TAVASZY SÁNDOR: Kommandó

— A Keleti Kárpátokban —

Egykori üdvözlőlap a siklóval

A kovásznai állomáson találkoztam össze útitársaimmal. Geológusok, botanikusok, geográfusok és más természettudományi szakokkal foglalkozó tanáremberek. Kívülök még csak egy história iránt érdeklődő földbirtokos, egy valóságos historikus és jómagam voltunk. A barátkozás könnyű volt, hiszen kevés kivétellel, régi barátok voltunk. Legfeljebb azért aggódtunk historikus barátommal, hogy vajjon a barátság fenntartása is ily könnyű lesz, tíz napon át. A Föld szerelmes tudósai ugyanis arról nevezetesek, hogy először is mindent tudni akarnak, másodszor pedig mindent jobban akarnak tudni. Ennek pedig rendszerint azzal adnak kifejezést, hogy az igazság szenvedélyétől elragadtatva, geológus kalapácsukkal úgy vagdalják a sziklákat, hogy valóságos kőzáport zúdítanak a jámbor szemlélőre. Ilyenkor kész veszedelemben van a szemünk, a szemüvegünk, de még az életünk is. Igaz, hogy hamar lecsendesednek, különösen ha mélabúsan megállapítják: Szegény ez a hely kövületekben!


Gondolatban azonban igen messze mentem. De amilyen gyorsan szárnyaltam, gondolatban, olyan gyorsan késztettek, valósággal hajtottak vezetőink is. Nem engedtek tétovázást. A nagy állomáson hamarosan felrakták holminkat valami taligára, minket pedig átsétáltattak a Térrétre. Itt van a kommandói fatelep állomása.


Itt sem hagytak nyugtot, alig hogy szétnézhettünk, már is indítottak az iparvasút kis nyitott kocsiján fel a Sisakfő-hegy lábához. Most következett aztán az igazi iram. Innen indul a sikló. Mi ez? Egy hosszú drótkötélnek a két végéhez két kocsi van kötve. Az egyik végén egy hatalmas farakománnyal terhelt kocsi indul felülről. Amint ez száll lefelé, alulról húzza fel az alig terhelt, hozzáképest üres kocsit. Ebben az üres kocsiban ülünk mi. A pálya majdnem másfél kilométer, emelkedési magassága pedig 400 méter. Már megyünk is. Addig még nem borzongat a félelem, míg nem látjuk a fejünk felett a hatalmas rakománnyal ereszkedő kocsit. Úgy jön, mintha egyenesen felénk tartana, hogy magával sodorjon a nagy mélységbe. A feleúton áll egy öreg székely s amint a két kocsi egymás közelébe ér, a terhelt kocsit átváltja s ezzel utat enged nekünk, hogy tovább menjünk, mindig fennebb és fennebb, míg el nem érjük a Szélkaput. Végre fenn vagyunk s ismét a saját lábunkon állunk.


Úgy látszik, nem kis élmény volt ez az út, mert valamennyien megilletődött lélekkel nézünk egymás baráti tekintetébe, mintha a győzelmes élet szava zengne minden ajkról: Élünk! Élünk! — vallom — Isten kegyelméből!— A technika szerelmesei azonban nem hagyják magukat s most, amikor már nem inog a kocsi alattuk, nagy bizalommal bizonyítják az »angol« drótkötél megbízhatóságát.


A Szélkaputól visszanézünk s gyönyörködünk a háromszéki síkság kiterjedt mezőiben, kalangyákkal rakott sárga tarlósaiban, zöld rétjeiben. Ellátunk fel Zaboláig, le Borosnyóig, szembe Léczfalváig, míg a Bodoki havasok erdőkoszorúiba  nem ütközik tekintetünk.


A Szélkapu azonban nem hiába kapta nevét, mert sokáig nincs megállásunk szeles, huzatos tetőjén. De különben is sürget ismét a kisvasút, mennünk kell tovább, be a rengetegbe. Meredek, sziklás oldalakon robog a kocsink, sok helyen ijeszt a mélység, amint különösen baloldalt, benézünk a fenyvesektől fedett erdőkbe. Egy-egy áthidalt mélység felett csakúgy dübörögnek a kerekek, majd hirtelen kanyarokat vágunk s szűk hegysorok között mindig fennebb emelkedünk, míg erős lejtéssel beérőnk a Nagy-Bászka patak völgyébe. Még mindig több kilométert  vágtatunk,  míg elérjük   a kommandói fatelepet.


Hát hol vagyunk? Ismét a civilizáció közepébe jutottunk? Valóban! Óriási gyárkémények, rendezett utcák, házsorok, előttük fenyődeszkából készült gyalogjárók. Csupán a házak ütnek el városi testvéreiktől. Ezek itt fenyőgerendákból vannak felrakva és előttük mindenütt virágoskertek, tele nemesített virágokkal, Az utcákon azonban ismét a városi kép. Különböző rendű és rangú emberek. Golfnadrágos, bőrkabátos urak, daróc-ruhás székely munkások, amott napernyős úrinak, előttük szőttesbe öltözött falusi nők és mindenütt sok gyermek. Valóságos városi forgalom.


A természetjárót azonban különösképpen meglepi, hogy ebben az ezer méteren felüli magasságban micsoda kiterjedt tetőn jár. Azt képzelte volna, hogy a Keleti Kárpátoknak ebben a magasságában valami olyan gerincre jut, ahonnan a vizek jobbra és balra, Moldvába és Erdélybe futnak le. De hogy itt fenn végigfolyjon egy olyan nagy patak, mint a Bászka, arról még a térkép segítségével sem alkothat magának képet. íme, fenn vagyunk a Kárpátok tetején, ebben az erdőrengetegben,  amelyről  óriási barázdák  futnak szerteszét, össze-visszaszelik ezt a felgyűrt hegysereget s itt fenn van egy széles, lapos tető, amelyen egy egész nagy város is elhelyezkedhetek.


De láttunk ennél különösebb dolgot is: árvizet a Kárpátok tetején. Alig pár napi időzésünk után, megeredtek az ég csatornái s három nap és három éjjel, megszakítás nélkül ontották az esőt. Erre úgy megáradt a Bászka vize, hogy aki látta, olykor a kiáradt Marosnak, olykor a Tiszának képzelhette, olyan széles hömpölygéssel vágtatott végig a térségen s vitt magával mindent, házat, hidat, rönköt, tutajt, töltést, ami csak útjában állott. És úgy zúgott és bömbölt, hogy éjszakai órákban azt képzelhettük, hogy a Kárpátok egykori bölényei és ma élő minden medvéi feltámadtak, hogy az ember ellen forradalmasítsák a természeti erőket. És szörnyű volt látni azt az őrült vágtatást, amit a gyökerestől kitépett zöld fákkal, rönkökkel terhelt zavaros hullámok végeztek. Amint különböző helyekről elnéztem, az a félelmetes érzés szállott meg, hogy igézetes erejével engemet is magával ragad, bármilyen távol is állok borzalmakat rejtő árjától.


Ez a borzalmas árvíz kiterjedt a Keleti Kárpátok egész szakaszára. Bármerre megyünk, minden patak, a Rozsdás-patak, a Kupán-patak és a többi, mind úgy zúgnak és tajtékzanak. A telep közelében lévő rétek mind egy tenger. A rétek között van egy magában álló, szabályosan elhatárolt tőzeges terület. Az árvíz előtt már bejártuk. Csodálkozva szemléltük többszáz éves törpefenyőit és nyírfáit, amelyek alig embermagasságnyira nőttek, húsevő növényzetét (Drosera rotundifolia), amint a piciny bogarat bekebelezi, majd benyálazza, aztán megemészti és eltűnteti. És most az árvíz után ez a tőzeg-mező, mint a szivacs, úgy teleszívta magát vízzel, hogy majdnem egy méterrel magasabban fekszik, mint a körülötte lévő rétek.


Boldogok voltunk, hogy a nagy árvizet megelőzd napokban már megjártuk a Várhegyet, a titokzatos tündérvárat. Szép volt már maga az út is, amint a Széperdőn át, a Kerék-bércre, majd a Porzsolás-tetőre jutottunk. Majd össze-vissza barangolva a Várhegy alatt lévő fiatal és öreg erdőket, végre elértük a Várhegy déli oldalát, ahol egy meredékes hegynyakon át a vár sziklába vágott útján megközelítettük az egykori ?ír helyét. Csak erről az oldalról tudtuk elérni, másutt mindenütt szinte megtnászhatatlan meredeken emelkedik a karcsú várkúp.


Két   patakvölgy,  a Miske- és a Vár-patak völgye között emelkedik ki, csaknem ezer  méter magasan, a hegy és rajta az egykori vár némi nyoma. A falakat, tornyokat alkotó kövek már régen leszállottak a völgybe, csak itt-ott találunk még egyet-egyet, amint századokat késve, indul társai után. A vár emlékét ma már csak az a három gyűrű bizonyítja, amely mind szűkebbre vonva, egymás fölött emelkedik. Az egyes gyűrűk   az egykori várfalak  emlékét őrzik.  Alattuk  kanyargunk mindig  fennebb, míg elérjük a legfelső udvart, amely bizony szűk és keskeny így is, milyen lehetett   beépítve.   Elmélázva állunk meg e térségen, históríailag teljesen tájékozatlanul. Hova helyezzük el a várnak emlékét?   A népvándorlás   korába,   vagy  azt megelőző   időkbe?   Históriai, vagy préhistóriai  idők   emléke?   Se  könyv,   se  ember, senki sem tud választ adni. Orbán Balázs a falakat még "épebb helyein egy ölnyi magasságban bonthatatlan szilárdan" látta állani. Historikus ember azóta se látta s nem törődött vele.

Siklóval a vadonba

Leszállunk a Várhegy magasságából s újból ott bolyongunk az alatta elterülő erdő sűrűjében. A Várhegy lábától mintegy félkilométer távolságban pedig ismét romokra akadunk. Fürdő, kápolna, római őrtorony lehetett? Ismét nincs felelet. Szabályos háromszögalakú téglák kerülnek ki a romokból, amelyeket kincskeresők ismételten össze-vissza turkáltak. A kérdések özöne lep meg újból s míg eltöprengünk az idők hosszú során, megtelik a lelkünk haraggal és bosszúsággal a tudomány mulasztásai miatt.


És mennyi ilyen vár van Erdélyben,   különösen a Székelyföldön,  amelyeknek eredete és múltja teljes homályban van! Még mindig csak ott tartunk,  ahol népünk gyermekei, akik mithosz-alkotó képzeletükkel tündéreknek és királynőjüknek:  Tündér  Ilonának  tulajdonítják e várak eredetét. Igaz, hogy már nincsenek is tanuk, akik bizonyságtételre   felidézhetők   lennének.  Milyen boldogok is a föld tudósai, a mi geológus barátaink, akik veszik kalapácsukat s ráütnek a tanuk fejére, a kövekre, a sziklákra s azok azonnal vallanak kérdéseikre. Büszkék is ők erre, de lehetnek is, hogy tudnak kérdezni és tudnak felelni.



Meddő kérdezgetések, találgatások után még megsütjük szalonnánkat, majd málnával és szamócával üdítjük szomjúságunkat. A vizet azonban nem tudjuk nélkülözni. Nincs más hátra, mint leszállani a Miske-patak mély völgyébe. Itt is a történeti emlékek lepnek meg és kérdeznek, nyugtalanítanak. Milyen mélyen lenn rejtőzik a kis csermely csengő vize! És elgondolkozunk ismét, hogy milyen  mély  lehetett ez a két  völgy valamikor, amikor még a vár romjai nem töltötték fel ennyire. Itt igazán csak tündérek, vagy vakmerő, ősi erőben tobzódó emberek lehettek azok, akik ezeket a völgyeket járták, köveit felhordták és a vár falait magasra emelték. Miért; kik ellen; mit védtek; hogyan védték, amit védtek; miért éltek ily távol a széles völgyektől, a háromszéki síkság tágas mezőitől? Emésztő kérdések, amelyekre nincs felelet.


Közben az eső is megeredt, mire a multak múlandóságain elmélkedve, azok felett vitázva és veszekedve, ismét leszállunk a sikló lábához s felvitetjük magunkat a Szélkapuhoz, majd ázva-fázva az iparvasút kocsiin visszatérünk a telepen lévő meleg otthonunkba.


Az árvizes napok szombat-estéjén megkondult a telep egyetlen harangja, jelezvén, hogy holnap az Úrnak napja van. Mint hitvallásos ember érdeklődöm, hogy miféle harang ez? A válasz az, hogy ez az egyetlen harang, amely szól minden keresztyén felekezetnek. Akik hallják, utánajárnak, hogy vasárnap melyik egyház papja jön fel s aszerint gyülekeznek össze az egyetlen istentiszteleti helyen: az iskola nagytermében, hol az orthodoxok, hol a reformátusok, hol a katholikusok. Igen sokan kölcsönösen eljárnak minden istentiszteletre.


Alig hangzik el a harangszó, amikor megtudom, hogy ezen a vasárnapon egyenesen az én szolgálatomra számítottak az én református testvéreim, természetesen örömmel vállalom: az Isten igéjét hirdetni a Kárpátok tetején.


Szép napfényes vasárnapra ébredünk. Ez alkalommal a telep mozihelyiségét rendezték be istentiszteleti célra. Minden világi éktelenséget virággal fednek be s minden  helyet  virágfonatokkal,    csokrokkal   díszítenek fel; olyan a helyiség, mint egy virágház a színes virágok sokaságától. A kántori szolgálatot a legbuzgóbb természetvizsgáló barátunk vállalja, de valamennyi társunk, legyen az katholikus, vagy unitárius, kész őt támogatni, hogy az éneklés is ékesen és szép renddel menjen. (...)


Itt, ebben az ősrengetegben éhesek a lelkek az Isten szava után. Kérnek, hogy délután is tartsunk istentiszteletet, örömmel vállalom és délután ismét együtt vagyunk az istenházává alakult mozihelyiségben. Felszakad a lelkünk legmélyéről az óhaj, bárcsak így alakulna át ez az egész megbomlott világ, ez az egész föld, minden falu és város, síkság és hegy az istenházává!


A következő napokon, amikor az időjárás engedi, boldogan barangolunk a fenyvesek rengetegében. Ezek között a halálra szánt szálfák között. Mert bárhol járunk, mindenütt fejszések hadával találkozunk, akik új és új támadást intéznek az évszázados fenyők ellen. Minden nap mind több és több áldozat fekszik egymás mellett, szép sorjában. Némelyiken még rajta illatos, gyantás kérge, a másik már megfosztva minden ékességétől, mint szép fehér halott, vagy mint halotti gyertyaszál várja a sorsát, hogy bevigyék a nagy halottasházba.


De milyen messze van még a végső pusztulásuk utolsó órája. Kocsira teszik, majd hajóra rakják s viszik a világ minden részébe s lesz belőlük árboc, vagy padló nagy angol hadihajókon, hogy ott vesszenek el valamikor valamelyik világtenger mélyén. Ott születtek, éltek a Kárpátok titokzatos békességének nagy magányában s ott vesznek el a világ szemetjeként az emberi bűnök rettenetes infernójában.


Bolyongásaink közben elhagyott tisztáson szép házcsoportra akadunk. Egyik gazdával szóbaállunk s megtudjuk, hogy csángók, akik már a múlt század elejétől itteni honosok. Valamelyik ősük, mint katonaszökevény Gyimesből került ide, még a napóleoni háborúk idején. Ismeretlen, elhagyott rengeteg volt itt, híre-hamva sem volt még ipartelepnek. Valamelyik Zathureczky őstől legeltetési jogot nyert, majd helyet vásárolt, aztán ismét hazatért, feleséget hozott s vele együtt még néhány atyafit is elcsalogatott, biztatván, hogy szép legelők, gyönyörű erdőségek, édes forrásvizek vannak erre, ahol békességben lehet élni. Aztán lassan szaporodtak, gyapjasodtak s többé soha el nem hagyták ezt a helyet. A mai nemzedékek már mind itt születtek és ezt a helyet ismerik egyedüli hónuknak. Csín, tisztaság, rend és békesség, szeretet jellemzi valamennyiöket. Valóban méltók a hely szépségéhez, tisztaságához és a magasságok méltóságához.


E látnivalók között így multak a békesssges, boldog napok. Egyszer ezeknek is vége volt, amint vége van ezen a földön minden jónak, hogy jöjjenek ismét a nehéz napok ostromló gondjai. Leszállunk a síklón. De most már a terhelt kocsik mellett szorongva. Nemcsak azért aggódunk, hogy hátha az »angol« kötél elszakad, hanem attól is, hogy az irtózatos rakomány reánk zúdul. Se az egyik, se a másik nem történt, Isten segedelmével lejutottunk s egy gép nélküli üres kocsin lefutottunk a Térrétre s ismét Kovásznán voltunk.


Még van egy szabad délutánunk, amikor a tudós társaság néhány tagjával átmegyünk Papolcra s meglátogatjuk az öreg akadémikust, Barabás Samu bátyánkat. A magyar országos levéltárból ide vonult vissza s ősi házában, könyvei között itt éli csöndes, békés öregségét. Nagy az ő öröme, de nagy a mienk is, hogy még mindig élénken, fürgén jár közöttünk, mutogatja könyveit s kertjének szép gyümölcseit. Megnézzük a papolci templomot, paróchiát s néhány vidám órát töltünk itt is, hogy méltó befejezést adjunk kárpáti útunknak.


A szerző (1888-1951) erdélyi magyar filozófus és teológus, gyakorló természetjáró. Forrás: Tavaszy Sándor - Erdélyi tetők. Úti élmények és természteti képek. Szépmíves Céh, 1938. Lelőhelye a csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtár Dokumentációs Osztálya, Kelemen Katalin szíves közreműködésével.


A mai Kommandóról itt: Kommandói kitérő (Cseke László)