2011. november 21., hétfő

JÓSA PIROSKA: Autóbusszal Nagyváradtól Gibraltárig és vissza (2)


Látogatás Rómeó és Júlia városában


Júlia erkélye Veronában
Az éjfélkor elköltött vacsora után rövid, ám pihentető alvás. Korán reggel ébredek, amint szoktam; gyors készülődés és már indulok felfedezni a környezetet. A gyönyörű napsütésben az ébredő üdülővárosban reggel hétkor már fényképezem az Eden szálló mutatós sétálóutcáját, közben megállapítom, számomra vadigennek tűnik Jesolo. Elgondolkodom, ennyit változott volna kilenc év alatt? 1990 őszén két éjszakát is töltött csoportunk a városkában, de akkor sokkal kisebb volt, mint ahogy éjszakai szállodakereső kóborlásaink idején felmértem. Néhány fiatal már korán reggel is görkorcsolyázik,éjszaka úgy tűnt, mindenkinek a lábára nőtt ez a sporteszköz. 


Megnézek néhány kirakatot, aztán mintha mágnes húzna, elindulok az ellenkező irányba. Jó a szimaton, mert rövid séta után kitárul a homokos tengerpart és az Adria. A nem túl széles parti sávon behúzott napernyők, mint leveleiktől megfosztott nyárfák állnak, ameddig a szem ellát, valamint kényelmes nyugágyak és frissen gereblyézett homok. A korai órában csak néhány hozzám hasonló bámuló figyeli a könnyű párát a víz felett s a napfény járékát a halkan csobbanó hullámokon. Kocogók végzik napi testmozgásukat, mások kutyákkal szaladnak a keskeny kövezett úton, végig a parton. Szinte elfeledkezem az időről, olyan kellemes a tiszta levegő.


Éppen nyolc órára már visszaérkezem a szállóba, s egyenesen az étterembe indulok. Nagyon jólesik a mandarinlé, a vaj, sajt és sonka a friss, ropogós kiflivel és teával. A már becsomagolt hátizsákot aztán lehozom a szobából, és kilenc előtt húsz perccel már úton vagyunk, megcsodálva milyen kiterjedt és mutatós lett Jesolo. 


Unaloműzőként Elena Olaszországról mesél, előbb általánosan, majd különösen a ma meglátogatandó Veronáról szól. Induláskor követjük a Velence felé vivő utat, végig a lagúnák mellett haladunk. Sással benőtt csatorna szomszédságában visz sokáig az út, még hattyút és kócsagot is megpillantok a vízen, néhány helyen pedig horgászok figyelik feszülten a kapást. Van, aki csónakból, míg legtöbben a partról próbálják ki a szerencsét. A távolban felcsillan az Adria s a néhány Velence környéki sziget, a dallamos nevű Burano, Torcello és Murano. Velencének a parti részen épült iker városa, Mestre mellett rátérünk a milánói irányra, miközben pillantást vetünk a velencei Marco Polo repülőtér modern épületére, a nagyméretű vörös- fehér csíkos légikikötőre. A táj szépen művelt mezőgazdasági terület, kukoricatáblák, zöldségesek, gyümölcsfák, kisebb települések, jellegzetes – templomoktól különálló – harangtornyokkal, campanilékkel. 


Fél tízre jár az idő, mikor jelzik a padovai kitérőt, egész közel látszik az országunkban is talán legnépszerűbb szent, páduvai Szent Antal városa. Tíz órakor Vicenza mellett haladunk el gyönyörű vidéken, kisebb hegyek, ciprusok, píneák, lépcsőzetesen kialakított szőlőskertek között. 


Fél tizenegykor parkolunk le az Adige két partján épült 270 000 lakosú Veronában. Itt megérint az örökkévalóság szele, mert örömmel figyelem meg, szinte minden olyan az óvárosban, mint kilenc évvel ezelőtt. A gyönyörű nyári napon a világ minden tájáról érkezett turisták csoportosan és egyénileg, útikönyvvel a kézben igyekszenek beleélni magukat a Capuletek és a Montaguék világába. Rengeteg a látnivaló a városban, ám szinte mindneki először a halhatatlan szerelmesek múltban tűnő nyomait keresi, ott a legnagyobb a tömeg mindig, ahol reájuk emlékezhetnek. Mindössze másfél óra nézelődésre van időnk, még szerencse, hogy az óváros nem túl nagy területű. Az Arenát csak körbeszaladjuk, bemenni nincs idő, ám éppen készülődnek a szabadtéri operaévadra, így futó pillantást vetünk az Aida és a Carmen díszleteire, melyeket munkások és gépek éppen igyekeznek bejuttatni az első században épült római amfiteátrumba amelynek méreteit rohanás közben is érzékeljük. Az ellipszis alakú, huszonkétezer nézőt befogadó építmény 152 méter hosszú és 128 méter széles! A város szívében, a piazza Branon van az arena, túloldalon a vározháza. 


Továbbhaladunk a Via Mazzinin Júlia háza felé igyekezve, mikor rádöbbenünk, a csoport java részének nincs olasz pénze. Így én is berohannék egy útba eső bankba, ám a ravasz dupla ajtó csak egyenként engedi be és majd kifelé is a társaságot. Bevallom, ilyen alkalmatossággal először találkozom (úgy tűnt, más is). Bemégy egy elegáns üvegajtón, s az előtted levő második csak akkor tárul, ha az első becsukodik. Amennyiben véletlenül még egy személy bejön melléd, kettőtöknek már nem nyílik a következő ajtó, bát hely bőven lenne akár három-négy személynek is! Szerencsére elég hamar rájön Elena a titokra, így libasorban a csoport java része besorjázik a fotócellákkal, kamerákkal felülvigyázott intézménybe. Jómagam húsz márkát váltok, és kapok érte 18 100 lírát. 


Júlia bronzszobra
Gyors ügyintézés után pár perc múlva már Júlia házánál állok, s úgy tűnik, a bolondok házába értem. Óriási tömeg, kiabálás, máskor halkabb zsongás. A XIII. század gótikus palota erkélye az udvari szárnyon van. Csobogó kút, zöld növényzet és mellette modern bronzszobor, karcsú Júlia. Jó néhány percet figyelve szinte nevetőgörcsöt kapok, mert sörpocakos németek, kecses japán lányok, agg és hangos amerikai nagyapák és szőkített hajú lármás nagymamák tülekednek a szobor körül, hogy az időtlen szépségű, nyúlánk lányalakot átölelve megörökítsék magukat, kipipálva egy látnivalót az útikönyvben! 


A palotában levő múzeumba betérni nincs idő, így továbbindulok régi emlékeim nyomán a Piazza delle Erbére. A gyümölcs- és zöldségpiac kínálata most is olyan gazdag, mint emlékezetemben él, a XIV. századi kúttal Madonna Verona szobrával és a velencei uralomra emlékeztető XVI, századi oszloppal. Most is megtalálom a sárga virággal díszített apró cukkinit – gondosan helyezik el kosarakban, ládákban, nehogy letörjenek a virágok –, apró padlizsánok, körte alakú paradicsomok és más csodás zöldségek, gyümölcsök mellett. Azután egy íves átjárón a Piazza dei Signorira érkezem, ahol Dante szobra elgondolkozva figyeli a színes turistaáradatot és a röpködő galambokat, melyek majdnem olyan szemtelenek, mint velencei társaik. Szinte letaglózva figyelem a teret szegélyező palotákat, valamennyi a régi idők emlékeit idézi, mivel XII-XV. században épültek és ma is állnak! 


Egy újabb íves átjárón keresztül már a XII. században román stílusban épült Santa Maria Antica templomhoz érek, amely valamikor a Scaliger-palota kápolnája volt. Ezután a kovácsoltvas ráccsal körülvett kis térségen a XIII. század végi, XIV. század eleji Scaliger-síremlékeket csodálom meg. Ennek a fejedelmi háznak közel másfél száz esztendős uralma alatt virágzott fel a város. Fénykorát Cangrande idejében, 1308-1329 között élte Verona. Síremlékén levő lovasszobrán mosolygós, pocakos embernek ábrázolta a művész, olyan barátságosnak, hogy ma is szívesen hallanánk tőle egy jóízű kacagást! Bár a kor olyan véres volt, mint ahogy az itt menedéket talált Dante az Isteni színjátékban leírja, hasonlatosan Shakespeare-hez, most Scaligeri fejedelmi ház rég holt tagjai békésen alusszák örök álmukat a gótikus tornyocskákkal díszített síremlékek alatt. Mivel az idő vészesen múlik, az autóbusz felé indulunk Icával. Igaz, előbb az ultramodern technikával felszerelt illemhelyet keressük fel 500 líráért. Lábpedállal működik a kézmosó csap, minden csillog-villog, legyen az csempe vagy fém. Itt láttam életemben a legnemtörődömebb középkorú asszonyt, aki legalább három percig festette az ajkát elmerülte, a külvilágról látszólag nem tudva, az egyik tükör előtt, a nagy forgalomban nem is hederítve arra, hogy sor alakult ki nyomában a csap körül!




Azután sétálva még egyszer bekukkantunk Júlia házának udvarára. Most valahogy csendesebb, talán ebédelni mentek a turisták. Viszonylag kevesen sétálnak, elmerülten gondolkoznak a szűk, árnyékos, hűvös térben, ami nagyon kellemes a déli melegben. Ezután régi emlékeimre hivatkozva felcsapok idegenvezetőnek – ne menjük ismert úton jelszóval –, elindulunk az ellenkező irányba s kiérünk az Adige hajtűkanyarának éppen ellentétes felére, a San Fermo Maggiore-templom mellé. Ezután kérdezősködés és szíves eligazítás után rohanás a tűző napon. Jó fizikai állapotunkat igazolja, hogy nem mi vagyunk az utolsó befutók. Végül Ilona is értékeli, hogy bár kutyafuttában, de többet láttunk Veronából, mint a csoporttársaink, akik kényelmes sétával a járt utat a járatlanért nem cserélték fel. Ezúttal is beigazolódott, milyen helyes dolog egy várostérkép, mert csak annak hiányában bolondulhat így el az ember az ellenkező irányba ebben a szűk középkori utcában, mint jómagam. Nekem főleg, ha egyedül indulok világot látni, mindig útitársam az útikönyv és a jó térképek, így ha el is tévednék, mindig találok járókelő segítőtársat. 


A csoport fegyelmezetten időre gyülekezik a busz körül. Ítélőbíró kollégánk cégigazgató barátjával s annak feleségével már megebédeltek egy gyors étteremben. Én is előszedem az ennivalós tarisznyát, sós kekszet falatozom egy szelet füstölt sajttal, hiszen van még az otthonról hozott elemózsiából. Ica is elővarászol néhány szendvicset, s ő is nekilát az ebédelésnek, miközben Milánó felé indulunk az autópályán. 


(Folytatjuk)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése