2013. augusztus 19., hétfő

AGATHA CHRISTIE MALLOWAN: Az első évad Csagar Bázárban

Az útirajz egyik kiadásának fedőlapja
A sok-sok érdekfeszítő krimi szerzője "elkövetett" egy remek utirajzot is, amikor férje, a jeles régész, Max Mallowan ezredes magával vitte Mezopotámiába, hogy személyesen is átélje egy ásatás valamennyi viszontagságait. 
1930-ban történt, hogy a jó szerencse összehozta Max Mallowant, a fiatal régészt egy akkor már igen ismert írónővel: Agatha Christie-vel. Agatha Bagdadban ismerkedett meg a Wooley házaspárral, Leonarddal és Katherine-nel, és elfogadta meghívásukat Urba, ahol már több évadon át folytattak ásatást. Amikor Agatha hazautazott, kísérőül melléje adták fiatal munkatársukat, Max Mallowant, hogy útközben mutassa meg a látnivalókat. Ha már a véletlen ilyen kellemesen összehozta őket, nem sokat teketóriáztak: még véget sem ért az esztendő, összeházasodtak, és így kezdődött közös életüknek ez a hosszú, boldog és kreatív szakasza.
Agatha egy pillanatig sem érezte, hogy hírneve akadályozhatná benne, hogy részt vegyen férje munkájában. Kezdettől fogva tevékeny részt kért Maxnek Irakban és Szíriában folytatott ásatásaiból, hősiesen állt minden kényelmetlenséget, és meglátta a régészélet hányattatásainak humoros oldalát. Régi ismerősei, akiknek fogalmuk sem volt róla, milyen az élet a messze földön folytatott ásatásokon, rendre kérdezhették: „Hát hogyan is éltetek Mezopotámiában?” – Ő pedig elhatározta, hogy kérdéseikre egy könnyed könyvben felel meg. Alább az 1930-as években keletkezett útirajz negyedik fejezetét közöljük. (Jacquetta Hawkes bevezetője nyomán)

Tavasszal térünk vissza Bejrútba. A pályaudvaron az első, akit megpillantunk – Mac. De nem ugyanaz a Mac, mint akitől elbúcsúztunk!
Mac – mosolyog! Fülig szalad a szája! Semmi kétség: örül nekünk! Mindmostanáig fogalmunk sem volt róla, vajon kedvel-e bennünket vagy sem. Udvarias közönnyel leplezte érzéseit. Most azonban a napnál is világosabb, hogy úgy üdvözöl bennünket, mint rég nem látott jó barátait. El sem mondhatom, mennyire megmelegszik ettől a szívem. Mackel kapcsolatos idegességemet mintha elfújták volna. Felszabadultságomban egyenesen odáig merészkedem, hogy megkérdem: vajon azóta is mindennap körmöl-e a naplójába, az összehajtott takarón kuporogva.
– Hát persze – mondja kissé csodálkozva Mac.
 
*  
Bejrútból Aleppóba megyünk, és elvégezzük a szokásos bevásárlást, a készletek feltöltését meg a többit. Mary számára sofőrt fogadtunk – ezúttal nem a rakparton szereztünk „gazdaságos” példányt, hanem egy langaléta, aggályos ábrázatú örményt szerződtetünk, akinek legalábbis van néhány ajánlólevele, mely megbízhatóságát és gépkocsi-vezetői képességeit tanúsítja. Egy darabig német mérnökök mellett dolgozott. Első találkozásunkkor fő hátrányának a hangja tűnik, amely szerfelett magas és idegesítően nyávogó. Kétségtelenül sokkal különbnek ígérkezik mindazonáltal, mint a bárdolatlan Abdullah. Szerettük volna megint megkapni Aristide-et, érdeklődésünkre azonban kiderült, hogy – óriási büszkeségére – „kormányszolgálatot” teljesít. Azaz: utcai öntözőkocsit vezet Deir-ez-Zórban!
Eljő a sorsterhes nap, és két eresztésben indulunk Ámúdába. Hamudi és Mac Maryvel (akit megfosztottunk királyi címétől és jelenleg Kék Mary néven emlegetünk, ugyanis meglehetősen rikító kék festékréteg borítja) érkeznek oda előbb, és biztosítják, hogy minden készen álljon fogadásunkra. Max meg én roppant előkelően vonaton utazunk El Kámeslibe, és ott töltjük a napot, hogy lebonyolítsuk a szükséges ügyeket a francia katonai hatóságokkal. Négy óra tájban indulunk Ámúdáról.
Mihelyt megérkezünk El Kámeslibe, kiderül, hogy nem minden alakult terv szerint. Nagy a zavar; kölcsönös szemrehányások, panaszok repkednek a levegőben. Hamudi ábrázata elkeseredett, Macé sztoikus.
Hamarosan értesülünk a tényekről.
A házat, amelyet bérbe vettünk, és amelyet már egy héttel ezelőtt ki kellett volna üríteni, kitakarítani és kimeszelni – Hamudi és Mac előző nap meszeletlenül és merőben kitakarítatlanul találta, valamint még akkor is benne tanyázott hét örmény család!
Ami huszonnégy órába belefért, elvégezték, de a helyzet még így sem valami rózsás.
Hamudi most már megtanulta, hogy a Katúnok kényelme mindennél előbbre való, arra szánta hát minden energiáját, hogy egy szobát megszabadítson örményektől és lábasjószágtól, és sebtében ki is meszelje. Két tábori ágyat állítottak fel Max-nek és nekem. A ház többi része még maga az őskáosz, és gyanítom, hogy Hamudi és Mac sem töltötte keleti kényelemben az éjszakát.
De most majd minden rendbe jön, nyugtatgat bennünket Hamudi, és ránk ragyogtatja ellenállhatatlan mosolyát.
Max Mallowan
Javában folyik a pereskedés és a vádaskodás az örmény családok és egykori szószólójuk, a pap között, de ez szerencsére nem ránk tartozik. Max mindenesetre nógatja őket: menjenek odébb egy házzal, és intézzék el vitás ügyeiket egymás között.
Asszonyok, gyerekek, tyúkok, kutyák, macskák – ki-ki sír, nyafog, visong, ordibál, átkozódik, fohászkodik, hahotázik, nyávog, kotkodácsol és ugat – vonulnak el lassú menetben a színről, akárcsak holmi fantasztikus operafinálé.
Mint kiderül, mindenki keresztbe tett mindenkinek! Tökéletes a pénzügyi zűrzavar, dühödt szenvedélyek csapnak fel testvérek, sógorok, sógornők, oldalági rokonok és dédszülők között, számunkra merőben felfoghatatlanul.
Mind e káosz közepett szakácsunk (a Dimitri névre hallgató szakács) a legteljesebb lelki nyugalommal készíti a vacsorát. Letelepszünk és élvezettel nekilátunk, majd halálosan kimerülten zuhanunk az ágyba.
Ahol azonban nem vár ránk pihenés! Sohasem éreztem különösebb ellenszenvet az egerek iránt. Egy-két egér a hálószobában – oda se neki. Egy időben még meg is szerettem egy visszatérő látogatót, akit (noha a nemével nem voltam tisztában) Elsie-nek kereszteltem el.
Első ámúdai éjszakánk élményei azonban örökre feledhetetlenek.
Alig oltottuk el a lámpát, tucatjával – illetve még az sem lehetetlen, hogy százával – bukkannak elő a falba-padlóba vájt lyukaikból az egerek. Vidáman kergetőznek az ágyak között, harsány cincogás közepette. Egerek az arcomban, egerek a hajamban – egerek! Egerek! EGEREK!…
Felkattintottam zseblámpámat. Iszonyat! A falakat sűrűn borítják ismeretlen, fakó, csúszó-mászó, csótányszerű teremtmények! Ágyam lábánál a padlón egy egér ül, és a bajszát ápolja!
Csúszó-mászók, ameddig a szem ellát!
Max megnyugtató szavakat mormog.
Aludj csak, mondja. Mihelyt elaludtál, nem zavar semmi.
Remek tanács, csak éppen kivihetetlen! Először ugyanis el kell hozzá aludni, de amikor az embert sportpályának tekintik atletikus hajlamú egerek százai, ez aligha lehetséges. Legalábbis az én számomra. Max láthatólag könnyedén megoldja!
Igyekszem úrrá lenni lázadozó testemen. Rövid időre elszunnyadok, de az arcomon futkározó piciny lábak felébresztenek. Felvillantom a zseblámpát. A csótányok sokasodtak, a mennyezetről hatalmas, fekete pók ereszkedik alá!
Így telik-múlik az éjszaka, és máig is restellem, de hajnali két órára kitör rajtam a hisztéria. Mihelyt felvirrad a reggel, közlöm, bemegyek El Kámeslibe, megvárom a vonatot, és utazom vissza Aleppóba! Aleppóból pedig nyílegyenesen haza, Angliába! Nem bírom ezt az életet! Nem vagyok hajlandó eltűrni! Hazamegyek!
Max mesterileg birkózik meg a szituációval. Felkel, kinyitja az ajtót, és Hamudit szólítja.
Öt perc elteltével már ki is hurcolták az ágyakat az udvarra. Egy darabig fekszem, és bámulom a békés, csillagfényes eget. Hűvös, balzsamos a lég. Elnyom az álom. Max bizonyára megkönnyebbülten sóhajt, aztán elalszik ő is.
 
*  
–  Csak nem akarsz valóban visszamenni Aleppóba? – kérdi reggel aggályosan Max.
Enyhén elpirulok, amikor eszembe jut hisztérikus kitörésem. Nem, mondom, dehogyis megyek. Nem mennék a világért sem. Viszont továbbra is az udvaron fogok aludni!
Hamudi csillapítóan magyarázza, hogy nemsokára minden rendbe jön. A hálószobában a lyukakat betömik gipsszel. Még egyszer kimeszelik a szobát. Mi több, jön egy bérelt macska! Nem is akármilyen – szupermacska, szakképzett példány.
Ők vajon hogyan töltötték az éjszakát, kérdezem Mactől, amikor megérkeztek Hamudival? Rajtuk is mindenféle futkározott egész éjjel?
– Bizonyára – feleli Mac szokásos higgadt modorában. – De én aludtam.
Csudálatos Mac!
 
*  
Vacsorára megjön a macska. Amíg élek, el nem felejtem! Ahogy Hamudi mondta, valóban szakképzett példány. Tudja, mire szerződtették, és roppant szakszerű modorban fog munkához.
Amíg mi vacsorázunk, ő lesbe áll egy láda mögött. Ha beszélgetünk, mocorgunk, lármázunk, türelmetlen pillantást vet ránk:
– Felkérem önöket, szíveskedjenek csendben maradni. Hogy dolgozzon a macska, ha akadályozzák a munkáját?
Szigorú tekintetének nyomban engedelmeskedünk; suttogva váltunk szót, és nagyon vigyázunk, hogy ne csapjunk zajt az edénnyel-evőeszközzel.
Étkezés közben öt alkalommal bukkan fel egér és szalad át a padlón, és öt alkalommal ugrik a macska. A következő mozzanat sem késlekedik. Nincs itt holmi nyugati cicózás, itt nem játszanak az áldozattal. A macska egyszerűen leharapja az egér fejét, elropogtatja, aztán rátér a maradékra. Szörnyű látvány, de meg kell hagyni - szakszerű munka.
Öt napig marad nálunk a macska. Öt nap elteltével egérnek írmagja sem marad. A macska, mint aki jól végezte dolgát, távozik, az egerek soha vissza nem térnek. Életemben nem találkoztam még ennyire szakszerű macskával. Ügyet se vetett ránk, soha tejet nem kért, ennivalóért nem koldult. Hűvös volt, tudományos és személytelen. Minőségi macska, nagydoktori fokozattal.
 
*  
Végre berendezkedtünk. A falat kimeszelték, az ablakdeszkákat meg az ajtót kimázolták, egy ács és négy fia megtelepedett az udvarunkon, és rendelésünk szerint elkészíti bútorainkat.
– Asztalokat! – mondja Max. – Mindenekfelett asztalokat! Asztalból sosincs elég.
Én szerényen egy fiókosszekrényt igénylek, és Max nagylelkűen engedélyez egy ruhásszekrényt, fogasokkal.
Az ácsok ezután megint visszatérnek az asztalokhoz – asztalok, amelyeken szét lehet teregetni edényeinket, rajzasztal Macnek, ebédlőasztal, nekem egy írógépasztalka…
Max lerajzol egy törülközőtartót, és az ácsok nekifognak. Az öregember büszkén hozza be a szobámba a kész terméket. Nem egészen olyan, mint a rajzon, és mihelyt az öreg leteszi, már látom is, hogy miért. Irdatlan lábai vannak, óriási, kunkorodó tekercsek inkább. Annyira kiállnak, hogy akárhová teszi az ember, okvetlenül keresztülesik rajtuk.
Kérdezd meg tőle, kérem Maxet, miért ilyen lábakat csinált, miért nem ragaszkodott a rajzhoz?
Az öreg méltóságteljesen pillant ránk.
– Azért csináltam ilyenre – mondja –, hogy szép legyen. Azt akartam, hogy maga legyen a szépség.
A művészi önkifejezés e megnyilvánulására nincs méltó válasz. Fejet hajtok, és belenyugszom, hogy az évad végeztéig minduntalan belebotlom az iszonyatos lábakba.
Az udvar túlsó sarkában kőművesek gyártanak nekem vályogból illemhelyet.
Vacsoránál megkérdezem Mactől, mi az első építészi munkája.
– Az első gyakorlati munkám – válaszolja – a maga illemhelye!
Komoran sóhajt. Szívem mélyéből együtt érzek vele. Aligha lesz ez diadalmas fejezete megírandó memoárjainak. Szomorú, ha egy ifjú építész bimbózó álmai a főnök feleségének vályog illemhelyében szökkennek szárba!
Ma Le Boiteux kapitány és két francia apáca lesz az uzsonnavendégünk. A faluban fogadjuk őket, és hazahozzuk a házba. A bejárat mellé támasztva hirdeti a mester dicsőségét ácsunk legújabb műremeke – a vécéülőkém!
 
*  
Max és Agatha ásatáson
Működik már a házirend. Azt a szobát, ahol első éjszakánkat töltöttük, és ahol még mostanában is korzóznak éjjel a csótányok, rendeztük be rajzteremnek. Itt Mac zavartalanul dolgozhat, távol minden emberi kapcsolattól. A csótányok egyáltalán nem izgatják.

A rajzterem mellett van az ebédlő. Azon túl a leletraktár, abban tároljuk leleteinket, ott javítjuk az agyagedényeket, ott válogatjuk, osztályozzuk, cédulázzuk a tárgyakat. (Rengeteg asztal áll benne!) Van azután egy dolgozószobával kombinált nappali, ott nyugszik írógépem, és ott állítottuk fel az összehajtható székeket. A pap hajdani házából három hálószoba lett – egérmentesek, hála a macskának, csótánymentesek, hála a bőséges meszelésnek, ám sajnálatos módon nem bolhamentesek!
Sokat szenvedünk a bolháktól. A bolha roppant életerős teremtmény, és csodával határos, mennyire ellenálló a szervezete. Rovarirtó, bolhapor meg se kottyan neki, sőt egyenesen gyarapszik tőle. Ha ágyunkat karbolsavval kenjük be, az csak még nagyobb atlétikai teljesítményre sarkallja a virgonc állatkákat. Nem is annyira a bolhacsípés gyötör, magyarázom Macnek, hanem az a fáradhatatlan energia, azok a szűnni nem akaró szökdelőversenyek körbe-körbe a derekamon. Képtelenség elaludni, ha a bolhák vígan űzik éjszakai sportjukat a derekunk körül.
Max még nálam is jobban kínlódik a bolháktól. Egyik nap százhét példányt fogtam el és csaptam agyon a pizsamája korcán! Kiveszik belőle az erőt a bolhák, mondja. Én úgy látszik csak a felesleget kapom – mármint azokat, amelyek már nem találtak maguknak Maxen helyet. Az enyémek másodosztályú, alacsonyabb rendű bolhák, be sem nevezhetnek a magasugró versenybe!
Macnek a jelek szerint nincs bolhája. Ami roppant igazságtalansága a sorsnak. Úgy látszik, bolháék nem tartják Macet megfelelő sportpályának.
 
*  
Immár szabályos medrében csordogál az élet. Max pitymallatkor kiballag a halomra. Legtöbbször vele tartok, bár néha otthon maradok, és egyébbel foglalkozom – például javítom az edényeket és egyéb tárgyakat, cédulákat gyártok, és néha nagy ritkán a magam mesterségét űzöm az írógépen. Mac is otthon marad heti két nap, és a rajzteremben buzgólkodik.
Ha kimegyek a halomra, igen hosszú a nap, de csak akkor tűnik annak, ha nem jó az idő. Amíg a nap magasan nem jár az égen, hideg van, de később igazán kellemes. Virágok virítanak mindenütt, többnyire az apró, piros anemóna, ahogy én – pontatlanul – elneveztem (azt hiszem, ranunculus a valódi neve).
A munkacsapat magvát Max Dzserabluszból, Hamudi szülővárosából hozta. Hamudi két fia befejezte Urban az évadot, és beállt hozzánk. Az idősebbik, Jahja, magas fiatalember, arcán széles vigyor. Olyan, mint egy barátságos kutya. Alavi, a fiatalabbik, jóképű fiú, és valószínűleg ő az okosabb kettejük közül. De nagyon hirtelen természetű, és néha ki is tör a csetepaté. Abd esz Szalaam, az unokatestvérük, szintén előmunkás. Hamudi, miután beindította az üzemet, hazatér majd.
Mihelyt a Dzserabluszból jött idegenek munkához láttak, mindjárt tódul a helybeli munkaerő. Egyesével, kettesével jönnek az emberek a szomszédos falvakból. Vannak köztük kurdok, jönnek a török határon túlról, akad néhány örmény, meg egypár jezidi (úgynevezett ördögimádó) – szelíd, mélabús képű férfiak, a többiek basáskodásának céltáblái.
A munka módszer igen egyszerű. A férfiakat csapatokba szervezik. Akinek van már némi ásatási gyakorlata, meg aki értelmesnek látszik, és feltételezhető, hogy gyorsan tanul, abból csákányozó lesz. Felnőtt férfi, kamasz és gyerek azonos bért kap. Azonkívül ott a keleti szívnek oly kedves baksis. Vagyis a minden egyes talált tárgy után készpénzben fizetendő szerény összeg.
A csapatban a csákányozónak a legnagyobb az esélye, hogy tárgyakat talál. Amikor kirajzolják neki a négyzetet, ahol dolgozni fog, csákánnyal lát neki. A nyomában jön a lapátoló. Kosarakba lapátolja a földet, ezeket pedig három-négy kosaras fiú hordja a kijelölt lerakodóhelyre. Amikor kiöntik a földet, átvizsgálják, hátha akad benne még tárgy, ami elkerülte a csákányos meg a lapátoló figyelmét, és mivel ezeknek a kisfiúknak igen éles a szeme, nagyon gyakran lelnek apró talizmánra, gyöngyszemre, amiért szép jutalomban részesülnek. Leleteiket rongyos köntösük sarkába kötik, és a nap végén mutatják be. Olykor-olykor Maxhez visznek egy-egy tárgyat, aminek a sorsa attól függ, hogy Max azt mondja-e: „Tartsd meg”, vagy azt, hogy Silu – azaz „Dobd el”. Ezek persze a legapróbb tárgyak – talizmánok, edénytöredékek, gyöngyszemek és hasonlók. Ha egy helyen edények csoportja kerül elő, vagy temetésre valló csontok, esetleg vályogfalak, akkor az előmunkás Maxet hívja, és nagy gonddal folytatják a munkát. Max vagy Mac óvatosan körülkapargatja késsel az edénycsoportot – vagy a tőrt, vagy amire éppen rábukkantak –, letisztítja róla a földet, lefújja a port. Azután, mielőtt elvinnék, lefényképezik és lerajzolják a leletet.
Szakembert kívánó feladat a felszínre bukkanó épületmaradványok kibontása. Rendszerint maga az előmunkás kezeli a csákányt, és óvatosan kitapogatja a vályogtéglákat, de egy tapasztalatlan, ám értelmes csákányos is hamarosan elsajátítja a módszert, és nemsokára hallani, amint ásás közben büszkén kijelenti: – Hadha libu (Ez vályogtégla).
Általában örmény munkásaink a legintelligensebbek. Hátrányuk a kötekedő természetük – mindig sikerül kihozniuk a sodrukból a kurdokat meg az arabokat. Jóformán szüntelenül folyik a civakodás. Valamennyi munkásunk forrófejű, és mindegyik hord magával valamit, amivel nyomatékosíthatja véleményét – jókora kést, bunkósbotot, meg valami buzogány- vagy husángféleséget. Sebek tátonganak némelyik fején, minduntalan összegabalyodott, dühös alakokat kell szétválasztani, miközben Max harsány hangon recitálja az ásatás házirendjét. Aki verekszik, büntetést fizet! Intézzétek el a vitás ügyeiteket munkaidő után. Munka közben nincs verekedés. Munka közben én vagyok az apátok, és amit az apátok mond, az törvény! És ne gyertek hozzám egymásra panaszkodni, mert ha meghallgatnálak, mást se tehetnék egész nap! Verekedéshez két ember kell, és aki verekszik, egyformán büntetést fizet, akármelyik kezdte.
Az emberek bólogatnak. – Igaz. Ő az apánk. Nem szabad verekedni, mert még összetörünk valamit, ami jó pénzt ér.
Hanem azért csak ki-kitör a harc. A notórius verekedőket szélnek eresztik.
Ez nem jelent tényleges elbocsátást. Egyik-másik embernek olykor kiadják az útját – egy-két napra. De még akit véglegesen elbocsátanak, az is megjelenik rendszerint a következő bérfizetési napon, és kéri, vegyék vissza a legközelebbi műszakba.
Némi kísérletezés után abban állapodtunk meg, hogy tíznaponként lesz bérfizetés. Néhány munkásunk meglehetősen távoli falvakból jön, és magával hozza az elemózsiát, rendszerint egy zsák lisztet meg néhány szem hagymát. A készlet tíz nap múlva elfogy, és az ember ilyenkor hazakéredzkedik utánpótlásért. Egyik nagy hátrány, mint rájöttünk, hogy az emberek nem végzik rendszeresen a munkát. Mihelyt megkapják a bérüket, lelépnek. – Most van pénzem. Miért dolgoznék? Hazamegyek. – Úgy két hét alatt elveri a pénzét, visszajön, és kéri, hogy vegyük fel újra. A mi szempontunkból ez igen bosszantó, hiszen az összeszokott csapat sokkal hatékonyabban dolgozik, mint egy újonnan toborzott brigád.
A franciáknak megvan a módszerük, hogy elbánjanak ezzel a szokással, ami nagy nehézségeket okozott nekik, mikor a vasútvonalat építették. Munkásaiknak mindig csak a fele bérét adták ki. Így aztán folyamatosan dolgoztak. A hadnagy azt tanácsolta Maxnek, alkalmazza ő is ezt a módszert, de miután meghánytuk-vetettük a dolgot, nem éltünk vele, mert Max tisztességtelennek tartja. Az emberek megdolgoztak a pénzükért, és joguk van a teljes bérre. Így hát elviseljük a szüntelen jövés-menést. A bérfizetési naplóval is jóval több így a dolgunk, a szüntelen változtatás és kiigazítás miatt.
Fél hétkor kiérünk a halomra, fél kilenckor reggelizőszünet. Kemény tojást eszünk és arab lepényt. Michel pedig, a sofőr, zománcbögrékbe forró teát tölt, amit a halom tetején ülve iszunk meg. Kellemesen süt a nap, a reggeli árnyékok hihetetlenül bűbájossá varázsolják a tájat; északon kéklenek a török dombok, körös-körül minden csupa pici piros és sárga virág. Csodálatosan balzsamos a levegő. Ilyenkor érzi az ember, hogy élni jó. Az előmunkások elégedetten vigyorognak, a kis tehénpásztorgyerekek a közelünkbe oldalognak, és szégyellős pillantásokat vetnek ránk. Hihetetlen rongyokba vannak burkolva, foguk hófehéren ragyog, amikor mosolyognak. Milyen boldogok ezek a gyerekek, gondolom, mennyire kellemes ez az élet; akárcsak a régi-régi mesékben, vándorolnak hegyen-völgyön, terelik a teheneket, néha leheverednek, énekelgetnek.

(A folytatáshoz kattints a További bejegyzések-re!)



A napnak ebben a szakában az úgynevezett szerencsés európai gyerekek indulnak a zsúfolt tanterembe, hátat fordítanak a friss levegőnek, padban kuporognak, keservesen betűzik az ábécét, hallgatják a tanítót, görcsösen róják a betűket. Eltűnődöm: vajon úgy száz esztendő múlva nem mondjuk-e majd megbotránkozva: – Akkoriban csakugyan kényszerítették szegény gyerekeket, hogy iskolába járjanak, hogy mindennap órák hosszat ücsörögjenek levegőtlen házakban? Még elgondolni is szörnyű. Hogy kisgyerekek…!
Kitépem magam a jövő ábrándjaiból, rámosolygok a kislányra, akinek tetoválás díszeleg a homlokán, és egy kemény tojást kínálok neki.
Riadtan rázza meg a fejét, és elszelel. Úgy látszik, baklövést követtem el.
Az előmunkások sípjukba fújnak. Vissza a munkához. Lassan megkerülöm a halmot, itt-ott megállok, nézem a munkát. Mindig azt remélem, hogy éppen jelen leszek, amikor valami érdekes lelet kerül felszínre. Húsz percen át támaszkodom reménykedve botszékemre, figyelem Mohamed Hasszánt meg a csapatát, majd átballagok Isza Daudhoz, és csak később tudom meg, hogy épp miután onnan is továbbmentem, akadtak rá a nap nagy leletére - egy gyönyörű, karcolt díszű edényre!
Van persze más munkám is. Szemmel tarom a kosaras gyerekeket, mert a lustábbja, miután kiürítette kosarát a lerakóhelyen, nem tér vissza azonnal. Telnek a napon, kotorásznak a kosarukból kiöntött földben, és gyakran negyedórát is ellötyögnek így. Ami még helytelenebb: némelyikük kényelmesen leheveredik a földhányásra, és alszik egy jót.
A hét vége felé, mesterkémi szerepkörömben, jelentem tapasztalataimat.
– Az az igen kicsi kosaras fiú, amelyik sárga rongyot hord a fején, egy pillanatra meg nem áll. Szalah Hasszánt elbocsátanám; aludni jár a földhányásra. Abdul Aziz is szeret lógni, meg amaz is, a rongyos kék kabátban.
Szalah Hasszán tekintetében Max egyetért velem, viszont azt mondja, Abdul Aziznak annyira éles a szeme, hogy soha semmi el nem kerüli a figyelmét.
A délelőtt folyamán, valahányszor Max megjelenik a színen, lázas tevékenység látszatát keltik. – Jallah! – kiáltják mindnyájan, ordítoznak, dalolnak, táncolnak. A kosaras fiúk lihegve szaladgálnak a lerakóhely és a munkagödör között, a levegőbe hajigálják üres kosarukat, kiáltoznak, kacagnak. Aztán megint elhal a lárma, és lassabban megy minden, mint valaha.
Az előmunkások Jallah kiáltásokkal buzdítják csapatukat, meg bizonyos szabvány gúnyolódással, amely idővel a sok ismétlés révén elvesztette élét.
– Vénasszonyok vagytok? A mozgásotokból azt hinné az ember! Nem vagytok ti férfiak! Micsoda lassúság! Mint a vén tehenek! Stb., stb.
Odébb ballagok, megkerülöm a halom túlsó oldalát. Északnak pillantva, a dombok kék vonala felé, letelepszem a virágok között, és kellemes félálomba merülök.
A távolból asszonyok közelednek. Vidám színeik után ítélve kurd nők lehetnek. Buzgón ássák ki a gyökereket, leveleket gyűjtenek.
Egyenesen felém tartanak. A következő percben már körém telepedtek.
A kurd nők vidámak és csinosak. Szeretik a tarka színeket. Ragyogó narancsszín turbánt viselnek, ruhájuk zöld, lila, sárga. Termetük sudár, fejüket büszkén felvetik, bőrük bronzbarna. Szabályosak a vonásaik, orcájuk piros, a szeme a legtöbbjének kék.
A kurd férfiak szinte valamennyien feltűnően hasonlítanak Kitchener tábornoknak ahhoz a színes képéhez, amely gyerekszobám falán függött. Téglavörös arc, dús, barna bajusz, kék szem, merész és harcias megjelenés!
A világnak ebben a zugában nagyjából azonos a kurd és az arab falvak száma. Ugyanolyan életmódot folytatnak, ugyanannak a vallásnak a hívei, de a kurd asszonyokat senki sem tévesztené össze az arab nőkkel. Az arab asszonyok szemérmesek és tartózkodók; ha megszólítod őket, elfordítják az arcukat, és nem néznek rád, legfeljebb messziről. Ha mosolyognak, akkor is csak félszegen, és elfordított tekintettel. Többnyire feketét viselnek, vagy más sötét színt. És nincs olyan arab nő, aki megszólítana egy férfit! A kurd asszonynak semmi kétsége afelől, hogy ér ő is annyit, mint bármelyik férfiember, ha ugyan nem többet! Kijönnek az ajtajuk elé, és eltréfálkoznak, szívélyesen eldiskurálnak a férfiakkal. Nem is titkolják, hogy papucs alatt tartják a férjüket. Dzserabluszi munkásaink, akik nem ismerősek a kurd szokásokkal, mélységesen meg vannak botránkozva.
– Sose hittem volna – kiált fel egyikük –, hogy tisztességes asszony így is szólhat az urához! Azt se tudtam, hova kapjam a fejemet.
Az én délelőtti kurd asszonylátogatóim leplezetlen kíváncsisággal méregetnek, és sikamlós megjegyzéseket váltanak. Roppant barátságosan bólogatnak, kacagnak, kérdezősködnek, aztán felsóhajtanak, a fejüket ingatják, és ujjukkal megütögetik az ajkukat.
Napnál is világosabb, mit akarnak kifejezni: – Milyen kár, hogy nem értjük meg egymást! – Megfogják a szoknyám szélét, érdeklődve tanulmányozzák, aztán megtapogatják a ruhám ujját. Felmutogatnak a halomra. Én vagyok a Kvadzsa asszonya? Bólintok. További kérdések pergőtüzet zúdítják rám, aztán nevetve tapasztalják, hogy nem kaphatnak választ. Kétségtelenül a gyerekeim meg a vetéléseim száma felől érdeklődnek!
Majd megpróbálják elmagyarázni, mire valók a gyűjtögetett füvek, növények. De hiába – ez se megy!
Újabb hahota tör ki. Felkelnek, mosolyogva bólintanak, csevegve, nevetve elszállingóznak. Olyanok, mint egy nagy, tarka mezei virágbokréta…
Vályogviskóban laknak, és talán néhány főzőedény minden vagyonuk, mégis ki-kitör belőlük a vidámság, a kacagás. Rabelais-i ízléssel élvezik az életet. Szépek, sűrű vérűek, derűsek.
Megjelenik kis arab barátnőm, a pásztorlányka. Teheneit tereli, szégyellősen rám mosolyog, aztán gyorsan elfordítja az arcát.
Távolról az előmunkás sípszavát hallom. Fél egytől fél kettőig ebédszünet.
Visszaballagok Maxhez és Machez, akik már várnak rám. Michel kiteregeti az ebédet, amit Dimitri pakolt. Hideg ürühús-szeletek, megint csak kemény tojás, arab lepény és sajt. Max és Mac kedvence a helybéli erősen fűszerezett, halványszürke és enyhén szőrös kecskesajt. Én az előkelőbb ál-gruyère-t fogyasztom, amit ezüstpapírba csomagolva, kerek kartondobozban árulnak. Max csupán egy megvető pillantásra méltatja. Desszertnek narancsot hoztunk, és zománcbögréből isszuk a forró teát.
Ebéd után elmegyünk megnézni leendő házunk helyét.
Vagy százméternyire van a falun meg a sejk házán túl, délkeletre a halomtól. Már ki van jelölve az alaprajz, és némileg kétkedőn kérdem Mactől, nem nagyon kicsik-e a szobák. A kérdés láthatólag mulattatja. Megmagyarázza, hogy csak azért látszik így, mert a házhelyet óriási nyitott tér veszi körül. A háznak középen kupolája lesz, az alatt helyezkedik el a nagy nappali és a dolgozószoba, amelyből jobbra-balra két-két szoba nyílik. A konyha külön épületbe kerül. A főépülethez hozzátoldhatunk még szobákat, ha az ásatás elhúzódik, és szűknek bizonyul a ház.
Kissé távolabb kútnak alkalmas helyet keresünk, hogy ne legyünk rászorulva a sejk kútjára. Max kiszemeli a helyet, majd visszatér a munkához.
Én még maradok egy darabig, és nézem, hogyan dolgoztat Mac: csupa kézmozdulat, fejrázás, füttyentés - egyetlen kimondott szó nélkül.
Négy óra tájban Max sorra járja a csapatokat, és kiosztja a baksist. Amikor egy-egy emberhez odaér, az abbahagyja a munkát, és felsorakozik az előzők mellé. Ki-ki bemutatja aznapi szerény leleteit. A kosaras fiúk közül a legambiciózusabb odáig ment, hogy nyállal szép tisztára pucolta szerzeményeit!
Max felcsapja irdatlan könyvét, és kezdődik a művelet.
– Qaszmagi? (Csákányos.)
– Hasszán Mohamed.
Mije van Hasszán Mohamednek? Egy törött fazék fele, számos edénytöredék, egy csontkés, némi réztörmelék.
Max beletúr a gyűjteménybe, és könyörtelenül eldobja az értéktelen darabokat - rendszerint mindazt, ami a csákányos szívében a legvérmesebb reményeket gerjesztette –, a csontszerszámokat az egyik kis dobozba rakja, amit Michel hordoz, a gyöngyöket egy másikba. Az edénytöredék nagy kosárba kerül, amit egy kisfiú cipel.
Max meghatározza a jutalomdíjat: két és fél penny, sőt, esetleg négy penny, és beírja a könyvbe. Hasszán Mohamed elismétli az összeget, és elraktározza tágas memóriájában.
Hét végén rémséges matematikai műveletek várnak ránk. Össze kell adni a napi összegeket, hozzácsapni a munkabért, és csak akkor lehet fizetni. A fizetésre váró munkás rendszerint pontosan tudja, mennyi jár neki. Néha megjegyzi: – Ez kevés; még két pennyt kapok. – De legalább annyiszor ilyesmi is elhangzik: – Túl sokat adott; négy pennyvel kevesebb jár. – És ritkán tévednek. Időnként a nevek azonosságából ered a hiba. Általában három-négy Daud Mohamedünk van, akiket további név hozzáragasztásával lehet megkülönböztetni – úgymint Daud Mohamed Ibrahim vagy Daud Mohamed Szulimán.
Max a következő munkáshoz lép.
– Neve?
– Ahmad Mohamed.
Ahmad Mohamed nem sokkal dicsekedhet. Igazság szerint semmi olyannal, ami bennünket érdekelne, de Max nem akarja elkedvetleníteni, hát kiválaszt néhány edénytöredéket, a kosárba dobja, és közli, hogy a „lelet” ellenértéke két garas.
Ezután a kosaras gyerekek következnek. Ibrahim Daud izgalmasnak látszó tárggyal áll elő, ami azonban sajnos csak töredéke egy karcolt mintájú arab pipaszárnak. Most a kis Abdul Dzsehar kerül sorra. Bizonytalanul mutat fel néhány parányi gyöngyszemet meg egy tárgyat – amit Max helyeslő felkiáltással kap ki a kezéből. Érintetlen pecsétlőhenger – méghozzá jó korszakból! Igazán becses lelet. A kis Abdul dicséretben részesül, a neve mellé pedig öt frankot írnak. Embereink között izgatott zúgás támad.
Valamennyi munkásunk született szerencsejátékos, és ebben a játékban számukra a bizonytalanság a legvonzóbb tényező. Fantasztikus, hogy némelyik csapatot mennyire kitartóan kíséri a szerencse. Amikor új terepet kezdünk feltörni, Max néha ilyeneket mond: – Ibrahimot meg a csapatát a külső falra állítom; legutóbb túlságosan sok mindent találtak. Szegény öreg George-nak meg nem volt szerencséje. Neki jó helyet adok.
Ám lássanak csudát! Ibrahim munkaterületén, ahol a hajdani város legszegényebb negyede állt, szinte azonnal napvilágra kerül egy agyagedény, amely egy rakás arany fülkarikát rejt – talán egy hajdani leányzó hozományát –, és Ibrahim baksisa menten az égbe szökik. Szegény öreg George pedig, aki egy ígéretes temetőben ás, ahol - azt hinné az ember - lépten-nyomon értékes leletek kerülhetnek a felszínre, csak koldussírokra bukkan.
Azok, akik már megkapták a baksist, ráérősen visszaballagnak a munkahelyre. Max folytatja az eljárást, amíg az utolsó ember is sorra nem került.
Fél óra múlva lenyugszik a nap. Felhangzik a sípszó.
– Takarodó! Takarodó! – harsan az általános örömujjongás. A kosarakat a levegőbe hajigálják, kiabálva, nevetve futnak le a domboldalon.
Ismét elmúlt egy munkanap. Hazafelé indulnak azok a munkások, akik két-három mérföldnyire fekvő falvakból járnak az ásatásra. Kosarakba, dobozokba rendezett leleteinket levisszük a dombról, és óvatosan elhelyezzük Maryben. Az a néhány ember, aki a mi útvonalunkon lakik, felkapaszkodik Mary tetejére. Indulunk hazafelé. Megint vége egy napnak.
A véletlen különös játéka, hogy pontosan ugyanazon a helyen, ahol kútfúráshoz kezdtünk, az ókorban is kút volt. Ennek a ténynek akkora a hordereje, hogy néhány nap múlva öt komoly, szakállas úr vár Maxre, amikor lejön a halomról.
Sok-sok mérföldnyire fekvő falvaikból jöttek, magyarázzák. Vízre lenne szükségük. A Kvadzsa ismeri a helyeket, ahol kutak rejtőznek – a rómaiak régi kútjai. Kimondhatatlanul hálásak lesznek, ha megmutatja nekik ezeket a helyeket.
Max elmagyarázza, hogy merőben véletlenül kezdtünk éppen ott fúrni, ahol valamikor régen is kút volt.
A komoly urak udvariasan mosolyognak, de látszik, hogy egy szavát sem hiszik.
- Te nagyon bölcs vagy, Kvadzsa, ezt tudja mindenki. A régi korok minden titka nyitott könyv előtted. Tudod, hol voltak valaha városok, hol voltak kutak. Ezért hát mutasd meg, hol fúrjunk kutat, és mi szép ajándékot adunk neked.
Max akárhogy tiltakozik, nem hisznek neki. Varázslónak tartják, aki meg akarja őrizni a titkait. Tudja, súgják egymásnak, de nem árulja el.
– Szívemből kívánom, bárcsak ne bukkantunk volna arra az átkozott római kútra – mondja komoran Max. – Mást se okoz, csak gondot.
Újabb bonyodalom támad, amikor az emberek bérfizetésére kerül sor. Az ország hivatalos pénzneme a francia frank. Csakhogy a világnak ebben a csücskében olyan sokáig volt használatos a török medzsidi, hogy a konzervatív lakosok semmi mást nem fogadnak el. A bazárok is medzsidiben számolnak, noha a bankok nem. Munkásaink konokul ragaszkodnak hozzá, hogy medzsidiben kapják a bérüket.
Következésképpen, minekutána a bankból a hivatalos pénznemet kapjuk, Michelt el kell szalajtani a bazárba, hogy a frankot váltsa be az illegális pénznemre, azaz a helybeli effectifre.
A medzsidi nagy, súlyos érme. Michel roskadozik a súlya alatt, ahogy marékszám, zsákszám behordja. Az asztalra önti. A pénz borzasztóan mocskos és fokhagymaszagú.
Lidérces estéket élünk a bérfizetés előtt, míg a bűzben fuldokolva számláljuk a medzsidit.
Michel több tekintetben is felbecsülhetetlen. Becsületes, pontos és roppant aggályos. Írni-olvasni nem tud, de fejben elvégzi a legbonyolultabb számításokat, a piacról olykor harmincféle holmival tér meg, mindegyiknek az árát pontosan megmondja, és hiánytalanul leszámlálja az asztalra a visszajáró pénzt. Soha egy garas árát nem téved.
Szemben áll ezzel, hogy roppant fölényes, hogy minduntalan beleköt valamelyik mohamedánba, igen konok, és sajnálatos módon kétbalkezesen bánik mindenféle gépezettel. - Forca! - vicsorít, a szeme villog, és nyomban ezután baljós roppanás hallatszik.
Még ennél is katasztrofálisabb a takarékossága. Személyes sértésnek veszi, ha nem vagyunk elragadtatva a rothadó banántól meg a töpörödött narancstól.
– Ennél különb nem volt?
– De igen, csakhogy az sokkal drágább. Én takarékoskodom. Economia!
A takarékosság szent jelszavának jegyében persze igencsak sok élelmiszer kerül a szemétbe.
Michel harmadik jelszava: – Szavi proba (próbáljuk ki)!
Különféle hangon tudja előadni: reménykedőn, behízelgőn, izgatottan, bizalmasan, olykor lemondóan.
Az eredmény rendszerint lesújtó.
*  
 
Mosóasszonyunk hosszasan késlekedik kartonruháim hazaszállításával, hát rászánom magam, hogy felöltsem a Világbirodalom Építője Asszonyának santungkösztümjét, amit eddig nem volt merszem viselni.
Max rám pillant.
– Hát te meg mit húztál magadra?
Védekező modorban közlöm, hogy a santung kellemes, hűvös viselet.
– Ezt nem hordhatod – jelenti ki Max. – Menj be és vesd le.
– Miért ne hordhatnám? Ha egyszer megvettem.
– Szörnyen nézel ki benne. Mint a legundokabb fajta gyarmati kormányzóné – egyenesen Indiából!
Szomorúan beismerem, hogy nekem is támadt ilyesfajta gyanúm.
– Vedd fel inkább azt a zöldessárgát, a Tell Halaf folyamatos drazsémintával – biztat Max.
– Szeretném, ha a ruhatárammal kapcsolatban nem használnál régészeti szakkifejezéseket – mondom nyűgösen. – A ruha citruszöld! És a „folyamatos drazsé” utálatos kifejezés – mintha egy kisgyerek félig elszopogatna egy szem savanyút, aztán otthagyná a szatócsbolt pultján. Hogy honnan szeditek az edénymintákra ezeket az undorító meghatározásokat, el sem tudom képzelni!
– Micsoda fantáziád van! – ingatja a fejét Max. – Egyébként vedd tudomásul, hogy a folyamatos drazsé az egyik legszebb Tell Halaf-minta.
Le is rajzolja mindjárt, én pedig bólogatok, és elismerem, hogy a minta valóban szép. Csak a meghatározása undorító.
Max szomorúan néz rám, és némán megcsóválja a fejét.
*  
 
Hanzir falun áthaladva a következő beszélgetést halljuk:
– Kik ezek?
– Idegenek. Ásnak.
Egy öregúr komoly tekintettel végigmér.
– Milyen szépek! – sóhajtja. – Tele vannak pénzzel!
Egy öregasszony rohan Maxhez.
– Kvadzsa! Könyörgök, járj közbe a fiamért! Elhurcolták Damaszkuszba – a börtönbe. Jó ember, nem csinált semmit – az égvilágon semmit, esküszöm!
– Akkor miért vitték börtönbe?
– Semmiért. Igazságtalanságból. Szabadítsd ki a kedvemért!
– De hát mit csinált a fiad, anyóka?
– Semmit. Esküszöm, hogy igazat beszélek! Isten a tanúm, hogy semmit nem csinált, csak megölt egy embert!
 
*  
Újabb aggodalom támad. Dzserabluszi munkásaink közül hárman megbetegedtek. Sátorban feküsznek Csagar Bázárban, és a többiek nem hajlandók a közelükbe menni. Se ételt, se italt nem visznek nekik.
Különös, hogy irtóznak a betegektől. No de minden különösnek tetszik egy olyan közösségben, ahol az emberi életnek nincs értéke.
– Ha nem kapnak enni, éhen halnak – mondja Max.
A betegek munkatársai a vállukat vonogatják.
– Inshallah, ha Isten úgy akarja.
Az előmunkások, ha vonakodva is, bebizonyítják, hogy jártasak a civilizáció szokásaiban, és mogorván hajlandók némi szolgálatra. Max óvatosan szóba hozza a kórház kérdését. El tudja intézni a francia hatóságoknál, hogy azt a két embert, aki komolyan beteg, vegyék fel a kórházba.
Jahja és Alavi kétkedve ingatja a fejét. Kórházba menni szégyen, mivel a kórházban gyalázatos dolgok történnek. Inkább a halál, mint a gyalázat.
Téves diagnózis? Hanyagság? – töröm a fejem. – Miféle gyalázatos dolgok történnek? – érdeklődöm.
Max igyekszik a probléma mélyére hatolni. Majd hosszas kérdezz-felelek után, amiből én egy szót sem értek, felém fordul, és elmagyarázza.
– Egy férfit bevitettek a kórházba, és beöntést kapott.
– Igen – mondom, és várom a folytatást.
– Ennyi – mondja Max.
– De hát meghalt az az ember?
– Nem, de szívesebben meghalt volna.
– Micsoda? – kiáltok fel hitetlenkedve.
– Bizony – bólint Max. – Az a férfi mély és keserű sérelemmel a szívében tért vissza a falujába. Ilyen gyalázatot kellett elviselnie! Inkább a halál!
A mi nyugati gondolkodásunk igen nagy jelentőséget tulajdonít az életnek, és nehéz merőben más értékrendhez igazodnunk. Pedig a keleti mentalitás egyszerűen látja a dolgokat. A halál éppoly elkerülhetetlen, mint a születés, és hogy korán jön-e, vagy későn, az Allah akaratától függ. És ez a meggyőződés, ez a belenyugvás sommásan elintézi azt, ami a mi világunk átka – a szorongást. Lehetséges, hogy ismerik a szükséget – de a szorongást nem. A semmittevés pedig az ember áldott és természetes állapota – a munka természetellenes szükségszerűség.
Eszembe jut egy öreg koldus, akivel Perzsiában találkoztunk. Galambősz szakálla volt, és méltóságteljes, nemes vonású arca. A kezét alamizsnáért nyújtotta, de a szavaiból büszkeség sugárzott.
– Adj egy csekélységet bőségedből, ó, herceg. Aggaszt, hogy netán elkerülöm a halált.

*  
 
Két betegünk állapota válságosra fordul. Max bemegy El Kámeslibe, és elmondja problémáit a francia parancsnoknak. A tisztek mindig kedvesek, segítőkészek. Maxet bemutatják a francia katonaorvosnak, aki már indul is ki vele a halomra, és megvizsgálja a betegeket.
Aggályaink igazolódnak – a két férfi valóban nagybeteg. Az egyikük, mondja a doktor, már akkor is rossz állapotban lehetett, amikor elszegődött hozzánk, és nemigen van remény a felépülésére. Azt ajánlja, vitessük be mindkettejüket a kórházba. A betegeket sikerül meggyőzni, és már viszi is őket az autó.
A kedves francia orvostól erős hashajtót is kapunk, ami, mondja, egy lovat is meghajtana!
Erre bizony nagy szükség van, mert embereink minduntalan megjelennek Maxnél, és roppant képszerűen leírják szorulásos tüneteiket, amik ellen a közönséges hashajtó mit sem ér.

*  
 
Egyik betegünk meghalt a kórházban. A másiknak már javul az állapota. A halálesetről csak két nap elteltével értesülünk, és megtudjuk, hogy az embert már el is temették.
Alavi felettébb komoly ábrázattal állít be hozzánk.
A jó hírünkről van szó, mondja.
Elszorul a szívem. Jó hírünk emlegetése általában pénzkiadást jelent.
Ezt az embert, folytatja Alavi, az otthonától távol érte a halál. És itt temették el. Márpedig ez Dzserabluszban nem vet ránk jó fényt.
Nem tehetünk róla, hogy az az ember meghalt – mondja Max. Már akkor is beteg volt, amikor elszegődött hozzánk, és megtettünk mindent, ami módunkban állt.
A halál említésére Alavi csak legyint. A halál semmi. Nem az ember halála számít. Hanem a temetése.
Gondoljuk csak el, milyen helyzetbe kerülnek a hozzátartozói. Ezt az embert idegenben temették el. A rokonainak el kell hagyniuk az otthonukat, ha fel akarják keresni a sírját. Gyalázat, ha az ember nem tér vissza szülővárosának a földjébe.
Nem tudja, mit tehetne most már – mondja Max. Azt az embert eltemették. Mire céloz Alavi – pénzadományt kér a gyászoló család?
Igen, arról is szó lehet. De valójában kihantolásra gondolt.
– Micsoda? Hogy kiássák a sírjából?!
– Igen, Kvadzsa. Küldesd haza a holttestet Dzserabluszba. Ezt kívánja a becsület, és a te jó híred.
Nem tudja, hogy ilyesmit egyáltalán el lehet-e intézni – mondja Max. Szerinte nem megvalósítható.
A vége az, hogy bemegyünk El Kámeslibe, és megtanácskozzuk a dolgot a francia hatóságokkal. Akik nyilván azt hiszik, hogy elment a józan eszünk.
Ez váratlanul megacélozza Max eltökéltségét. Igen, bólint, kétségtelenül esztelenség – de vajon lehetséges-e?
Az orvos vállat von. Lehetségesnek éppen lehetséges. Ki kell tölteni jó csomó űrlapot. – Et des timbres, beaucoup de timbres.
– Magától értetődik – bólint Max.
Mozgásba lendül a gépezet. Egy taxisofőr, aki nemsokára indul Dzserabluszba, lelkesen vállalkozik a – kellőképpen fertőtlenített – holttest elszállítására. A megboldogultnak egyik unokatestvére lesz a kísérő. Minden meg van szervezve.
Először is: a kihantolás. Számtalan űrlap kitöltése, bélyegeknek felragasztása. A ceremóniához szükségeltetik az óriási formalinfecskendővel felfegyverkezett katonaorvos jelenléte. Ezután következik a holttestnek koporsóba helyezése; a koporsó lepecsételése; majd a lepecsételt koporsónak a taxiba emelése.
– Hahó! – kiált vidáman a taxisofőr, miközben betuszkolja szállítmányát. – Vidám utunk lesz! Csak vigyázzunk, nehogy testvérünk kipotyogjon útközben!
Az esemény immár olyan mulatsággá fajul, amit csak egy ír halottvirrasztáshoz lehet hasonlítani. A taxi elhajt, a sofőr és a gyászoló rokon teli torokból énekel. Varázslatos élmény ez mindkettejüknek! Ki is élvezik minden percét!
Max megkönnyebbülten sóhajt. Felragasztott minden bélyeget, lerótt minden díjat. A szükséges nyomtatványokat (jókora kazalnyi!) a taxisofőrre bíztuk.
– Ezzel megvolnánk! – mondja Max.
Téved. Az Allahban boldogult Abdullah Hamid utazása valóságos eposszá terebélyesedik. Abdullah Hamid porhüvelye nem lel nyugodalmat.
A holttest épségben megérkezik Dzserabluszba. Illő lamentálással fogadják, és nem csekély büszkeséggel. Nagy ünnepséget csapnak – lakomával egybekötve. A taxisofőr megereszt egy fohászt Allahhoz, és elhajt Aleppóba. Már rég elporzott, amikor kiderül, hogy a mindennél fontosabb nyomtatványokat is magával vitte.
Kitör a káosz. A szükséges nyomtatványok híján a holtat nem lehet eltemetni. Vissza kell hát vinni El Kámeslibe? Heves vita lángol fel. Küldöncöket menesztenek - a francia hatóságokhoz El Kámeslibe, hozzánk, a taxisofőr igencsak kétséges aleppói címére. Mindez a ráérős arab modorban bonyolódik – s eközben Abdullah Hamid temetetlen marad.
– Meddig tart a formalin hatása? – kérdem aggodalmasan Maxtől. Újabb árlapgarnitúrát szerzünk be (természetesen a megfelelő mennyiségű timbre-vel), és elküldjük Dzserabluszba. Megtudjuk, hogy a holttestet már éppen vissza akarták küldeni vasúton El Kámeslibe. Repkednek ide-oda a háromszorosan sürgős táviratok.
Ám minden jó, ha jó a vége. A taxisofőr beállít Dzserabluszba, a nyomtatványokat lobogtatva.
– Micsoda feledékenység! – kiáltja vígan. A temetés annak rendje-módja szerint lebonyolódik. Jó hírünk meg van mentve, biztosít bennünket Alavi. A francia hatóságok változatlanul őrültnek tartanak. Munkásaink komolyan kifejezik helyeslésüket. Michel tombol – micsoda merénylet az Economia ellen! Érzelmeit azzal próbálja lecsillapítani, hogy kora hajnalban vadul kalapál valami tuttit az ablakunk alatt, amíg csak rá nem szólunk, hogy azonnal hagyja abba.
Tutti a gyűjtőneve a benzineskannák mindenféle felhasználási módjának. Mit is kezdene Szíria benzineskannák nélkül? Az asszonyok benzineskannában hordják a vizet a kútról. Benzineskannák felszabdalt, kikalapált csíkjai szolgálnak háztetők és falak javítására. Michel életének hő vágya, amit egy őszinteségi rohamában elárult, hogy egész házat építsen magának tuttiból!
– Nagyon szép lesz – mondja ábrándosan. – Csodaszép.

Forrás: Come, Tell Me How You Live / Így éltünk Mezopotámiában. Fordította Borbás Mária

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése