2012. október 6., szombat

Báró NOPCSA FERENC doktor: A legsötétebb Európa (1)


(Vándorlások Albániában)

A szerző legendás egyéniség: amellett hogy kiváló természettudós, a dinoszauruszok nagy szakértője és maradványaik világszerte ismert feltárója, azonosítója, hírhedt Albánia-utazó volt, sőt a diplomáciával és a titkosszolgálati munkával is kacérkodott a Habsburg birodalom térségében. Albániáról szóló útleírása nemn csak a műfajon belül alapmű, hanem ritkaság számba menő, alapos és tudományos értékű megfigyeléseken nyugvó híradás a huszadik század eleji albániai valóságról. 1911-ben Budapesten megjelent útikönyvéből alább bő részleteket közlünk.

"Nopcsa Ferenc báró előítélet nélkül lépte át e rosszhírű ország határait. Az igazi explorátor rátermettségével és finom tapintatával hamarosan megtalálta az utat a nép lelkületéhez. Vándorlásai közben módjában volt szinről-színre megismerkednie az országban uralkodó viszonyokkal, a nép életével, gondolkodásával, szokásaival." (Halász Gyula előszavából)

*

Albán fegyveres férfi népviseletben
 Ha meggondoljuk, hogy Észak-Albánia nincsen távolabb a turistáktól látogatott dalmát partoktól, mint Esztergom Budapesttől, valóban csodálkoznunk kell rajta, hogy mind a mai napig oly kevés utazó fordult meg ennek az országnak a hegyvidékén. A kényelem hiánya és az ország rossz híre visszatérésre késztetik a legtöbb utazót. Való igaz, hogy Albánia nem nyújt valami sok kényelmet az utazónak, — ezen nincs is mit szépítgetni — de viszont bajosan sikerülne bebizonyítania bárkinek is, hogy veszedelmesebb az utazás Albániában, mint egy esti séta egyik-másik európai nagyváros külső részeiben...

Első sorban Kral Ágoston scutari-i és Bornemissza Gyula báró durazzo-i osztrák-magyar konzul, továbbá Kraus és Edl al-konzul támogatásának köszönhetem, hogy megvalósíthattam régi tervemet s megkezdhettem 1905 november havában félévig tartó gyalog-vándorlásomat Észak-Albánia hegyvidékén, amelyet keresztül­kasul bejártam minden irányban, csupán bennszülöttek kiséretében. Az említetteken kívül fáradhatatlanul támogatott az észak-albániai katolikus papság, nem egyszer adván bizonyságát a híressé vált albán vendégszeretetnek...

Csak a szerb birodalom összeomlása és az oszmán előnyomulás idejében mutatkozik határozottabb vonás az albánok történetében, de ez is csak egyetlen kiváló egyéniségnek az érdeme, aki reányomta jellemének bélyegét a történelem eme korszakára. Skanderbégnek minden személyes befolyását fel kellett használnia, hogy sikerüljön neki Albánia egyes részeit annyira-mennyire egyesíteni. Az elért eredmények azonban teljesen méltók ahhoz a kitűnő fajhoz, amellyel kivívta azokat. Ha valamely hegyi népnek hősies ellenállásáról kerül szó egy erősebb és fejlődése javában levő hatalommal szemben : mindig az elsők között fog említtetni az albánoknak és vezérüknek, Kastriota Györgynek a neve...

Mint sok kezdetleges műveltségű népnek, de a közép-európaiaknak is — példa rá a tarack-durrogtatás és az üdvlövés — nagy gyönyörűséget szerez az albánoknak a lövöldözés. Alkalmat szolgáltat erre minden nagyobb ünnepnap, a legtöbb családi esemény, avagy csak egy-egy szertartásosabb látogatás is. A lakodalmi meneteket országszerte üdvlövésekkel fogadják s a búcsúzást is ünnepélyesebbnek tartják, ha lövöldözéssel kisérik. Amikor a merditaiak apátja karácsony napján és Szent-Sándor ünnepén megáldja a térdelő híveket az Orosiban őrzött ereklyékkel, a megáldottak anélkül, hogy csak fel is kelnének, azonnal lövésekkel válaszolnak. Egy-egy falusi céllövés rendezése, vagy éppen díj kitűzése elegendő, hogy az egész lakosságot fellelkesítse. Több tiszteletet és népszerűséget szerez bárkinek is, ha jól ért a fegyverekhez s főleg ha jól lő, mintakármiféle  tudományos képzettség, beleértve az írást és olvasást is. A fegyverek ünnepélyes alkalmakkor való használatából következik, hogy a lövés jó ballisztikai hatásán kívül súlyt helyeznek arra is, hogy nagyot szóljon a puska. Az a különben gyerekes kérdés, amit gyakran hallottam, hogy „aztán durran-e legalább nagyot az a puska?" — bizonyos jelentőséget nyer ily módon. 

Egy epizód, amelynek tanúja voltam, legjobban megvilágítja, mennyire mennek az albánok a jó fegyver szeretetében. N., aki a rajai törzsfőnökök színe előtt első lövésre célba talált, elragadtatásában megcsókolta a kitűnő fegyvert. 

Fegyveres albán harcosok
Azt kellene hinnünk ezek után, hogy a fegyverekhez értő albánok kitűnő lövők is egyúttal. Ez azonban nincs így. Ámbár célba elég jól lőnek s kivált Orosiban egészen jó lövési eredményeket értek el ott jártamkor — mihelyt komoly az eset s arról van szó, hogy valakit lelőjjenek, hihetetlenül sokat hibáznak. Ha valamely összetűzéskor az első golyó nem talál, vagy a sokkalta gyengébb ellenfélnek valamiképpen el nem vágják a visszavonuló útját, körülbelül biztosra vehetjük, hogy az egészből nem lesz egyéb töltés-pocséklásnál...

Sebkezelést kétszer volt alkalmam látni Albániában. Az első esetben az ágyék-tájon kapott veszedelmes, súlyos lőtt sebről volt szó. A másik eset egy tekintélyes katolikus emberrel esett meg, aki rozsdás szegbe lépett. A kezelés mind a két esetben oly sajátságos volt, hogy nem lesz érdektelen róla külön megemlékeznünk. A lőtt seb gyógyítása nem azzal kezdődött, hogy kimosták a sebet, hanem puha juh-sajtot tettek rá, hogy elállítsák a vérzést. A további eljárást magam nem láttam, de úgy tudom, hogy a sebesült lázba esett, később azonban kigyógyult. 

P. megsérült lábának tragikomikus kezelését elejétől végig megfigyeltem. Az első orvosi segély, amiben P.-t részesítették, abban állt, hogy a sebhelyet olajjal többszörösen bedörzsölték és parázzsal megpörkölték. Este a sebesült maga elővett egy kis darab ürüfaggyút s szurokfenyő lángja fölé tartotta, hogy megolvassza s a sebre csepegtesse. A faggyú igen kicsi volt s a szurokfenyő forgácsa lobogva égett. P. megégette az ujjait s az olvadt faggyú rácsepegett a lábára. Mindenhova jutott belőle, csak a sebre nem. Végre aztán, amikor alaposan összeégette a sarkát, bokáját s az ujjait, egy csepp elérte a megsérült helyet a talpon s ezzel a sebkezelés arra a napra befejeződött. Másnap megismételte az egész eljárást, harmadnap ugyancsak, s a negyedik napon szerencsésen felgyógyult. 

Mi sem természetesebb, mint az, hogy a belső bajokat — ha lehet — még nagyobb tudatlansággal gyógyítják. Országszerte el van terjedve a talizmánok, kegyes mondásokkal teleírt papiros-darabok használata. Ez a papoknak egyik főfoglalkozása. Annak az elvnek az alapján aztán, hogy, „ha nem használ, nem is árt", sok esetben mohamedánok is magukra aggatják ezeket a bibliai mondásokkal ellátott, bűvös szereket. A Malcija Madhe vidékén elterjedt az a babona, hogy az április végén vásárolt orvosságnak valami különös csodatevő ereje van.  

Sok utazó állította azt, hogy Albániában a férfi lakosság 30—50%-a esik áldozatul erőszakos halálnemeknek, vagyis gyilkosságnak, miután az öngyilkosság úgyszólva teljességgel ismeretlen... A hegyek között nincs olyan falu, amelynek a házai egymás mellett volnának. Az egyes házakat gyakran kis dombokon emelik s többnyire puskalövésnyire esnek egymástól vagy legalább is egy-egy kisebb birtok közepére építik azokat. Csak ritkán láttam a hegyvidéken házakat, amelyek csupán hajításnyira voltak szétszórva. Legszívesebben persze kőből építik házaikat. Merdita keleti részeiben azonban, továbbá a Malizi és Krabi-hegyen, ahol nagyobb kiterjedésű tölgyerdők vannak, szegényebb nép egy része faházakban lakik. A tető mindenütt kőlapokból vagy cserépből való, csak Thethi-ben fedik a házaikat a hó miatt még a legjobb módban élők s méteres fadarabokkal, amelyekből meredek tetőt rónak össze s ezt kövekkel terhelik meg. Ilyen tetőt csak Dugopljana mellett láttam még Sjenica közelében, ahol szintén igen sok hó esik. Általában kiválnak a thethi-beliek a többi malsor-ok (hegyi lakók) közül tetszetősebb famunkáikkal, fafaragásukkal és általában szorgalmukkal. A kő-tetőzet előnye albán felfogás szerint az, hogy nem hatol rajta keresztül a lövés. 

Magányos kőház - távol mindentől. Ahová a puskalövés
nehezen ér el
Kiválólag a jobbmódú férfiak lakóháza a kőből épült, toronyszerű kula. Ez rendesen több emeletes, ablakai kicsinyek és kivétel nélkül ablaktáblákkal záródnak. A bejárat gyakran az első emelet magasságában van. A ház belsejében minden emeleten rendesen csak egy szoba van. A szobában a félig befalazott kémény mellett szinte mindig találunk egy fülkét, amelyben a kávés-edényeket tartják. Bútorzatról különben alig lehet szó. A Malcija Madhe vidék házaiban néhány csinos, nem ritkán faragásokkal ékesített félkörös széket találunk s nem hiányzik a legszegényebb házból sem egy-két alacsony, háromlábú ülőke. A világítást szurokfenyő-forgács szolgáltatja, amelyet vasrostélyra, kőre vagy valami vaslappal bevont fadarabra helyeznek. Csak a gazdagabbak használnak apró, szabadon égő, füstölő bélű kőolaj-lámpákat. A nagy ebédlő asztalt csak éppen az étkezések előtt hozzák be. 

Az asztal kerek s egészen alacsony, legfeljebb húsz centiméter magas. A nők lakosztálya és az istállók többnyire a kulán kívül vannak. Ettől a lakás-típustól lényegesen elüt a szegényebbeknek a háza. Ez földszintes és egyetlen szobából áll, vagy pedig rőzsefonadékkal félig-meddig elválasztott két helyiségből. Az ilyen házakban a tűzhely a szoba közepén foglal helyet s egy fedél alatt lakik ember és állat. Jaj az utazónak, aki véletlenül két kakasra akad 
egy ily házban s azoknak éjjel eszükbe jut rákezdeni a kukorékolást a tyúkok gyönyörködtetésére. Az efféléből olykor szenvedélyes éjszakai hangverseny támad. 

(Folytatjuk)

Illusztráció: Nopcsa  Ferenc fotóiból

Részletesebben  a szerzőről az urszu2 blogon: 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése