2012. november 18., vasárnap

Ifj. dr. XÁNTUS JÁNOS: A Firecresttel - egyedül a világ körül

Gerbault-emlékboríték és bélyeg

Ennek az utazásnak kétkötetes naplója fekszik előttem. Címe: A Nap nyomában. A Földet nyugat felé körülhajózó „Firecrest" második útja van leírva benne.

Az első bejegyzés 1924. október 8-án történt. Ekkor a hajócska a New-York melletti City Islandon horgonyzott. Két hónapi kemény munkával lett ismét „tengerképes". Az új, 14 méter magas főárboc szívós Oregon fenyőből készült s az orrtőke is ugyanabból a pompás anyagból. A vitorlák és csigák veretei galvanizált acélból állottak, s képesek voltak arra, hogy akár tíz tonna súlyt is elbírjanak anélkül, hogy kárt szenvednének. Újak voltak a vitorlák is, s teljesen új a pompás, 200 literes víztartály is. A kabin is alaposan kicsinosítva várja az indulást. A könyvespolcokon a régi meghitt barátok: Loti, Conrad, Stevenson. Tenisz-trófeák, emlékérmek, néhány fénykép azokról, akik aggódó szeretettel várják vissza a tengerek remetéjét. Csakhamar megkezdődik a berakodás is. Az ivóvízen kívül burgonyát, rizst, cukrot, kondenzált tejet, vajat, citromot, dzsemeket visz magával a hajó éléskamrájában. Elegendő mennyiségű petróleum is kerül a különleges tartályokba, mégpedig főzés céljaira. Fegyverek, könyvek, egy pompás céllövő íj, filmfelvevő és fényképezőgépek hevernek festői összevisszaságban a fedélzeten. Alain Gerbault igyekezett titokban tartani elindulásának időpontját, mégis a partot ellepik a kíváncsi újságírók és fotóriporterek. A beálló apállyal sodródik kifelé a „Firecrest" a nyílt óceánra. Néhány jó barát s a Jacht Club tagjai kísérik öt el az utolsó világítótoronyig. Aztán egyedül marad a hajócska s vakmerő kapitánya. Egyelőre még nagyon óvatosan halad a Firecrest, hiszen a sűrű hajóforgalom különösen éjszaka nagy óvatosságra inti a kormányost, annál is inkább, mert egy viharos éjszaka bizony hajszálon múlt egy végzetessé válható összeütközés. Egyelőre még nagyon viharos a tenger, s úgyszólván egész nap a kormány mellett áll az „egyfőnyi legénység". 

Október 17-én érkezik meg a „Firecrest" a Bermudákra, ahol Saint George kikötőjében vet horgonyt. Az eddig megtett út tulajdonképpen csak amolyan főpróba volt, azzal a céllal, hogy az új felszerelés esetleges gyönge pontjai minél előbb nyilvánvalóvá legyenek. Bizony volt is mit javítaniok a szépséges szigetek néger hajóácsainak, akikről Alain Gerhault megjegyzi, hogy sokkal lelkiismeretesebben végezték dolgukat, mint a New York-i .... kollégák. A vitorlák vásznának is megártott a 14 napois vihar. Újból kellett őket lenolajjal impregnálni, s mivel a hajófenék palánkaí között nyugtalanító vízszivárgás mutatkozott, szárazdokkba került a „Firecrest". Közben a hajó kapitánya bejárja a szigetek legeirejtettebb zugát is. Megismerkedik a bennszülöttek dolgos mindennapi életével, a négerek szomorú sorsával, hogy azután február 24-én ismét felvonja horgonyát: irány a Panama csatorna! Aránylag könnyű navigálás után április 1-én érkezik meg ide. Horgonyt vet Volon kikötőjében, s tíz perc múlva már a révkapitányság motorosa ütödik a. Firecrest oldalához. Szőrszálhasogató vámvizsgálat után végre kezében az írás: keresztül mehet a csatorna zsilipjein. Azon nyomban felveszik a hajócska adatait. Ezekből rögtön ki is számítják a tonnatartalom szerint fizetendő átkelési járulékot. Tekintve, hogy ez tonnánként 75 centet tesz ki, összesen 6 dollárt kellett fizetnie, amelyhez még az öt dolláros „mérlegelési illeték" járult. „Ezért az összegért — írja — jogomban állott a hatalmas zsilipeket mozgásba hozó gépkolosszusok erejét két órán át igénybe vennem." Ennél alacsonyabb tonnatartalom szerinti átkelési díjat úgy hisszük csupán Haliburton amerikai újságíró fizetett, aki úszva tette meg az utat a csatornán keresztül. Az ő „tonnatartalma" még a Firecresténél is kisebb volt.

A 10—20 000 tonnás hajók számára méretezett zsilipek azonban veszélyt rejtegettek a „Firecrest" számára. A nagy erővel lezúduló víz könnyen a zsilipkamra acél falaihoz csaphat egy ilyen hajócskát, s az ütődésnek bizony katasztrofális következményei lehetnek. Az előrelátó kapitány vastag kötélgöngyölegeket helyez a „Firecrest" oldalaira abból a célból, hogy a rugalmas bálák az esetleges koccanások erejét felfogják vagy legalábbis mérsékeljék. Különben a csatorna-kezelőség is különleges rendelkezéseket adott ki a gépkezelőknek, melyeknek értelmében igen lassan és óvatosan töltötték meg a zsilipeket, nehogy a világkörüli utas járműve valamilyen kárt is szenvedjen. Így aztán a Firecrest egyetlen karcolás nélkül került át az Atlanti óceánból  a  Csendes-óceánba.

Balboa kikötőjében sok munka várt a tengerek remetéjére. Bár a Bermudákon alaposan átnézték a hajócska minden egyes zugát, mégis a nagy óceáni út előtt mégegyszer meg kellett bizonyosodni arról, vajon minden rendben van-e a fedélzeten. New-Yorkból egészen könnyű és nagyfelületű vitorlát rendel Alain Gerbault azért, hogy a szélcsendek övének minden szellőjét kihasználhassa a továbbhaladásra. Az élelmiszerek beszerzése is sok gondot okoz, hiszen mindenből a  legjobbat  és  a  legtartósabbat  kellett  kiválogatnia.

A több hetes balboai tartózkodás alatt azonban arra is van ideje a hajócska „legénységének", hogy néhány válogatott teniszmérkőzésen vegyen részt, s így gondoskodik arról, hogy sportnyelven szólva, „jó formában" legyen. Közvetlen az elindulás előtt barátai új filmfelvevőgéppel s egy kis patefonnal lepik meg őt. Alig van már hely hová tenni őket. Aztán feltöltik a „Firecrest" víztartó tankjait is. És eközben majdnem elsüllyed a hajó. Hogyan? Hát olyanformán, hogy a több ezer tonnás óceánjárók táplálására szolgáló óriás gumicsőből olyan vízsugár zúdul a Firecrest gyomrába, amely ott szinte katasztrofális "árvizet" idéz elő. Május 31-én azonban a nyílt óceánon van már a hajó. Irány a Galapagos szigetek.

Gerbault 1929-ben
A hajózási szakmunkák szerint nincs könnyű dolga annak, aki  Balboából  a  „Teknősbékák szigete" felé akar vitorlázni. A hírhedt szélcsendek övében sokszor hetekig nem lendül meg a vitorla vászna. A meleg viszont kibírhatatlan, s ha valaki tovább akar innen jutni, úgy a legkisebb szélfúvást is ki kell használnia. Alain Gerbault azonban érti a mesterségét, s az útszakasz harminchetedik napján már csak negyven mérföldnyire van a Chatam szigetcsoporttól. Aztán felmerül az óceán ködéből a szárazföld is, ahol hajdan Darwin Károly kutatott hónapokon át, s ahol ma is áll az igazi Robinzonnak: Selkirk Alexander matróznak emléktáblája egy sziklafalon. Az erős hullámverésben nehéz a kikötés, de végre ismét szárazföld van a „Firecrest" kapitányának talpa alatt. 

A barátságos szigetlakó „peonok" tanyájukra invitálják a messziről jött utast. Néhány izgalmas napot tölt közöttük, de egy kirobbanás előtt álló és vérbosszúval fenyegető családi viszály elől jobbnak látja az óceán magányába menekülni. Július 30-án elhagyja Porto Chico kikötőjét, s nekivág a végtelen vízsivatagnak a Gambier szigetek felé. Ha a könnyebbik megoldást választotta volna, úgy a Marquises szigetek felé kellett volna igyekeznie. A passzátszelek és az equatorális áramlás segítségével 60—70 mérföldet is megtehetett volna napjában. A Gambier szigetek elérésére azonban ott kellett hagynia a passzátok övezetét, s jóidéig a hírhedt „csend zónában" kellett megkísérelnie a navigálást. Allain Gerbault mégis ezt az útirányt választotta, mert erősen vonzotta öt a forgalomtól még érintetlen archipelágus.

A naponként végzett helymeghatározások azt mutatták, hogy a hajó kitűnően tartja az irányt. Csak a kronométerek pontosságának dolgában nem volt egészen biztos Alain Gerbault, pedig ezeknek kifogástalan működésétől függött a tájékozódás precizitása. Ennek ellenére szeptember 16-án kibukkantak az óceán vizéből Atimos korallzátony kókuszpálmái. Ezek az előőrsei a Mangareva szigetcsoportnak, mely hivogatóan integetett a fáradt hajós felé. Nehéz órák következtek azonban mindaddig, míg a „Firecrest" ki tudott kötni egy barátságos kis öbölben. Veszedelmes, üvegkeménységű korall-szirtek között kellett megtalálnia a kikötő bejáratát. Ezek a zátonyok évről évre változtatják alakjukat és mélységüket s ilyenformán a hajózási térképek adatai nem mindig megbízhatóak. Csak a fehéren megtörő habok jellegzetes csillogása figyelmezteti a hajósokat a veszélyre. Végre aztán, 49 napi vízi út után ismét horgonyt vet a vitorlás. Egy csendőr-őrmester — a francia kormányzat hivatalos képviselője — aprólékosan átvizsgálja papírjait, s miután meggyőződött arról, hogy nem szökött fegyenccel vagy sajnálatra méltó hajótöröttel van dolga, megadja a partraszállási engedélyt. A rövidnadrágos, feketére sült magános hajós megjelenése nagy meglepetést keltett a szigetlakó  bennszülöttek körében.

Sehogyan sem tudták elképzelni azt, hogy valaki csak úgy kedvtelésből látogasson el hozzájuk. Sehogyan sem értették, hogy Alain Gerbault nem koprát vásárol, - nem misszionárius, vagy valamelyik gyarmatosító hatalom hivatalos küldöttje. Amikor aztán meggyőződtek arról, hogy csupán az irántuk való érdeklődés tartja őt itt, barátjukká, mi több testvérükké fogadták. Elvezették őt a szépséges szigetek legelrejtettebb zugaiba, meghívták ünnepségeikre, s még a gyöngyhalászat mesterségébe is be akarták vezetni. Különösen a barnabőrű gyermeksereg fogadta szívébe a messziről jött idegent, akinek naptól cserzett bőre cseppet sem különbözött az övéktől.

Volt is sírás-rívás, amikor három hónap elteltével ismét felszedte horgonyát a „Firecrest". A tenger hívó szavának nem tudott sokáig ellenállni Alain Gerbault. A Canopus, a Sirius és az Achernaer csillagok remegnek ismét szextánsának fotnálkeresztjében, amikor a Fa-tu-Hiva, a Marcruises szigetcsoport előőrse felmerült előtte  a hullámokból. Zöldellő kókuszpálmák, hófehér korallszirtek s felhőkbe burkolózó csúcsok világa ez. Tropikus meseország. A festői öblöcskékben megbújva  pálmalevéllel fedett házacskák, a bennszülöttek falvai. Peru alkirálya, Garda Ilurtado de Mendoza fedezte fel ezt a  szigetcsoportot 1595-ben s nevezte el Mendoza márkiról. 190 évvel később James Cook érinti partjait második utazása  során. Legszebb leírását Melville és Stevenson tollából olvashatjuk. A hajdani rettenthetetlen harcosok késő utódai is barátjuknak fogadják Alain Gerbaultot, akinek minden szavából kicseng a gyarmatosítókkal szemben érzett ellenszenve  s kiábrándultsága. Hiszen a „Firecrest" remetéje éppen azt keresi ezeken a paradicsomi szigeteken, ami a természeti  népek ősi szokásaiból még megmaradt. Látja milyen ostoba és botor módon folytatja európai stílusú életmódját a fehér  ember ezeken a tropikus szigeteken is. Pléhvel fedett téglaházaiban szenvedi a rettentő hőséget, ahelyett hogy bungallóit  pálmalevéllel fedné. Feledést és vigasztalást az alkoholban keresr ahelyett hogy magát friss kókusz-tejjel üdítené fel. 
Bőrét pillanatig sem tenné ki a napsugárnak, holott a természetes pigmentáció a legjobb ellenszere a leégésnek. A bennszülöttek egyrésze esztelenül majmolja a fehér emberek szokásait, s csak a gyermekek élik a maguk idillikus életét. Különösen elszomorító volt az, amit Alain Gerbault Taiohae szigetén tapasztalt.

A szépséges szigetet hajdan, mintegy száz évvel ezelőtt, 16 000 boldog bennszülött lakta. Aztán 1842-ben francia hadihajó köt ki a parton, s birtokba veszi a kis földdarabot. Kereskedők és ügynökök hada szállja meg a falvakat. Behurcolják az addig itt ismeretlen járványos betegségeket, de be a pálinka élvezetét is. Ma mindössze 100—200 bennszülött tengeti életét itt, s csak a hagyományok árulják el egy hajdan virágzó kultúra romjait.

A világutazó Marau királynőjénél
Fájó szívvel vesz búcsút Alain Gerbault a vendégszerető és tiszta szándékú bennszülöttektől, hogy a tenger hívó szavára  hallgatva  Tahiti felé vegye útját. A hajónaplóban ismét csak a magányos ember szava csendül. A napsütötte víz  ezer titkát  tárja  ki  előtte.  Kis korallzátonyok,  bólogató   pálmafákkal,   itt-ott  egy-egy hófehér szirtű atoll, aztán heteken át ismét csak víz és víz. Hajó füstje, vitorlája nem tűnik fel a láthatáron. Csak a repülőhalak fehér hasa villan  olykor a hullámok felett. Végre március 14-én kiemelkedik a távolban    Orofenaua    csúcsa,   aztán   a  csodálatos   sziget smaragdzőld   völgyei,  melyek   meredek   falakkal  szakadnak a vakítóan fehér korallmészkő partokra. Vakmerő hajósok nevét idézik fel ezek a tengerek vándorának szívében, JVallis, Cook, Bougainville. A sziget fővárosa, Papeete is csakhamar feltűnik. A végtelen csend birodalmának   átszelése   után   az   autódudák   elmosódott zaja bizarr kontrasztot ébresztett benne. A várost bennszülöttek, félvérek és franciák lakják.  De  a szépséges sziget ma  már nem   az, aminek Pierre  Loti, francia író ottjártakor látta. Mindenütt a hanyatlás, a pusztulás jelei. A bennszülöttek  csodálatos   táncai,  lágyan zengő lírai költeményei ma már csak emlékek csupán. Alain Gerbault nem hagyja el hajója magányát. Csak a barnabőrű, csillogó szemű bennszülött gyermekeknek van bejárása oda. Ők azok, akik még érintetlen szépségben mesélik el az ősök csodálatos legendáit, ővelük játszik hosszú vízipoló és úszó mérkőzéseket a  „Firecrest" hajósa. Felejthetetlen élmény számára az a látogatás, melyet a sziget utolsó bennszülött királynőjénél, a teljesen visszavonult életet élő Marau Taaroá-nál tett. De talán még ennél is többet jelentett neki az a kirándulás, melyet  Parapora szigetére tett. Itt még  szinte érintetlen   szépségben él és virágzik az  ősi  polinéziai kultúra minden egyes emléke, szokása. Elgyönyörködött a harcosok táncában, az öregek meséiben s művészetük minden más alkotásában. A fogadtatás itt is baráti és őszinte, hiszen  a  barnabőrű, feketeszemű  polinéziaiak nem ilyen európaiakhoz vannak szokva. Szinte elképzelni sem tudják azt, hogy valakit csupán az érdeklődés 8 népük iránti szeretet vezéreljen ide. 
Ezenkívül mint kiváló hajósok, teljes mértékben fel tudták mérni, mit jelent mint sportteljesítmény a tíz méteres vitorlással megtett magános világkörüli út. Alain Gerbaultnak olyan kitüntetésben van része, melyet eddig fehér ember nem kapott meg. Első hallásra különösnek tetszik az a név, melyet tőlük kapott s amely az egész környező szigetvilágban a legnagyobb megtiszteltetésnek számított. „A cukornád dala" — így \hívták a tengerek remetéjét ezentúl a szigetlakók.

Garbault Polinéziáűban
A különös elnevezésnek érdekes történeti háttere van. Több száz évvel ezelőtt, amikor a szigetet ellenség támadta meg, egy vakmerő harcos hosszú ideig tartotta fel őket egy szűk és járhatatlan hegynyeregben s amikor végül halálos sebet kapott, egy halom cukornádhoz támaszkodva énekelte el ősi szokás szerint a haldokló hősök búcsúénekét. Azóta „A cukornád dala" legendává magasodott a szabadságot szerető polinéziaiak szemében s lett Alain Garbault hősi teljesítményének is legteljesebb elismerése.

De a tenger hívó szavát semmi sem feledteti. A „Firecrest" ismét felvonja horgonyát s 1926. június 12-én ismét a lemenő Nap felé fordítja orrát. Néhány hét és már Szamoában van. Itt azonban nem sokáig időzik. Elriasztja őt az a rombolás, melyet a gyarmatosítók az őslakók kultúrájában tettek.

Az alattomos korallzátonyok is sok gondot okoztak a magányos hajósnak. Bármennyire is elővigyázatos volt. bizony a kis Uvea szigetecske mellett könnyen végzetessé válható hajótörést szenvedett. A hajó zátonyra futott, s csak a bennszülöttek segítségével tudta a „Firecrestet" partra vontatni, ahol aztán megkezdődhetett a javítás hossaú heteket igénybevevő munkája. Az üvegke-mónységű szirtek leszakították a hajó ólomnehezékét, mely arra szolgált, hogy a szükséges merülést s így az egyensúlyt és a sima futást biztosítsa. Bennszülött és kínai hajóácsok sietnek segítségére, de a szükséges emelők hiányában a munka nagyon lassan és nehezen megy.

Szerencséjére a közelben cirkáló francia hadihajó, a Cassiopeia hírül veszi a szerencsétlenséget, s csakhamar ott horgonyoz a kis sziget mellett. Mesteremberek és szerelők hada lepi el a korallszirtet, s a modern technika minden vívmányát mozgósítja s így csakhamar ismét ép és „tengerképes" a kis hajó. Az óriás cirkáló emelődarui pehelykönnyűséggel kapják fel a „Firecrestet", s helyezik a biztonságos mély vízre. Innen aztán már hazafelé vezet a magános hajós útja. A Torres szoroson át az Arafura tengerbe vitorlázik, majd átvágva az Indiai-óceánon, Réunion szigetén köt ki. Azután Dél-Afrikát kerüli meg s Szent Ilona, majd Ascensión szigetek érintésével jut el az Azorokra. Innen a hazai partok felé fordítja hajója orrát, hogy hétszáz, tengeren töltölt nap után végre kikössön Le Havre-ban. Negyvenezer tengeri mérföldet futott eközben a „Firecrest", harcolva trópusi viharokkal, tájfunokkal, alattomos korallzátonyokkal s a természet minden ártó erőivel.

(Forrás: Ifj. dr. Xántus János: A tengerfenéktől a csillagokig. Ifjúsági Könyvkiadó, Bukarest, 1960. 233-242. oldalak)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése