Janusz Wolnie-
wicz lengyel újság-
író, utazó riporter a Gondolat kiadónál 1981-ben megjelent útleírásában Francia Guyanáról, a hírhedt Ördögszigetről ír. A korábbi részekben kezdeti benyomásait ismertette, illetve találkozását Pierre-el, a világítótorony őrével. Majd megismerkedett Joannal, az „Ördögsziget királynőjével”, aki Michel sörözőjében egykori fegyencek élettörténetével szórakoztatta a szerzőt.
- A hóhér is Kourouban lakott. Te jóban voltál vele, Michel. Mesélj róla. Johnt bizonyára érdekelni fogja.
- Giuseppe ? - fogott bele lustán Michel. - Igen, önként vállalta a hóhér tisztségét. Most azt állítja, hogy a kényelem és a pénz miatt tette. Valóban, az állam minden egyes guillotine-nal levágott fejért jutalmat adott. Giuseppe fura ember volt, most is az. A fegyencek iszonyúan féltek tőle. Gyűlölték. Giuseppe azzal dicsekedett, hogy tizenkét ítéletet hajtott végre. Az biztos, hogy rajongott a munkájáért. A börtönben egy különleges törvényszék működött. Bármely összetűzést vagy fegyelmezetlenséget halállal lehetett megtorolni. Minden a törvényszék elnökétől függött, egy Dakarból idekerült kapitánytól, aki a büntetőtelep rendjére felügyelő szenegáliak csoportjának parancsnoka is volt. Ha a törvényszék halálos ítéletet hozott, a végrehajtással mindaddig várni kellett, míg megérkezett a havonta egyszer közlekedő hajó Martinique szigetéről — s vagy kegyelmet hozott, vagy az ítélet megerősítését. . .
- A fegyenceknek sokféle engedményük volt - tért át más tárgyra Joan. - Büntetésük felének letöltése után pénzkereső munkát vállalhattak, segíthettek a hajók kirakodásánál. A büntetésük vége felé tartó raboknak engedélyezték a halászatot és horgászatot. Sokan azzal kerestek pénzt, hogy óriásteknősöket fogtak. A Maroni folyóban negyvenkilós példányokat is találtak. Most is akadnak még ekkorák, de már ritkán. Sok esetben csak ürügyül szolgált a vadászat: a háttérben leszámolás rejlett. Sok halálos „balesetnek" a bosszú volt az oka. A betegségek, a tűző nap, a balesetek évről évre elragadták a fegyencek nyolcvan százalékát. Mindenki a szökésről ábrándozott, mert tudták, hogy ebből a földi pokolból csak két út vezet ki: vagy a dzsungel, vagy a nyaktiló... Ide figyelj: Francia Guyanában él egy lengyel! Ne, ne, várj! Se a nevét, se a pontos címét nem tudom. El kellene menned Saint Laurent-ba, ott biztosan többet tudnak mondani róla. Mindössze háromszáz kilométer...
- Biztos vagy benne, hogy ilyen gyér adatok alapján megtalálom?
- Biztosan - szólt közbe Michel. - Nincs errefelé olyan sok európai ember. Én például Cayenne-ben szinte valamennyit ismerem. Ugyanígy van ez Saint Laurent-ban is. Igazán nem kockáztatsz semmit. Ha odamész, meg is találod.
- Jól van, de mondhatnátok róla valami közelebbit is?
- Hát. . . lengyel.. . régóta itt él... Ahá! Igen! Ez nagyon fontos! Most jutott eszembe: híres szakács az illető.
Lengyel. Szakács. Guyanában. Nem voltam elragadtatva az információtól. De ez is több a semminél. Lehet, hogy érdekes ember, lehet, hogy félnótás, egykori fegyenc. Úgy határoztam, függőben hagyom a dolgot.
- Először inkább Cayenne és Kourou környékén nézek szét. És ha marad elég időm és pénzem, akkor elutazom a Maroni folyóhoz is. Vezet oda valamiféle út?
- Hogyne. Autóbusszal is mehetsz, ha nincs annyi pénzed, hogy autót bérelj.
- Jól van, no. Ez már a barátunk gondja, Joan. Hagyjuk ezt a témát.
- Kapcsold be a tévét, hozom a vacsorát - rekesztette be a beszélgetést Michel.
Pompás volt a fűszeres mártásban tálalt languszta.
- Ma fogtam, egészen véletlenül - dicsekedett Michel.
Ugyanakkor a Cáyenne-ből közvetített tévéműsor csapnivalóan rossz volt. A mai civilizált ember számára megszokott mennyiségű hullát „tálalták" a vacsoránk mellé...
De megkönyörült rajtam az ég. A készülék iszonyút horkantott, s nyomban utána elhallgatott.
(Befejezése következik)
Illusztráció: a száműzött Dreyfus ezredes egykori hajléka az Ördögszigeten
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése