Az elmúlt évtizedben Reinhold Messner, osztrák alpinista üstökösként tűnt fel: bravúrosnál bravúrosabb teljesítményeket ért el mint hegymászó.
1978 tavaszán az első, 11 tagú osztrák Everest-expedíció résztvevőjeként - Péter Habelerrel külön csoportot alkotva - különleges módon érte el a világ legmagasabb hegycsúcsát, a 8848 méter magas Mount Everestet: a világon először oxigénpalack használata nélkül, sőt ezen túlmenően is igen kevés technikai segédeszköz igénybevételével.
Messner 34 éves volt akkor, igen tapasztalt, nagy sikereket elért alpinista: az előző években hat, 8000 méteren felüli csúcsot meghódított már. Ez az Everest-megmászás azonban példátlan és egyedülálló volt. Az expedícióról szóló könyv méltó a vállalkozáshoz: érdekfeszítő, jól megírt olvasmány.
A könyv függeléke sokrétű áttekintést nyújt az elmúlt 25 év Everest-expedícióról, és az „ősidőktől" napjainkig - számos csoportosításban - közli mindazt, amit a világ legmagasabb hegyéről tudni lehet és tudni érdemes.
******
Március 21.
A nagy imamalom egyenletesen forog. A tető felett egy kis füstcsík. Északi oldalán még hó van, a déli száraz. Lassan közeledik a tavasz. A rövid, kimosott imazászló lobog a szélben, északkelet felé mutat. Az Everest felé.
A hó most, a déli órákban olvad, és a kitaposott ösvényen víz csordogál. Az iszapon jakkaravánok gázolnak át, ezek látják el az utolsó falvakat és havasi legelőket élelmiszerrel, és felhozzák az expedícióknak a szükséges felszerelési tárgyakat is. Egy hosszan húzódó imafal mellett egyes-egyedül tartok felfelé. A hómentes mezőfoltokon még nem bújt ki a zöld pihe. Az út jobb és bal oldalán a rododendronbokrok olyanok, mintha megégtek volna, barnán és porosan csüngnek a leveleik. A földön azonban érződik a tavasz illata.
Miközben Dava Tenzing kalapját forgatom a kezemben, úgy érzem, lehiggadtam. Menet közben és álmaimban olyan erősen foglalkoztam az Everesttel, hogy most nem tudom, vajon az a serpa vagyok-e, aki az Everestet minden oldalról megismerte, vagy egy őrült európai, aki visszatér, mert másképp nem talál lehetőséget arra, hogy életének mélyebb értelmet adjon. Milyen lelkesedéssel, milyen magától értetődően beszélt Dava Tenzing az expedícióiról! Ezek az életéhez tartoznak, úgy, ahogy a három felesége, a nyolcezresek között álló kunyhója és a hó is, amely tavasszal olyan bőven esett.
Már egy hete úton vagyunk. Nagyon lassan haladunk, hogy akkli-matizálódjunk. Rövid kitérőket teszünk a környező falvakba, és állandóan kapcsolatot tartunk a serpákkal, akik itt, az Everest délnyugati részén, a szegényes magaslati völgyekben élnek.
Elhatároztam, hogy megmászom az Everestet, ugyanúgy, ahogy az ember elhatározza, hogy megír egy könyvet vagy megvarr egy ruhát. És kész vagyok arra, hogy a csúcsra vezető úton mindent elviseljek.
Dél van, az emberek jóval előttem járnak, a konyhát valószínűleg már ismét lebontották, úgyhogy le kell mondanom az evésről. Ez azonban nem számít. A sárgászöld csang (nepáli sör - szerk.), amelyet Dava Tenzing házában élveztem, még mindig hat, és bár egy kicsit még kábult vagyok, bizonyosan nem ártott meg.
- Az alaptáborig - mondta Dava Tenzing - ihatsz csángót, raks-hit és mindent, ami tetszik, de utána többé semmit, semmiféle alkoholt. Ne is dohányozz, ez fontos.
Ezt többször is hangsúlyozta, hogy okvetlenül megjegyezzem.
Amikor most a Dudh-koszi feltúrt patakmedrébe leereszkedem, a hátam mögé kerül az Amadablam. Vannak hegyek, amelyek láttán senki sem kérdi, miért szeretnénk őket megmászni. Színezetük, vonalaik olyan tiszták és olyan megnyerőek, hogy a kérdés naivul hangzanak. Minden, a hegyekért lelkesedő ember szeretné megmászni az Amadablamot. Minden gyermek megérti a hegy kihívását, amely függőlegesen emelkedik a magasba, és ahol minden vonal harmonikusan a csúcsban fut össze. Miért mászunk fel ezekre a hegyekre? Ki tudja? Én nem is szeretném tudni, és néha azt az elméletet vallom, hogy mindez talán azzal függ össze, hogy mi férfiak- nem tudunk gyermeket szülni. Még odahaza teljesen lehetségesnek tartottam, hogy valami, például egy elbűvölő asszony, esetleg le tudna beszélni a Mount Everestről. Most ez az elképzelés teljesen idegen a számomra, most a Mount Everest az életemhez tartozik, és én vagyok saját magam ideális partnere.
Mialatt jobb szemem sarkából a kalapom köré csavart imazászló rojtjait nézem, látom, amint lábaim felváltva a látótérbe kerülnek. Mintha nem tartoznának hozzám, úgy kelnek át az iszapos mélyedéseken, és hágnak felfelé a köveken a meredek hegyoldalon Pangbo-cse felé. Az Amadablam csak néha-néha kerül a látóterembe, amikor felemelem a fejemet, hogy a kalap karimája alól egy pillantást vessek az előttem fekvő világra. Közben olyan különleges, felszabadult érzés fog el, mintha kilépnék magamból, és teljesen szabadon önmagam felett lebegnék. Bár gyakran lihegek, nem vagyok kimerült vagy fáradt. Mintha mindig így kellene továbbemelkednem, mindig felfelé, a lábak egyenletes ütemében, amelyek mintha többé már nem az én lábaim lennének.
A fehér elnyűtt imazászlót tegnap kaptam a Thiangbocse-kolos-tor lámáitól mint szerencsetalizmánt, miután csoportunk részt vett egy hosszú szertartáson. Megígérték, hogy naponta fognak imádkozni a továbbjutásunkért és mindenekelőtt a visszatérésünkért. Útközben ezt az .imazászlót kétszeresen úgy csavartam rá a piszkos zöld kalapra, hogy szinte önálló életre kelt.
Pangbocse ma mintha kihalt volna. A házak szárazon falazott ormai felett rongyos imaszöveggel teleírt zászlócskák lobognak. A kunyhók üresek. A földeken hófoltok, a lépcsők piszkosak. Iszap. Csak amikor egy kutya hirtelen felvonít, jön futva egy fiú meg egy lányka, és kővel dobál meg egy nagy tibeti terriert. A fiú szeme felett és alsó ajka alatt vastag rétegekben ül a mocsok. Biztos, hogy a múlt ősz óta nem mosakodott. Keze, amely alig különbözik a fakéregtől, kérges, és tele van szemölcsökkel. Miután a kutyát elkergette, odajön hozzám, és félrebillent fejjel felnéz rám, mintha én lennék az első idegen, aki a kemény téli hónapok után itt felbukkant. Megsimogatom tüskés haját. Mintha ez az érintés is hozzátartozna, hogy teljesen beleéljem magamat ebbe a környezetbe. Most végleg megszakítottam a kapcsolataimat a múlttal, hogy összenőjek ezekkel az emberekkel, ezzel az országgal.
1977. évi utolsó expedícióm óta, mióta visszatértem a Dhaulagiri-ról, keveset aludtam. Nemcsak a válásom billentett ki lelki egyensúlyomból, hanem mintha életem tartalma ment volna veszendőbe. Bár teljesen tisztában vagyok vele, hogy a hegymászásnak éppen olyan sok és éppen olyan kevés értelme van, mint magának a létnek, most ismét vidámabban élek. Jól és mélyen alszom, teljesen a jelennek élek gyermekdeden, mintha semmivel sem kellene törődnöm.
(Gondolat, Budapest, 1984, Világjárók, 161)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése