BERT PÁL: Sarki vadászat egy szép napon

Az északi sarknak örök jégtől borított zord vidékei korántsem mindig és mindenütt lakatlan sivatagok: sok különféle állat van ott, amikor van miből élni.
Bálnák, delfinek és más cetek játszadoznak künn a vízen, fókák és rozmárok kapaszkodnak a jégtáblákra és nehézkesen mászkálva emésztik meg az imént fölfalt halat; könnyen megesik, hogy széttépi őket a jegesmedve, amely folyton csak ennivalót keres.
Ahol némi nyoma van a növényzetnek, ott megjelennek a rénszarvas és pézsmás tulok legelő nyájai.
Megszámlálhatatlan madárrajok lepik el a sziklafalakat, amelyeken tavaszkor fészket raknak; még a szunyog sem hiányzik, sőt az enyhe évszakban annyira elszaporodik, hogy az utazók­nak nem kevésbé kellemetlen mint a forró égöv alatt.
A következő vadászati leírás Nordenskiöld híres svéd utazótól származik, aki először hajózta körül Európát és Ázsiát. Előtte ez senkinek sem sikerült.

*

Adolf Erik Nordenskiöld

Július hava derült, napos idővel és nyári hőmérséklettel kezdődött. Azonfelül teljes volt a szélcsend, tükörsima a tenger, körülötte úgy ragyogtak a jégtuskók, mint gyémántok a smaragd körül. Éppen végeztük az ebédet, amikor jött a hadnagy kérdezni, vajjon akarok-e fókát lőni. Gyorsan kaptam a puskámat és mentem utána. Egy puskalövésnyire a jég hátán nagy fóka sütkérezett a verőfényen; lőttem, de golyóm csak megsebezte; a fóka rögtön eltünt a lékjében, széles vérnyomot hagyván a jégen. Nesztelenül eveztem egy másik felé, az kárpótlást nyújtott; az első lövés a hátán sebezte meg, a második golyó leterítette. Először lőttem ilyen nagy emlős állatot, később még különb is akadt.
Néha-néha csendes szellő lengedezett. Messziről előtüntek a »Madárhegyek«.
Július 2-án reggel négy óra tájban a hajónk horgonyt vetett. A messzelátón át négy pompás rénszarvast vettünk észre, amint javában legeltek. Besózott húsból és konzervekből álló ételeinket már úgy megúntuk, hogy bizony jól esett volna egy kis változás; örömest megragadtuk hát ezt az alkalmat friss hús szerzésére. Egy legényünkkel csónakba ugrottam és a part felé eveztünk.
Az állatok nem láthatták csónakunkat a sűrü ködtől. De hamar szétoszlott a köd és - mintegy varázsütésre - gyönyörű látvány tárult fel előttünk. Egészen hajónk mellett, amelyet éppen elhagytunk, mind a két oldalon hirtelen két ragyogó hegység meredt elénk a tengerből. A lépcsőzetes sziklarétegeket a szó szoros értelmében miriád madár lepte be, ameddig csak látni lehetett. Hátukon ébenfekete és alúl fehér tollukról, röpülésükről, az ülőknek egyenes tartásáról és kiáltásukról meg lehetett ismerni, hogy csupa alka-király (kis alka). Ott ülnek a hegy­ség fokain komolyan, szépen egymás mellett, mindenik a maga tojásán. Mások megszámlálhatatlan rajokban szállnak föl, de mindig egy sorban; a csónakból nézve, úgy ragyognak a napsugarakban, hogy az ember gyöngysornak vélhetné, amelyet valami láthatatlan kéz lenget a légben. Meg lehet közöttük különböztetni a háromujjú sirályt és a magasan szálló kékes sirályt, amelyet polgármesternek neveznek. Más alka-királyok a szelíden lengő hullámokon ringatóznak vagy táplálékot halászva, a vízbe mártják csőrüket. Némelyek dühösen dulakodnak, amíg csak egy csendes szomszéd közbelépése őket ki nem békíti; a veszekedést rendesen a hegyszegélyen kezdi két kotlós, de mivel szűk a hely, a tengeren folytatják.
Később fehér delfin-csapattal találkoztunk, voltak néhány százan; úgy fölkavarták a vizet, mint valami zivatar. Békében vonultak el a csónak mellett, velünk nem is törődtek, mert - no benn van a gyermekversikében:
Plinius históriája hirdeti:

Ez állat az embert szereti.
Mindenki bátran elhiheti.

Néhány alighanem csak kölyök volt, legalább kisebb termetükről és szürkés színükről ítélve; a felnőttek valóban feltűnő és vakító fehérek. Legnagyobbrészt négy-öt, némelyek hat méter hosszuak voltak. Úszásközben a hátuk majd a víz színe fölött, majd a víz színe alatt van; ez utóbbi esetben néha különös hangot hallatnak, amelyet jól ismernek az északi tájon lakó halászok. Vaktában rálőttem egyre, de hiába: köztudomás szerint ezek az emlősök csak egy helyen sebezhetők meg, a szemüknél, amely igen kicsiny a nagy testükhöz képest.
Mihelyt kiszálltunk, csónakunkat a partra vontuk és elindultunk. Mindenütt és folyton csak madarak környeztek. Itt egy csapat skót lúd, amott a parttól távolabb vadludak.
A nap meglepő melegen sütött, ami - megvallom - e nagy szélesség (72°) alatt nekem igen furcsának tetszett; mintha csak álmodtam volna. Pedig valóság volt; az izzadtság csurgott rólunk. Igaz, hogy gyapjuruhát viseltünk és hegyen-völgyön jártunk; majd zuhogó vízfolyá­son kellett átgázolnunk, majd az agyagos föld marasztalgatta csizmáinkat.
- Doktor úr! - mondja halkan a matróz, megrántva a kabátom ujját.
- No?
- Nem látja?
- Mit?
- Egy róka! - súgja fülembe, még jobban hozzám hajolva. Valóban tőlünk nem messzire egy gyönyörű kék róka volt. Szerencsére nem vett bennünket észre a ravasz; kedvemre szemlélhettem és bámulhattam nyári ruhájában, oldalt fakóvörös fekete bársonybundájában. Télen egészen fehér a bundája, amelyet sokra becsülnek a szűcsök. Egyébiránt minden tekintetben hasonló a művelt vidékeken lakó rokonához; a faját jellemző tulajdonságokból nem vesztett el egyet sem e sarki tájakon. Orrával a földet szaglászva, ide-oda baktatott; nyilván lemminget [kis rágcsáló emlős;  nagy csapatokban vándorol Skandináviában és Oroszországban.] fürkészett a koma. Egyszerre csak eltünt egy domb mögött; futottunk utána, de már híre sem volt. Kitünő szaglásával megérezett bennünket és vitte az irháját bölcsen és gyorsan. Nem­sokára megint megláttuk messziről, amint kétségbeesetten futott a hegység felé. Mégis örülök, hogy láttam szabadságában ezt az állatot, amely csak a sarkvidéken él. Gyakran előfordul Skandinávia északi részeiben is, de csak a legmagasabb hegységekben, az örök hó szomszédságában, ahol bajos megfigyelni. Azonban mondják, hogy már déli Svédországban is látták. A sarki tájak madarainak ő a legnagyobb ellensége; nyáron át dúsan lakmározik, de ősszel elszáll az ennivalója melegebb országokba és akkor nagyon lesoványodik.
Tovább mentünk. A derék matróz fegyverével a jégréteg szilárdságát próbálgatva, óvatosan lépkedett előre; hirtelen fölsikoltott. A hasadékok egyikébe estem; amint egy szökéssel át akartam ugrani, gyenge jégre kerültem és lebuktam, mint egy levél a levélszekrénybe. Szerencsére puhára estem: fél méter mélységű vízbe; társam a jégen elnyujtózkodva, kezét nyujtotta és csakhamar föltápászkodtam, örülvén, hogy a kis hideg fürdőnél egyéb bajom nem esett. Ha a víz mély lett volna és lábammal nem értem volna fenekét, akkor veszedelembe jutottam volna, mert ahhoz a helyhez közel a glecser jégtömege  meredekül végződött a tengerben és ott az olvadó jégmezők szilaj patakja hatalmas zuhatagot képezett.
Miután rendbe hoztam puskámat és kiürítettem nagy tengerészcsizmáimat, utunkat folytattuk. Végre egy dombtetőről megláttuk az egyik rénszarvast, amely békésen legelt a tengerparton, de oly messze, hogy golyó nem érhette. Óvatosan haladtunk előre; a szél kedvezett, szembe fújt és így nem érezhetett bennünket meg a rénszarvas, amelynek kitűnő szaglása van. A talaj nem volt oly kedvező: porhanyós pala volt, mely ropogva töredezett, amint ráléptünk nagy csizmánkkal. Végre az utolsó halomhoz értünk. Ekkor kettőzött óvatossággal haladtunk előre; még a lélekzetünket is visszafojtva, hason másztunk a tetőig és íme, nem is egy, hanem négy rénszarvas volt előttünk a szakadékban; kettő nagy volt és pompás agancsú; a másik kettőnek termetéről látszott, hogy fiatalok. Azonban még mindig olyan messze voltunk, hogy nem lőhettünk rájuk. Újra tanakodtunk, mitévők legyünk; matrózom abban a véleményben volt, hogy maradjunk lesen és várjuk, merre mennek a szarvasok.
Végre a négy rénszarvas balra vonult egy hegygerinc felé, amely harántul állt előttünk. Visszafelé csúsztunk azon az úton, amelyen felmásztunk; a szakadék fölé hajló sziklafal eltakart bennünket és így csakhamar a szarvasok közelébe jutottunk. Megint megálltunk és elhatároztuk, hogy a matróz a legnagyobbikra fog lőni, amely legmesszebb van, én pedig a legközelebbit vállaltam magamra. Úgy is tettünk; a két lövés egyszerre dördült el és két áldozat hevert a földön, a másik kettő elmenekült a magas dombok felé. Kitörő örömmel futottunk oda. Az enyém azonnal kimúlt, tán egy vagy két éves volt. A matrózomé ellenben jól megtermett; a túloldalon levő jeges felé vonszolta testét, de társam nem hagyta messzire menni, egy vágással véget vetett a szegény állat kínjainak.
Milyen látvány a vadásznak két rénszarvas elterülve a naptól tündöklő hómezőn! A matróz gyorsan munkához fogott; hátukra fektette az áldozatokat, fejüket az agancsukra támasztva, ahogy északon szokás és hamarosan fölbontva, beleiket kiszedte, hogy a húsuk meg ne romoljék. Fehér sirályok röpködtek bennünket körül; aligha láttak még ilyen jelenetet.
Ezek a rénszarvasok még nem vetették le téli bundájukat, amely egész fehér. De már oly lazán állt a szőrük, hogy könnyen ki lehetett tépni marékszámra; alatta szürkésbarna szőr tünt elő, - az lett volna a nyári bundájuk. Agancsukat bőr borította, ami azt bizonyítja, hogy még nem érték el az évi teljes fejlettségüket. A rén egyéb szarvasoktól eltér abban, hogy a nősténynek is van agancsa. Amelyeket mi lőttünk, hasonlítanak a norvégiai és a szibériai vad rénszarvashoz, de a spitzbergiaktól abban különböznek, hogy lábuk hosszabb és testük nagyobb. Ősszel ezek a sarkvidéki szarvasok igen meghíznak Novájá Zemlyán és Spitzbergán.
Visszafordulva a tenger felé, elértük az alk-perget (az alkamadarak hegyét), amelyet még a hajóról láttunk meg az elinduláskor. Éhségünket a madár tojásával csillapítottuk, amely csemegének is beválnék, azután ittunk rája a közeli zuhogó patak vizéből. Még jó ideig maradtam ott a meredekség szélén, szemlélni a madarak országát.
Ameddig csak tekintetem ért, a meredek szirtfokokat az alkák megszámlálhatatlan sorai foglalták el oly sűrüen, hogy tenyérnyi hely se maradt köztük. Száz négyszögméternyi területen körülbelül ötszázra becsültem a madarak számát. Együttvéve köröskörül lehetett néhány millió - túlzás nélkül!
De már ideje volt a hajóra menni. Társainkat éppen a reggelinél találtuk. A lelőtt két szarvast csak később vittük a hajóra.
Délután a tengerfenékre bocsátottunk néhány alkát egy hatvan centiméternyi átmérőjű vas­karikára erősített hálóban. Egy óra mulva a hálót hirtelen felhúztuk és a madaraknak már csak a csontváza volt benne, de ellepve sok száz amphipodával  [rákféle héjas állat].  E hálókat arra használtuk, hogy ilyen csalétekkel fogtunk benne tengeri állatokat; csak ily módon lehet fogni nagy héjas állatokat [a rák egész rokonságának a neve ]  a decapodák  [tízlábú rákféle állatok]  rendjéből.
Este szakácsmesterünk ízletes rénpecsenyét tálalt fel nagy diadallal; a hús íze igen hasonlít az őzpecsenyééhez.

Következik: BERT PÁL: A jegesmedve (Payer nyomán elbeszélve)

Forrás: Sarkvidéki és amerikai utazások és vadász-kalandok. Szerkesztette: Bert Pál.  Átdolgozta: Dr. Simonyi Jenő. MEK