2012. május 10., csütörtök

DÉKÁNY ANDRÁS: Richard Evelyn Byrd, a Déli Sark remetéje (1)


A minneapolisi tengerészeti akadémián 1908-ban is úgy ment végbe a hadnagyok avatása, mint a többi esztendőben. Az új hadnagyok a régi, tradicionális egyenruhát vették fel: a frakkszerű, aranysujtásoktól ékes díszzubbonyt, szürkésfehér nadrágot és ugyancsak aranysujtásokkal bőven díszített hadnagyi sapkát. A minneapolisi tengerészeti akadémia főépületét lobogókkal díszítették, az öreg, Washington-korabeli lafettás hajóágyúkat, a domborművekkel ékesített rézszörnyetegeket kifényesítették. A főépület előtti térséget elözönlötte az érdeklődők tömege, hatalmas kalapokba, földig érő szoknyákba, puffos ujjú, divatos ruhákba öltözött hölgyek serege, valamint cilinderes urak sokasága, mamák és papák, ideálok és barátok várták azt a nagy pillanatot, mikor Smith ellen-tengernagy, Taft elnök képviselője kiveszi az esküt az ifjú tengerésztisztektől. A tengerészzenekar rézfúvói, cintányérjai és dobjai indulókat harsogtak, a zászlók könnyedén lebegtek a szélben, amikor az ellentengernagy adjutánsa előrelépett a díszemelvényen és olvasni kezdte a neveket:
— Benson... Brown... Byrd ...
És végig mindazokat, akik ebben az évben búcsúztak el Minneapolistól, akik ebben az esztendőben kapták meg a tiszti kardot és kerültek ki az Egyesült Államok flottájának különböző egységeire, az Atlanti-óceánra, a Csendes-óceánra, a vágyva vágyott tengerekre, a Robinson-élet szabadságába ...
Az évfolyam tagjai közül kétségtelenül a virginiai származású Richárd Evelyn Byrd vitte a legtöbbre. Komoly és csöndes növendéke volt Minneapolisnak, de adott esetben mégse vetette meg a verekedést és mint írja: a káromkodást sem. 1919-ben — a nyilvánosság mellőzésével, hiszen akkor a világ sok más egyébbel volt elfoglalva, — óceánrepülésre vállalkozott, de sikertelenül. 1925-ben Grönlandba szervezett expedíciót, természetesen repülőgéppel, mert úgy érezte, hogy a technika új gyermekére nagy feladatok várnak. 1926-ban a Spitzbergákról indult el, hogy átrepülje az Északi Sarkot. Tengerészeti-repülő pilótatársával, Bennettel együtt indult neki a kalandos útnak. Oda-vissza a „kirándulást" tizenöt óra alatt tették meg, de az életük hajszálon függött. Amikor a Pólus fölé kerültek, ismeretlen okból a repülőgép egyik motorja felmondta a szolgálatot. Az olaj vastag sugárban ömlött, a szárnyak bemocskolódtak, Bennett halotthalvány lett és Byrd úgy érezte, hogy megfullad. Ott voltak a cél fölött, az elsők, akik elmondhatták magukról, hogy az Északi Sarkra repültek és a veszedelem, a halál máris a nyomukba szegődött.
—  Tartsd az irányt! — írta a papírtömbre Byrd.
Bennett nem válaszolt, a mélybe mutatott: alattuk hétezer méterre sziklás, jégszakadékos vidék terült el — a biztos halál! Mind a ketten a motort nézték, a csepegő olajat, majd Bennett odafordult Byrdhez és teljes erővel a fülébe ordította:
—  Mi lesz, ha jobban folyik?!
„Nem is válaszoltam, — emlékezik vissza erre a napra egyik írásában Byrd, — hiszen tudtam, Bennett is tisztában volt azzal, hogy ebben az esetben milyen sors vár ránk. Vagy kifolyik az olaj, mielőtt simán King's Baybe érünk, vagy nem. Bármelyik eset következik is be, tehetetlenül kell az események elébe néznünk. Bennett figyelmét az új szélfordulat kötötte le és minden igyekezetével tartotta az előbbi irányt, én meg az olajszabályozót markoltam meg. Ettől kezdve rá se néztünk a csepegő nyílásra. Mondanom sem kell, hogy szerencsésen földet értünk, de mindketten verejtékeztünk a kiállott aggodalmaktól. A félelem és a szenvedés a legkönnyebben elfelejthető érzés. Ezért mindig arra tanítottam embereimet, hogy sohase féljenek..."
1927. július 1-én egy „Miss America" nevű repülőgép reggel 5 óra 19 perckor (középeurópai időszámítás szerint délelőtt 10 óra 25 perckor) felszállott a newyorki repülőtéren, hogy elinduljon Európa felé. A kormánynál Richárd Evelyn Byrd kapitány foglalt helyet, útitársai Ascot, Balchen és Ne-ville óceánrepülők voltak. „Miss America" célja Paris volt, át az óceánon, mert Byrd elhatározta, hogy megdönti Chamberlain távolsági rekordját, sőt Lindberghét is. A start után alig
néhány óra múlva a newyorki rádióállomás marconistája jelentést fogott fel Byrd kapitánytól, amelyben arról panaszkodik, hogy sűrű ködbe került és az alacsonyan járó felhők miatt nem lát sem földet, sem vizet. Egy-két óra múlva újból megszólalt a rádió s Byrd arról értesítette a newyorkiakat, hogy az idő kezd derülni, New-Foundland felett járnak; majd néhány perccel később ezt jelezte:
„Szárazföldet még nem látunk, több mint félmérföld magasságban repülünk. Dermesztő hideg kezd lenni."
Percekkel később már szélről, sőt viharról panaszkodtak a „Miss America" utasai:
„Az idő kedvezőtlen,  erős szelet kaptunk északnyugati irányból. Időről-időre záporeső zúg végig fölöttünk."
Ezután hosszabb ideig nem érkezett jelentés. Délután 5 óra 30 perckor végre ismét jelentkezett Byrd, hogy elrepültek a Scatard-sziget fölött, az idő is tisztul, de a „Miss America" mégis komoly veszedelembe került. A kormánykerék mellől, az esős ködből a szárnyak végét sem lehetett látni és a heves szél majdnem lehetetlenné tette a repülést. Nyugtalanság támadt Amerikában és a világ minden részén, mi történhetett Byrddel, mert hosszabb ideig nem érkezett semmiféle jelentés. Végre, egy-két óra múltával, a „Chalutier" nevű óceánjáró jelentette, hogy látta Byrd repülőgépét, amely keleti irányba szállt el a hajó fölött. A hajónak ezt a jelzést adta
Byrd:
„Tízezer láb magasságban nagyon sűrű és hideg ködben vagyunk."
Arra a hírre, hogy a „Miss America" Párizst választotta ki útja végcéljául, a Le bourgetí repülőtéren minden előkészületet megtettek az amerikai pilóták fogadtatására. A repülőteret elzárták és a fényszórókat működésbe hozták. A Mont Valeriant, a világ akkor legnagyobb fényszóróját is felgyújtották, amelynek fénycsóvája egészen Londonig és Brüsszelig beragyogta az eget. Párizsban akkora volt az izgalom, mint amikor Lindberghet várták és a tapasztalatok alapján nagyarányú rendőri intézkedések váltak szükségessé. A le bourgeti repülőtér körül óriási tömeg táborozott, mindenki az eget vizsgálta, mert már köztudomású volt, hogy Byrd 20 óra 32 perckor átrepülte Bretagne legnyugatibb kikötővárosát, Brestet és Párizs felé tart. De elterjedt annak is a híre, hogy röviddel később, Brest után, a gép sűrű ködbe került, Byrd kapitány elvesztette a tájékozódását és fogalma sincs arról, merre jár! A hír valóságos pánikot idézett elő a Le bourgeti repülőtéren. A tömeg hangosan követelte, hogy valamennyi fényszórót azonnal hozzák működésbe, rakétákat lőjjenek a levegőbe és ha az sem elég, akkor repülőrajt indítsanak a ködben kóválygó Byrd kapitány felkutatására. Az eső is zuhogni kezdett, az ég mennydörgött: az idő valóban nem volt alkalmas arra, hogy a kifáradt, sok izgalmon átment pilóták megkeressék Amerikából jövet a párizsi repülőteret. Az izgalomhoz még az is hozzájárult, hogy elterjedt a hír: nagy idegességükben és nyugtalanságukban a francia repülőterek állomásai egyidőben, egyszerre adták a különböző jelzéseket Byrd rádiókészülékének, úgy hogy csak akkor kaptak észbe (hogy a „Miss America" fedélzetén ez nagyobb zavart okozhat, mintha egyetlen jelzést sem adnak), amikor egymás kétségbeesett jeleit fogták fel arról, hogy Bresttől egészen Párizsig, sőt le Lyonig mindenütt rossz az idő, mindenütt zúg a szél, esik az eső, vihar van!
Félegy óra tájban a repülőtér parancsnoksága végre felfogott egy W. T. W.-jelzést (Byrd hívójelét), majd azt a közlést, hogy már csak három órára van benzinje!
Néhány perc múlva pedig a Le bourgeti repülőtér felett, nagy magasságból motorberregés hallatszott. A repülőállomás parancsnoksága hangerősítő tölcséreken figyelmeztette a közönséget, maradjon csendben, mert a motorberregésből akarja megállapítani azt az irányt, ahonnan a „Miss America" közeledik. Percekig csak az eső zúgását, az időnként megdörrenő ég zaját lehetett hallani és a nagy magasságból egy repülőgép halk berregését. De a várakozó tömegen újból nagy lehangoltság vett erőt: megafonok közölték, hogy a repülőállomás parancsnoksága felfogta Byrd kapitány jelentését, hogy a nagy eső miatt nem lát semmit, nem ismeri az irányt Párizs felé és kéri, adjanak hírt, hol szálljon le.
Ekkor már mindenki érezte, hogy a „Miss America" veszedelemben forog. Az alacsonyan úszó esőfelhőkben eltévedt,
a fényjelzések és a Mont Valerian hatalmas fénycsóvája nem jutott el hozzá, sorsára bízva, céltalanul vergődött négy utasával.
A várvavárt párizsi leszállásból nem lett semmi: másnap reggelig kellett várni, míg a párizsiak és a világ megtudta, mi történt Byrd kapitánnyal és társaival. A hivatalos jelentés így szólt: „Cherbourgból érkező rádiójelentés szerint Byrd kapitány gépe, a „Miss America", ma reggel 5 óra 45 perckor a La Manche-csatorna francia partvidékétől 300 méternyire, Ver-sur-Mer városka közelében, feleúton Cherbourg és Le Havre között, Deauvilletől 30 kilométernyire a tengerbe zuhant, miután egész éjszaka irányt tévesztve, Észak-Franciaország fölött bolyongott. Byrd kapitány és a „Miss America" három utasa úszva értek partot..."
A leszállás körülményeiről a francia Agence Radio kiküldött tudósítója számolt be izgalmas részletekben. 
Ver-sur-Mer halászfalucskában pénteken reggel két halász a hálók bevonásával észrevette, hogy a tengeren, fél kilométernyire a parttól, repülőgép hányódik. A két halász végigjárta a homokpartot, megtalálta Byrd kapitányt és Neville hadnagyot, akik az igazak álmát aludtak a homokfövényen. A halászok felébresztették a levegő hajótörötteit és a falucska bírájánák lakására vezették a két halálrafáradt repülőt. Byrd kapitány ekkor már annyira kimerült, hogy alig tudta magát felvonszolni a bíró házának lépcsőjén is. Közben megtalálták a „Miss America" másik két utasát is, akiket a hullámok Ver-sur-Mer világítótornyánál vetettek ki. Az amerikai repülők azt kérték, hogy legalább délután 4 óráig aludhassanak. Neville kijelentette, hogy valósággal vakon repültek, mert amióta Newyorkból elindultak, sem az eget, sem a tengert nem látták... Ver-sur-Merből délután automobilon Byrd és társai Caenbe utaztak, ahol a prefektus vacsorát adott a tiszteletükre. A vacsorán Byrdék nem győzték eléggé hangsúlyozni, hogy milyen borzasztó volt az az éjszaka, amikor felhőben, viharban és ijesztő sötétségben bolyongtak Franciaország ismeretlen vidékei felett.
— Az iránytű felmondta a szolgálatot és a rengeteg rádióállomás folytonos jelzése miatt rádiókészülékünknek sem tudtuk hasznát venni — mondotta Byrd a caenni prefektusnak – Este tíz órakor az volt az érzésünk, hogy Párizs fölött lehetünk. De sehol sem láttunk fényjeleket, sűrű volt a köd és úgy zuhogott az eső, hogy csak közvetlenül a szerencsétlen tengeri leszállás előtt egy keskeny felhőrésen át tűnt szemünkbe világosság, amelyet világítótoronynak néztünk. Közben állandóan kértük a rádióállomásokat, hogy jelöljék meg a leszállás helyét, de annyi állomás kapcsolódott be a készülékünkbe, hogy a nagy zűrzavarból semmit sem tudtunk megérteni. Teljes öt órán át tartott ez a céltalan bolyongás és meg voltunk arról győződve, hogy elpusztulunk. Azok voltak a legkritikusabb órák, amelyeket Franciaország elérése után, a Párizsig vezető légi út megtalálásával töltöttünk el. Mindenütt sötét éjszaka, mindenütt áthatolhatatlan köd uralkodott. Sokkal borzalmasabb volt Párizs fölött öt órán át céltalanul bolyongani, mint átrepülni az Északi Sarkon megsérült motorral!
Majd, amikor a tengerhez értek: félelmetes pillanatok következtek. Byrd kiadta a parancsot:
— Leszállni az ismeretlenbe!
A gép süllyedni kezdett és mindenkinek az volt az érzése, hogy a „Miss America" szakadékba zuhan. Majd nagyot zökkent a gép, a kabin nyílásain zúgva ömlött be a víz! Byrd és társai hirtelen feloldották a hevedereket, kiugráltak a kabinból, rámásztak a szárny felületére, a legnagyobb sietséggel összekapkodták a feljegyzéseket, Neville felkapta a postazsákot, ketten pedig a gumicsónakot és a légtömlőket fújták fel, hullámzó vízen, a hajótörött repülőgép szárnyain.
Neville, a népszerű tengerészhadnagy, számolt be később arról, hogy a közel ötezer kilogrammos repülőgép az ütődés pillanatában nem maradt meg a tenger felszínén, hanem mélyen belevágódott a vízbe, de hála az üres benzintartályoknak, ismét a felszínre került. Szerencse, hogy a part a közelben volt és bár sűrű, sötét köd borította Ver-sur-Mer halászfalucska partjait, a gumicsónak és a tömlők segítségével valahogyan mégis sikerült a homokfövényig elvergődni a „Miss America" utasainak. Itt, teljesen kimerülve, lerogytak a partra és nem ébredtek fel egészen addig, amíg az egyik helyen a toronyőr, a másik helyen pedig a két halász nem találta meg őket.
Commander Byrd megjavította a rekordot! Chamberlain 3790, Lindbergh 3610 mérföldet repült be leszállás nélkül, Byrd kapitány és társai a „Miss Americá"-n 3812 mérföldet tettek meg 34 óra és 12 perc alatt.
— Soha se félni! — ezt hangoztatta mindig Byrd és ha végigtekintünk élete további útján, elmondhatjuk, valóban így volt: sohasem félt.
Voltak csüggedéses napjai, hetei és hónapjai, volt olyan helyzetben, hogy úgy érezte: befejezte életét, voltak hosszú hetek, amikor a magánynak, a tehetetlenségnek és a jégvilág halálos szorításának kiszolgáltatva úgy érezte, hogy nincs tovább. De félni sohasem félt.
Első nagyszabású expedícióját a Déli Sarkvidékre 1928 és 1930 között tette meg, a másodikat 1933-ban kezdte és bevégezte 1935-ben. Felfedezte és feltárta „Little Americá"-t, a Ross-jégtorlasz óriási vidékét. Közel 500.000 négyzetkilométer területet repült ott be, hogy megfejtse a Déli Sarkvidék, a világ legnémább területének titkát. Little Americában, a jégmezők alatt széntelepeket fedezett fel, de természetesen: talán örökre ott marad ez a szén, mert egyelőre elképzelhetetlen, hogy emberi erővel a fehér jég birodalmából ki lehessen bányászni a fekete gyémántot.




(Forrás: DÉKÁNY ANDRÁS: A huszadik század világvándorai Singer és Wolfner Irodalmi Intézet RT, Budapest, 1942. Lelőhely: a csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtár Dokumentációs Részlege, Kelemen Katalin szíves közreműködésével)


(Folytatjuk)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése