LAMBRECHT KÁLMÁN: Az alpinizmus úttörői

Az utolsó pár nap Amritsarban se

hogysem akart eltelni, annyira vágyód

tam a Himalájára.

Tagore: Emlékeim.

„Boldogok, akik ilyen magasságokig föl tudnak hágni; csak itt lehet a szívük tiszta és itt látniok kell Istent. Legalább erre a pillanatra tisztáknak kell lenniök" — mondja Sir Francis Younghusband, az Angol Királyi Földrajzi Társaság volt elnöke „A természet szívé"-ről írott szép könyvének „Elhagyott magaslatok"-ról szóló fejezetében.
És valóban: az ember lelke csak ott, a hegyóriások magányos ormain tisztul meg minden földi salaktól, csak ott, az aetherikus finomságot megközelítő üde, éles levegőben emelkedhet föl a Természet végtelen fenségéhez.

Csak a puszták fia írhatta:

„Mit nekem te zordon Kárpátoknak
Fenyvesektől vadregényes tája... "

és mégis igazabban vall Tompa, mikor így regél ..A havasi rózsáról":

Ébredve: látom
A völgyet, ormot...
S örömre gyullad
Tekintetem; —

S végpillanatját
Hunyó szememnek,
Könnyebb, ha rajtok
Feledhetem!

Kóró tebenned,
Szülő tte-földem!
Inkább leszek, mint
Másutt virág;

Szebb itt az ősz, mint
Más föld tavasza;
Az éj, mint máshol
A napvilág!

Dantet is ezek a magasságos magányok vonzzák, hogy onnan élvezhesse a kilátást, Leonardo da Vinci is ott bolyong Itália Alpesein, elsőül vetítve halhatatlan alakjai mögé sziklás hátteret és a Genfi tó, Vevey és az Eremitage nagy remetéje, Rousseau is innen, a svájci havasok világából meríti legragyogóbb színeit, legmerészebb vonalait. A turistaság és alpinizmus híveinek egyre gyarapodó tábora ma már egész kis könyvtárra rúgó adatot halmozott föl azokról a nagyszabású próbálkozásokról, amelyek során a röghöz kötött ember megvívta harcait a hegyóriások nyaktörő bérceivel, a jégárborította havasok ezer veszélyével. Wilhelm Lehner vaskos kötetet írt „Az Alpok meghódításáról", Karl Blodig bregenzi turista pedig külön könyvet szentelt „Az Alpok 4000 méteres ormai"-nak. Ez a „csúcsfaló" ugyanis — ahogyan kritikusai nevezik — három évtized alatt megmászta a Nyugati Alpok valamennyi, 4000 méternél magasabb csúcsát. 1882-ben fölhágott — elsőül — a Monte-Rosara, 1911-ben pedig megmászta az utolsó „négyezrest", a Luigi Amadeo-csúcsot, — azután megírta könyvét, amely a 69-ik orom megmászása után ezzel a figyelemreméltó tanulsággal zárul: „Végtelen üresség tátongott előttem, mert nem egy hőn óhajtott vágyunk beteljesülése, hanem éppen maga az óhaj és törekvés az emberi élet legnagyobb öröme". 
A „csúcsfalás" valóban nem lehet az ideálja egyetlen komoly turistának sem. De ideálja kell hogy legyen az a harmonikus természetimádat, a magas régiók életviszonyainak, klímájának, meteorológiájának megismerése, amelyről a világirodalom legszebb dithyrambusát Raoul Francé zengte el az Alpokról írott, gazdagon illusztrált remekművében. A modern termeszettudományoknak ez a ragyogó stilisztája, az élettudományi gondolkodásnak ez a magányos úttörője minden esztendő egy teljes hónapját az Alpok világának szenteli. Hétszám elhagyott erdei lakok csöndes magányában tölti az éjszakákat, hogy pirkadástól alkonyatig szívhassa magába a magas hegyvidék páratlan tanulságait. Es nem hiába fordul az alpesi tájakhoz. Minden sorában ott zúg az erdőhatár fenyvese, ott hívogat a havasi gyopár lágy bársonya, ott dübörög a sziklás tájak viharának moraja.
Francé a maga munkás életének termékeny munkaóráit harmonikus élete gazdag tanulságaira és a természetet évtizedek óta kutató, régi és modern búvárok szilárd eredményeire építette föl. Kemény, sziklás út vezetett ezekhez az eredményekhez. A legragyogóbb emberi elmék egész sora hordta össze sziszifuszi munkával azt az alapot, amelyre a modern idők lángelméje ráépíthette a maga világnézetét.
Évszázadokba, évezredekbe telt, míg az ókori bölcsek lapos, tányéralakú Földje a maga szűk határai közül geoiddá gömbölyödött, Kopernikus, Galilei és Newton verejtékén át elfoglalta a maga helyét a világűrben. Azután jönnie kellett Kolumbusnak, hogy felfedezze az újvilágot, és jönnie kellett Magelhaesnek, hogy körülhajózza a Földet. És jönnie kellett a világutazók népes gárdájának, Marco Pólótól Cookon át az agg Schweinfurtig, Julián baráttól Körösi Csomán át Humboldtig, Sven Hedinig, Stein Aurélig és meg kellett ismerni Ausztráliát és Óceániát, Afrika titkait és a Tűzföld rejtelmeit, Grönlandot és a Ferenc József földet, meg Kerguelen szigetét és az óceáni szigeteket. Csak amikor már idáig eljutottunk, akkor következhettek sorra a sarkvidékek: Nansen és elődeinek fárasztó útkeresése, Peary diadalmas ostroma az Északi Sark ellen (1909 április 6), majd Scott és Amundsen halálos kimenetelű versenyfutása a Déli Sark kietlen tájain, amelynek finishéhez a korábban indult Scott csak az utóbb útrakelt Amundsen (1911 december 15) után harminc három nappal (1912 január 18) jutott el, — hogy élve vissza se térjen többé.
És csak jóval a Földkerekség minden szárazulatának megismerése, jó egy évtizeddel a pólusok bevétele után gondolt az ember a Föld legmagasabb pontjának, a Hegyek Királyának: a Mount Everestnek megostromlására.
Ha kemény és sziklás volt az út, amely elvezetett a Föld valamennyi szárazulatára s a Sarkok magányos vidékére: fokozottan kemény és sziklás út vezet föl a legmagasabb hegyormokra, azokra a hegyfejedelmekre, amelyeknek örök hóval koronázott ura a Mount Everest.

*

...Peregtessük le gyorsan magunk előtt a magasbegymászás tör ténetének változatos filmjét.

Az első ostrom Európa hegyóriása: a Mont Blanc ellen zajlott le és bizony évekbe, évtizedekbe telt, míg bevették a hatalmas masszívumot. 
Az angol Windham tizenkét kísérőjével már 1741-ben megpróbált feljutni rá Chamonix felől, a Mer de Glace jégáron át. Sikertelen vállalkozása arra indította Saussure genfi természetbúvárt, hogy díjat tűzzön ki annak jutalmazására, aki megtalálja a 4810 méter magas csúcsra vezető utat. A kitűzött pályadíj ugyan alaposan fölvillanyozta a környék amúgy is vállalkozó szellemű fiait, mégis negyedszázadba telt, míg Jacques Balmat vezető Paccard doktor kíséretében Chamonix-ból startolva elérte a 4810 méter magasságban trónoló finisht.
Balmat 24 éves korában, 1786 augusztus 8-án este 1/2 7 órakor ért föl a rég sóvárgott lapos tetőre. A primitív eszközökkel végrehajtott merész vállalkozás ki is merítette a magas turisztika két első hősének szervezetét: Paccard doktor négy napra megvakult és Balmat vasegészsége is megrendült. Saussure pályadíján kívül az egész művelt világ elismerése is osztályrészéül jutott: Szardínia királya gazdagon megjutalmazta őt és ezenfelül a Le Balmát du Mont Blanc nevet adományozta neki. Szászországban országos gyűjtés indult meg számára, Bourrit pedig könyvet írt a Mont Blanc hőseiről. 1787-ben azután maga Saussure is megmászta a roppant hegyóriást. Balmat vezetése alatt és tizenkét kísérője támogatásával ekkor végezte el a nagy francia tudós úttörő meteorológiai kutatásait a magasságos régiókban. Chamonixban, a Royal-szálló előtt ma is ércemlékmű hirdeti a merész alpinista és az úttörő természetbúvár közös munkálatának emlékét. Saussure nagy munkájának az első irodalmi emlékét nagy kortársa, Volta, a fizikus állította — fiatal korában szerzett verseiben.

Bisson felvétele a Mont Blancon készült 1860-ban

1849-ben Martins, Bravais és Le Pileur mászták meg a Mont Blancot meteorológiai megfigyeléseket végezve s 1858-ban maga a nagy Tyndall kapaszkodott föl rá, húsz órát töltve a jeges magasságokban. Hat hőmérő-állomást szerelt föl ezúttal a halhatatlan angol fizikus — amelyekből azonban egy esztendő múlva már egy sem működött — áldozatul estek az elemek tomboló táncának. 1861-ben Bisson fényképész merészkedett föl; neki köszönhetjük az első, máig is híres fényképfelvételeket ezekről a csupán madárlátta tájakról.
Azóta természetesen a turisták ezrei járták már meg Európa tetejét, sőt 1893 szeptember 8-án már át is adták a tudományos kutatásnak Jansen obszervatóriumát, amely a 180 lépés hosszú és 12 lépés széles, boltozatos plató tetején épült meg. A 300 tonnás alkotmány Párizsban készült és 800 darabban került föl a szédítő régiókba — Jansen személyes felügyelete alatt. A béna aggastyán szánon, a veszélyes pontokon kísérői karján tette meg a rettenetes utat, — de megtette és maga nyitotta meg a magas légrétegek első rendszeres meteorológiai állomását. Pierre Jansen csillagász béna teste engedett a töretlen akaraterőnek.

Bisson felvétele a Mont Blancon készült 1861-ben

Európa legmagasabb hegyormának sikeres ostroma után még mindig egy egész évszázadnak kellett eltelnie, mielőtt a többi kontinensek hegyóriásait sorra-rendre meghódították a magasturisták. A mi földrészünk legmagasabb hegycsúcsa után Afrika tetejére hágott föl a magasságok megismerésére vágyó ember. A legsötétebb világrész legmagasabb pontja, a Kilimandzsáró, Brit-Kelet-Afrika és Német-Kelet-Afrika határán, az egyenlítő alatt, az Indiai-óceán partja közelében emelkedik égnek. A 6010 m magas vulkán legmagasabb ormát, a Kibot már Teleki Sámuel gróf megostromolta 1887-ben, amikor a Rudolf és Stefánia tavak vidékén végezte a magyar geográfia évkönyvében emlékezetes kutatásait, de csak 4800 m magasságig jutott el. A Kibo még két évig dacolt a magasságok felé törő turistákkal, 1889-ben azonban beadta derekát. Hans Meyer német utazó, az Európa szerte ismert Konversations-Lexikon kiadójának fia Purtscheller kíséretében feljutott a Kibo-kráter szélére és fölkapaszkodott leg magasabb ormára, a Vilmos császár-csúcsra; akkor tűnt ki, hogy a hatalmas hegy 6030 méter magasságig mered égnek.
1906-ban Dél-Amerika legmagasabb csúcsát, a 7040 m magas Aconcagua-t vette be Vines geológus Zűrbriggen svájci vezető kíséretében, négy év múlva pedig Észak-Amerika tetejére, a 6240 m magas Mount Mc Kinleyre kapaszkodott fel a Lloyd-expedíció.
Egymásután bevették tehát Európa, Afrika, Dél- és Észak-Amerika legnagyobb ormait — Ausztrália tetejét, a mindössze 2240 m magas Mt Toiwnsendet különősebben meg sem kellett ostromolni — csak Ázsia ormai dacoltak még jó ideig, sőt dacolnak jórészt maiglan is. Ez különben érthető is. Valamennyi világrész legmagasabb ormai alatta maradnak a 7000 méternek; egyedül a délamerikai Andok déli szakaszán, Peru és Argentína határán merészkedik az Aconcagua 40 métérrel a 7000 méteres határ fölé. Ázsia pedig, az emberiség és minden kultúra őshazája a hegyóriások egész sorával ostromolja az egeket. Mindezek az eget ostromló hegyóriások egyetlen platóban, a Pamír fensíkban, vagy ahogyan a bensz-löttek büszkén nevezik: A világ tetejében futnak össze, jobban mondva, onnan indulnak ki. „Mint a polip — írja Sven Hédin — nyújtja ki a Pamír a maga hosszzú sziklakarjait: nyugat felé a Hindukust, a hinduölőt, mert örök jege minden hindut megöl, aki forró hazájából fölmerészkedik, kelet felé pedig sugarasan ágaznak szerte a világ legimpozánsabb hegyláncai: északon a Tiensán, „Az Ég Hegyei", középen az Altin-tag és Kuenlün, délen pedig a Karakorum, a Himalája és aTranshimalaja.
Itt, ezen a vadregényes, ember alig lakta tájon székel a hegykirályok dinasztiája, élén hatalmas urával, a Mount Everesttel.
Magyar kutatók is gyakran megfordultak ezen a földrajzi, történelmi és nyelvészeti tekintetben egyaránt érdekes, párját ritkító vidéken. Ott járt nemzetközileg is elismert úttörőként Körösi Csorna Sándor, Tibet ősi nyelvének első avatott búvára, akinek haló pora fölé a dardzsilingi temetőben az Angol Keletkutató Társaság emelt síremléket. Megfordult e tájakon Lóczy Lajos is, gróf Széchenyi Béla keletázsiai expedíciójának lelke, sőt a Transhimalaja nevének is a magyar Lóczy Lajos a keresztapja. Amikor ugyanis Sven Hédin egyik nagy tibeti útjáról visszatért, előadást tartott a londoni Földrajzi Társaság előtt és kifejtette, hogy a Himalájától északra, egy evvel párhuzamos hatalmas hegylánc húzódik és azt indítványozta, nevezzék el Transhima-lajának, Hédin jelentése — írja Cholnoky Jenő Lóczy életrajzában (Földrajzi Közlemények 1920.) — „óriási feltűnést keltett és élénk vita indult meg, hogy jogos-e ez az elnevezés és nem jobb volna-e megtartani a Gangri nevet, mert ez ugyan csak egyetlen csúcsnak a neve, de már be van vezetve a tudományos irodalomba". „Az ülés lezajlása után az angol geográfusok legkiválóbbjai szép levélben fordultak Lóczyhoz — folytatja Cholnoky —, hogy mondjon ítéletet e kérdésben. Lóczy egyszerűen hivatkozott gróf Széchényi Béla keletázsiai utazásainak tudományos eredményeire. Az I. kötet 567. oldalán a 111. ábra bemutatja Tibet hegy vonulatait s ott már jókora betűkkel be van írva, hogy „Trans-Himalaja". Lóczy tehát már 1890-ben megjelent nagy munkájában publikálta ezt a fölfedezést, természetesen elméleti alapon". És ez a vidék, a Himalája vidéke, a második hazája a magyar Stein Aurélnak, aki a kasmíri havasok árnyékában, Shrinagarban piheni ki évtizedek óta korszakos expedíciói fáradalmait és itt írja kötetekre rúgó monográfiáit Serindiáról, a népvándorláskori kultúrák mozgalmas, ma már kihalt színteréről, Kina és India kultúrájának érintkezéséről. 
A magyar kutatók azonban nemcsak Ázsia eddig felsorolt hegyláncainak megismeréséből vették ki részűket. Lóczy Lajos Kina belsejét, Cholnoky Jenő a mennyei birodalom hidrografiáját tisztázták, Prinz Gyula pedig a Karatash, a Koktan-Tau, a Kara-Teke és Bolor-Tag homályát oszlatta el. Külön centrumként vonzotta kutatóinkat a Kaukázus ősrengetege. Az ógyallai Besze János Károly a nagy Humboldt kíséretében már 1829-ben megfordult a Kaukázusban, járt arra Zichy Jenő gróf expedíciója is, legendás szerelemmel azonban Déchy Mór ragaszkodott a Kaukázushoz. Három évtized alatt hét expedíciót vezetett saját költségén az Elbrusz (5620 in) környékére, amelyet 1884-ben, az angol Douglas W. Freshfleld után elsőül meg is mászott. Déchy expedíciójának köszönhetjük, hogy — Richthofen Ferdinánd bárónak, a berlini egyetem egykori világhírű geográfusának ítélete szerint — a magyar alpinista-geográfus felvételei alapján a Kaukázus a legjobban illusztrált Európán kivüli hegység.

[Forrás: Lambrecht Kálmán: A Mount Everest ostroma. Világirodalom Kiadás, 1924 - A szöveg a könyv első fejezete]