.
Ideérkezésének első pillanataitól kezdve panaszkodott az éghajlatra, az elviselhetetlen melegre, a fullasztó nyirkosságra. A felesége még nála is jobban szenvedett. Olyasféle bajok gyötörték, mint az asztmásokat. A gyerekek is rosszul érezték magukat ezen a gőzfürdőhöz hasonló, túlmelegedett klímán. Elvesztették az étvágyukat, álmatlanok lettek. Annak ellenére, hogy a szellőz-tetők reggeltől estig, sőt még éjszaka is forgatják a levegőt az angol házakban, és, hogy az állandóan nyitott ajtók, ablakok huzatot okoznak; dacára legyezőknek, ultra könnyű viseleteknek, mindennek, amit az emberi leleményesség csak kitalálhatott az itteni pokoli vidékek izzó forrósága ellen, nem bírták tovább egy évnél. Malan egyébként folyton az időjárást szidta. Azt hitte, hozzászokik majd, de az ellenkezőjét kellett tapasztalnia. Míg az én bőröm mindig száraz maradt, ő rajta csurgott a verejték. Csak attól elöntötte a víz, hogy a Park Street-en átjött a Társasághoz. Rosszul érezte magát, reszketett. Többször belázasodott, és ágynak is esett. Ezért határozta el, hogy kihúzza a baj méregfogát: családját hazaküldi, ő maga Fokvárosba megy, hogy ott töltse a legyöngült egészségének helyreállításához szükséges időt. Elviekben, ha minden a terv szerint zajlik, a felesége és gyermekei novemberben érkeznek angol földre. Ami Malant illeti, ő a következő télre visszatér Kalkuttába. Még mindig a misszionárius munkának szeretné szentelni magát, és nagyon lesújtaná, ha erről le kellene mondania. Haragudna magára, amiért csak a Bishop's College-ben leadott órák miatt jött Indiába. Meggyőződésem, hogy nem fog sikerülni neki a dolog, hacsak nem a tibetieket indul evangelizálni. A Himalájában nem fenyegeti forróság, se a kellemetlen, nyirkos levegő. Inkább állandó hideget és szaharai szárazságot talál ott, miként azt éveken át én is megtapasztalhattam a saját bőrömön. így kerek a világ. A misszionáriusok közt is van, aki Bengália éghajlatának áll ellent, és van, aki a tibetit bírja. A hozzám hasonlók, kik mindkettőt egyaránt elviselik, inkább kivételt képeznek.
Nemrég megjelent az „Ázsiai Kutatások" 1839-es száma. Ez a huszadik azóta, hogy 1788-ban megalapították ezt a jelentős tudományos folyóiratot. De sajnos az utolsó is. A Társaság úgy döntött, beszünteti a lapot, hogy minden anyagi eszközével a havonta megjelenő « Journal »-t támogathassa. Bizonyára igaza van, mégse tudom megállni sajnálkozás nélkül, amiért ilyen áldozatot kellett hoznia néhány ezer rúpia miatt. Olyan kis dolog ez a Kelet-indiai Társaság költségvetéséhez képest.
Mindenesetre az „Ázsiai Kutatások" e legutóbbi száma meg is örvendeztet, hiszen leközöl tőlem három tanulmányt. Az első a „A Sákjamuni Buddha életének feljegyzései, irányadó tibeti szövegek idézetei" címet viseli, ez harminckét oldal. Lényegében a tibetiül rGya cser Rol-pa-nak hívott Lalitavisztarából való idézetekről van benne szó, és egy kevésbé ismert műről, a Mnon-par Byung-va-iól. A második a Prajna Paramita elemzése, azaz: Sher-Csin Phal-Csen-dKon-Seks Do-de Nyang-Das és százötvenkilenc oldalt ölel fel. Ez azoknak az olvasmányoknak a gyümölcse, amelyeknek kanami tartózkodásom alatt szenteltem magam. Feltárom benne a nyugati keletkutatók előtt a Mahájána vallásos irodalmának egyik nem kanonikus alapművét.
Ami a harmadik cikkemet illeti, az a tibeti kánon második részét, a Tandzsurt szándékozik megismertetni az általam idézett részletek segítségével. Nyilvánvalóan, egy több mint kétszáz értekezést tartalmazó gyűjtemény harminckét oldallá tömörítése bűvészmutatványnak tűnhet. És az is, vitathatatlanul. Mivel azonban én vagyok az egyetlen európai, aki el tudta olvasni a kérdéses gyűjteményt, legalább egy rövid áttekintést akartam nyújtani azok számára, akiket érdekel, és izgat a nagy szekér buddhizmusa. Ez a cikk nem más, mint logikai folytatása annak, amit a Kandzsurról írtam az „Ázsiai Kutatások" 1836-ban megjelent számának 41-93 oldalán. így most már a tibeti szent szövegek egészének viszonylag teljes elemzése rendelkezésre áll.
Természetesen, mindezen munkák régen elkészültek, már 1834 vagy 1835-ben, terjedelmüknél fogva azonban akkor nem kaphattak helyet a Társaság kiadványaiban. Köszönet James Prinsep-nek, amiért megtette a szükséges lépéseket, hogy ne maradjanak tovább az irattári dossziék között.

Kalkutta, 1839. december 8.

Henry-Thoby Prinsep történész
Malan tegnap érkezett vissza Fokvárosból. Jobban van. Arra kért, azon nyomban folytassuk tibeti leckéinket. Mint megvallotta, dél-afrikai tartózkodása alatt tovább folytatta a munkát, hogy formában maradjon, és nehogy elvesztegesse az időt. Megkérdeztem tőle, még mindig arról ábrándozik-e, hogy misszionárius legyen. .Jobban, mint valaha!" válaszolta kétséget kizáróan. „Azért jól gondolja meg, mielőtt belevág a kalandba, feleltem. Ha már szerencséjére a tibeti tanulásába fogott, válassza inkább a Himaláját, mint sem a Gangesz völgyét vagy a Karnatikot! Bengália éghajlata egy év alatt felmorzsolta önt, noha vannak az indiai angolok között olyanok, mint Wilson volt, vagy Swinton, akik huszonöt-harminc évig is bírták. Ez azt jelenti, hogy ön nem a trópusokra született. Ha tényleg hittérítő misszióra adja a fejét, legalább ne ölje meg magát!" Ebben egyetértett, s azt hiszem, a tanácsom megfogadása mellett döntött. Feltéve, ha marad rá ideje.
Pillanatnyilag, természetesen minden rendben. Tél van. Az idő hűvös, a levegő könnyű és kevésbé nyirkos, mint az év többi részében. De mi lesz, ha eljön a tavasz? Április elejétől a meleg fullasztóvá válik, hogy a monszun közeledtével csak tovább fokozódjon. Az esős évszakban a meleget felváltja a mindent átitató nyirkosság. Az embernek aztán október végéig kell várnia, hogy újra fellélegezhessen. Maian szervezete ezúttal kibírja-e azt, amit a múlt évben sem viselt el? A legkevésbé sem bizonyos.
Az Afganisztánba küldött brit expedíció sikerrel járt. Ha, mint korábban állították, az volt a cél, hogy Suja ul Mulk sahot visszajuttassák trónjára, ez augusztus 7-én megtörtént. Dóst Mohammed Bukharába menekült, néhány híve a Hindu Kus legtávolibb részein uralja a vidéket, és szörnyű bosszút esküszik. Mac Naghten megkapta, amit akart: kinevezték a főkormányzó teljhatalmú küldöttének Kabul királya mellé. Azt hiszem, az angol-indiai haderők jelenlétének köszönhetően a király helyett inkább ő tartja kezében az országot. Alexander Burnes személyében, – aki Gerard doktor utazótársa volt – nyughatatlan, ugyanakkor befolyásos helyettese van. A maguk módján mindketten az angol gyarmati imperializmus tipikus ügynökei. A kutató és földrajztudós látszatát keltve, Burnes az elmúlt tíz esztendőben mindvégig hódító hadjáratra készítette elő a vidéket, aminek most le is aratja a gyümölcsét. Azzal az indokkal, hogy Rándzsit Szinghnek visz ajándék lovakat Anglia királyától, olyan vidékre jutott el, ahová előtte senki. így járt el Dóst Mohammednél és Bukhara emírjénél is. Ez utóbbi jelen pillanatban azon tűnődik, angol vagy orosz módra tálalják-e majd.
Miközben Anglia kezet nyújt a föld legbizonytalanabb, leghevesebb, és örökösen forrongó népének, az teljességgel hidegen hagyja, mi történik a békés ladakiakkal. Pedig ők felajánlották, legyen hűbéruruk. Mindössze annyit kértek cserébe, hadd helyezkedhessenek védőszárnyai alá, hogy nyugodtan őrölhessenek tovább imamalmaikban, és eltarthassák megszámlálhatatlan lámáikat. Olyan ellentmondás található itt, amilyenben bővelkedik a történelem: az angol hatalom komoly erőfeszítések árán betévedt az afgán darázsfészekbe, noha arra mindössze egy gesztusra futotta tőle, hogy Gulab Szingh becsvágya elől elállja az utat, és Ladakot az indiai mozaik védett államává tegye.
Túlontúl megörülvén annak, hogy angol ellensége – átmenetileg afgán földön szövetkezve – nyugat felé hódít, Zorawar Szingh megint támadásba lendült: ismét lesújtott a szerencsétlen ladakiakra s újabb háborús adókat vetett ki rájuk. Egyúttal megszabadult a már takarónak is kevés királytól, és felszólította a népfelkelő sereget, csatlakozzék haderőihez Baltisztán meghódítására. Azt kell mondanom, ez utóbbi intézkedés többek örömét is kiváltotta. Ladák olyan sokáig volt a balti betörések áldozata, hogy mára már az egész lakosság kínhalálát kívánja ezeknek a hitszegő tibetieknek, kik régi, kasmíri mestereik kedvéért áttértek az iszlámra, valóságos sebeket ejtve azóta a ladakiak testén. A gondolat, hogy laposra verhetik őket – még ha egy idegen hindu herceg zászlaja alatt is -, felpiszkálta bennük a tüzet s időlegesen megbékéltek a dográkkal. Az ügy egyébként nem húzódott soká. Zorawar Szingh szokásos brutalitásával hirtelen lendült támadásba. Ahmed Sah, Iszkardó királya ugyan szembe akart szállni vele, de ezúttal emberére akadt. Egy kéthetes hadjárat elég volt, hogy – egész Ladák örömére – Baltisztán visszasüllyedjen Dzsammu új gyarmatának sorába. Rándzsit Szingh birodalma tehát tovább terjeszkedett az elmúlt hónapokban, és ezzel még biztosan nincs vége. Zorawar a Karakorum hegyein túl fekvő Jarkand meghódítását tervezi. Meddig megy még el, ha az angolok nem állítják meg?
Az idei 1839-es évben a politikai térkép jelentősen átrajzolódott. Az angolok Kabulban vannak, a szikhek elfoglalják az odavezető utakat. Zorawar Szingh Ladák és Baltisztán ura. De főleg e felfordulásban főszerepet játszó két férfi néhány hónap különbséggel bekövetkezett eltűnése említésre méltó. Allard tábornokról és Rándzsit Szingh maharadzsáról beszélek. Az első január 23-án, hirtelen, csapatai élén lelte halálát, Hajber közelében. Mindössze ötvenöt éves volt. Állandóan hadakozó életmódja azonban nem késlekedett felemészteni erejét. Hűséges hadvezérének halálhírét hallva, Rándzsit Szingh megparancsolta, hozzák vissza holttesttét Lahore-ba, ahol díszes temetésben részesült. Öt hónappal később, június 27-én ez utóbbi is elhunyt, utódainak mind lélekszámban, mind területileg jelentős birodalmat hagyva hátra, amelyet legyőzőre nem találó s legyőzhetetlen hírben álló hadsereg véd, és amely az indiai fél-kontinens egyetlen független állama. Negyvenévnyi uralkodás alatt a szikh klánok egyikének e vezére tekintélyének és erőskezűségének köszönhetően különleges hatalmi magasságokig tudott felkapaszkodni. Olyannyira, hogy egy lapon emlegetik Őfenségével, magával a főkormányzó-val. Mi lesz ezzel a soknemzetiségű állammal, amely összetartását kizárólag uralkodója személyiségének köszönheti? Ezen tűnődöm. Lahori királyság helyett az egyszerűség kedvéért a „szikhekről beszélnek", pedig ez az indiai vallás ott kisebbségben van. A népesség nagyját az egymást gyűlölő muzulmánok, hinduk alkotják. Elképzelhető-e az a csoda, hogy békés együttélésük még sokáig folytatódjék, ha a dicsőséges maharadzsa utódai nem rendelkeznek az ő kivételes képességeivel? Bizonyára nem én vagyok az egyetlen, aki aggódik emiatt. Az angolok, kikkel gyakran találkozom, ugyanezeket a kérdéseket teszik fel maguknak, és hasonló válaszra jutnak: „Az egész birodalom össze fog omlani. Pandzsáb szétszakad a már működésbe lépett centrifugális erők hatására." Nemrég találkoztam Henry-Thoby Prinseppel, a szikh királyság legtájékozottabb történészével. Ő azon a véleményen van, hogy ennek a történelem véletlenszerű alakulásában s a minden irányban véghez vitt hódítások révén született építménynek nincs semmilyen jövője. Nyilván az ott szolgáló európai katonatiszteknek is ez a véleménye. Ha Avitabile és Ventu-ra marad, a többiek távoznak, de lehet, hogy már meg is tették. Nincs többé mit remélni ettől az angol-indiai hatalom álkapcsa közé szorult, törékeny építménytől. Megsemmisülésre ítéltetett, s valószínűleg gyors megsemmisülésre.

Kalkutta, 1840. január 22.

Salamon-César Malan lelkész feladja a játszmát. Úgy döntött, felszáll az első Liverpoolba tartó hajóra. A múlt hónapban elkísérte Maldába egy misszionárius körútra induló anglikán hittársát, hogy meggyőződjék róla, miféle munkát kellene végeznie, ha maga menne hirdetni az igét a bálványimádó népek közé. Elbátortalanodva tért vissza az útról. A téli évszak és a jó utazási körülmények ellenére egészsége nem bírta a megpróbáltatást. Sokáig dédelgetett álma lehetetlennek látszik. India megölné, mielőtt egy embert is megtéríthetne. Amikor eljött hozzám, hogy beszámoljon elhatározásáról, szeme könnyekben úszott. Annyira szeretett volna misszionárius lenni! Vigaszul felhívtam rá a figyelmét, hogy Isten útjai kifürkészhetetlenek, és sok más módon is szolgálhatja Krisztust: kevésbé fáradtságos és valószínűleg eredményesebb módon. Megkérdeztem tőle, döntését „hatálytalaníthatja-e valamiféle ok"? Nem, az visszavonhatatlan, felelte. Jóllehet se kíváncsi természetű, se tolakodó nem vagyok, azt hittem, célozhatok arra a tervére, hogy a tibeti vidékeken hirdetné vallásunkat. Fáradtan, sorsába beletörődve felelte: „Még ott fent sem tudnám véghez vinni a dolgot". Ekkor, miként villám sül ki a felhők közt, támadt egy ötletem: ha barátom nem válhat misszionáriussá Indiában vagy Tibetben, hazájába visszatérvén miért ne lehetne az én munkásságom folytatója? Sikerült alapos tudásra szert tennie a tibeti nyelvben, tagadhatatlanul bizonyítják ezt az általa fogalmazott szövegek. Ha csak egy kicsit tovább gyakorol, megalapíthatná Angliában a tibetisztikát, miként én tettem Indiában. Végül is, sok címre tett szert ahhoz, hogy taníthasson valamelyik angol egyetemen, annál is inkább, mivel már itt, a Bishop's College-ban is tanított, ráadásul – én úgy láttam – mindenki örömére. Ha Wilsonnak nemrég létrehoztak egy szanszkrit tanszéket, Maian miért ne kaphatna egy tibetit? Persze, ő egyházi személy, valódi hivatása inkább az egyház berkein belülre szólítja, de a lelkészi és tanári feladatok egyáltalán nem összeegyeztethetetlenek, miként azt az ő példája is bizonyítja. S ha én magam nem utazom annak idején Ázsiába? Talán az erdélyi kálvinista egyház lelkészeként és az egyház hatáskörébe tartozó valamelyik intézmény tanáraként nem ugyanilyen helyzetben lennék? Nem tudom, túlzott önámítás-e azt képzelnem, hogy egy ilyen hozzáértő ember, mint Maian, el tudja vállalni hazájában a tibeti nyelv oktatását? Természetesen, ennek ellent lehet vetni: nem elég létrehozni egy tanszéket ahhoz, hogy ott diákok is legyenek. De miként lennének diákok, ha nincs tanár? Számomra mindenesetre nyilvánvaló, hogy ha van ország Európában, ahol elég gyorsan felébredne a tibeti nyelv iránti érdeklődés, az csak az Egyesült Királyság lehet, hiszen Indián keresztül neki vannak egyedül kapcsolatai a Himalájával. Nem kell nagy tudósnak lenni ahhoz, hogy kitaláljuk, az angol-indiai hatalom előbb vagy utóbb kiveti majd hálóját e magas hegyek népeinek legalább egy részére. Ha lord Auckland ilyen nagy kockázatot vállalt egy olyan megzabolázhaíatlan nép meghódítására, mint az Afgán, könnyen kitalálhatjuk, hogy ő, vagy valaki más majd egyre nagyobb és nagyobb mértékben kívánja kiszélesíteni az indiai birtokok hatalmas területét, egészen a hegygerinc vonaláig. Igaz, lord Auckland elhagyta Ladakot, mint ahogy egyik vadásznak odahagyja zsákmányát a másik, de a Pemberton küldetés, melybe engem is meghívtak, jól bizonyítja: a jelenleg független himalájai szegélyre a kalkuttai kormány már rávetette a szemét.
Anélkül, hogy tovább spekulálnék, azt leszögezhetem: Malan volt az egyetlen tanítványom. így tehát ő az egyedüli európai - míg be nem bizonyosodik az ellenkezője – aki folytatni tudja, amit elkezdtem. Ha hittérítő vált volna belőle, nem tudott volna elmélyülni a tibetisztikához szükséges aprólékos és összetett tanulmányokban, még akkor se, ha tibeti nyelvű országba küldték volna. Viszont, ha visszatér Európába, ott hasznosíthatja az együttműködésünk alatt szerzett ismeretanyagot. Minden esélye meg van, hogy – még ha nem is válik egyetemi tanárrá – továbbra is maradjon elég szabad ideje a tibeti nyelvre és civilizációra. Sajnos a brit könyvtárak, ahogy én tudom, még csak nagyon korlátozott számú tibeti nyelvű művel rendelkeznek. A londoni székhelyű Királyi Ázsiai Társaságnak elküldték ugyan a tanácsomra néhányat azokból a kötetekből, amelyekből itt két példányunk van, ez azonban nagyon kevés. Ahhoz legalábbis túl kevés, hogy lehetővé tegye egy egyetemi tanszék megfelelő működését.
Viszont én megőriztem a nyugat-himalájai tartózkodásomkor összeállított tibeti könyvtáramat. Meg van a hat kézirat is, amelyeket kérésemre a három lámám akkoriban írt, amikor Zanglában időztem. Van még úgy negyven fa-metszésű könyvem, ezeket Phuktalban, majd Kanamban szereztem. Meggyőződésem, hogy a British Library polcain sincs ennyi, ha nem számoljuk a kanonikus szövegek gyűjteményét. Mióta felhagytam a tibetisztikával, ezek a könyvek a lakásom második helységének egyik polcán hevernek. Már nem használom őket. Pillanatnyilag nem volna értelme a Bengáli Ázsiai Társaságnak adományoznom a gyűjteményt, hiszen Maian távozásával senki nem marad, aki esetleg használni kívánná. Viszont – mivel nem mondtam le odautazásom tervéről – Mongóliába sem vihetem magammal ezt a terhet. Ilyen körülmények közt, azt hiszem, a legésszerűbb s leghasznosabb megoldás az, ha az anyagot a barátomnak ajándékozom. Ő elviszi Angliába: ott majd hasznára lesz. Feltéve, ha – s ezt erősen hiszem – hajlandó folytatni az együtt elkezdett utat. Egyetlen más európai sem tudna többet kezdeni ezzel az égből pottyant ajándékkal. Egy pillanatig azt hittem, a nagyenyedi Bethlen kollégiumnak küldöm el a gyűjteményt, de mire lenne az jó? Senki nem tudná elolvasni. Arra is gondoltam, hogy a pesti egyetemnek ajándékozom, de ott is csak eltemetnék egy faliszekrényben, a létezéséről sem tudna senki. Ez annyi volna, mint karddal csapni a vízre. Röviden, Maian a helyzet kulcsa. Hiba lenne, ha nem ő kapná ezt az ajándékot. Nemsokára meglátogat, akkor tájékoztatom a dologról, és együtt felmegyünk a lakásomba, ahol rögtön át is veheti a könyveket. Valószínűleg ez lesz az utolsó hozzájárulásom a tibetisztikához. A reggeli sajtó azt írja, Mac Naghtent nemrég baronetté nevezték ki. Én nem csatlakozom a dicsőítők seregéhez. Lehet, hogy Anglia királya úgy véli, az afganisztáni beavatkozás példás dolog, nekem azonban más a véleményem! Szörnyű emléket őrzök arról, amikor 1821-ben keresztül haladtam ezen az országon. Nehéz elképzelni nagyobb összevisszaságot annál, ami akkor ott uralkodott. Másról sem lehetett hallani, csak ágyúzásról, felégetett falvakról, rabszolgának elhurcolt emberekről, földbirtokosok sanyargatásairól, brutalitásról, gyilkolásról, s más erőszakos cselekményekről, amelyek lángba és vérbe borították a királyságot. Az angol megszállás pillanatnyilag ugyan megfékezi a felek háborús fellángolásait, de vajon meddig? Mac Naghten, még ha baronetté lett is, semmit nem tehet egy általános felkelés ellen. A hivatásos hadsereg tehetetlen a gerillákkal szemben. Jól láttuk ezt Spanyolországban, amikor a spanyolok végül arra kényszeríttették Napóleont, hogy visszahúzódjon a határ francia felére anélkül, hogy valaha is megvívott volna egy rendes csatát.

Kalkutta, 1840. március 31.

A múlt hónapban viszontláttam Campbell doktort. Eljött, hogy átvegye az utasításokat, mielőtt felmenne Dardzsilingba. Azt a feladatot kapta, hogy állítson fel ott gyorsan egy állomást, amely felveszi a versenyt Szimlával és Mussoorie-val. Nagyon boldog volt a gondolattól, hogy a maga ura lehet odafent, és olyan maradandó művet hagyhat hátra indiai földön, amiért az eljövendő nemzedékek hálásak lesznek neki. Meghívott, hogy látogassam meg. „Mindig lesz egy szoba az Ön számára" biztosított. Tulajdonképpen, ha elhatározom, hogy eloldom a hajókötelet, és nekivágok a Mongóliába vezető útnak, majd Dardzsiling felé megyek. Hiszen az a tervem, hogy Déltől Észak felé szelem át Tibetet, egészen Kanszuig. De ez nem ebben az évben lesz.
Úgy két hete, egy magyar festőművész érkezett Madraszból. Schöfft Ágostonnak (jobboldalt) hívják. Pesten született, hozzá hasonló művészek unokája, unokafivére, unokaöccse, s fiaként. Mihelyt megtudta, hogy van egy honfitársa a városban, meglátogatott. Milyen édes volt számomra, hogy annyi év után anyanyelvemen beszélhettem! Szó szerint elfelejtettem. Felidéztük Magyarországot, az általa kevéssé ismert Erdélyt, utazásait, az enyémeket. Főleg azonban a magyarok rejtélyes gyökereiről társalogtunk. Szörnyen bőbeszédű lettem. Kifejtettem neki a témáról alkotott nézeteimet, s az okokat, amelyek miatt Felső-Ázsiába akarok utazni. A Hiong Nukról soha sem hallott, de mint mondta, meg van róla győződve, hogy a Hunok tulajdonképpen valahonnan a Kína és Szibéria közti területről érkeztek egykoron. Véleménye szerint – amely megegyezik az enyémmel –, ehhez nem fér semmi kétség. Első találkozásunk késő estébe nyúlt. Éppúgy meglepődött, mint én, milyen izgalom lett rajtunk úrrá. ígéretet tettünk egymásnak, hogy újra találkozunk, s mivel ezt legegyszerűbben a Park Street-i lakásomon tehettük meg, közöltem vele, az ajtóm mindig nyitva áll előtte.
Néhány napja két új alelnökünk van az Ázsiai Társaságnál. Az egyik Henry-Thoby Prinsep, aki időközben a Legfelsőbb Tanács tagja lett, azaz gyakorlatilag a főkormányzó egyik helyettese. Megválasztása nem kizárólag az általa publikált történelmi és statisztikai munkáknak köszönhető. Inkább azért nevezték ki, hogy megszerezze számunkra Őfensége támogatását minden körülmények között, és megkapjuk azokat az anyagi eszközöket, amelyektől több éve meg vagyunk fosztva. A másik Sir Henry-Wilmot Seton, bíró a Legfelsőbb Bíróságon, 1839-től tagja a Társaság igazgatótanácsának. Régi hagyomány nálunk, hogy a vezetők általában bírók közül legyenek kiválasztva. Ennek kétségtelenül szellemi függetlenségük s a pártatlanságra való törekvésük az oka. És talán az is, hogy sok a szabadidejük. Természetesen mindnyájukban megvan a Kelet iránti érdeklődés, de annyira azért ritkán, hogy a témában jelentős műveket alkossanak. Seton a maga részéről még semmit nem írt. De végső soron, ez nem is érdekes. Tőlük inkább azt kérik, hogy szorgalmasan végezzék dolgukat az összejöveteleken, amelyeken mindig a hivataluknál fogva érzett, vitathatatlan tekintéllyel elnökölnek.

(Folytatjuk)