A katonai élet.
(Március 26-tól július 7-ig.)
 |
| Türr István olaszországi mellszobra |
Április 8-án kaptunk fegyvert, azután már rendesen mentünk mindennap gyakorlatra, noha fegyverünkön kivül semminemű felszerelésünk nem volt.
5-én voltam legelőször őrségen, még pedig a laktanyában. Este 7 órakor, midőn éppen a második kétórát sétáltam az őrhelyen, fenn a harmadik emeleten, a magazin előtt, hirtelen lármadobot verettek és az egész kis sereget kirukkoltatták a laktanya előtti térre. Én ugyan egészen 8 óráig semmit sem tudtam a nagy mozgás okáról, mert egy lélek sem járt arra, hogy megkérdezhettem volna. Midőn felváltottak, egyik barátom a kezembe nyomott egy üres kenyértarisznyát és egy töltést, mondván: „Nesze, akaszd a nyakadba és töltsd meg a puskádat, mert jönnek a brigántik." Nyakamba akasztottam az üres tarisznyát, belé tettem az említett egyetlen töltést a puskámba és egész reggelfeléig vártam talpon, mint mindenki — a brigántikat. Nem jöttek el. Nem volt szükség az egy töltésre sem.
9-én megérkezett a másik emigráns transzport is, mely a telet Bakauban töltötte volt. Ezek 125-en voltak.
11-én felszereltek egészen bennünket, azonban csak olyan ruhát kaptunk, amelyet a rendes olasz gyalogság szokott hordani, mivel a légió számára még csak most kezdettek hozzá a magyar egyenruha készítéséhez Nápolyban...
Május 10-én megérkezett Türr altábornagy, kit a minisztérium küldött az iszonyú rendetlenség elenyésztetése végett.
12-én este rendeztünk fáklyászenét az altábornagy lakása előtt.
13-án Türr altábornagy szemlét tartott felettünk a laktanyában. A Türr investigatiójának eredménye az lett, hogy a Vetter Antal altábornagy elleni komplot fejei (Vettert Nolában elmenetelünk előtt pár nappal erővel kényszerítették lemondani a parancsnokságról) Sréter ezredes, Figyelmesi alezredes stb. a légiótól eltétettek és várfogsággal bűnhődtek. Dandárparancsnokul hagyta a magával hozott Ihász Dani ezredest; az agregált tiszteket pedig, kik semmi szolgálatot nem akartak tenni, elküldötte Aquiba, hol egy tiszti depót alapított számukra. Halász Konrád, Donát és Gyulai (szintén agregáltak) — mint a Gál Sándor féle forradalmi tervnek részesei, 3 havi várfogságra ítéltettek és a testülettől végkép elszakíttattak.
22-én tartottuk a Teleki László requiemét. A ravatalnál én is állottam őrt.
Június. Ezt a hónapot egészen katonai gyakorlatokkal foglalkozva töltöttük el ...
22-én öltöztünk először az új magyar ruhába. A gyalogság kapott: kávészín atillát, setétkék magyarnadrágot és csákót, magyar cipőt; a tüzérek kávészín atillát és csákót (fekete forgóval; a gyalogsági vörös volt), fekete bugyogót. A huszárok kék atillát, vörös nadrágot és zöld csákót, fehér forgóval. A zsinórzat egyforma volt; ezeknél vörösszínű. A vadászok kaptak setétszürke posztóból atillát, bugyogót és csákót. A zsinórzat ezen testületnél zöldszínű volt.
A brigantaggio.
Midőn lőtávolságra voltunk a falutól, csatárláncba feloszolva haladtunk előre. A faluban síri csend uralkodott. Sehol egy lelket sem láttunk. Midőn mintegy 300 lépésnyire voltunk a falutól, Somlyai százados rohamot fúvattatott és mi egyszerre több helyen törtünk a városba. Az egész helységben nem találtunk egy rablót sem. Az utcákon nem lehetett mást látni, mint síró nőket és gyermekeket, akik annyira örvendettek érkezésünknek, hogy kezeinket csókolták és letérdelve imádkoztak előttünk. Ezek a szerencsétlenek beszélték, hogy a rablók, akik nagyon sokan voltak, még reggel eltávoztak Monte Falcione felé.
Mindnyájan elborzadtunk, látva az iszonyú kegyetlenség nyomait, miket a rablók hagytak maguk után. Egy igen gazdag és művelt, derék családot a legnagyobb kegyetlenséggel öltek ki. És hogy még a végtisztességet se adhassák meg a hullának, a szoba összehalmozott bútorain égették meg.
9-én reggel megvizsgáltuk a falú környékét, délfelé pedig elindultunk Monte Falcione felé. Délutáni 3 órakor érkeztünk meg, midőn zászlóaljunk másik két százada már birtokában volt a falunak.
Monte Falcionéban már két nap óta tartották bezárva azon piemonti század sorkatonaságot és nemzetőrséget, mely itt a rendes helyőrséget képezte, — egy üres kolostorba, melyet laktanyául használtak. Két nap óta nem ettek semmit a szegény katonák, a kiszabadulásról pedig szó sem lehetett felmentő sereg nélkül; úgy körűi voltak véve.
A klastrom éppen a falú végén feküdt. A rablóknak egy része a falun kivűl, a másik pedig belől volt. Midőn a mieink megérkeztek, könnyen égő anyagot hordottak össze a klastrom körül. Fel akarták gyújtani. Erélyes támadás következtében sikerűlt a mieinknek a künnlevőket beszorítani a faluba, és ezzel az eléhezett piemontiak fel voltak mentve, de még nem jöhettek ki, mivel a kapu a falú felől volt és ott még a rablók voltak az urak. A faluból kiverni igen nagy feladat volt e maroknyi csapatnak, s ha csak legkisebb bátorságuk van a rablóknak, bizonyosan nem is sikerül. Azonban szerencsénkre, éppen ez hiányzott. Girczi őrnagy előbb nem akarta megkísérteni az ostromot, amíg mi meg nem érkezünk. De végre engedett a Krisztiáni főhadnagy kérésének és beleegyezett, hogy az említett főhadnagy menjen be a faluba egy néhány önként vállalkozó harcossal.
Midőn Krisztiáni a két századot felszólította, mindenki ajánlkozott és így mégis csak el kellett rendelni, hogy kik menjenek, mivel mindnyájan nem mehettek. Krisztiáni 29-edmagával indult a falunak. Kis csapatját két részre osztotta és megparancsolta, hogy egyes sorokban menjenek az utca két oldalán és hogy ne lőjjenek, míg ő nem parancsolja. Ő maga pedig egyedül, kivont karddal, az utca közepén indult meg. Ezen vakmerő fellépésük annyira megrémítette a különben is gyáva rablókat, hogy alig tettek egypár lövést, (amit a mieink nem is viszonoztak,) s így azonnal futásnak eredt az egész csőcseléknép. Ekkor a mieink közül azok, kik a falun kivűl maradtak, mint a nyulakat lövöldözték a futó rablókat, s elfogtak vagy 50-et.
Midőn mi, t. i. az I. és II. század megérkeztünk, már híre-pora sem volt a rablóknak ... Az éjet a klastromban töltöttük. Nagyon bágyadtak voltunk és mégis a legnagyobb rész egész éjszaka mulatott az olaszokkal, kik rendkívül örvendettek a megmenekülésnek.
10-én reggel kimentünk a falú mellé és tábort ütöttünk. Eltemettük két halottunkat, (mindakettő olasz volt,) és d. u. 1 órakor megindultunk Lapia felé, magunkkal vivén az elfogott rablókat. Lapiába naplementekor érkeztünk. A rablók közül három főbűnöst azonnal agyonlövettek a falú közepén, hogy elrettentő például szolgáljon a brigantifalú lakosainak. Az éjet a falun kivül a mezőn töltöttük. Én az út szélén aludtam, fejem alatt egy kőhalom volt a párna. Jól aludtam.
A brigantikon vett győzelmünk híre villámgyorsasággal terjedt el az egész vidéken. Visszatértünkkor mindenütt nagy lelkesedéssel fogadtak, de különösen Avellinoban tüntettek ki bennünket. Az egész város nemzetőrsége és elöljárósága kijött elébünk lobogókkal és bandákkal. A város sindacoja fejezte ki a város örömét győzelmünk felett. A városba a Garibaldi-induló mellett vonultunk be. Este a várost ünnepélyesen kivilágították. Bevonulásunk alatt az utcákon mindenütt Evviva i nostri fratelli ungheresi! kiáltásokkal fogadott a nép...
... István király napját megünnepeltük és e napon megvendégeltük Solofroban a városi és nemzetőrségi tisztikart egy csinos magyar ebéddel. Egész estig mulattunk saját szállásunkon. Egy hét múlva ők adták vissza a meghívást és a városház nagy termében rendeztek egy igen fényes estélyt, melyre az egész századot meghívták. 12 óra utánig maradtunk a kedélyes olasz urak társaságában, víg zene mellett ürítvén poharainkat az „Egyesült Olaszországért" és a „szenvedő magyar hazáért"...
1862. július 20-án reggel tudtuk meg Szabó Bucsi Hugó főhadnagy-adjutánstól a századnál történt előléptetéseket. E szerint Kósi és Szőcs Károly szakaszvezetők őrmesterekké; Zsámbokréti tizedes szakaszvezetővé; én, Simén Sándor és Gábor, Almási Samu,. Szőke Béla, Perlei Viktor, Dimén János, Movási Péter, Virágh József közharcosok tizedesekké lettünk kinevezve. E naptól fogva 3 1/2 bajokkal kaptam több zsoldot. A terhes közharcosi szolgálat alól ugyan ezután sem voltunk felmentve, mert a századnál sokkal kevesebb közharcos volt, mint altiszt. Salernoból még ezen nap délután elmentünk. Az éjét Ebuliban töltöttük. Innen 21-én Olivettoig mentünk. 22-én érkeztünk Lavianóba, mely állomáshelyül volt számunkra kijelölve.
Augusztus 31-én Alessandriába érkeztünk. Ezen az úton a legregényesebb tájakat bámultuk. 11 alagúton mentünk át, melyek közül a legnagyobb 8—10 percig tartott. Az indóháznál, mely az egész országban egyike a legnagyszerűbbeknek, a légió zenekara fogadott és vezetett be a citadellába, a Rákóczi-indulóval. Előttünk a marciális Málnor őrmester lobogtatta azt a csaknem történelmi nevezetességű lobogót, melynek fiai oly nagyon megfogyatkozának!
Rendeltetésünk helyén a citadellában, a San Carlo-laktanya előtt Bethlen Gergely tábornok üdvözölt bennünket egy igen szép és lelkes beszéddel. „Kalapot emelek előttetek, így kezdé beszédét, — édes fiai a szegény hazának! Kik a dicsőséges, de szerencsétlen magyar zászlóhoz tántorithatlanul hívek maradtatok!"...
Október 6-án gyászmisét tartottunk az aradi vértanúkért.
9-én olvasta fel Türr az osztrák kormány által kiadott amnesztiát. Beszédjében a kibékülésre vonatkozólag ezeket mondá: „A magyar nemzet, ha elfeledte is az eperjesi napokat, az aradit nem fogja elfeledni soha."
December 8-án indultak haza a Simén-testvérek. Ugyancsak e nap d. u. búcsúzott el Girczi őrnagy és adta át a zászlóaljparancsnokságot Farkas őrnagynak. A commissio munkálatának bevégzése után, az újraszervezéskor, a megmaradottak s ezek közt én is, az 1863. augusztus havának 20-ikáig kötelezték magukat a légiónál maradni. Én ugyan ezt csak azon feltétel alatt tettem, „ha családi körülményeim engedni fogják", — és így volt mire támaszkodnom, amidőn elbocsáttatásomért folyamodtam.
Apám haláláról, mely 1862. év október 13-án történt, én csak december 12-én értesültem. Ekkor is csak az Almási Samu barátom leveléből, kinek apja írta meg.
December 13-án már folyamodtam is elbocsáttatásért.
15-én kaptam anyám levelét, melyben körülményesen értesített a nagy csapásról.
26-án érkezett meg a válasz kérelmemre, ami azért késett ily sokáig, mivel a dandárparancsnokság nem lévén felhatalmazva senkit is elbocsátani, — kérelmemnek egyenesen a minisztériumhoz kellett menni.
29-én vettem búcsút azon testülettől, melynek kebelében csaknem két éven át oly sok ínséget, nyomort, méltatlanságot szenvedtem, de amelyet mégis mindig elfeledtettek azon édes, ábrándos remények, s amelynek az elválás napján már csak a hamvai voltak keblemben.
Nem akarom megkísérteni azon lelki állapotot leírni, melyben akkor voltam, midőn barátaimtól búcsút véve útnak indultam. Úgysem fogom elfeledni azon fájdalmas perc emlékét soha, melyben a leghűbb barátoktól kellett elválnom s talán örökre ?!
Elindulásomkor keblemben nem lakott egyéb a fájdalomnál és néhány jó barát képénél, melyek közt legfényesebben tündöklőtt feledhetetlen századosomé: Szabó Bucsi Hugóé.
1863. év január 1-én reggel 10 órakor felmentem Veronában a policiára és hosszas várakozás után bejutottam a direktorhoz. Miután nevemet megmondottam, felnyitotta a fekete könyvet és felolvasta a reám vonatkozó helyet, melyben igen pontosan be volt jegyezve rólam, hogy ki és mi voltam? mikor mentem ki? kikkel és hol? miféle rangban szolgáltam a légiónál ? Ezután átvette útlevelemet és egy másikat állított ki helyette, mellyel egészen hazáig mehettem.
Az újév első napját Velenczében töltöttem, mert a hajó csak éjjeli 12 órakor indult Triesztbe ...
 |
| A korabeli Trieszt látképe, a kikötővel |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése