2011. május 17., kedd

JACK OLSEN: A szörny (17)

A Club Alpino Italiano logója

Ugyanolyan számban, ahányan Cortit vádolták, és azt jósolgatták, hogy egyszer még kiderül az igazság, akadtak olyanok is, akik szerint az igazság ott feküdt előttük, hiszen Corti beszámolóinak ellentmondásai és tévedései csupán annak a zavarodott állapotnak és annak a megrázkódtatásnak a következményei, amelyeken keresztülment. Corti adottságait és a körülményeit tekintve nem várhattak tőle pontosabb beszámolót, mint amit adott. Ahogyan fokozatosan visszanyerte emlékezetét, néhány ellentmondásra fény derült. Például azt állította, hogy hatvanhat órát töltött egyedül a vörös zsákban, segítségre várva. Az adott körülmények közt, az sem lett volna csoda, ha azt hitte volna, hogy hatvanhat napot töltött abban a hideg, plasztik sírban. Valójában negyven óránál valamivel többet töltött a sziklapadon. Az agyrázkódás emlékezetkiesést okozott, így azok adatait fogadta el, akik lentről figyelték. Hogy bűncselekmény történt-e vagy sem, azt az órák száma nem dönthette el. Corti csökönyösen ragaszkodott ahhoz az állításhoz, hogy Nothdurft beteg lett, és ezzel magyarázta lassú haladásukat és a végső katasztrófát. Nothdurft anyja azt állította, hogy fiának soha semmi baja nem volt a gyomrával. Corti erre azzal felelt, hogy bármelyik hegymászó ki van téve annak a veszélynek, hogy az ételébe vagy vizébe belekerülő parányi gleccser-homokszemcsék megtámadják gyomor- és bélrendszerét.


Hamarosan mások is hallatták véleményüket. Az ember azt hihetne, hogy az olginatei teherautó-vezetőt leginkább azok támadták, akiknek miatta kellett megmászni a hegyet, és életüket kockáztatták a megmentéséért. Azonban ennek éppen az ellenkezője történt.
Lionel Terrayt chamonix-i otthonában keresték fel interjúra.


- Nos, ha már ennyi elmélet kapott szárnyra - mondta -, hadd mondjam el én is az enyémet. Nagyon nehéz követni azt, amit Corti mond, mert nem túlságosan kiegyensúlyozott és nem is intelligens ember. Egyszer ezt, másszor azt mondja. Rágalmazhatjuk azzal - anélkül, hogy egy lépéssel is tovább mennénk -, hogy képtelen világosan elmagyarázni, mi történt, és azzal is vádolhatjuk, hogy bűnöző. Újra és újra felteszik a kérdést: követett-e el Corti valamit Mayer és Nothdurft ellen? Szerintem nem. Cortinak szüksége volt a németekre azután, hogy az a kő eltalálta. Az a seb, amit a homlokán láttunk, nem kitalálás. Minden lehetséges segítségre szüksége volt. Vannak, akik azt mondják: Corti igen nagy ambícióval vágott neki a hegynek, és talán azért akart ártani a németeknek, hogy megakadályozza: nélküle is felérjenek. Szerintem azonban ilyesmit csak képzelni lehet. Olyan falon, mint az Eiger, ilyen nem történhet meg. Még ha valaki rossz szándékú is, nem érezhet féltékenységet társai iránt olyankor, amikor a hegyoldalon a halállal néz szembe. Csak egy ördög vagy őrült tehetne ilyet, és Cortit egyiknek sem tekintem. Amikor hegymászók indulnak el egy hegyen, kölcsönösen függnek egymástól. Ilyenkor az ember nem képes gaztettre, még akkor sem, ha egyébként gazember.


Amikor Gramminger nyilatkozott Münchenben: akkor a hegyekben szerzett három évtizedes tapasztalat alapján beszélt:


- Elég jól ismertem Nothdurftot, és először érthetetlen volt számomra, hogyan lehet olyan lassan haladó kötélcsoport tagja, de most már értem. Betegsége tökéletesen megmagyarázza az esetet. Már világossá vált Corti elbeszélése alapján a következő: Mayer és Nothdurft előrementek, de már nem volt bennük annyi erő, hogy túljussanak a kijárati hószakadékokon. Ekkor elkapta őket egy szörnyű vihar. Azt hiszem, most is ott vannak valahol fenn, testük a sziklához fagy télen, nyáron meg saját kötelük, saját szögeik tartják őket, de egyszer lekerülnek. Arról a málladozó hegyoldalról minden lekerül.



Seiler egyetértett ezzel, és Eiselin is erre a következtetésre jutott.


-  Teljesen képtelen az az elgondolás, hogy Corti valamiféle bűntényt követett el - jelentette ki Eiselin. - Azon a hegyen a pszichológiai körülmények következtében ilyesmi teljesen kizárt dolog. Semmi előnye nem lett volna belőle. Sőt! Az igaz, hogy Corti egy csomó dátumot és órát összekevert. Ismerek sok olyan hegymászót, aki még normális, teljesen eseménytelen túrán sem tud tiszta képet alkotni a történtekről. Gondoljuk csak meg, hogy Cortit fejen találta egy kő és nyolc éjszakát töltött el a hegyen! Egyetlen ott töltött éjszaka is hatással van az ember lelki és szellemi állapotára.


Végül ott voltak azok, akik ugyan nem gyanúsították Cortit bűncselekmény elkövetésével, de a lelkük mélyén sohasem tudták neki megbocsátani, hogy a kellő adottságokkal nem rendelkező Longhit magával vitte az Eigerre. Magától értetődik, hogy ezek főleg olasz alpinisták közül kerültek ki. Cassin, aki később megenyhült Corti iránt, ezt mondta:


-  Claudio örökké lelkiismeret-furdalást érez majd a vétkéért. Szegény Longhi egyáltalán nem volt jó hegymászó. Sokat járt a hegyekben, de egyetlen 3000 méteres hegyet sem mászott még meg. A legnagyobb felelőtlenség volt ilyen embert az Eiger északi falára vinni.


A szelíd Mauri szintén békét kötött később Cortival:


-  Claudio alapvetően tévedett,  amikor szegény Stefanóval útnak indult - mondotta. - Stefano jó fiú volt. Végigrobotolta napi nyolc vagy tíz óráját, igénytelen volt, eltartotta beteg feleségét, akit mindig szeretettel vett körül. Nem akart meghalni az Eigeren. Negyvennégy éves volt, sokat dolgozott, és azt hiszem, kicsit csábította, hogy híres emberré válhat, ha megmássza az Eiger északi falát. Talán úgy gondolta, hogy még jobban megszeretik a leccóiak, és többre tartják máshol is, ahol értékelik a hegymászóteljesítményeket.


Halála örökké Claudio lelkiismeretét terheli. Amikor Stefano először beszélt kételyeiről, Co-tinak vissza kellett volna vele fordulnia. Ha valakinek a hegyekben megrendül a bátorsága, és emellett nem is elég gyakorlott alpinista, akkor a félelem megölheti. De amit egyszer Corti a fejébe vesz, azt meg is akarja valósítani. A többiek túlságosan bíztak benne; azt hiszem, a németek úgy gondolkodtak: itt van ez az erős ember a híres alpinisták városából, Leccóból, mi is nagyobb biztonságban leszünk, ha vele maradunk. És ezzel végzetes hibát követtek el. Ha olyan kiváló hegymászók voltak, fel kellett volna, hogy ismerjék: ilyen rendkívül nehéz falon Claudio nem alkalmas a vezetésre, és vissza kellett volna fordulniuk.


A hegyekben gyakran megtörténik, hogy egy gyengébb kötélegyüttes egy erősebbel találkozik és annak erejében bízva, felkéri azokat, segítsenek neki. Ez azonban az Eigeren lehetetlen. Minden kötélcsapatnak a saját erejére és saját magába vetett hitére kell támaszkodni!
Senki sem vonta kétségbe ezeknek az embereknek a jogát ahhoz, hogy a véleményüket kifejezzék. A mentőcsapat tagjai ezt a jogot hosszú éjszakákon át szerezték meg az embertársaikért kifejtett kemény, veszélyes munkájukkal.


A gyász sújtotta württembergi polgárok részéről nagyon is indokoltnak lehetett tekinteni, hogy ki akarták vizsgálni Mayer és Nothdurft halálának körülményeit, és a svájci rendőrség ebben segítséget is nyújtott. Az újságoknak - még a szélsőségesebbeknek is - akiket nem annyira a valóság, mint inkább a szenzáció érdekelt, szintén hagyomány adta joguk és kötelességük volt, hogy minden lehetőséget megvizsgáljanak. Cassin mint a Club Alpino Italiano leccói részlegének elnöke, ugyancsak az alpinizmus és szülővárosának közössége iránti kötelességét teljesítette, amikor keresztkérdésekkel rohamozta Cortit.


Egyszer azonban furcsa nyilatkozat jelent meg a svájci lapokban. Szerény kijelentéssel kezdték:


-  Ezt nem a szerencsétlenül jártakkal szembeni  elfogult kritikának szánjuk,  és  ha mégis szeretnénk a véleményünknek hangot adni, akkor ezt csak azért tesszük, hogy figyelmeztessük azokat az ifjú hegymászókat, akik ezután akarnak idejönni, hogy ne kockáztassák fiatal életüket.


Ez volt azoknak a grindelwaldi hegyivezetőknek a hivatalos nyilatkozata, akik következetesen elutasították, hogy részt vegyenek a mentésben, és akiket most felbolygatott a svájci lapokban megjelent néhány célzás arra, hogy nem elődeik szellemében cselekedtek.


A hegyivezetők így érveltek:


-  Elismerjük, hogy ezek a hegymászók az átlagosnál magasabb tudással rendelkeztek. A szélsőségesen nehéz mászásokat végrehajtók színejavát képviselték, azonban tapasztalataikat sziklákon és nem jégen szerezték. Ezt az egész mászás alatt meg lehetett figyelni. Független megfigyelők kedvező megfigyelő pontokról megállapították, hogy amikor a szerencsétlenül jártak jégen vagy fagyos havon haladtak, fürdőkádnyi lépcsőket vágtak, így aztán túl lassan jutottak előre a jeges szakaszon. Ehhez járul még az, hogy a hegymászók egy része az északi falat mindig lebecsüli. Akik először mászták meg, igen alaposan tanulmányozták a hegyoldal problémáit, kívülről ismerték tereprajzát, és beszámolóikból mégis megtudhattuk, hogy egyik vagy másik meredek részét lebecsülték. Az idei vállalkozók állítólag szintén folytattak felderítést a hegyoldalon, de akkor miért tévedtek el többször is?


A szerencsétlenül jártak végzetes hibáinak ilyen elfogult és bizonyos tekintetben téves elemzése azoknak a hegyivezetőknek a csoportja részéről, akik szinte egy emberként távol tartották magukat a mentéstől, a nézeteltérések özönét váltotta ki. A Neue Zürcher Zeitung azzal a váddal avatkozott a küzdelembe, hogy a hegyivezetők gyalázatosán viselkedtek. A támadásra egy vörös arcú, világoskék szemű idősebb ember válaszolt. Christian Rubi, a Svájci Hegyi Vezetők Társaságának szervezője és vezetője, aki azzal vált nevessé, hogy huszonkét évvel korábban jelen volt Toni Kurz halálánál az Eigeren. És akkor éles vita indult meg a kis völgyben.


A svájciak 1847 óta nem viseltek háborút (az is csak három napig tartott), de ez nem jelenti azt, hogy a svájci teljesen békés nép. Harcaikat szóval és szavazatokkal vívják egymás ellen, szinte szakadatlanul. Leuterbrunnen környékén például sok éve folyik a háborúskodás Cristian Rubi, a híres hegyivezető és idősebb von Almen, Fritz és Kaspar apja között. Mint a legtöbb ilyen viszályban, mindkét oldalon volt valami igazság, de azt egyik fél sem volt hajlandó elismerni.


Von Almen a régi arisztokráciát, a földbirtokos nemességet képviselte, akik fiaikat külföldre küldik iskolába és vagyonukat millió frankban számolják.


Rubi, a hegyi üdülővároska, Wengen szülötte, ahova Lauterbrunnenból a fogaskerekű vasút visz fel, a munkásosztályt képviselte. Azt tartotta, hogy a svájci hegyivezetőket kizsákmányolják a szállodatulajdonosok és kereskedők, akik a turisták dollárjaiból aránytalanul nagy százalékban részesülnek. Rubi így lett szocialista, és hozzálátott a vezetők szervezéséhez. Több csata után - amiből sokat az ősellenséggel, von Almennel vívott - hatszáz vezetőt tömörített az egyesületbe, amely megállapította a minimális díjazást és egyéb jogvédő intézkedéseket. Később a Nemzeti Tanács tagja lett.


Az ezután következő években szinte természetessé vált, hogy von Almen mindent ellenez, amit Rubi tesz, és viszont. Ahogy mindketten öregedtek és a politikai párviadalok tüze lassan lelohadt, az örök viszály egy nagyon is szembetűnő, nagyon is gyújtó hatású pontra: az Eiger északi falára összpontosult. Különböző társadalmi hátterüknek megfelelően ellenkező álláspontot foglaltak el a hegyoldallal kapcsolatban. Von Alment, mint az élet „kifinomult" formáinak képviselőjét érdekelték az alpinizmus minden fajtájának, még a vaskorszak hegymászóinak kísérletei is az északi falon. Mindkét fiának - még alig töltötték be huszadik évüket - feladatul tűzte ki, hogy másszák meg a Jungfrau, a Mönch és az Eiger csúcsát (de nem az északi falon), és gondoskodott arról, hogy az alpinizmus - szerinte - legjobb tradíciói szerint képezzék magukat.


Rubit mint a hegyek egyszerű parasztját, nem hozta lázba a modern alpinizmus; a régi vágású hegyivezetőket képviselte, akik számára a hegyek a kenyérkeresetet jelentették. Csak kevéssé próbálkozott azzal, hogy megértse a mentésben alkalmazott új technikát, amit a Grammingerhez és Friedlihez hasonlók vezettek be a hegymászásban. Helytelenítette az olyan akrobatikus hegymászást, amihez kötélhágcsó, jégszög és ehhez hasonló különleges felszerelés kell. Minden változást ellenzett, ami fokozta azt a veszélyt, aminek a hegymászók, de végső fokon a vezetők is kiteszik magukat. Tehát a politikában liberális, ugyanakkor az alpinizmusban konzervatív maradt.


Így aztán Rubinak és a szervezett hegyivezetőknek úgy tűnt, hogy az északi fal olyan kényes hely, amit a legjobb elkerülni.


(Folytatjuk)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése