2017. október 23., hétfő

BERNARD LE CALLOC'H: Kőrösi Csoma Sándor útinaplója (13)

Kanam, 1829. augusztus 21.

Azt hittem, hogy ez az 1829-es év teljesen eseménytelenül megy végbe. Az első hét hónap valóban kínos lassúsággal telt el, és az ezt kitöltő száz valamennyi egyforma, színtelen, sótlan napot egyes-egyedül a lelkiismeretes munka töltötte be. De ma egy levelem jött Kalkuttából. Úgy ért, mint a derült égből a villámcsapás. Horace H. Wilson, a bengáli Ázsiai Társaság titkára közli benne, hogy a tudós társaság méltóztatott észrevenni, és váratlanul érdeklődésével tüntetni ki tibeti tanulmányaimat, minek folytán szerencséjének tartja tudatni velem, hogy érdeklődésének jeleként legutolsó ülésén hozott határozata alapján ötven rúpia havi járandóságban részesít, mellyel a kormánytól élvezett támogatást egészíti ki. Ezt az összeget visszamenőleg folyósítják június elsejei hatállyal, így egy 100 rúpiás utalványt is mellékelt a levélhez. Különösen arra kért, hogy tudassam vele, milyen könyvekre van szükségem, mert módjában áll beszerezni őket, és végtelenül örül, hogy ezzel is a segítségemre siethet. Túl szép, hogy el lehessen hinni.
Végeredményben mindezeknek örülnöm kellene. Megkapom a könyveket, melyek annyira hiányoztak eddig, és jövedelmem egyszeribe megkettőződik. De nekem mégis háborog a lelkem. Hát hogyan?! Az Ázsiai Társaság csak 1829. június 25-én lép ki némaságából, amikor Moorcoft már több mint hat éve felhívta a figyelmet munkásságomra? Közben még annyit se mondtak, hogy mukk, nemhogy valami bátorítás hagyta volna el a szájukat. Semmivel nem segítettek, soha nem léptek fel az érdekemben. Még a kisujjukat se mozdították, amikor több hónapon át Szabathuban kellett rostokolnom, mialatt az életrajzomat tanulmányozták, és gyanúba keveredtem, hogy az oroszok zsoldjában álló kém vagyok. Mindmáig figyelembe sem vettek, és most hirtelen tapsolni kezdenek, és ki akarnak fizetni avval az ötven rúpiával, ami egy alamizsna. Fel vagyok háborodva.
Szokásomtól eltérően, hogy félreteszem a postát, és késve válaszolok, most tüstént az asztalhoz ültem, hogy írjak Wilsonnak, a küldöncöt pedig, aki hozta Kennedytől a levelem, megkértem, hogy várja meg a választ, és vigye magával. Az minden szó nélkül leheveredett a szilvafa árnyékában, amely az én kicsi-kis kertem keleti oldalát ékesíti, és aludt egy jót, míg én küszködtem a fogalmazással. És mialatt az igazak álmát aludta, nekem nem kis erőfeszítésembe került, hogy visszafojtsam a dühöt, a kitörni akaró méltatlankodást. Mindig utáltam azokat, akik már csak a győzelmet segítik, akik az utolsó pillanatban állnak az ember mellé, a ravaszdiakat, akik lelkes kiáltásban törnek ki hirtelen, hogy feledtessék, egy hang sem jött ki eddig a torkukon. Wilsont és az egész Ázsiai Társaságot én pontosan ebbe a kategóriába sorolom. Lehet, hogy tiszteletreméltó tudósok, de ellentétben azzal, amit hisznek magukról, nem dzsentlmenek. Egy igazi dzsentlemen először is méltányolta volna Moorcroft felhívását. Aztán időnként kért volna tőlem egy beszámolót. Tájékoztatott volna róla, hogy a szerampuri baptisták egy tibeti szótár kiadását tervezik. Megbízott volna valakit, vagy jobban mondva adott volna mellém egy munkatársat, aki segíteni tud kényes természetű és bonyolult kutatómunkámban.
Szóval azt tette volna, amit Wilson esztendőkön át elhanyagolt. Noha nem ismerem személyesen ezt a nagyérdemű szanszkritistát, nem érzek rokonszenvet iránta, és valóban nem tudom, miért is éreznék. Úgy találom, hogy nem szépen viselkedett, és nem csupán velem, hanem először is Moorcrofttal, azután Lord Amhersttel szemben is, aki már 1827 tavasza óta támogatásáról biztosított. Ha egyedül csak Wilsonra számíthatok, már régen éhen haltam volna a nyomortól, mielőtt még hasznos munkát végeznék.
Persze nem tálalhatom ki neki ilyen nyersen, ami bennem van. Csak megsérteném fölöslegesen. Majdnem biztos vagyok, hogy ellenkezőleg, ő azt hiszi, hogy július 15-i levelével nagy megtiszteltetésben részesített, még akkor is, ha az adminisztráció száraz és lélektelen stílusában volt megszövegezve különben. így meglehetősen visszafogottan írtam meg a levelem, melyben szárazon közöltem, hogy megkaptam sorait a száz rúpi-ás utalvánnyal, és minden köntörfalazás nélkül kijelentettem, hogy nem reflektálok rá, visszaküldöm. De emlékeztettem, hogy még 1823 áprilisában kértem a nagyérdemű Ázsiai Társaságot, hogy vegyen pártfogásába, nyújtson anyagi segítséget és lásson el könyvekkel. Úgy látszik azonban, hogy tevékenységem nem találták elég hasznosnak, és nem törődtek további sorsommal. Szótáram és nyelvtanom jelenleg a befejezés stádiumában áll, így nincs szükségem már mentőcsónakra. Ezzel szemben, mikor úgy egy év múlva elmegyek innét Kalkuttába Őfőméltósága beleegyezésével, és a nagyérdemű Ázsiai Társaságnak módja lesz megítélni munkám hasznát mind politikai, mind pedig tudományos szempontból, jut rá bőven időnk, hogy döntsünk a továbbiakról.
Mialatt rovom e sorokat, összeszorul a torkom. Lehet, hogy mindent felégettem magam mögött? Vajon hogy reagál rá levelezőtársam? Vajon hogy így megbántom önérzetében Wilsont és az egész Ázsiai Társaságot, nem veszti-e értelmét ez a kalkuttai utazás? Eh, bánom is én! Ez a megszégyenítő eljárás annyira nyomja a lelkem, hogy nem tudok napirendre térni felette. Ki kellett mondani, ami bennem van.
Felébresztettem a küldöncöt, és kértem, hogy adja át levelem Kennedy kapitánynak, aki továbbítja, majd a jól végzett munka tudatában belemerültem olvasmányaimba, persze mellettem ült a láma. Jöjjön, aminek jönni kell!

Kanam, 1829. december 31.

Monoton egyformasággal, de szorgos munkában teltek újra a napok. Anélkül, hogy egy sort is elmulasztottam volna, folytattam a buddhista szentírás ezeregy tanulmányból álló két nagy gyűjteményének, a Kandzsurnak és a Tandzsurnak az olvasását, és nemcsak azért, hogy kiírjam a listáimon és feljegyzéseimben nem szereplő szavakat, hanem azért is, hogy jobban megbarátkozzak Tibet filozófiai gondolkodásával. A himalájai teológusok észjárásának megismerése rendkívül nagy tapasztalatot jelent, és roppantul gazdagítja a fiatal teológus szellemi világát, aki voltam a Göttingeni egyetemen végzett tanulmányaim idején. Főként azért fontos, mert megmutatja, hogy milyen finom árnyalatokban bővelkedik a tibeti irodalom, még ha igaz is, hogy maradandó műveinek legnagyobb részét szanszkrit eredetiből fordították. Ami ugyancsak meglep ezeknek a szent szövegeknek az útvesztőiben tett befejezhetetlen vándorlásaim során, ez hihetetlen változatosságuk.
Az ismeretek teljes tárháza megtalálható bennük, költészet, liturgia, yoga, nyelvtan, történelem, földrajz, orvostudomány, gyógyszertan, növénytan, csillagászat, mágikus praktikák, erkölcs, a monostori lét szabályai, persze a filozófia és a szorosan vett vallásos elmélkedések mellett.
Minden szépítgetés nélkül meg kell mondani, hogy ez egy meglehetősen bizarr művekből álló konglomerátum, melyet csak a legszélesebben értelmezett buddhizmus fűz össze egymással.
Az 1731-ben megjelent és 108 kötetből álló Narthang-i kiadást valami szétfolyó, elnyújtott, bőbeszédű stílus jellemzi, mely ellenállhatatlanul a középkorvégi, skolasztikus művekre, és a bizánci szerzők ismételgetéseire emlékeztet. De a Kandzsur nevet viselő gyűjteményhez még hozzá kell számítanunk a kommentárt, vagyis a Tandzsurt, amely maga is kétszázhuszonöt kötetet ölel fel. Az egész összesen egyezerötszázhatvankilenc különböző szöveget tartalmaz. Hogy fogalma legyen a „szentírás" szó jelentésének a mahayanista Buddha hagyományában annak, aki talán olvassa egyszer ezt a naplót, elmondom, nyilván érdekesnek találja, hogy a maga százhét ívével egyedül a Kandzsur csaknem fél tonnát nyom. „Tibeti Bibliáról" beszélni semmi értelme hát, mivel a mi Bibliánkat könnyen elviheti bárhová az ember. Ez egy vastag, elég nehéz könyv, de mindig kéznél lehet. Gyakran láttam gyerekkoromban, amikor szüleim a térdükre helyezik, és olvassák. Én is ezt tettem Nagyenyeden, aztán Göttingenben is, majd később Szabathuban. Ezzel szemben a tibeti szentkönyveket nyolcvan yak tudná csak elhúzni, és bekötve, becsomagolva, már százhatvan kellene hozzá.
A faragott falemezkék raktározására, melyekkel nyomtatják a szöveget, több akkora helyiségre van szükség, mint amekkora egy templom. Csaknem egy teljes esztendejébe kerül több tucat barátnak, míg elkészítenek egy ilyen kötetet, és most nem számítom az időt, melyet a faragó barátok töltenek a több százezer falemezke kifaragásával, sem pedig azokat, akik a könyvek bekötését végzik, még akkor is, ha nem túl díszes kötések. Szóval a Kandzsur és nélkülözhetetlen kiegészítőjének a készítése hatalmas munkával jár, és hosszú ideig dolgozik rajta az egész monostor.
Érthető, ha ilyen körülmények között nem sok kiadásban jelent meg, alig több, mint négyben, amióta napvilágot látott végleges formájában a múlt század idején, pontosabban a Narthang-ival együtt, amely a kezembe került. Egy ilyen kincs birtoklása nyilván nagy megtiszteltetés a monostor számára, még ha nem is tudják elolvasni az ottlakók. Alighanem ez az oka, hogy egyszerre csak egy kötetet hozhatok el, és még ezt is azzal a kikötéssel, hogy néhány napnál tovább nem tartom magamnál, noha senki nem várja, hogy ő is minél előbb olvashassa már. A komor pillantások, melyeket a szerzetesek vetnek rám, mikor átmegyek köztük a frissen kikölcsönzött, nagyértékű teherrel, minden kétséget kizáróan elárulják, milyen gyötrő érzés fogja el őket arra a gondolatra, hogy netán nem hozom majd vissza. Pedig meggyőződhettek már róla, hogy mindig gyorsan visszajövök vele, de ők mégis szívszorongva nézik, ahogy távolodom a becses könyvvel, mert valahogy úgy tekintik, mintha elrabolnám, sőt megbecsteleníteném. Közben rokonszenves vagyok nekik, és bizonyára sokra becsülik roppant erőfeszítésem, hogy megismerjem nyelvüket és civilizációjukat, de lelkűk mélyén úgy találják, hogy egy ilyen pogány fajzat, mint én is, túl nagy szabadságot engedek meg magamnak, ahogy ezeket a szent könyveket kezelem. Számukra a Kandzsurban Buddha személyesen szólal meg, ez Uruk legfőbb tanítása, aminek köszönhetik, hogy magukra találtak, és világosság gyűlt a lelkükben. Hogy egyik könyvét csakúgy a hónom alá kapom, ahogy bármilyen világi olvasmánnyal tenné az ember, és kiviszem a szent környezetből, ahol nyugszik, ez már csaknem szentségtörés. Ezt csak azért tehetem meg, mert az apát kifejezetten rájuk parancsolt, hogy ne gátoljanak a munkában, habár őmaga is félve nézi, mikor a könyvtárból kijövet keresztezzük egymást a monostor útjain. Olyan érzésem van, mint egy tettenért tolvajnak.
Mégha hajlanék is rá, hogy ne görnyedjek föléjük, nem lehet, mert a szent szövegek olvasása egyszerűen nélkülözhetetlen. Főképp ezek igazítanak el mind a szóhasználat és a filológia, mind pedig az irodalom és a vallás kérdéseiben. Hathatós tájékoztatást nyújtanak minden lehető és elképzelhető tárgykörben, mégha többnyire bonyolultan és nem túl világosan is. Sokféleségüket és bonyolultságukat tekintve, ezek a szövegek nem hasonlíthatók az Ótestamentum, valamint Mózes öt könyvének, Józsua könyvének, a Bírák könyvének, Ezdrás könyvének stb... a Zsoltároknak, a Közmondásoknak, az Énekek énekének vagy a Próféciáknak a szövegeihez. Mindegyikükben Isten szavát halljuk az Óhéberek ajkán, de semmilyen közös vonásuk sincs a tibeti Szentírással. Itt egy műalkotással, egy különböző korszakokban és még különfélébb szemszögből és céllal megírt művek gyűjteményével van dolgunk. Szerzői nem valami túlságos sikerrel kíséreltek meg egy látszólagos egységet és valami összefüggést teremteni ebben az egész monstrumban. Ha mégsem jártak eredménnyel, ennek az az oka, hogy a gyűjtemények egyik kötete sem kapcsolódik a másikhoz, és csak a körülmények szeszélye dönti el, hogy miről szólnak, mert ez nincs is mindig jelezve, az író fantáziája szülte őket, és még azt is ritkán tüntetik fel, hogy mikor. Az a tény, hogy tudósok írták, akik majdnem mindig elvont, érthetetlen fogalmakban tetszelegnek, természetesen nem old meg semmit. Ezért van aztán, hogy a Kandzsur és a Tandzsur olvasása, akármilyen tanulságosnak is bizonyul, nagyon-nagyon hálátlan feladat. Maga Szangje Puncog is, aki nem szokott dicsérgetni, többször megdicsért, hogy mekkora lelki erővel állom ezeknek az üresen kongó és oly nehezen érthető mondatok zuhatagát, melyek még azt az embert is kibillentik az egyensúlyából, aki biztosan áll a talpán. Es való igaz, gyakran már azon voltam, hogy feladom a harcot ezzel a hömpölygő áradattal szemben. Hiába minden kitartás, belefáradtam ezekbe a megemészthetetlen olvasmányokba, ahol hemzsegnek a közbevetett mondatok és a kitérők, melyeknek valójában nincs is köze a tárgyalt anyaghoz. Ki nem állhatom már ezeket a szerzőket, akik folytonosan ismétlik magukat és ellentmondásokba keverednek a sok álbölcsesség és üres szólam miatt. Semmire se tartom, ahogy zavarosan bizonygatják igazukat, s közben árad belőlük az önteltség. Egyébként sokszor eltöprengtem rajta, hogy olvasta-e már valaki előttem ezeket a hamis pátosszal írt nagyképű szövegeket, mert nem egy közülük azt a benyomást kelti bennem, hogy szerzőik saját passziójukat elégítették ki vele. Nem vagyok biztos benne, hogy nagy tudománya ellenére sikerült-e eljutni tanítómesteremnek az utolsó stációig, szóval végigolvasni az egész Szentírást. Mikor azon van, hogy megértessen velem egy ismeretlen szót, vagy kifejezést, nagyon az az érzésem, hogy ő is csak akkor jött rá a vitás szövegrész értelmére, mint én. Pedig tizenkét esztendőt töltött a leghíresebb Lhasza környéki monostorokban a buddhizmus alapos tanulmányozásával. De még elképzelni is nehéz meg-emészthetetlenebb olvasmányt, mint ez a monumentális, ázsiai, skolasztikus műalkotás.
Bárhogy is van, én mégis el szándékszom olvasni elejétől a végéig. Ha azt veszem alapul, hogy most hol tartok vele 1829 utolsó napján, még legalább hat hónapra van szükségem, hogy befejezzem ezt az egyenlőtlen küzdelmet, amibe csaknem beletört a bicskám. De nem mondhatja senki majd, hogy meghátráltam. Úgy erezném, bűnt követek el, ha most adom fel a harcot, amikor már látszik az alagút vége.
Tíz napja, december 21-én egy nagyobb csomagot kaptam. Megint csak Kennedy küldte futárral. Mivel nemrég rendeltem meg néhány dolgot Szabathuban, azt hittem, ezek érkeztek meg. De nem! Brian H. Hodgson, a Katmandu-i brit ügyvivő helyettese juttatta el hozzám az „Ázsiai kutatómunkák" (Asiatic Researches) XVI. kötetét, melyet a kalkuttai Ázsiai Társaság ad ki. Ez közli 409-449-es oldalain a múlt esztendőben írt „A nyelvek, az irodalom, valamint a nepáli és tibeti buddhisták vallása" című tanulmányát, melyről tőlem kér véleményt. A kívánt gondossággal olvastam el, és meg kellett állapítanom, hogy a nem egészen harmincéves, buddhista tudósként számon tartott fiatal diplomata jó hírneve teljesen indokolt. De egy olyan nyilatkozattal kezdi fejtegetését, amit nem tudnék aláírni, vagyis hogy a newari nyelv „sok közös vonást" mutat a tibetivel. Az idézett példák szerintem nem fedik állításait, mert nagyon pontatlanul adja vissza a tibeti szavakat, és az összehasonlítás lehetetlenné válik annak a számára, aki nem ismeri ezt a nyelvet. Meg kell mondani, hogy semmi nem nehezebb, mint a keleti nyelvek latin betűkkel való átírása, és nem egyedül merőben eltérő ábécéik miatt, hanem főként azért, mert a mi betűinkkel lehetetlen ábrázolni olyan hangzókat, amilyenek sehol Európában nincsenek. Ami a tibeti nyelvet illeti, rendkívül bonyolulttá teszi a helyesírása. Ez annyira különleges, hogy a könnyebbség kedvéért inkább úgy írjuk át, ahogy halljuk, semmint ahogy olvassuk. Más szóval a tibeti nyelv átírása latin betűkkel mindig zsákutcába visz. Nos, azok, akik mint Hodgson, a Mahayana buddhizmust akarják tanulmányozni, jó, ha rendelkeznek egy kisebb tibeti szótárral, hogy össze tudják vetni szavait a sűrűbben használt szanszkrit szavakkal. De ha nem ismerik sem a nyelvet, sem a szabályait, sem pedig a kiejtését, az összehasonlítás teljesen reménytelen. Hogy tudna Hodgson haszonnal összevetni newari szavakat, melyeket úgy-ahogy ismer, tibeti szavakkal, melyekről azt se tudja, hogyan kell leírni, hogyan kell kiejteni? A tibetiek lakta területeken mindenütt ugyanaz a helyesírás van érvényben, a „klasszikusnak" hívott nyelvé. Ezzel szemben annyiféle kiejtéssel beszélnek, ahány vidék van. Ladákban tapasztaltam, hogy ugyanazon betűkből álló szavakat különbözőképpen ejtik Lehben vagy Zanszkárban, Szpitiben, Kuluban, vagy Rupcsukban például. Ebből adódik aztán, hogy a tibeti analfabéták nem értik jól egymást egyik vidékről a másikra. De ez semmi ahhoz képest, ahogy az európaiak próbálják leírni azokat a szavakat, melyeket útjuk során hallottak itt-ott a Himalájában. Ami közvetítésükkel eljut hozzánk, az néha olyan messzire esik a valóságtól, hogy lehetetlen ráismerni bennük az eredeti szóra.
Növeli még a bonyodalmat, hogy Tibetben több ábécé is van, melyeket azelőtt Indiában használtak. Ilyenek a „lancsa" betűi is, és ezek szolgálnak ma is a kőbe vagy fémbe vésett feliratok írására. Ilyen főként a Thonmi Szambhota munkáiból kialakult ábécé, amely nem más, mint a devanagari betűk alkalmazása a tibeti nyelv sajátos jeleire. Számos kacskaringójuk miatt ezek a betűk könnyen felismerhetők, úgyhogy a hangzók és a szavak olvasása nem okoz különösebb nehézséget, feltéve, hajói ismeri valaki az irodalmi nyelvet. Ellenkező esetben kínos érzése támad az embernek, hogy egy érthetetlen, elolvashatatlan szöveggel van dolga, melyet valami zagyva stílusban írtak. Nekem is ilyen érzésem volt Zanglában, mikor az írott nyelvet akartam elsajátítani Szangje Puncog segítségével az első időben. Bizonyos, hogy ha nincs mellettem a láma, ha nem magyaráz el csaknem minden szót, nem mondja meg a jelentésüket, és nem tanít meg a helyes kiejtésre, nem haladok egy szemernyit sem, és úgy éreztem volna, hogy egy falba ütközöm. Első tanárom, Abdul Latif nagyon is tudta ezt, amikor azt tanácsolta, hogy írjam csak le úgy a szavakat, ahogy hallom őket, és ne törődjek vele, hogyan kell helyesen leírni, mert így időt nyerek, és nekem a beszélt nyelvet kell először úgy-ahogy megtanulnom vele, méghozzá olyan gyorsan, amennyire csak lehet.
Tegnap, december 30-án megírtam mindezt Hodgsonnak. Közöltem, hogy azok a szanszkrit művek, melyeket három oldalon sorol fel tanulmányában, tibeti fordításban is olvashatók, nevezetesen a Lalitavistara, amely Szakjamuni vagyis Buddha életének és történetének fő lelőhelye. Az a négy kategória, melyekre a buddhista szövegek oszlanak, éppúgy megtalálhatók a Kandzsurban, mivel a tibeti nevek egyszerűen a szanszkrit nevek fordításai.
Az információk, melyeket levelezőtársam a nepáli buddhizmusról ír úgy általában, pontosan azt tartalmazzák, amit a tibeti buddhizmusról tudok. Ez vonatkozik például Tathagata száznegyvenhárom másik nevére is, ahogy Buddhát nevezik, és melyeket tanulmánya végén közöl. Olvasmányaimban igen gyakran találkoztam ezzel a sok-sok és mégis egyetlen Buddhával, és a tökéletesség legmagasabb fokára eljutott bodhisattvákkal, akik olyannak látják a dolgok természetét, amilyenek valóban, és ilyen minden Tathagata, legyen valóságos vagy képzelt, történelmi vagy legen-dabeli lény. Ezek nagyon jellemzők a mahayanista buddhizmusra, melynek Pantheonjában hemzsegnek a jó vagy rossz, a békés vagy haragvó istenségek, akiket a metafizikusok kifogyhatatlan képzelete szült. Tudjuk, hogy nem csupán fél-embereknek vagy fél-isteneknek adtak különféle neveket, de még a szimbólumoknak, az erényeknek, az elvont és erkölcsi fogalmaknak is. Ez a fura szokás, meg kell mondani, nagyon idegen attól a felfogástól, amit mi földről, égről alkotunk magunknak, és ez az ősi buddhista tan fertőző szellemiségének a következménye, melyet a brah-manizmus és különösképp a tantrizmus közvetít. Sok idő kellett, hogy én, akibe a kálvini protestantizmus puritánságát oltották, a fantázia ilyen játékához szokjam. Nem is tudom, hogy sikerült-e.
Arra is felhívom Hodgson figyelmét, hogy a tibeti szerzők tanúsága szerint a buddhizmus, mely Indiából vagy pontosabban Kasmírból jön, időszámításunk VII. évszázadában kezd elterjedni náluk. Első időben a tanult tibetiek Észak-India kolostoraiban és felsőfokú tanintézeteiben gyarapítják róla ismereteiket, aztán nagy érdemeikre való tekintettel pandit címmel felruházott tudósokat hívnak meg a szentkönyvek lefordítására. Ezek a nagy szakértelmet igénylő munkák, melyek a vallásos buzgóság gyümölcsei voltak, nagyban hozzájárultak az ősi tibeti nyelv gazdagításához. Új kifejezések százai születtek szanszkrit mintára, a buddhista időszak előtt nem ismert fogalmak és nyelvtani relációk meghonosítására. Azt állítják, olyan jól sikerült, hogy teljesen mindegy, hogy szanszkrit eredetiben vagy tibeti fordításban olvas az ember, és még egy árnyalatnyi eltérést se talál bennük. Ezek a fordítások mindenesetre igen értékesek, mivel az indiai szanszkrit nyelvű eredetiknek nyoma veszett a történelem viharaiban. Tibet, a világ teteje, a sors véletlenjéből egy bizonyos filozofikus gondolkodás őrzője lett, amellyel sehol másutt nem találkozhatunk. A muzulmán inváziók pusztításai és a buddhizmus Indiából történt eltűnése óta utóbbi már csak Tibetben él.
Levelezőtársamnak írom még, hogy tibeti szerzők szerint Szakjamuni – ez a név is Buddhát fedi – tanait három korszakban gyűjtötték össze. Elsőnek legjobb tanítványai, közvetlenül a halála után, majd Asoka király uralkodása idején. Végül Kaniska király alatt, amikor a buddhizmus hívei tizennyolc különböző szektába tömörültek. Valószínű, hogy Kaniska után az indiai buddhista eszmeiség többféle változáson ment át, és annál nagyobb mértékben, amennyire eltávolodott ősi fészkétől. A VII. században kezd elterjedni, és a IX.-ben éri el virágzását, de aztán támadni kezdik, és a X. század elején már csaknem kihunyóban van. Végül a XI. században újra tért nyer, de most már véglegesen, és teljesen azonosul azzal a civilizációval, melynek hordozója. Ami ezután jön, arról történelmi tények tanúskodnak: a nagy szerzetes rendek megalakulása, Congkapa reformja, Mongóliára való kiterjedése már mind ismert tény.
Levelem végén biztosítottam ezt a szeretetreméltó Hodgson urat, hogy további tanulmányaim során minden lehető segítséget megadok munkájához, és kértem, hogy őrizzen meg jóindulatában. Aztán a szokásos udvariassági formula jön: Alázatos szolgája...

Kanam, 1830. április 30.

A nem várt esemény után, melyet ez a levélváltás jelentett, ment minden a régi kerékvágásban. Folytattam az olvasást, ahol abbahagytam, abban a lassú, nehézkes tempóban, ahogy az igavonó barom halad fáradhatatlanul előre, egész amíg a barázda végéig nem ér, és újra elmerültem ebbe a már-már talmudmagyarázathoz hasonló munkába, olyan könyvekbe, melyek mást se tesznek, mint kommentálnak, és addig kommentálják ugyanazt a dolgot, míg végül már a kommentálást is kommentálják. Ezek a metafizikus élvezetek iránt meglehetősen fásult vagyok, amióta azt kaptam feladatul, hogy olvassam el a huszonegy kötetes Maha Prazsna Paramitát-t, ezt a mindenfajta bölcselkedést megelőző nagy, bölcseleti művet, melyben a mahayanista buddhizmus leglényegesebb elemei fejeződnek ki a beavatottak csaknem érthetetlen nyelvezetén. De sajnos, amikor ki akartam kicsit kapcsolódni, s egy kevésbé terhes olvasmányt vettem kézbe ezeknél a minden agysejtemet igénybe vevő szentkönyveknél, mint a „Bardo Thödol vagy a halál és az azt követő állapot könyve", azt kellett tapasztalnom, hogy ennek az olvasása is ugyanolyan erőfeszítést kíván. Persze nekem kétségtelenül a metafizika jut ki osztályrészül mindaddig, amíg csak a klasszikus tibeti irodalom áll érdeklődésem homlokterében. De alig merültem még bele a Bardo Thödol nyakatekert okfejtéseibe és homályos fogalmaiba, április 14-én egy újabb küldemény érkezett Hodgson úrtól. Mint előzőleg is, levelet intézett hozzám egy vaskos könyv kíséretében, melynek egyik anyaga február 15-én Katmanduból küldött tanulmányait egészíti ki. Pontosabban ez volt a „Nagybritánnia és Írország Királyi Ázsiai Társaságának publikációi" című munka második kötete, ahol a XIII. sorszám alatt, a 222-252-es oldalakon egy előadás szövegét találtam, melyet 1828. június 28-án tartottak Londonban „A buddhizmus főbb elemei a nepáli buddhista szövegek alapján" címmel, és hét metszettel a 96–97. oldalon.
Ennek az írásnak az elolvasásából vontam le azt a következtetést, hogy Hodgsonnak mintegy hét esztendejébe került a munkájához szükséges dokumentumok összegyűjtése. Már 1821-től kezdve kutatja a buddhista szövegeket, nem sokkal utána, hogy a Katmandu-i követségre érkezett. Kezdetben nagy nehezen tudta csak kielégíteni a kíváncsiságát, mert akikhez fordult, azok a szent olvasmányok egy bizonyos meggyalázását látták abban a mohóságban, ahogy csengő aranyakért meg szeretné vásárolni őket. De kitartása mégis meghozta a gyümölcsét, mikor a másokhoz képest nem annyira zárkózott pandittól sikerült megszereznie azoknak a buddhista műveknek a listáját, melyeket egy nepáli monostor mélyén rejtettek el. Eléggé a bizalmába tudott férkőzni, és meggyőzni lassanként, hogy szerezze meg neki a szerinte legfontosabbnak tartott kéziratok másolatát. Hanem mikor megkapta őket, akkor döbbent csak rá, hogy mennyi munka várja még, ha ő is úgy akarja ismerni és értelmezni ezeket, mint ahogy segítőtársa, a pandit is. Átnyújtott hát neki egy kérdőívet, melyre ez szíveskedett aztán elég kimerítő válaszokat adni. Ezek alapján tanulmányozta újra a birtokában levő kéziratokat, és azt kellett látnia, hogy bármennyire alátámasztják is a szövegekben mondottakat, sem korukat, sem pedig viszonylagos hatásukat nem lehet megállapítani belőlük. így miután volt már valami összképe a buddhizmus ún. „gyémántszekerének" útjáról, melyet Tibet magáénak vall, eltökélte, hogy ír egy előadást, és elküldi a londoni Királyi Ázsiai Társaságnak, hogy olvassák fel nyilvánosan. Előzőleg a Kelet-indiai Társaság iskolájában megtanulta a perzsa nyelvet, most pedig a szanszkrittal igyekezett elmélyülten foglalkozni, de még arra is futotta az erejéből, hogy newari nyelven, a nepáliak nyelvén is megtanuljon beszélni. Ezzel szemben arra már nem jutott ideje, hogy a tibeti nyelvet is elsajátítsa, így az ezen a nyelven írt könyvek, melyeket alkalma nyílt megszerezni, selyemkötésükben, kihasználatlanul hevertek a polcokon.
Azt írja nekem, hogy az a temérdek anyag láttán, melyet sikerült összegyűjtenie, úgy érzi magát, mint valami Robinson Crusoe, aki magányában egy hajót ácsolt, de nem tudja vízre bocsátani. Minden álszégyenkezés nélkül elismeri, hogy képtelen volt megemészteni és rendezni azt az óriás halom kéziratot, melyet fáradtságos munkával összeszedett. „Egy ilyen feladat meghaladja egy ember, sőt egy tucat ember erejét is", mondja ki kereken. Ezért kellett beérnie azzal, hogy úgy mutassa be az európai orientalistáknak a buddhizmust, ahogy Nepálban maga is megélte, és a jobb megértés érdekében még hozzáfűz egy sor adalékot, hogy képet kapjanak az egymást követő korszakokról, melyeken át eljutottak a kezdetek idejétmúlt buddhizmusától ahhoz, amely ma is virágzik a Himalájában.
A Nepálban beszélt regionális nyelvek rövid áttekintése után külön is felhívja a figyelmet az ország kevert lakosságára, és nem mulaszt el említést tenni a részben szanszkrit, részben tibeti nyelven írt vallásos buddhista irodalom jelentőségéről. Aztán hosszasan ecseteli a keleti bölcselet ennek a típusának a gyakorlati és elméleti aspektusait, és részleteiben vizsgálja a különböző iskolákat, melyek közt egy európainak gyakran igen nehéz felfedezni az árnyalati különbségeket, mielőtt pontosan meghatároznák azokat a teóriákat, melyek ki akarják békíteni őket egymással egyfajta hagyományhoz hű koncepció nevében. Azt mindenesetre megállapítja, hogy mindegyik tan megegyezik a reinkarnáció alapvető és kikezdhetetlen dogmájában, éppúgy mint a lélekvándorláséban, a lélekében, mely attól kezdve, hogy egy istenségben is testet ölthet, sok más állapoton át akár teljesen megsemmisülhet. Beszámol róla, hogy milyen kérdéseket tett fel a panditjának, amikből nem volt nehéz megállapítani, hogy nagyon is hasonlítanak azokra, melyeket én is feltettem Szangje Puncognak az első hónapokban, Zanglában. Nem akarom itt felsorolni mindet, unalmas lenne, de úgy érzem, érdemes megjegyezni a legjellemzőbbeket: „Hogyan és mikor született a világ?", „Mit jelent ez a két szó, anyag és szellem?", „Ki Buddha, egy isten, egy teremtő, egy próféta, egy szent, az ég szülte vagy egy anya?", „Leszállt-e isten valaha a földre, és ha igen, hányszor?", „Ki a szentkönyvek szerzője?", „Mi szüli a jót és a rosszat?", „Felelniök kell-e idelent elkövetett bűneikért Buddha előtt a buddhistáknak az eljövendő világban?", „Milyen jutalmat élveznek majd a jóért, és hogyan bűnhődnek a rosszért a másvilágon?" És végezetül azt a kérdést jegyzem még itt meg, melyet én is oly gyakran tettem fel magamnak: „Miért ábrázolják Buddhát lokniba fésült hajjal?"
Levelezőtársam kérdéseiből, melyek megegyeznek az enyéimmel, kiérződik, hogy keresztény eszmeiségünk mindig jelen van, akkor sem tudunk szabadulni tőle, mikor egy másik vallást igyekszünk megérteni. Szellemünket olyan kategóriák szabják meg, amelyek ismeretlenek a buddhizmus világában, kezdve az egyedüli és teremtő isten alapvető fogalmától. Hosszú beszélgetéseket folytattam erről tanítómesteremmel, és bevallom, sok időbe telt, míg meg tudtam barátkozni azokkal az annyira más fogalmakkal, melyekre Buddha hozzánk intézett üzenete épül. Teljesen egyetértek Hodgsonnal, hogy igen nehéz áthidalni azt a távolságot, mely elválasztja tőlük a mi keresztény szellemiségünket. A buddhista teológusok elmélkedései bizonyos mértékben meghaladják értelmünket. Ha mégis meg szeretnénk őket érteni, egy Nyugaton annyira szokatlan terminológia használatára van szükség, hogy jobb, ha megmaradunk a szanszkrit szavaknál, mint charma, szamszara, nirvána, bodhicitta, stb., és máris egy csapat érthetetlen szó zsibong a fülünkben. A tibeti írók, akik folytatták és az érthetetlenség határáig még tovább növelték az indiai filozófusok mesterkéltségét, nevezetesen abban, hogy szüntelenül az ürességről szónokolnak. Azt állítják, hogy a világ csak látszólagos, hogy nem is valószerűtlen, hanem egyenesen nem létezik a valóságban. Ugyan mit mondhatna az ember, mikor ezt olvassa a Maha Prazsna Paramitá-ban: „ A forma nem más, mint üresség, mi más lenne a forma?" Szóval hogy lehetne visszaadni ezt a tudálékos zagyvaságot a mi nyugati világunk keretei közt? Meglehetősen sokat kínlódtam, mikor le próbáltam fordítani azokat a beavatottak számára érthető szavakat, melyekkel a teoretikusok jelölik a megfoghatatlan valóságot, azt a valóságot, melyet teljesnek tartanak, és amely messze esik mindattól, amit érzékszerveinkkel tapasztalunk. Engem ezek az irreális képzelgések bosszantanak, és inkább lélekrombolónak érzem őket. Nem szolgálnak semmire, és nem oldanak meg semmit. Főként igen távol állnak attól, amit Szakjamuni, vagy Buddha ténylegesen mondott. A buddhizmus valami kispekulált elhajlás áldozata lett, mely még alapítójának szellemével is ellentétes.
Mindenesetre Hodgson tanulmányát egy kitűnő bevezetésnek tartom. Április 29-i levelemben gratuláltam is neki, és megköszöntem, hogy elküldte nekem, de megvallottam, hogy meglehetősen rossz kritikus vagyok, mert elég rosszul ismerem a szanszkrit nyelvet, és az angollal is nehezen boldogulok. Mindamellett megerősítem abban a véleményében, hogy a nepáli buddhizmus semmiben se különbözik a tibetitől. Mivel a tibeti buddhizmus az egész Himalájában elterjedt, Keleten éppúgy, mint Nyugaton és Délen éppúgy, mint Északon. Felhívom egyébként a figyelmét, hogy jó lenne, ha elolvasná újra az előző levelem, mert azt írja, amit én soha nem mondtam, hogy a tibetieknek egyetlen ábécéjük van. Ami Szakjamuni hat elődjét illeti, akikről gyakran tesznek említést a szentkönyvek, csak afféle képzelt buddhák voltak, mint az utánuk jövő ezernyi más, akikről a Bhadra Kalpika beszél, a Kandszur Buddha szavait tartalmazó Do fejezetének, Buddha szavainak első kötete. Végül is lehetetlen feladat kideríteni, hogy a Szentírást alkotó kötetek közül mennyi az eredeti, és mennyit fordítottak le szanszkritból, mert a szerzők nevét csaknem soha nem jelölik, és a kolofon, a kötet végén, csak ritkán tünteti fel ezeket. Persze ott a hagyomány, mely a Kandzsurt magának Buddhának tulajdonítja, a Tandzsurt pedig a képzelet szülte bodhiszattváknak, sőt bizonyos indiai panditoknak, de semmi nem állítható biztosan, annál is inkább, mert semmi kétség, hogy sok Tibetben írt szöveg szándékosan szanszkrit minta alapján készült.

(Folytatjuk)

2017. október 14., szombat

BERNARD LE CALLOC'H: Kőrösi Csoma Sándor útinaplója (12)

Kanam, 1827. június 23.

A labrangi kolostor udvarán
Húsznapos utazás után múlt héten érkeztem Szabathuból Kanamba minden fennakadás vagy baljós esemény nélkül. A feltételek ideálisak voltak. Először utaztam életemben ennyire kényelmesen. Teherhordóim igazán nem okoztak bosszúságot, és állataik is engedelmesen végezték a dolgukat.                                        
Érkezésemkor tüstént jelentkeztem a monostor főnökénél, aki már tudott rólam Kennedytől, és igen szívélyesen fogadott. Egy külön kis házikóban helyezett el a monostoron kívül, a falu felső végében, ahonnét gyönyörű kilátás nyílik a völgyre, és a falut szorosan átölelő hatalmas hegyekre. Engedélyt kértem a könyvtár látogatására, sőt arra is, hogy elzárkózhassak ott, ha munkám úgy követeli. Habozás nélkül belement. Egyedül azt kötötte ki, hogy egynél több könyvet soha ne vigyek haza egyszerre. De igazából azt a titkolt érzést olvastam ki szeméből, hogy nem túl nyugodt. Nem lát túl a saját korlátain, és nem érti, mi szüksége van egy magamfajta embernek, hogy buddhista szentkönyvekbe ássa be magát, amikor ő főpapi süvege és pásztorbotja ellenére, soha nem vetett egy pillantást rájuk. Alighanem a lámámat várja, hogy választ kapjon rá.
A házikó, ahol lakom, egy elég kezdetleges és jellegtelen kis faépítmény, de a hideg évszakban valószínűleg jobban véd, mint a kőből és vályogból épített zanszkári cellák. A benne álló asztal és a hitvány karszék tökéletesen megfelel nékem. Még néhány kis rekesz is van, ahová a papírjaimat tehetem, és egy kicsi polc a holmijaimnak. Itt sokkal nagyobb és sokkal jobb, mint Phuktalban volt. Kipróbáltam az ajtót, rendesen zárt. A két ablakon át bőven jön a fény. A földet épp csak olyan hevenyében kinagyolt deszkák fedik. A bal sarokban még egy kisebbfajta kandalló is elférne, amely télen egész jól jönne. Még meglátom, hogy ki tudom-e használni ezt a nem várt szerencsét. Különben itt minden kicsi, a kinawariakhoz van méretezve, akik nem nagy termetűek. Hál' Istennek én sem vagyok magas, úgy léphetek be az ajtón, hogy le se kell hajolnom.
Egy nap alatt már be is rendezkedtem. A tehervivők visszaindultak, majd kisvártatva egy szolgáló jött, akit a láma küldött, és közölte, hogy rendszeresen főz nekem tatár teát és campát, melyek a tibeti konyhaművészet egyedüli remekei. De én legalább úgy szeretem ezt a spártai egyszerűséget, mint a Szabathuban elém rakott sok mindenből összezagyvált és túl fűszeres étkeket. Egyáltalán nem bánom, hogy folytatnom kell ezt a fakír életmódot, amely úgy illik hozzám.
Már másnap felfedező utat tettem a könyvtárban. A láma, aki még mindig gyanakodott, maga kísért oda avval az ürüggyel, hogy el akar magyarázni néhány olyan dolgot, amely megfejthetetlen a számomra. De hamarosan rá kellett jönnöm, hogy neki még megfejthetetlenebbek az ott felhalmozott művek, melyeknek még a címét sem tudta elolvasni. Az volt az érzésem, hogy először teszi be a lábát a könyvtárba. Amikor előzőleg itt jártam, csupán a Kandzsurt kitevő gyűjteményt mutatta meg, amely a főtemplomban található, de a könyvtár létezéséről még csak említést se tett, mintha már akkor tartott volna tőle, hogy megszentségtelenítem. A mindent elborító vastag porréteg tüstént elárulta, hogy ezt a helyet senki nem látogatja. Mindenesetre engedélyt kértem rá, hogy betekinthessek, csakúgy tájékozódásul, az ott őrzött művekbe. Beleegyezett, mert előzetesen már beszélt vele Kennedy, és elmagyarázta neki, hogy végül is ez a könyvtár a fő célom itt Kanamban. Rosszalló pillantást vetettem rá a tenger sok por láttán, amiből nyomban megértette, hogy már elférne itt egy kis takarítás, mert másnap, amikor visszatértem a könyvtárba, két fiatal kis, kárörvendő barátot találtam ott, akik törlőruháikkal annyira felverték a port, hogy lélegezni sem lehetett. Kimentem, hogy némi hegyi levegőt szívjak, amíg ez a töméntelen por nem telepszik le újra régi helyére, ahonnét a két kis betyár meggondolatlanságából a levegőbe került. De visszatértemkor meg kellett állapítani nagy bánatomra, hogy az újfent portól szürkéllő faburkolattól és könyvektől csupa piszok a kezem, a ruhám. Ezzel szemben minden könyv érintetlen volt, beléjük se kukkantott senki, amióta csak itt vannak, már csak azért se, mert ki se tudják betűzni a szövegüket, de talán még inkább azért, mivel a monostor lakóiban nem keltenek olyan érdeklődést, hogy csodálatot éreznének irántuk. Pedig nagy kár, ha azt veszem, hogy egyes kiadások, melyek a kezembe kerültek, rendkívül szépek azokkal a piros tintával írt betűkkel és színes miniatűrökkel, mint amilyenek középkori kódexeinkben is láthatók. Ugyan miért kell, hogy ezek a végtelen türelmet igénylő és művészi leleményességgel létrehozott remekművek, a tibeti tudományos és filozofikus gondolkodás nagy figyelmet érdemlő alkotásai semmilyen célt ne szolgáljanak, és az örök feledés homályába vesszenek?
Azóta folyamatosan látogatom ezt a helyet, melyet mindannyiszor egy kapus barát nyit ki nekem hatalmas kulcsaival, egy igen vidám és rendkívül rokonszenves férfi, és noha analfabéta, hosszasan figyeli, hogy mit csinálok. Nem mintha valami rossz szándékot gyanítana bennem, de mert, ahogy megvallotta, ő nagyon csodálja az olvasni tudó embert. Aztán elindul, és úgy húzza a lábát maga után, mintha ezzel is a sajnálatát akarná kifejezni, hogy nem kísérhet el a tudás útján.
Egyedül maradva nekilátok a munkának, vagy jobban mondva a mindenfelé kupacban álló könyvhalmazban kutatok, hogy magam győződjek meg róla, milyen kincset rejtenek, de főként arról, hogy milyen segítséget nyújtanak munkámhoz. De nem hiába volt a roppant igyekezet, ez a könyvtár a nagy rendetlenség, és a tengernyi, orrfacsaró por ellenére, mely ráül a ruhámra, egy valóságos aranybánya. Nem csupán hatalmas anyaga, hanem méginkább dokumentális értéke miatt. így megerősítve láttam a láma állítását, miben maga se igen látszott hinni, vagyis hogy Kanamban megtalálható egy-egy példány valamennyi könyvből, amely a Pancsen Láma könyvtárában, Tasilhumpóban van. Márpedig ez nem jelent mást, minthogy nem kell Közép-Tibetbe mennem, mert hogy úgy mondjam, itt is minden a rendelkezésemre áll, amit ott találnék. Fölösleges hangsúlyozni, hogy ez nem várt szerencse, mivel Tasilhumpót ugyanolyan gazdagnak tartják, mint Lhaszát. Miközben mindent átnéztem, ami csak elém került, érdekes felfedezéseket tettem. így például klasszikus görög és latin szerzők műveinek tibeti és szanszkrit fordításaira bukkantam. Nem akartam hinni a szememnek, olyan rendkívülinek tűnt, hogy a Szatledzs felső völgyének a mélyén, Nyugat-Himalája szívében, egy buddhista kolostorban találok rá Vergiliusz költeményeire, Titusz-Líviusz római történetére, Tuküdidész Peloponnézuszi háborújára, Cézár kommentárjaira. Annyira váratlannak éreztem, hogy napokon át olvasgattam ezeket a remekműveket, mintha meg szerettem volna bizonyosodni róla, hogy nem álmodok. Tegnap, június 22-én, egy látogatóm akadt. Igazat szólva éppolyan váratlanul ért, mint azoknak a klasszikus szerzőknek a tibeti fordításai. Túlontúl messzire vetődtem, túlontúl elszigetelten éltem szándékolt inkognitómban, és el se tudtam képzelni, hogy egy nap egy kis csoport beképzelt, európai jelenik meg az ajtóm előtt, és olyan kíváncsian szemlélget, mint valami ritka állatfajtát az állatkertben. A bengáli hadsereg három lovassági tisztje volt, akik földrajzi felfedező úton jártak, és még csak előző este érkeztek Labrang faluba, Kanammal szemben. Vezetőjüket Johnsonnak hívják, a helyettesét Browne-nek. A harmadiknak nem emlékszem már a nevére. Itt találva egy fehér embert, ugyancsak peregni kezdett a nyelvük, és egy sor bizarr kérdést intéztek hozzám. Egyszeribe a kérdések kereszttüzébe kerültem, de belementem a játékba, ha nem is túl lelkesen, mert hiába láttam rajtuk, mekkora örömmel töltenek el néhány órát egy magukfajtával, én nem osztottam velük ezt az örömet. Semmi vágyat nem éreztem rá, hogy kitálaljam nekik az életemet. Ugyan mi hasznuk lett volna belőle, hisz soha többé nem látnak viszont, és csak a véletlennek köszönhető, hogy egy beszélgetés erejéig keresztezték egymást az útjaink? Gondolom, nem találtak sem túl közlékenynek, sem túl kíváncsinak. De ők mindent meg akartak tudni rólam, míg engem teljesen hidegen hagyott, hogy hogyan alakult a pályájuk, mik a terveik, és milyen tapasztalatokra tettek szert felfedező útjuk során. Amikor közöltem velük, hogy magyar vagyok, rendkívül meglepődtek. Az ő szemükben egy fehér ember, aki ezen a környéken utazik, csak Őfensége alattvalója lehet, vagy szükségképen egy francia, de hogy egy magyar legyen?! Jobbnak találtam, ha meg se mondom, hogy székely vagyok, rossz tréfának hitték volna. Arra a kérdésre, hogy mit csinálok itt a kínai határ közelében, megmondtam, hogy őseim bölcsőhelyét keresem, akik mint ez köztudomású, a hunok leszármazottjai. Az a benyomásom támadt, hogy megborzonganak a félelemtől, ahogy azokra a régi időkre gondolnak. Hát hogyan! A magyarok ennek az átkozott Attilának az utódai, Isten ostorának, aki a keresztény népeket rettegésben tartotta? Ez borzasztó! És láttam, amint kifut a vér az arcukból arra a gondolatra, hogy ezeknek a rossz emlékű hunoknak egy kései utódjával állnak szemben, akikről messze földön hírlett már, hogy lovaik patája alatt nem terem fű. Nyugtalan, fürkésző pillantást vetettek a támla nélküli szék felé, ahol ültem, és látták lelki szemükkel, amint épp egy nyers húsdarabot puhítok a nyereg alatt. Minden flegmaság eltűnt róluk, és mikor Johnson új kérdéseket akart feltenni, már csak érthetetlen szavak törtek fel a szájából. Hogy kielégítsem mégis a kíváncsiságukat, és eloszlassam a rossz hangulatot, melyet meggondolatlanul okoztam, elmeséltem nekik, hogy jutottam el Szírián, Perzsián és Kasmíron át idáig, aztán két ladaki tartózkodásomról is ejtettem néhány szót, amivel sikerült megnyugtatni őket, és újra kíváncsiságot ébreszteni bennük. Elmondták, hogy ők szívesen látogattak volna el Ladákba, de a brit tisztek számára ez kifejezetten tilos. Épp ezért kutatóútjuk kötelezően végetér a független tibeti királyság határán, amerre most mennek. Onnan aztán visszafordulnak, és a szomszédságban elterülő himalájai kis országokon át érnek el állomáshelyükre.
Azt hiszem, nem nagyon értették, miért temetkezem el ebben a kinawari monostorban. Képtelen voltak felfogni, hogy mi az összefüggés a tibeti nyelv tanulása és a magyarok bölcsőhelyének kutatása közt. Ez nem is volt meglepő, mert semmi összefüggés nincs. Elválásunkkor jó utat kívántam nekik, ők meg nekem sok szerencsét, de látszott rajtuk, nem tudják, hogy mit gondoljanak. Miféle csudabogár lehetek, hogy ezekbe az érthetetlen szövegekbe ásom be magam?
Ma reggel hagyták el Labrangot. Kis házikóm ablakából láttam, amint felkészítik hátaslovukat az útra, miközben a kíséretük felerősíti a csomagokat a málhásállatokra. Kilenc óra felé lassan eltávolodtak nyugat felé, Songnam irányában. Úgy hiszem, még mindig ez a találkozás hatása alatt álltak. Nem egyhamar felejtik el, hogy Attila egy leszármazottjával akadtak össze ezekben a hegyekben.

Kanam, 1828. szeptember 30.

Még nyolc nap sem telt belé, hogy Johnson és társai útnak eredtek, mikor tanítómesterem magas, erős alakja rajzolódott ki egyre élesebben. Két szolga és egy lovász kíséretében jött vastag, vörös darócruhájába burkolózva az ellenkező irányból. Tüstént eléje siettem, hogy köszöntsem, és biztosítsam róla, mennyire örülök a viszontlátásnak. Azt mondta rá, hogy mihelyt megkapta Kennedy üzenetét, azonnal útnak indult, mert ahogy megvallotta, a lekötelezettje, de különféle vallási szertartások késleltették, amelyeken kérték, hogy vegyen részt.
Elhelyezkedett, és egy órával később már munkához is láttunk. Phuktálban tanúsított magatartásához mérten gyökeres fordulat következett be. Ugyanazt a buzgó munkatársat találtam meg benne, akit a több mint egy esztendős zanglai tartózkodás során megismertem. Milyen örömmel vettem át azt a hajdani ütemet! Egyik oldalt a másik után elemeztük, mintha jóvá akartuk volna tenni a tétlenségben töltött hosszú hónapokat. A jól végzett munka örömével rendezgettem esténként a jegyzeteimet, osztályoztam a céduláimat, ellenőriztem a fordításaimat, széljegyzeteket fűztem hozzájuk, sőt még egy-egy latin vagy magyar nyelvű kommentárt is, ami épp az eszembe ötlött. Gyorsan és jó eredménnyel haladtunk. Amíg meleg volt, a ház előtti lócára telepedtünk egy földterasz szélén, ahonnét le lehetett látni a falura, egy 2700 méter tengerszint feletti magasban elterülő tájon. A hely fennkölt szépsége még csak tetézte a lelkiismeretes, kitartó munka miatt érzett örömünket.
Ősz jöttével először a könyvtárba mentünk, de mikor megjött az első hideg, bemenekültünk a kunyhómba. Hanem két okból is sokkal kevesebbet szenvedtünk most itt. Egyfelől Kanamban jóval kevésbé szigorú a tél, mint Zanszkárban. Másfelől összetákoltam időközben a puszta két kezemmel egy kezdetleges kis kandallót, amelynél felmelegedtünk egy kicsit anélkül, hogy elöntött volna bennünket a füst. Rozsét hozattam az erdőből, főként pedig szárított trágyát. Beburkolóztunk birkabőr bundánkba, és minden nagyobb nehézség nélkül álltuk a hideg ostromát, még azután is, hogy a hó fehér lepellel borította el a tájat.
Hamar beköszöntött a tavasz, a levegő kellemesen langyos volt, és semmi nem emlékeztetett arra a borzasztóan vad, zanszkári időjárásra. 1828. március végén a fák már rügyeztek, a madarak vígan csivitoltak, a föld a szemünk láttára zöldbe öltözött, és mint megannyi színfolt, kinyíltak az első virágok, hogy csakúgy repesett a szívünk. De az egymást követő napok elég monotonul teltek, az egyetlen esemény az volt, hogy szüntelenül haladtunk a munkában, melynek látványos jeleként kupacokba gyűlt a sok papírlap. Már nem tudtam követni ezt az iramot, mert a filológiai munka is olyan, mint sok más, úgy dagad, mint a hegyről leguruló hógolyó.
Ezt a pillanatot választotta Szangje Puncog, és bejelentette, hogy ki szeretné használni a néhány szép napot, hogy lemenjen Szabathuba, és megismerkedjen Kennedy kapitánnyal. Mert mostanáig csak levél útján érintkeztek egymással. Én is gyakran beszéltem neki erről a rendkívüli emberről, akinek nem valami magas rangja meglepő ellentétet mutat azzal a valósággal alkirálynak kijáró hatalommal, mellyel igazában rendelkezik. És én magam tanácsoltam neki tavasszal egy szabathui utazást. Még azt is felajánlottam, hogy elkísérem, de aztán eszembe jutott, hogy ki kéne használnom a távollétét, és rendezni a papírjaimat. A lámámat különben is hat személy kíséri majd, köztük az a kanami barát is, aki tud valamennyit hindusztáni nyelven, ami elegendő hozzá, hogy találkozásuk ne szorítkozzék a szegény süketnémák jelbeszédére. Szóval mert jelenlétem nem volt nélkülözhetetlen, jobbnak láttam, ha nem vesztegetem megint az időt, és minden készen áll, amire Szangje Puncog visszatér.
Április 15-én indult el, és nyilván örült, hogy megtöri vele a mindennapok egyhangúságát, világot lát kicsit. Az bizonyos, hogy Rampurig, amely félúton van, nem érezte idegenül magát, hisz Szatledzs felső völgye Tibet minden jegyét magán viseli, beleértve a lámaista vallású, mongolos arcú lakosságot. Ezzel szemben a bishawari fejedelemség kicsinyke fővárosától kezdve már India világa a jellemző, és Tibet semmiben nincs többé jelen. Az embertípusok, az öltözet, a szokások, az ott beszélt nyelvek szöges ellentétben állnak vele. Igaz, Lhaszából visszatérve, tanítómesterem már járt Nepálban 1811-ben, és megismerkedett a brahmanizmussal, meg az azt gyakorló emberekkel. Így nem teljesen volt számára idegen ez a környezet, de ahogy elárulta nekem visszatértekor, azért mégis igen nagy hatást gyakorolt rá.
Rampurban jelentkezett a radzsánál, aki nagyon szívélyesen fogadta, mert tudta róla, hogy jóba van az angolokkal, és a ladaki kormányban is betölt valami funkciót. Mesélt neki európai tanítványáról, és meglepetve értesültem róla, hogy a radzsa igen jól ismeri a történetemet, amit nyilván Kennedytől vagy Gerardtól hallott, de inkább az utóbbitól, mert ez gyakran fordul meg Rampurban.
Tanítómesterem innét ment Kotgarh-on ás Szabathuba, ahol Kennedy és Gerard meleg fogadtatásban részesítették. Megmutatták neki a helyet, sőt azt javasolták, hogy látogasson el Szimlába is, de erre már nem volt hajlandó, jobbnak tartotta, ha lemegy a völgybe, semminthogy felmásszon a Himaláján. Azt hallottam, hogy sokat beszéltek neki rólam, és kissé különc természetemről, de mindig a legnagyobb barátsággal. Elmagyarázták a lámának, hogy a tiszteletreméltó Kelet-indiai Társaságnak mennyire fontos az én munkám, és milyen hasznos lesz számukra az a szótár, amelyen dolgozunk. Politikáról is szó esett, pontosabban Ladák viszonyáról hűbér-urával, a lahori maharadzsával, Randzsit Singh-gel, arról az adóról, amit kicsi és gyönge hűbéresének fizetni kell neki, és a ladaki kormány hő óhajáról, hogy megszabaduljon nem csupán nyomasztó, de mindig fenyegető gyámságától. Szangje Puncog szerette volna elérni, hogy álljanak ki ügye mellett a Főkormányzónál. Úgy tessék-lássék megígérték neki, hogy „tesznek valamit", de óvakodtak, hogy kötelezettséget vállaljanak, mert emlékeztek még, hogy milyen keményen rendre utasították William Moorcroftot, amiért rávette a ladaki kormányfőt, hogy írjon alá egy szövetségi szerződést, amire nem volt felhatalmazása. Biztosították az indiai angol hatóságok rokonszenvéről, és kifejezték kívánságukat, hogy őrködjenek a kis tibeti királyság függetlenségén, de én nem hiszem, hogy ezt őszintén mondták. Ami a rokonszenvüket illeti, a kalkuttai kormány inkább a legteljesebb közömbösségről tesz tanúságot, arról pedig, hogy úgy a szívükön viselik Ladák függetlenségét, az a véleményem, hogyha megtámadnák, a kisujjukat se mozdítanák, ha úgy ítélik, hogy semmi értelme nem lenne belemenni egy ilyen játékba. Lord Amherst szemében ez a néhány holdnyi hóval, homokkal és sziklával borított föld egy szót sem érdemel. Szegény Szangje Puncog! Lelkiismeretfurdalásom van, hogy nem mondom el neki, ami a szívem nyomja, de őszinteséggel itt nem mennék semmire. Csak bánatot okoznék vele. Ő nagyon hű barátja az angoloknak. Az, hogy Kennedy szavára nem hagy magamra, kétségbevonhatatlanul ezt bizonyítja. Abban viszont már egyáltalán nem vagyok biztos, hogy az angolok olyan féltőn vigyázzák Ladak sorsát, amihez nem fűződik semmi érdekük.
Szabathuból lámám leereszkedett kissé a síkság felé, de ott olyan égető a forróság már május elején is, hogy meggondolta magát és visszafordult. Mint jó tibeti, irtózik a lapálytól, és menekül onnét, ahol túl nagy a meleg. Persze hegyvidéken is előfordul, hogy felszökik a higany a hőmérőben, de aztán éjszaka mindig lehűl nagyon a levegő, s így nappalok és éjszakák éles ellentétet mutatnak, amit a tibetiek úgy tekintenek, mint egy jótéteményt, és nem mint valami szerencsétlenséget. Kotgarh felé vette hát az útját, ahonnét kis szakaszokban egész a Kulu Fejedelemségig, ez a kis himalájai országig jutott fel, ahol 1824 novemberében kellett találkoznunk, hogy megmeneküljünk a Zanszkárra jellemző sarkvidéki időjárástól, és ott töltsük a telet. Elmesélte nekem, hogy egy Giargi nevű falu mellett akadt össze egy utazóval, aki ezt a vidéket járta, mint annyi angol, amióta elvették, 1816-ban, India ezt a részét a nepáli gurkáktól. A bengáli hadsereg őrnagya volt, egy bizonyos Edward-Caulfield Archer. Mihelyt tudomást szerzett róla, hogy ebben a körzetben tartózkodik ő is, múlt május 11-ének egy estéjén, egy vasárnap felkereste. Archer, aki azelőtt Lord Comberme-re, az indiai angol hadsereg főparancsnokának a szárnysegéde volt, elmesélte neki, hogy ez már a második tanulmányútja ezen a környéken, az elsőre még 1827 decemberétől ez év áprilisáig került sor, és két másikat is szándékozik tenni, az egyiket szeptemberben, amikor egészen a Borendo hágóig szeretne eljutni. Van úgy, hogy Szabathuból indul el és Szimlába tér vissza, ahol mindannyiszor Kennedy kapitány vendége. Ugyancsak baráti viszonyt tart fenn James G. Gerard doktorral, aki egy ízben úgy gondolta, hogy elkíséri kutatóútjain, de szakmai elfoglaltsága miatt le kellett mondania erről. Mindenesetre egy sereg földrajzi vonatkozású információval látta el, melyeket „igen fontosnak" tartott, mesélte nekem Szangje Puncog. A két férfi rólam is beszélt, akit, azt hiszem, sokkal többen ismernek errefelé, semmint gondoltam. Archer már barátaitól hallotta, hogy tanulom a tibeti nyelvet. Egyébként lámám megmutatta neki azt az iratot, melyet nem kis erőfeszítéssel fogalmaztam meg, és ez szolgált ajánlólevélként elsősorban az indiai angol hatóságoknál. „Ott felvett" nevemet írtam alá, Szikander Rumi-t, melynek jelentése Európai Sándor, hiszen ezen a vidéken, ahol senki nem tud magyarul, ki se tudják ejteni a nevem, és csak néhány brit tisztnek árultam el, de még azok is franciául írják le, és legtöbbször betyárul eltorzítják. Itt én mindenkinek Szikander Rumi vagyok, ez érthető, és jobban megfelel a Keleten dívó szokásoknak, ahol az embereket inkább a keresztnevükön hívják, semmint a családnevükön, amelynek nem tulajdonítanak különösebb fontosságot.
Szangje Puncog elmesélte, hogy Archer őrnagy azt a kívánságát fejezte ki neki, hogy el szeretne látogatni Ladákba, mire azt felelte, hogy örömmel fogja viszontlátni ott. Mégis kétlem, hogy egyhamar sor kerül erre, mert a Főkormányzó szigorúan tiltja tisztjeinek, hogy odamenjenek, nehogy Randzsit Singh, a maharadzsa rosszallását váltsák ki vele. Érdekes, hogy az angolok, akik más alkalmakkor olyan harcos kiállásúak, meglepően bártortalanok Pendzsab királyával szemben. Azt gyanítom, hogy a himalájai lakosság rovására akarják fenntartani a jó viszonyt. Azt is elmesélte nekem a láma, hogy kifejezett kérésére Archer leadott néhány lövést legújabb típusú lőfegyverével, melynek hatásossága rémülettel töltötte el. Tény, hogy azokkal a tölcséres, köves és kanócos puskákkal szemben, melyekkel a ladaki katonák vannak felszerelve, ez a modern fegyver megsemmisítő fölényben van. De tudni kell, hogy a ladaki hadseregben ezek az öreg, kanócos puskák képviselik a modern harcászat legrettentőbb eszközét. A fegyelmezetlen hordák legtöbbje, melyek itt a királyi hadsereg megtisztelő címét viselik, csak íjakkal tud védekezni, amiből Szangje Puncog arra a következtetésre jut, hogy olyan puskákkal, amilyet Archer is hord a vállán, az angol hatalom legyőzhetetlen. És egyszeriben arról álmodozott, hogy ezzel a fegyverrel egy nap minden betolakodótól meg lehetne védeni az országát. Persze az kellene hozzá, hogy az indiai angolok is így akarják.
Május 26-án igen elégedetten tért haza hat kísérőjével, és meg volt róla győződve, hogy mindent megnézett, amit csak látni kell a föld másik részén, melyet nem tibetiek laknak. Az indiai angol hatalomnak ez a kápráztató bemutatkozása nem hagyta közömbösen. Erősebben érezte, mint valaha, hogy Ladáknak szövetségre kell lépnie az angolokkal, ha élni akarnak, és megszabadulni Pendzsab gyámkodásától. Küldött Lehbe futárral egy levelet a kormánynak, melyben alighanem beszámolt élményeiről, és megerősítette angolbarát politikájában. Ami engem illet, semmi okom a panaszkodásra, mert ez a szabathui utazás igen jól végződött, én láttam elsősorban az előnyét. Mihelyt visszatért, már kezdtük is a munkát, méghozzá olyan buzgalommal, amilyenről csak álmodni lehet.
Négy hónappal később, szeptember végén meglátogatott minket Gerard doktor. Kinawarba jött avval az ürüggyel, hogy a helyi lakosságot a himlő elleni oltáshoz szoktassa, de kihasználta az alkalmat, hogy felkeressen és hosszasan elbeszélgessünk. Ezeket a beszélgetéseket nagyon élveztem, Gerard egy rendkívül rokonszenves férfi, aki úgy érzem, örül, ha a szolgálatomra lehet. Ügyvédként tud fellépni mellettem honfitársaival szemben, akik közül, attól tartok, sokan fel sem tudják fogni, milyen fontos kutatásokat végzek, de még a saját érdeküket sem. Ez szent meggyőződése volt, amit nem győzött elégszer ismételni. Visszatértekor írni akart egy jelentést rólam Szabathuba, hogy felhívja rám a vezetők, és különösképp Delhiben a helytartó, William Fraser figyelmét szótárszerkesztői és nyelvtanírói munkásságom hasznára. Hát igen, nem lenne rossz, ha magasabb körökben is tudnák, hogy min dolgozom, és mennyi küzdelembe került már eddig is, hogy a tibeti nyelv terén végzett kutatásaimmal előbbre vigyem Keleten a tudományt.
Gerardnak mindent elmondhatok. Én, aki nem vagyok valami közlékeny, megkönnyebbülést érzek, mikor elmondom neki problémáimat. Felhagyhatok azzal az óvatos tartózkodással, ami jellemez. így minden habozás nélkül feltártam előtte, hogy elterveztem, Mongóliába megyek, népem forrásvidékére, ahol az ősmagyarok nomád életüket élhették valamikor. Neki megmondtam, hogy tibeti tanulmányaim, ha hasznára is vannak további kutatómunkámnak, csak egy kitérőt jelentnek az életemben, mert aminek nyomára akartam eredetileg jutni, az ma is éppolyan érvényes, mint amilyen az első nap volt, még akkor is, ha letértem a kitűzött útról, és hosszú időre megálltam itt. Azt hiszem, méltányolta, amit mondok anélkül, hogy pontosan megértette volna, mit várok ettől a Felső-Ázsia-i tartózkodástól. Ez már meghaladta értelmét. Minden jószándéka ellenére sem volt képes felfogni, hogy mi az ami hajt, ami vezérel. Ahhoz már nyilván magyarnak kell lenni, hogy megértse valaki és talán méginkább székelynek.
Két teljes napot töltöttünk együtt. Szeptember 28-án érkezett, de csak 30-a reggelén utazott el, egyébként azt ígérte, hogy visszajövet, előreláthatóan novemberben, megáll még újra nálam. Mégcsak nemrég ment el, és ha rögvest nekiálltam a naplóírásnak, ezt csak azért teszem, hogy egy új fejezetben számoljak be ennek a melegszívű, drága barátnak a látogatásáról remetei magányomban, itt a himalájai erdők alatt, aki egyengetni szeretné az utamat, és ezt olyan meghatóan ki is mutatja.

Kanam, 1828. november 8.

Gerard visszajött hozzám kinawari körútja végén, és folytattuk beszélgetéseinket, ahol szeptember 30-án abbahagytuk. Ott talált hosszú irhabőrköpenyembe burkolózva a kunyhómban, amint ott ültem lámámmal az asztalnál, és nagyban dolgoztunk. Büszkén mutattam neki a magam fabrikálta kandallót, amely alig bocsát ki valami kis füstöt, s így a tél sem tűnik olyan zordnak és ugyanakkor olyan hosszúnak. Beszélt Szangje Puncoggal is, akinek én tolmácsoltam, és kifejtette neki az oltások áldásos hatását. Tanítómesterem meg akarta mutatni, hogy milyen felvilágosult szellem, és beoltatta magát, mondván, hogy nemcsak nem fél tőle, de bízik is a hatásában. Gerard a karjába adta az injekciót, és biztosította róla, hogy hála ennek a jelentéktelen kis szúrásnak, soha nem fog himlőt kapni. Külön kérte rá, hogy csináljon neki propagandát a kanamiak közt, aztán a ladaki lakosság körében is, ha majd visszatér oda. Szangje Puncog, aki orvos is egyben, meg tudja érteni egy ilyen megelőző gyógykezelés jelentőségét, de vajon hogy fogadják majd tanulatlan, babonás honfitársai, kiknek szemében sokkal többet érnek a varázsigék, és a hozzájuk tartozó mágikus szertartás, a legjobb gyógyászati termékeknél is. Sok időnek kell még eltelnie, míg a tibetiek olyan csodálatos gyógyszert látnak majd az oltásban, mint amilyen a valóságban is.
Mivel az orvostudományról folyt a beszélgetés, megvallottam látogatómnak, hogy volt úgy, megbetegedtem, és nem állt rendelkezésemre más gyógyszer, mint az alkohol, hát avval kezeltem magam. Én, aki soha életemben egy pohár bort sem ittam, mikor egy nap szédülés fogott el és nagy láz tört ki rajtam, felkaptam azzal a hitvány törköllyel teli kis flaskát, amit az itt termelt szöllőből készítenek, és egy teli pohárral felhajtottam belőle. Úgy éreztem, mintha főbekólintottak volna. De amikor magamhoz tértem, már sokkal jobban voltam. Nem merném állítani, hogy ez a drasztikus gyógymód hozott helyre, de nekem mégis ilyen érzésem van. Mindenesetre megfogadtam Gerardnak, hogy nem követem el mégegyszer ezt a könnyelműséget, ha úgy hozná, hogy megbetegszem, félnék, hogy a helybeliek még iszákosnak tartanának. Sokat adok rá, hogy a jövőben is egy józan életű, világosfejű ember hírében álljak, aki nem vét a közerkölcs ellen.
Gerard helyeselte elhatározásomat, noha, mint igazi skót, maga sem veti meg a whiskit, és ha alkalom nyílik rá, nem habozik, hogy felhajtson egy pohárral. Ezzel kapcsolatban mesélte, hogy mikor Kennedynél vendégek ülik körül az asztalt, csak a legjobb fajta burgundi meg portói borokat isszák, és az étkezés végén csakúgy durrognak a pezsgősdugók.
Ezt én is tudtam, és mikor Szabathuban voltam, mindig elutasítottam udvariasan, de határozottan, hogy a kapitánynál vacsorázzak. Én nem szeretek visszaélni sem étellel, sem valamilyen alkoholos itallal, ettől én rosszul leszek. Irtózom a túlzásoktól, és ha elém raknak efféle „ínycsiklandó dolgokat", hát egyenesen belebetegszem.
Arra kért, hogy legalább kóstoljam meg a birkahúst, melyet tucatjával látott lenyúzva a monostor éléstárában, és külön megjegyezte, hogy a hús igen egészséges táplálék egy ilyen hideg éghajlatú helyen, mint Kinawar. De csalódást okoztam a válaszommal, mondván, hogy soha nem ettem, azon egyszerű oknál fogva, mivel Zanszkárban, mely egy rendkívül szegény vidék, nem tálaltak fel nekem birkát, de nem éreztem magam rosszabbul. Igaz, mi sem lett volna könnyebb, mint kiszolgálni magam minden fizetség nélkül, és lekanyarítani egy kedvemre való részt. A barátok semmi kivetni valót nem találnának benne, ők is akkor nyesnek le egy darabot, amikor kedvük tartja, mert ebből a húsból annyit fogyaszt mindenki a monostorban, amennyit épp akar. De nekem eszembe sem jut. Beérem a vajas teával és a campával, mint ahogy tanítómesteremnek sincs másra igénye.
„Mindenesetre remélem, kérdezte tőlem Gerard, hogy gyümölcsöt azt eszik, az itt igazán bőven terem." Azt sem! feleltem. Zanszkárban nem volt gyümölcs, hiszen fa sem nőtt. Leszoktam már róla, és annyira nem hiányzik, hogy nem is akarok újra rászokni. Még aszalt barack se kellett, pedig az egy sajátos eledele ennek a vidéknek, és amint mondják, csodálatosan finom az íze. Az ínyencség a hét főbűn egyike, amely ismeretlen a számomra, és nem azért, mert nem akarok tudni róla, hanem mert engem nem csábít. Egész életemben nélkülöznöm kellett, úgyhogy a nélkülözés már elmaradhatatlan társam, és így van jól.
Az evés-ivás témájáról, amely nálam ötödrangú kérdés, a szanszkrit nyelvre tereltük a szót. Már említettem egyszer naplómban, hogy milyen hasznos a szanszkrit nyelv annak, aki a tibeti buddhista civilizáció tanulmányozásába kezd. Noha Gerard nem ismeri ezt a nyelvet, meg akartam ismertetni vele erre vonatkozó gondolataimat. Csakugyan arra gondolok, hogy fel kéne kérni egy angol tisztet vagy egy tudóst, aki jól bírja már Indiának ezt a szent nyelvét, hogy kezdje el a tibeti tanulását is, mert ez a két idióma, bármennyire különböznek, valamiképp érthetőbbé válik annak a számára, aki a Mahayana buddhizmus tanulmányozására adja fejét. Ezt tapasztalom csaknem minden nap. A szanszkrit nyelv jó ismerete nélkül nem lehet tibeti tudományról beszélni. Akik a nyomomban lépnek, azok könnyebben tanulják már meg a tibeti nyelvet, mert rendelkezésükre állnak majd a műveim, és segítik őket ebben. Igen meglepő volna, ha az Indiában élő és dolgozó sok európai közt nem akadna egy jószándékú ember, aki a nyomomba szegődik, és magasra emeli a fáklyát, ha majd én leteszem. Vannak misszionáriusok, akik nem egyszerűen a kurrens nyelv megtanulására törekednek, de a különféle tájszólást, a helyi nyelvjárásokat is el szeretnék sajátítani, mert azt remélik, hogy így inkább a közelébe kerülhetnek azoknak a népcsoportoknak, melyeket a keresztény hitre akarnak áttéríteni. A szerampuri misszionáriusok, akik nemrég úgy rám ijesztettek azzal az elfuserált tibeti szótárral, híresek róla, hogy milyen sok idiómát megtanultak, csak ezért, hogy minél több odavalósinak adhassák kezébe a Bibliát. Hinni szeretném, hogy közelesen akad köztük valaki, aki úgy dönt, hogy csatlakozik hozzám, és részesülni akar Szangje Puncog tanításában, amíg csak itt tartózkodik. Én mindenesetre el akartam ezt mondani Gerardnak s megkérni, hogy tolmácsolja szavaimat honfitársainak, főként azoknak, akik tudnak már szanszkritul. Aki rászánja magát, nem fogja megbánni az erőfeszítést, amit ez valóban megkövetel. Igaz, hamar elfoglalhatja majd a helyemet kutatásaim befejeztével, mert nem szándékozom Indiában maradni. Gerardnak tetszett ez az elgondolás, és biztosított róla, hogy hazatérve megtesz mindent az ügy érdekében, sőt lehet, hogy Wilsonhoz fordul, aki maga is szanszkritista, és nyilván módja van egyik vagy másik tanítványát arra buzdítani, hogy váltson fel engem.
Gerard doktor elindult november 7-én, amikor az idő is elromlott. Fekete felhők úsztak át az égen, és vastag hóréteg borította el egész Kinawart. Azt javasoltam neki, hogy várjon néhány napot, míg kiderül újra, de azt vetette ellene, hogy már két hónapja eljött Szabathuból. Bármilyen edzettek is Kennedy gurka ezredének katonái, a téli évszak kezdetén feltétlenül ott kell mellettük lennie. Lekísértem hát a falu végéig. Ott állt a csomagjait vivő embereiből és lovászaiból álló kis csapat élén, és örömmel mutatta nekem az útközben összegyűjtött ásványmintákkal megrakott ládákat. Igaz persze, hogy ezt az érdekes orvost sokkal jobban érdekli a régészet, mint az orvostudomány. „Annyi még a teendő ezen a téren!" jegyezte meg, mintha elnézést akart volna kérni, hogy ennyire a kövek bolondja. Kedvem lett volna azt válaszolni, „Gondolja, hogy az orvostudományban nincs mit felfedezni már?", de visszafogtam magamat, mert már régen észrevettem, hogy az a foglalkozás, amit űz ott a bengáli helyőrségi állomáson, csak a legszükségesebb mértékben köti le figyelmét.
Láttam, amint távolodik, majd a kövér hópelyhek sűrű fátylában nagy gyorsasággal eltűnik ez a kistermetű férfi, aki még nálam is kisebb, és olyan törékenynek látszik, annyira nem katonásnak, de aki a Himalájának ezen a vidékén minden kétséget kizáróan már rangos nevet szerzett magának, mint régész. A lapokban közreadott cikkei, melyeket alkalmam volt elolvasni, döntő fontosságúak Nyugat-Himalája földrajza szempontjából. Számomra persze egy páratlanul értékes, odaadó barát, aki magáévá tette az ügyemet, és mindig kész volt, hogy valami szolgálatot tegyen, s talán az egyetlen ebben a végtelen térségben, aki minden fenntartás nélkül segített szent célom elérésében, aminek százszor is tanújelét adta már.

(Folytatjuk)

2017. október 11., szerda

BERNARD LE CALLOC'H: Kőrösi Csoma Sándor útinaplója (11)

Szabatu, 1827. január 17.

Lőrösi Emlékpark a Mátrában, Tar község szomszédságában
Első, amit megtudtam ideérkezve, az volt, hogy William Moorcroft és expedíciójának nagy része elhalálozott. Egy kalandokban bővelkedő utazással átszelték Afganisztánt, és eljutottak Buharába, ahol Haidar emir meleg fogadtatásban részesítette őket. De visszaúton Indiába tragikus esemény jött közbe hirtelen. Miután elindult egyedül Andhojba, a buharai kánságba, mely már az afgán terület határán van, erős rosszullét fogta el Moorcroftot, és mérgezést lehetett gyanítani, melynek következtében 1825. augusztus 27-én nagy fájdalmak közt kilehelte a lelkét, amikor én Tethában vártam Szangje Puncogra. Két nappal később William Guthrie, az orvos követte, harminchét évesen. George Trebecknek, aki maga is megbetegedett, még sikerült elvonszolnia magát Mázaiig, ahol valószínűleg december 7-én el is hunyt. Huszonhét évet élt. Mir Izzet Ullahot Kabulban érte utol a vég egy hónapra rá, a pontos dátumát nem tudták megmondani. Az egész expedícióból Ghulam Haider Hán tudott ezer nehézség árán elvergődni Indiába, ahová magával hozta a felfedezők jegyzetanyagát és különféle tárgyait. Mélyen lesújt ez a hír. Moorcroft, hogy úgy mondjam, a keresztapám volt. Valóban nagylelkű és eredményes segítséget nyújtott nekem, és nem habozott saját erszényébe nyúlni, hogy elkezdhessem tibeti tanulmányaimat, meg se várva a főhatóság döntését. Neki köszönhetem, hogy a kasmiri úton nem haltam éhen, s ő keltette fel érdeklődésemet a tibeti tudomány iránt. Olyan szerepet játszott az életemben, melyet talán nem is gyanított, annyira természetesnek találta, hogy védőszárnyai alá vegyen, és hogy társának tudjon. Mélyen érző ember volt, akinek bátor lelke és magabiztossága egy országépítő acélos természetére vallott. Az én szememben azoknak az angoloknak volt hű megtestesítője, akik kicsiny szigetüket hatalmas gyarmatbirodalommá növelték, és minden földrészen otthon voltak. Azt hiszem, Moorcroft örökre beírta nevét az aranykönyvbe, ahol Anglia története minden nap egy újabb kis részlettel bővül.
Már nem szóltam volna, hacsak ez a rossz hír jut a fülembe. De ez az év itt Szabatuban valóban elpocséklódott. Múlt hónap vagyis ideérkezésem óta igyekszem jó arcot vágni hozzá, és mindent elkövetek, hogy közömbösnek látsszak mindazzal szemben, ami történik velem, de azt hiszem, nagyon rosszul sikerül. Kennedy kapitány, Nicolson hadnagy, a szárnysegédje, valamint Gerard doktor is olyan melegen fogadtak, ahogy csak egy barátot lehet, és mondhatom, nagyon jólesett. Sajnos, ez a kissé már erőltetett szívélyesség mögött először is az húzódott, hogy eltakarják előttem a nem éppen csábító valóságot. De végül is le kellett leplezniük magukat, közölniük kellett velem, hogy az indiai angol hatóságok nem tartják többé szükségesnek, hogy anyagi támogatásban részesítsenek, mivel a Szerampurban készített szótár teljes mértékben megfelel nekik. Csakugyan, mire lenne jó két tibeti szótár, mikor az egyik is bőven megteszi? Mindegyikük sajnálatát fejezi ki, de senki nem tehet semmit a Fő-kormányzó döntése ellen. Benne vagyok a pácban. Tény, hogy egy egész kis könyvtárat hoztam magammal Phuktalból, lesznek is irigyeim miatta, és esetleg eladhatom jó pénzért egy gyűjtőnek, aki keleti kéziratokra vadászik, de ezzel a pénzzel nem megyek messzire a legjobb esetben se, főként nem Mongóliáig, ami változatlanul a célom. Igaz, nem költöttem el az egész pénzt, amit az angoloktól kaptam és mert nem tudtam teljesíteni, amiért fizettek, kutya kötelességemnek érzem, hogy visszafizessem nekik a megmaradt százötven rúpiát. Ebben nem alkuszom. A becsületem múlik rajta!
Wilson kérésére Kennedy megmutatott nekem kilenc találomra kiválasztott szót abból a szerampuri szótárból. Meglepett ez a választás, mégha tiszta véletlen is volt, mivel öt tévedést fedeztem fel köztük. Öt a kilencből, ez valóban sok már kicsit. Nem merem azt hinni, hogy ez az arány vonatkozik az egészre. Ez egy totál elhibázott munkát feltételezne, vagyis amely teljesen használhatatlan. Hogy tudtak a szerzők egy ilyen összehányt munkát kiadni a kezükből? Megvallom, nemigen értem. A végére akarok járni, látnom kell ezt a szótárt, amely annyi nyugtalanságot okoz.
Felkerestem ez ügyben Kennedyt. Persze semmit nem konyít a tibeti nyelvhez, és őmaga még csak nem is látta azoknak a szerampuri baptistáknak a szótárát. De megnyugtat, mikor elmondja, hogy Lord Amherst egyik legközelebbi munkatársa, egy bizonyos Andrew Stirling, hamarosan ellátogat ide nem messze, a szép fekvésű Szimlá-ra, ahol az ő villája is van. Szimla csak valamilyen hagyományos nevet őrző hely, alig egy tanyányi, melynek néhány háza szétszórtan bújik meg a hegyoldali erdőben, úgy ezer méterre Szabatu fölött, a környék minden ösvényétől félreeső zugban. De az éghajlat, ahogy hírlik, nagyon kellemes, noha a monszuneső patakokban ömlik a nyári hónapokban. Vendéglátóm nemrég építtetett ott egy nyaralót, ami nem kerül kevésbe, mert a szükséges anyagot úgy kell felhozatni, jelenleg nem vezet arra semmiféle út. El van bűvölve tőle, ahogy mondja. Oda hívja meg a barátait, és már nekem is ajánlotta, hogy menjek, nézzem meg. Természetesen sietett tájékoztatni felfedezéséről azokat a civil- és katonakollégákat, akik szenvednek a Gangesz és a ben-gáli síkság kánikulai melegétől. Megcsillogtatta előttük a lehetőségét, hogy ők is követhetik a példáját, amennyiben hajlandók megfizetni, amibe kerül. Ezen a festői tájon épp elég a hely hozzá, hogy a tiszteletreméltó Kelet-indiai Társaság minden magas funkcionáriusa kényelmesen ellakjon ott. A szóbeszéd hamar eljutott egész a Főkormányzóságig. Lord Amherst, akit ez a rettenetes kalkuttai éghajlat jóformán leterít, az elsők közt kapott a kedvező alkalmon, hogy helyrehozza egészségét a Himalája e felső régiójában, két időszak között, melyet a Gangesz deltájának idegesítő nedves melegében kell eltöltenie, amelyben tapad minden ruha az emberre. Ezért döntött úgy, hogy odaküldi magántitkárságának a vezetőjét, ezt a Mr. Stirlinget, akiről Kennedy beszélt nekem, hogy nézzen körül jobban ezen a helyen. Még az is lehet, hogy maga is odamegy, ha Stirling ezt tanácsolja. Persze Kennedy számára nagy megtiszteltetés lenne, ha otthonában fogadhatná Őexellenciáját, részemre pedig nem remélt szerencse, hogy bemutatnak neki. Ki tudja, nem sül-e ki valami jó ebből a szabályszerű ismerkedésből az én problémámra is? Nem tilos álmodozni.
Erre az egyszerre csábító és izgalmas lehetőségre várva, Kennedy kapitány, akit határozottan igaz barátomnak tekintek, küldött Wilsonnak egy levelet, melyben rólam beszél, és segíteni próbál. Velem is elolvastatta, mert biztos akart lenni, hogy minden szavát helyeslem. Csak örülhetek neki, hogy egy ilyen barátra tettem szert, aki nyilvánvaló, ki kíván húzni a csávából. Először is kihangsúlyozta tökéletes tibeti nyelvtudásomat, valamint, hogy a tibeti irodalom és civilizáció kiváló ismerője vagyok. Kitért rá, hogy nagyszámú olyan kézirat és falenyomat van tulajdonomban, melyekből valószínűleg egyetlen példány lelhető csak fel jelenleg egész Indiában, és ami az Ázsiai Társaság kötelességévé teszi, hogy felfigyeljen személyemre, figyelemmel kísérje munkásságomat. De külön említést tesz arról is, hogy mennyi tévedést fedeztem fel a Szerampurban kiadott szótár egy rövid kivonatában, melyet megküldött nekem, hogy ezzel is sugallja Wilsonnak és a kalkuttai hatóságoknak, hogy ne vonják meg tőlem a támogatást készülő szótáram befejeztéig. Szóval mindent elkövetett, hogy megértesse a legfelsőbb körökkel, milyen fontos érdek fűződik hozzá, hogy ne hagyjanak a pácban, mikor hamarosan siker koronázza már erőfeszítéseimet. Vajon meghallgatásra talál-e? Hiszek annyira az isteni gondviselésben, hogy még remélni tudjam.

Szabatu, 1827. január 18.

Mivel időközben megtudtam, hogy a posta, melynek ma kellett volna elmennie, holnap megy csak el, úgy határoztam az előbb, hogy írok Kennedynek, és közlöm vele, hol tartok a munkában, hogy csatolja ezt is a tegnapi leveléhez. így tudni fogja pontosan ez a Wilson, mit sikerült megvalósítanom mostanáig, és jobban megítélheti, milyen haszonnal járhat, ha segítenek még egy ideig.
Noha viszolygok tőle, hogy valami rosszat mondjak lámámról, de mégha rágalmazással vádolnak is meg, elengedhetetlennek érzem rámutatni, hogy ha késésben vagyok a szótár megszerkesztésével, ez csak annak tulajdonítható, hogy Szangje Puncog hónapokra magamra hagyott, noha megígérte, hogy visszajön hamar, meg annak is, hogy amikor Phuktalban együtt voltunk, minden ürügyet felhasznált, hogy lépten-nyomon faképnél hagyjon. Meg kell értenie Wilsonnak, aki maga is az indiai nyelvek kutatója, és egy szanszkrit szótár szerzője, hogy egy tibeti szótár szerkesztése minden segítség nélkül, valóságos kihívás. Képtelen vagyok elvégezni ezt a feladatot másképp, csak ha a láma hajlandó elmagyarázni, amit sokszor hosszan és számos körülírással tesz, az összes szó értelmét, amit csak összegyűjtöttem. És már csaknem a húszezrediknél tartok! Még így is tudni kell, hogy egy-egy kifejezésnek több értelme is lehet, attól függően, hogy hol állnak a mondatban, vagyis milyen szövegkörnyezetben. Tudományos felkészültsége, és nagy intelligenciája ellenére tanítómesteremnek nem mindig sikerül elég világos magyarázatot adni, hogy meg tudjam találni anyanyelvemen az egyes szavak megfelelőjét. Aztán ha megtaláltam, még le kell fordítanom a magyar kifejezést latinra, sőt angolra, feltéve, hogy képes vagyok rá. Persze mindez időt és türelmet igényel, de elsősorban egy állandó, szoros együttműködést. Azokon a napokon és hetekben, amikor Szangje Puncog valamilyen okból távol van, semmittevésre vagyok kárhoztatva, és minden haszon nélkül ütöm el a drága időt. Kijelenthetem őszintén, hogy phuktali tartózkodásom nem volt egyéb, mint a nekem juttatott pénz és időm teljes elpocsékolása.
Szerencsére, a klasszikus tibeti nyelv nyelvtanának a tanulmányozásában nagy segítségemre voltak azok a szakkönyvek, melyeket Zanglában és Phuktalban szereztem. Bátran állíthatom hát, hogy ismerem minden csínját-bínját ennek az idiomának és képesnek érzem magam, hogy jegyzeteim alapján összegyűjtsem őket egy oktatási céllal készülő műben. Mihelyt biztosítanak arról, hogy kiadásának semmi akadálya, már szállítom is a kéziratát.
Ami a szótárt illeti, az ahogy már említettem, talán huszonötezer szót is tartalmaz majd, mert a tibeti irodalmi nyelv nagyon gazdag, és tele van árnyalatokkal, melyek egyikét-másikát nem is tudja érzékelni egy európai. Amikor belekezdtem ebbe a munkába, nem képzeltem még, hogy ilyen terjedelmes lesz. Mivel a tibeti világ ismeretlen volt előttem, nem sejtettem, hogy a magas kultúrától és annak finomságaitól nyilvánvalóan távol élő himalájai nép, monostori elitjén át jut el az érzékeny látás legmagasabb fokára. Már az első időtől kezdve, amikor az volt a főgondom, hogy megfejtsem ennek a nyelvnek a titkait, igen meglepett a filozófiai, teológiai és metafizikai irodalom bősége, mely egész könyvtárakat tölt meg. Biztos persze, hogy csak kevesen tudják olvasni, megérteni ezeket, vagy még inkább hozzájuk fűzni valami megjegyzést, de mint mindenütt máshol a világon, csak az a néhány szerzetes és remete, aki teljesen átadja magát az elmélkedésnek, viszi előre egyidejűleg a gondolkodást és nyelvi kifejeződését. Egy szó, mint száz, a klasszikus tibeti nyelv egy meglepő elméleti kultúra hordozója, melynek finom észjárása, mélysége és kifejező ereje messze nincs összhangban ezekkel a nyomorúságban, szutyokban élő emberekkel, akikkel Ladak ösvényein találkozik az ember. Akkor bírtam igazán véleményt alkotni minderről, amikor el tudtam már olvasni a tanulmányokat, melyeket Szangje Puncog, majd Tsultrim Gjaco és Kundga Csöleg írt külön az én részemre bizonyos filozófiai kérdésekről. Noha igyekeztek, hogy feltett kérdéseimre válaszolva egyszerűen fejezzék ki magukat, ezek a tiszteletreméltó teológusok, ki-ki a maga módján, azért bizonyságot tesznek képességükről, ahogy a legnehezebb elvont fogalmakat kezelik, és ahogy gazdag nyelvükkel bánni tudnak. Én, aki protestáns hittudományi tanulmányaimat majdnem a doktorátusig folytattam, és aki ily módon összehasonlítást tudok tenni a honi és a tibeti gondolkodók között, csak csodálni tudom ezeknek a tudós lámáknak a mesteri technikáját. Ez már a magas művészet.
Betörésem a buddhista vallásfilozófusok nyakatekert nyelvezetébe arra a megállapításra vitt, hogy a tibeti nyelv szavai többnyire a pali vagy a szanszkrit kifejezések átvételéből származnak. Ez az átvétel általában igen ügyes technikával megy végbe, mert nem annyira az eredeti szó lefordítása teljesen a célja, mint inkább a buddhista irodalom sajátos szövegkörnyezetében adni vissza az értelmét. De mivel olyan szavakról van szó, melyek a legárnyalatosabb, a legelvontabb fogalmakat fejezik ki, csak nagyon nehezen érti meg az ember, ha nem konyít valamicskét a szanszkrithoz, így kénytelen-kelletlen bele kellett kóstolnom ebbe a nyelvbe is, nem annyira a nyelvtanába, mint inkább az alaktanba, hogy megbarátkozzak a buddhista szentírást tartalmazó tankönyvekben meglehetősen sűrűn előforduló szavakkal. Ez annál is szükségesebb volt a számomra, mert a tibeti filozofikus gondolkodás bőven merít a tantrizmusból, a hinduista vallás rendkívül bonyolult elmélkedéseiből, amely hatással volt a kései hinduizmusra. Pillanatnyilag egy kevéske tudással is beérem, és nem állíthatnám, hogy tanulom ezt a nyelvet. De változatlanul áll azért, hogy később még ki kell majd szélesítenem, el kell mélyítenem elemi ismereteimet, ha csakugyan végére akarok járni kutatómunkámnak. Tulajdonképp maga Szangje Puncog sem ismeri a szanszkritot. Ő se tudna írni az indiai panditok tudós nyelvjárásában, de ismeri viszont a buddhista doktrína sajátos kifejezéseit. Sajnos, amikor magyarázza a nekik megfelelő tibeti szavakat, nem jutok vele előbbre, ha nincs némi gyakorlatom benne. Szóval egyre inkább az az érzésem, hogy a szanszkrit tanulása elkerülhetetlenül szükséges. Ezzel töltöm majd ki a szabad időmet, amit tanítómesterem, úgy látszik, mindenképp biztosítani akar nekem, noha én egyáltalán nem vágyok rá.

Szabatu, 1827. május 10.

Most is telnek egymásután a hónapok, és még mindig nem tudom, mi lesz velem. Olyan gyötrelem emészt, hogy már a kétségbeeséssel határos. Ha nem érem el, hogy folyósítsák továbbra is a havidíjamat, ha a láma megvonja tőlem a segítségét, vagy ha nem találok helyette egy másikat, aki pótolni tudja, minden összeomlik. Képtelen vagyok haladni a munkámban, és amit irtózatos erőfeszítések árán magam mögött tudok már, nem szolgál semmire. Nemcsak hogy nem készülök el azokkal a művekkel, melyekre megbízást kaptam, de olyan helyzet áll elő, hogy folytatni se tudom majd az utam Felső-Ázsiába, népem bölcsőhelye felé. így megeshet egyik pillanatról a másikra, hogy zsákutcában találom magam, mint egy csapdába esett állat. Még annyi pénzem se marad, hogy visszatérjek Európába, feltéve, hogy ilyen kívánalmam támad. Átkozom azt a fabatkát sem érő tibeti szógyűjteményt, melyet tudtom nélkül adtak ki a szerampuri baptisták, és amelynek a megjelenése kérdésessé teszi sietősen kigondolt szép terveimet. Megvallom, sokért nem adnám, ha kézbevehetném, mérlegelhetném, felbecsülhetném ezt a munkát, mintahogy megnézi magának az ember az ellenfelét, mielőtt megtámadja. Azt a néhány szót, melyet elküldték nekem, hogy véleményt mondjak róluk, igencsak közepesnek találtam, de elképzelhetetlennek tartom, hogy az egész munka olyan legyen, amilyent ez a minta mutat. Az egészet kéne látnom, hogy összehasonlítsam megoldásait az enyéimmel. Sajnos, nem sietnek elküldeni egy példányt, mintha ürügyül akarnák felhasználni ellenem. Óh, de keserves ilyen hosszú ideig bizonytalanságban!
Valahogy mégis visszaköltözött belém a remény, amikor múlt április elsején találkoztam Lord Amherst-tel. Két nappal korábban Kennedy már jelezte a Főkormányzó érkezését Szimlába, és megparancsolta, hogy készüljek, mert felmegyünk hozzá másnap kora reggel. Mosollyal a száján, kicsit úgy felülről, azt mondta, hogy legyek meggyőződve, nem akármilyen szerencsém van. Elintézi, hogy bemutatkozhassak annak a férfinek, akitől végül is minden függ. Ragyogóan szép, himalájai cédruserdőkön át másztunk fel a hatalmas fák közt, melyeket itt déodárnak hívnak, jóformán ember nem látta utakon, egy gyermekkorom tündérmeséire emlékeztető, gigantikus, elbűvölő környezetben. Szimlában aztán megértettem, hogy mi vonzotta ide Kennedyt, erre a kivételesen szép tájra, és hogy miért szeretett úgy bele több kollégája is, hogy villákat építtessenek maguknak ők is tenger pénzért, miközben jól tudták, hogy mindössze néhány hétig lakhatnak itt egy évben. De főként a legnagyobb kánikulában is kellemesen hűvös időjárás az, mely vitathatatlanul paradicsommá változtatja ezt a vidéket az angolok szemében, akik az indiai síkságok párás melegében kénytelenek szenvedni. így azon sem lepődök meg már, hogy miért hagyta ott a Főkormányzó minden habozás nélkül kalkuttai meg barrakpuri palotáit, és szelt át egy fél kontinenset, hogy helyben élvezze a brit szigetek időjárásával csaknem azonos éghajlatot, és gyönyörködjön a felhős égboltban, az esőmosta tájban, ahol egyszeriben úgy érezheti magát, mintha otthon lenne. Azt hallottam, hogy Stirling elragadtatott képet festett neki róla, és arra ösztönözte, hogy személyesen győződjék meg, milyen hasznos volna, ha valami magaslati gyógyhelyfélét létesítenének itt. Mihelyt odaérkezett, Lord Amherst, aki nagyon rosszul viselte a nyomasztó kalkuttai hőséget, máris osztozott magántitkára lelkesedésében. Együtt járták a hegyoldalt, ahová egy-kettőre házakat lehetne építeni, és azt hiszem, nekem se ártott, hogy Okegyelmessége így felbuzdult arra a gondolatra, hogy a fennhatósága alá tartozó területnek ezen a pontján keres majd felüdülést, amilyen gyakran csak tud. Találkoztam is vele egy délelőtt, pontosabban április elsején, azután, hogy egy rövid megbeszélése volt Kennedyvel. Bevezettek villájának egy termébe, amely pillanatnyilag a kormányzói rezidencia is, és Kennedy úgy mutatott be a vendéglátójának, „mint az egyetlen embert a világból, aki beszéli a tibeti nyelvet." Lord Amherst feltett nekem néhány kérdést, melyekre igyekeztem rossz angolságommal röviden válaszolni, aztán mert látta Kennedy a zavaromat, ő vette át nagy okosan a szót, dicsérte, hogy milyen komoly munkát végzek, és biztosan állította, hogy a szótár, amelyen dolgozom, nélkülözhetetlen Indiának, egyszóval pótolhatatlan, amivel diplomatikusan azt fejezte ki, hogy a Szerampurban kiadott szótárt úgy kell tekinteni, mintha nem is létezne. Meglepődtem, hogy milyen jártas a Kormányzó a kérdésben, amely meglehetősen másodlagos a ráháruló politikai és katonai feladatok mellett. De valamivel később megtudtam, hogy Kennedy volt az, aki megegyezett titokban Stirlinggel, és tájékoztatta őt. Lord Amherst nem hozott nyomban döntést az ügyemben, legalábbis én így tudom. De mindenesetre remélem, hogy nem feledkezik meg rólam, amiben Kennedyre számítok, hogy felfrissítse az emlékezetét.
Másnap lementem Szabathuba, és hosszan töprengtem rajta, hogy tudnék kikeveredni ebből a zsákutcából, ahová az események folytán sodródtam, és arra a következtetésre jutottam, hogy teljes mértékben a Kormányzó kezében a sorsom. Amíg nem születik meg a döntése, addig semmi értelmeset nem tehetek. Bele kell nyugodnom a további várakozásba, de legalább azzal a meggyőződéssel, hogyha Lord Amherst kimond egyszer valamit, azon a Jóisten se változtathat, akármit is dönt.
Az órák, a napok újra egyhangúan telnek. Tétlenül ülök, mozdulatlanságra kárhoztatva várom, hogy mit határoz a sors. Mikor abbahagyom a hiábavaló háborgást az idő múlása miatt, mely úgy folyik el könyörtelenül, mint az ember ujjai közt a homok, megesik, hogy elfog hirtelen a nosztalgia, és visszagondolok a szülőföldemre. Magam előtt látom újra Erdély szelíd és visszafogottabb tájait, hegyeinek és völgyeinek harmonikus hajlatát, a városokat és falvakat, a föléjük nyúló hegyes templomtornyokat, az út mentén vonuló vaskos, törpe házakat. Megelevenedik Székelyföld, kis hazám a Kárpátok csücskében, és főként a falum, Kőrös, melynek a nevét viselem. Háromszék vármegye déli részén az utolsó a hegyek sorfala előtt, és ez már a határ. Igen, ez egy sajátosan székely falu, benne csupa faház, tágas tornáccal, elől magas, faragott kapuval. Alig háromszáz lelket számláló lakossága egytől egyig a magyar nyelvet beszéli, és protestáns vallású. Viszontlátom apámat, aki szántóvető és egyben katona, mint minden férfiember ezen a vidéken, a községi tanács tagja és altiszt a határőrségnél. Afféle helyi nagyság, aki büszke ezekre a felelősséggel járó posztokra, melyeket rendületlenül ellát. Hányszor láttam, amint magára ölti az uniformisát, és indul, puskával a vállán, őrségbe a Kárpátokba, hogy egy hágóról lessen a román vidékre, a török birodalomra. Látom újra anyámat, amint végzi a házimunkát vagy dolgozik a földeken, miközben beszél a kicsinyeihez. Látom vasárnap legszebb öltözetében, ahogy megy a falusi templomba, az istentiszteletre, és énekli fejhangon a zsoltárokat, melyekre a pap szólítja. Soha nem megy ki az emlékezetemből karcsú termete, amilyennek utoljára is láttam, mikor odahagytam Kőröst, hogy aztán ne térjek többé vissza. Hiába tudom, hogy éppúgy mint apám, esztendők óta nincs már az élők sorában, nekem úgy tűnik, mintha most is ott ülnének azon a minden székely porta előtt álló hosszú falócán, és még mindig várnának. De felbukkan hőn szeretett tanítóm, Dulló Zsigmond is, aki felfedezte bennem a tudásvágyat, látta bennem a kitartást, és egy nap azzal állt elő, hogy latinra szeretne tanítani, pedig akkorácska voltam csak, mikor a többi gyerek még olvasni se igen tud folyékonyán. Elsősorban neki köszönhetem, ha tökéletesen ismerem ezt a nyelvet, mely szinte a második anyanyelvem lett. Látom újra utódját, Nádasdi Mihályt, aki mesterien értett hozzá, hogy ne lankadjon lázas tanulásom, és aki oly nagy hévvel győzködte a szüléimet, hogy küldjenek kollégiumba, hogy végül is beadták a derekukat, és meghajoltak az érvei előtt. Igen, kétségtelenül az ő érdeme, hogy a nagyenyedi kollégiumba kerültem, ahonnét a székely kálvinista egyház legtöbb papja kikerül. Apám több évig habozott, hogy megváljon-e az ingyen munkaerőtől, aminek számítottam a szemében. Noha úgyamennyire tanult ember volt, nem értette, miért csábít engem úgy a latin, ez a holt nyelv, melyet főként a katolikus papoknak kell tudni, mert a protestáns szertartásokon nincs semmi szerepe. Dullónak és Nádasdinak mégis sikerült, hogy elismertesse, milyen dicsőséget jelentene az egész családnak, ha egy papi ember is közébük tartozna. Végül is belenyugodtak a szüleim, hogy elválunk egymástól, persze azzal a titkos reménységgel, hogy visszajövök majd a faluba és én vezetem a parókiát. 1799-ben, röviddel Szent Mihály napja előtt keltünk útra apámmal, hogy Brassón és Fogarason át Nagyenyedre menjünk, mely az erdélyi magyar kultúra erős bástyája attól kezdve, hogy idetelepítették a híres, protestáns kollégiumot, melyet Bethlen Gábor fejedelem alapított Gyulafehérváron. Ez volt első nagy utazásom, ez a több mint kétszáz kilométer, melyet gyalogosan tettünk meg, igaz, olykor egy kis lóhúzta- vagy ökrösszekéren, ha épp egy olyan paraszttal találkoztunk, aki hagyta, hogy felkapaszkodjunk rá. És egyszeriben felfedeztem a tízéves gyerek szemével az Erdélyi Fejedelemséget, melynek én is egy lakója vagyok, és amelyből mostanáig csak az én kis falumat láttam.
Nagyenyed nem akármilyen hatást gyakorolt rám. Négyezer lakosával egy hatalmas városnak tűnt nekem, de amin legjobban megakadt a szemem, ez a sokszínű lakosság volt. Míg Kőrösön csak székelyek élnek, akik mindnyájan magyar ajkúak, addig itt románok, németek, zsidók, örmények és cigányok is. Amikor először mentem ki a pénteki piacra, egy nagy térre, az öltözetek, a beszéd, a szokások és a különféle embertípusok színes egyvelege ráébresztettek a valóságra, amiről eddig gyakorlatilag mit sem tudtam, vagyis hogy Erdélyt különböző fajú, és nem egyszerűen különféle, de ellentétes meggyőződésű emberek népesítik be, akik úgy mennek el egymás mellett, mintha ott se lenne a másik, és úgy élnek egymás mellett, mintha nem is ugyanabba a közösségbe tartoznának, mivel mindegyik csoport idegennek érzi magát a mellette élővel. Ezekhez a származási különbségekhez járulnak még a vallási különbségek, melyek valami fatális erővel áthághatatlan gátakat emelnek köztük. A románok ortodoxok, a németek evangélikusok, a magyarok katolikusok, kálvinisták vagy unitáriusok voltak, a zsidók meg persze izraeliták. Ki-ki a maga nyelvén beszélt, és a maga felekezetének a templomába járt, mit sem törődve, hogy melyik nyelvet beszéli, melyik egyházhoz tartozik a szomszédja, hacsaknem azért, hogy hangot adjon megvetésének. így megdöbbenésemre, 1799 őszén úgy tűnt nekem hazám, mint valami kis Bábel tornya. Ekkor határoztam el, hogy megtanulok románul, minthogy a német amúgyis a kötelező anyag része volt II. József uralkodása óta, aki az „elnémetesítő" nevet kapta emiatt. Jó latin tudásom, amellett, hogy kellemesen meglepte a tanáraimat, azzal az előnnyel járt, hogy jócskán megkönnyítette annak a nyelvnek a tanulását, mely olyan benyomást keltett, mint amelynek a számos, idegenből átvett jövevény szó és szerkezeti elem miatt felbomlott az egysége, és bizonyos fokig elfajult. Hamarosan már elég jól beszéltem, és kerestem az alkalmat, hogy valahányszor kimentem a városba, vagy elmentem vidékre, minél többet gyakoroljam. A kollégiumban, ezzel szemben, csak magyarok és többnyire székelyek tanultak, lévén ez egy kálvinista intézmény. Románul senki nem beszélt, az egyetlen idegen nyelv, amelyet valamicskét még hallani lehetett, ez a német volt.
Mihelyt lezajlott az ünnepélyes bemutatkozás a kollégium igazgatójánál, apám hazaindult, de még egy vasat se hagyott nálam, csupán megígérte, hogy küld időnként egy kis kalácsot, ami majd változatosabbá teszi a mindennapi kosztomat. Sok szerencsét kívánt, ez volt minden, és Isten áldását kérte rám. Néztem kicsit utána, amint katonás léptekkel távolodik az úton. Soha többé nem láttam viszont. Ami az ígért kalácsot illeti, meg is kaptam kétszer egy évben, de mivel pénzem nem volt, áruba bocsátottam kis szeletenként azok a társaim közt, akiket csábított az ínyencség. Egyébként a kollégiumi díjat csak úgy tudtam kifizetni, hogy részt vettem a házi munkákban. Söpörtem az udvart, lemostam az ablakokat, felraktam a tűzifát és én gyújtottam be, a szemétlerakóba vittem a hulladékot, de mindez nem akadályozott meg a tanulásban, a feladatok megírásában, meg hogy elég jó tanuló váljék belőlem. Igaz, feláldoztam a szabad időmet, de soha nem vonzott a játék, amit afféle elvesztegetett időnek tartottam, úgyhogy a hiánya, ami olyan leverősen hat másokra, engem közönyösen hagyott. Aztán idővel feljebb léptem a ranglétrán. A raktárból, a szerszámos kamrából a könyvtárba kerültem, és meg kell mondanom, ez sokkal inkább az ínyemre volt. Nem azért, mert ez nem igényelt olyan fizikai erőfeszítést, hanem mert lehetőség nyílt, hogy felfedezzem azt a temérdek kincset, melyet a kollégiumnak ez a részlege rejtett magában. Alighanem a rendezésre váró könyvhalmaz okozta izgalom közepén kezdtem érezni az elhivatottságot, és fogott el valami olthatatlan vágy, hogy felkerekedjek, és a távoli Ázsiában leljem meg a magyarok bölcsőhelyét. Hány órán át álmodoztam erről a nagy utazásról, melynek neki kell vágnom, ha egyszer célhoz akarok érni. Kínzó éhség kerített hatalmába, hogy minél több ismeret birtokába jussak. Minden könyvet el szerettem volna olvasni, ami csak a kezembe került, és csakugyan százával faltam őket, főként amelyek a Kelet elbűvölő világába vezettek. Történelmet, földrajzot, útleírásokat, beszámolókat, mindent-mindent el akartam raktározni a fejemben. Aludni sem engedtek már. Tanáraim, és az egész könyvtár hiába perlekedett velem miatta, osztálytársaim hiába nevettek ki érte, nem értve ezt a nagy fellángolást, én csak ezek a lenyűgöző olvasmányok közt éreztem jól magam, melyekben káprázatos erővel tárult elém az a távoli világ, ahová úgy éreztem, el kell feltételenül jutnom. Hány éves is voltam akkor? Talán tizennégy vagy tizenöt lehettem. Legfeljebb. Eljött a nagy fordulat ideje, a visszavonhatatlan elhatározás, hogy mihelyt módom lesz rá, útnak indulok, és minél gyorsabban.
De mégis vagy húsz év is beletelt, míg útra kelhettem. Az a végtelen szegénység, amelyben éltem, csak az egyik ok volt, a másik az, hogy engem azért küldtek Nagyenyedre, hogy idővel pap váljon belőlem, nem pedig világcsavargó. Nem az volt a gondja iskolámnak, hogy felfedezőket képezzen, hanem hogy kinevelje azokat, akik majd egyházunk papságát alkotják. Valóságos lelki dráma volt ez a számomra, melyet első ízben vallók meg itt, hisz ez a napló, legalábbis én azt hiszem, nem kap nyilvánosságot életemben. Szó se lehetett róla, hogy akár osztálytársaim, akár tanáraim előtt felfedjem titkomat. Meg kellett hát játszanom a jó tanulót, akinek minden álma, hogy magára öltse egyszer a papi palástot, tudva közben, hogy adott pillanatban nem élek vele, mert csak így őrizhetem meg a szabadságom. Ez a dráma még kiéleződött, amikor felmerült, hogy hittudományi tanulmányaim befejezésére egy külföldi egyetemre küldenek. Semmi hajlamot nem éreztem rá, hogy továbbra is késleltessem indulásomat, de azzal is tisztában voltam, hogy az a néhány év alatt, amit ott töltök egyetemi környezetben, jobban felkészülhetek a nagy utazásra. Ebben az időszakban az osztrák hivatalok, amelyektől mi is függtünk, mint az Erdélyi Fejedelem alattvalói, márpedig ez a Habsburg császár volt, nem szívesen adtak útlevelet a „disszidens" diákoknak, ahogy hívták azokat, akik külföldi egyetemeken kívántak tanulni. Gyanakodtak ránk, és nem is ok nélkül, hogy holmi felforgató eszmékkel „megfertőzve" térünk majd haza, ami legfőképp nincs ínyére Metternich kancellárnak. Minket diákokat kétszeresen gyanúsnak tartanak, akiknek nem sok kell hozzá, hogy fellázadjanak, és mint magyarokat, szenvedélyes nacionalistának, míg mint protestánsokat, vagyis rebelliseket, nyakas kálvinistáknak, akik nem hajlandók visszatérni „az ő római katolikus és apostoli anyaszentegyházuk" kebelébe. Hogy hivatalosan engedélyezzék a birodalom elhagyását, megfelelő ajánlásokkal kellett hát rendelkeznem, elsősorban az erdélyi kálvinista egyház főkonszisztóriumáéval. Nos, a konszisztórium nem egyezett bele egy diák külföldre küldésébe, csak miután fogadta őt a püspök, és esküt tett előtte, hogy hazatértekor a papi pályára lép. Át kellett hát esni ezeken a kínos dolgokon, különben irgalmatlanul visszautasították neki a nélkülözhetetlen császári és királyi útlevelet. Mit tehettem volna? Természetemnél fogva mindig ellene voltam a kompromisszumoknak, és még ennél is inkább a megalkuvásnak. Szívből utálom korlátozni szabad gondolkodásomat, titkolózni, hazudozni. Úgy érzem, önmagunkat alázzuk meg ezekkel, hogy folt esik a becsületünkön, amit aztán nem könnyű lemosni, sőt gyakran kitörölhetetlen nyomot hagy. Elképzelhető, hogy milyen nehéz pillanatokat éltem át. Lázadoztam ellene, hogy tudatosan be kell csapnom ezt a derék egyházi férfiút, azt az embert, aki maradéktalanul bízik bennem, amikor abban a hitben ringatom, hogy mihelyt befejezem tanulmányaimat, sietve elfoglalom helyem egy parókián, noha jóelőre tudom már, hogy nem lesz belőle semmi. Azt hiszem, soha nem szánom rá magam erre a hamis esküre, ha a kollégium igazgatója nem úgy dönt, hogy a tanári testület kedvező véleményezése alapján ösztöndíjban részesít. 1815. július elsején, 10 órakor tettem le ezt a hamis esküt. Ekkor jelentettem ki ünnepélyesen a nagyenyedi református püspök, Abats János előtt, egyenest a szemébe mondva, hogy németországi tanulmányaim befejeztével feltétlenül hazatérek, hogy ellássam papi funkciómat, melynek végzésével megbíznak. Szemrebbenés nélkül ígértem meg mindezt, azon a biztos hangon, mely a jó lelkiismeret ismérve, noha soha nem voltam jobban eltökélve, hogy csak azért térek vissza Erdélybe, hogy nyomban utána elinduljak az ázsiai sztyeppék felé. Még ma is, tizenkét évvel később, pirosság önti el az arcomat, mialatt papírra vetem ezt a vallomást. Fájó érzés tölt el, hogy idejutottam, de mi mást tehettem volna, hogy eleget tegyek igazi küldetésemnek, mellyel Isten bízott meg jókorán, mikor leküzdhetetlen vágyat oltott belém a távoli tájak iránt, ahol az a nép született, melyből én is fogantam. Mikor eldöntöttem, hogy felkeresem népem, a magyarok bölcsőhelyét, minden áldozatra készen álltam, de azt azért nem képzeltem, hogy a becsületemet is fel kell áldoznom. S elhatározásom azonban olyan erős volt, hogy mégis beadtam a derekam, pedig már az esküszegés puszta gondolatára is háborgott a lelkem. Ugyan mi vitt rá ilyen ellenállhatatlanul, hogy szinte akaratom ellenére megtagadjam elveimet? Ebben is az Isten kezét látom, mert mindig is abban a hitben éltem, hogy az ő akaratából vagyok az, aki vagyok, és vágyók rá, hogy tűzön-vízen át megvalósítsam terveimet. Alázatos szívvel vetem neki alá magam.
Útlevelemmel a zsebemben, gyalogosan indultam el, ahogy ezt már szoktam, Erdélyországból Göttingenbe. Természetesen az egyetem protestáns teológia szakára iratkoztam be, de főként a keleti nyelvekről és civilizációkról tartott előadásokat látogattam, és így kezdtem el tanulni az arabot, egy kevés oszmanli törököt, és még valamicske perzsát is. Eljártam Blumenbach professzor, a neves fiziológus óráira, melyeket a fiziológia és az összehasonlító anatómia tárgyköréből adott elő nekünk. A germanista Benecke vezetett be minket az angol nyelv elemi ismereteibe, és ezt egészítette ki óráin az olasz–német Johann Dominik Rorillo, a művésztörténet tanára. Barátaimmal ellátogattunk egy a Forradalom idején Párizsból emigrált idős úriasszony szalonjába, hogy gyakoroljuk magunkat a franciában. Az egyetemi könyvtárban ázsiai útirajzokkal, és mindenféle földrajzi leírással tömtem magam, amelyet csak találtam. Ugyanakkor belekóstoltam az angolba is, és elragadtatással állapítottam meg, hogy hála erős latin-, francia-, valamint román tudásomnak, minden megerőltetés nélkül olaszul is olvasok. A doktorátus elnyeréséhez egy szakdolgozatot kellett volna benyújtanom, és meg kellett volna védeni a disszertációmat, de a teológia legkisebb gondom se volt jóideje már. Miden lehető érvet kiagyaltam, hogy harcba szálljak az igazamért. A teológia nem tartozott persze ezek közé, és beértem annyit tudni belőle, amennyi a végbizonyítványom elnyeréséhez szükséges volt. Ezt 1818. július 29-én meg is kaptam minden nehézség nélkül, és ezt elegendőnek tartottam annak bizonyítására, hogy nem szegtem meg vállalt kötelezettségemet. Több már nem is kellett nekem.
Kőrös, Nagyenyed, Göttingen volt az a három állomás, ahol át kellett haladnom, hogy belevessem magam a nagy kalandba. Ez a három név gyakran jár az eszemben, amióta itt kornyadozok és várom, hogy jobbra fordul a sorsom, mert az egyetlen, amit tehetek, most az, hogy elmerülök gondolataimban, az emlékekben. De a türelemnek is van határa. Április elsején találkoztam Lord Amherst-tel. Egy hónappal később még mindig nem tudok semmit. Felkerestem Gerard doktort, a hű és megbízható barátot, hogy tanácsot kérjek tőle. Elvette a Kennedyhez írott levelemet, hogy megmutassa barátjának, Mackenzie kormánytitkár úrnak, és azt tanácsolta, írjak Kennedynek egy újabb levelet, melyben félreérthetetlenül közlöm vele, hogy mennyire elegem van már ebből a huzavonából. Fogtam hát a tollam, és május 5-én elküldtem neki futárral a levelet, hogy tudja meg végre, nagyon be szeretném már fejezni ezt az egész ügyet. Azt reméltem, hogy ha rossz kedvet mutatok, ezzel siettetem a megoldást. Meg kell közben mondanom, hogy a kapitány maga is azt akarta, hogy ott folytassam tibeti tanulmányaimat, ahol abbahagytam. Gerard tanácsa valóban célravezető volt. Négy nappal utána, hogy elküldtem Kennedynek a levelem, már arról értesített, hogy látni szeretne. Alig léptem be az irodának berendezett szalonba, ahol most zsúfoltabban álltak a trófeák meg az innen-onnan összegyűjtött tárgyak, mint valaha, még azzal sem várt, hogy leültessen, már közölte is velem, hogy Őexellenciája parancsot adott, küldjön engem Kanamba. Pillanatnyilag csak szóbeli utasításról volt szó, amit később majd aláírással ellátott, írásos parancsa is követ. Mi történhetett, hogy végül is megsemmisítették a korábbi döntést? Amolyan csoda esett. Az angol-indiai hatóságok rájöttek, hogy a szerampuri misszionáriusok sietve összecsapott, tibeti szótára nem felel meg a várakozásnak. Egy összetákolt, hiányos, pontatlan munka volt, semmiképp sem olyan, hogy meg lehessen találni, amit keres az ember, és még kevésbé látszott alkalmasnak rá, hogy alapul szolgáljon különféle munkák végzéséhez, a kutatáshoz, így haladéktalanul újra meg kellett bízniuk a feladattal, melyet felelőtlenül kivettek a kezemből, mielőtt még sejtelmük lett volna, hogyan oldom meg. De rejtélyes okok miatt nem térhettem vissza Ladákba. Kanamban kellett kikötnöm, és ott várni be Szangje Puncogot, amit Kennedy a leggyorsabban el is ért. Igazat szólva, meglehetősen kedvező volt számomra, hogy nem kellett felmennem Ladákba, ahol annyit szenvedtem a hidegtől, a roppant elszigeteltségtől, és indiai földön állomásozok majd angol védnökeim jóvoltából, akik biztosítják a kenyerem. Már ismertem ezt a helyet, 1826. július 26-án tettem itt egy látogatást. Meggyőződhettem róla, hogy az itteni szerzetesek nem segítenek semmiben, de igaz arról is, hogy az életfeltételek itt sokkal kevésbé szigorúak, mint Zanglában és Phuktalban. A tél kevésbé hosszú, a nyár kellemesebb. Midenfelé fákat, és lépcsőzetesen megművelt földeket látni, de a termelt növények közt még szőlőt is.
Kennedy értésemre adta, hogy nem kell bevárnom semmilyen írásos parancsot, ez az ő dolga, és mihelyt talál embereket, akik a csomagomat viszik, tüstént készülhetek az indulásra. Utolsónak azt közölte, mintha csak a kíváncsiságomat akarta volna fokozni, hogy újra folyósítják havi járandóságomat, és hogy még aznap levelet küld Szangje Puncognak, melyben felkéri, hogy a lehető leghamarabb jöjjön utánam Kanamba. „Valóban azt hiszi, hogy eleget tesz majd a kérésnek?" kérdeztem tőle, mert még emlékeztem rá, milyen kelletlenül bánt velem a láma az előző évben. „Szó sem lehet, hogy visszautasítsa!" felelte a kapitány. „Nemcsak nekünk van rá szükségünk, neki is szüksége van ránk." Többet nem is mondott, de ebből a néhány szóból is megértettem, hogy lehet valami titkos megegyezés az angolok és a ladaki kormány között tanítómesteremre vonatkozóan, és úgy éreztem, most már biztosan pontot tehetek ez a már több mint négy esztendőre kitolódó munka után.
1827. május 10-et ír a naptár, itt rostokolok csomagjaim közt Szabathu-ban, a katonai őrállomáson. Jómagammal együtt minden útrakészen. Már csak a csomagjaimat vivő embereket várom, akiket Kennedy szerzett nekem, és akikkel egy-két málhásállat is jön. A zsineggel átkötött csomagok láttán az a benyomásom támad, hogy most már én is vagyok valaki. Hol vannak már azok az idők, amikor még tarisznyával a hátamon utaztam. Immáron teherhordókra, szolgákra, málhásállatokra van szükségem, mint bárki más fehér embernek, aki ezen a vidéken utazik. Mindenesetre minél előbb el szeretnék jutni Kanamba, mert ebben a hónapban már jöhetnek a monszunesők, amelyek járhatatlanná teszik az utakat, a folyókon nem lehet átgázolni, és az utazás komoly erőpróbát jelent. Mivel húsz napba is beletelik, míg célhoz érünk, ha személyes tapasztalataimra hallgatok, meg arra, amit Gerard mondott, minden érdekem amellett szól, hogy ne késlekedjek az indulással. Annál is inkább, mert az idő most ragyogó, nincs túl meleg, egyszóval minden feltétel adva van, hogy a Kinawarba való feljutás csak afféle kellemes kirándulásnak tűnjön. Igaz, ha túl korán kelek útra, nagy a valószínűsége, hogy Szangje Puncog még nem ér oda, de legalább be tudok rendezkedni, felkészülni a szótárszerkesztésre.

(Folytatjuk)