2014. november 2., vasárnap

Dr. GÁSPÁR FERENCZ: Szélcsend (A matrózéletből)

Részlet A Zrinyi korvett útja Kelet-Azsiában c. útleírásból (1907)

Szélcsend a szó legszorosabb értelmében.
A légben nincs egy lehelet, a vízen nincs egy fodor. A tenger, a meddig a szem ellát az észtfárasztó végtelenségen, tündöklő ezüst laphoz hasonlít, amelyen fehér fényben törik meg a nyári hőséggel ráeső napsugár.
Egy magányosan kóválygó sirály az egyedüli lény, amely panaszos vijjogásával még feltűnőbbé teszi az ünnepies, isteni magányt.
Hajónk - mintha pihenőt tartana a napokig tomboló vihar után - mozdulatlanul, mint sziklafok, nyugszik a sima víztükrön. Harmadik napja, hogy mintegy ideszegezve, minden irányból szelet várva, veszteglünk ugyanegy ponton, Gravosa magasságában.
A tengerrel azonban nyugszik hű társa, a szél is. A vitorlák lomhán, unalmat gerjesztően lógnak le a magas árboczokról. Maga a parányi kis szélmutató, a mely különben a legkisebb szellőre is már vigan emelgeti a fejét, most mozdulatlanul lóg le. Pihen, mint a játékban elszunnyadt gyermek.
A parancsnoki hídon tétlenül álló őrtiszt kihajol és elmerengve néz le a titokszerű mélységbe. Mennyi varázs, mennyi bűbáj lakik abban, mennyi vágy és gondolatgerjesztő titokszerűség. A ki ismeri a tengert, csak az tudja azt. - aztán ismét folytatja rövid kis sétáit a parancsnoki híd szűk korlátai között és sóhajtva néz fel, fel északra, mintegy keresve gondolatban a helyet, a hol a tengerésztisztek egyedül üdvözítő Mekkája: - Wien fekszik.
A szolgálatban lévő legénység, felhasználva a szélcsend miatt a rendesnél hosszabb ebédutáni szünetet, az árboczok tövébe vagy kötéltekercsekre s ágyútalpakra leheveredve pihenőt tart; azaz hogy alszik.
Hja, az alvás! A mi a nőnek a szerelem, (meg a "toillette"), a fösvénynek a pénz, az a matróznak az alvás. Zaklatott, munkaterhes életének egyetlen fűszere, vágyainak netovábbja.
- Ha úr lennék, egész nap aludnám, - ez a matróz-lélektan legfőbb dogmája. A khinaiak amaz egykori kivégzési módja, hogy az elítéltet halálra gyötörték az aludni nem hagyás által, előtte a legrettenetesebb, a legszörnyűbb halál. Némelyikök olyan tökélyre viszi az alvás művészetét, hogy a legnagyobb viharban, zuhogó záporban, egy árboczról lelógó kötélvégbe kapaszkodva - alszik.
Megjegyzendő azonban, hogy a nap huszonnégy órájából a matróz csak öt órát alszik - jogosan. A nap többi órája fárasztó munkában, gyakran gyötrő izgatottságban, máskor meg - lélekölő unalomban, de mindig és mindenütt a csaknem soha meg nem szűnő munkában telik el.
De hát honnan a mennykőből van olyan sok dolguk a tengeren? - kérdezhetné valaki. Persze, erre nagyon nehéz megfelelni, mert nehéz azt mind elősorolni. Annyi azonban áll, hogy a hadihajókon a nap nem órákra, de perczekre van beosztva és minden percznek megvan a maga munkája.
Más ember ha fölkel vízszintesen fekvő ágyából, hát kényelmesen megreggelizik, kiszívja a pipáját, elolvassa a megszokott ujságját, elsétál az irodába, a gyárba, vagy a hivatalba, és dolgozik ott néhány órát; eltrécsel egy kicsit a társaival, szomszédaival; aztán szépen hazasétál, megebédel és alszik egyet. Szóval: él szépen, kényelmesen és nyugodtan, mint szárazföldi boldog ember, a kinek télen be van fűtve a szobája, nyáron behűtve az itala, stb.
Mennyit dolgozik azonban a szegény "mali", a míg csak szerény reggelijéhez, egy szilke - fekete kávénak csúfolt - italhoz és a fogtörő "galettá"-jához, a kőkemény kétszersülthöz jut!
Függő ágyát, a melyben alig aludt nehány rövid órát, pontosan megjelölve: éjféli 12 óra 10 percztől hajnali 3 óra 55 perczig, a "reveille"-re - az ébresztő kürtharsogására - leakasztja a szegről, s nagy machináczióval összegyömöszöli a nehéz ágyhálót. A pokróczokat, takarókat kis csomaggá göngyöli, akkorára, hogy csaknem beledughatná egy baka bornyujába. Aztán felmegyen vele a fedélzetre, ott glédába áll álmosan dűlöngve, ásítozva, esetleg dideregve a metsző bórában, vagy bőrig ázva a zuhogó záporban. Aztán átadja függőágyát az altisztnek, a ki azokat a hajómellvéd üregébe helyezi el. Előbb azonban ez gondosan megvizsgálja, vajjon a nehéz pokróczok az előírt rövidségre vannak-e összegöngyölve, és hogy az összefűző kötelek párhuzamosan vannak-e összeszorítva. Aztán jelenti az őrségen lévő hajóapródnak, hogy él és létezik. Erre pedig következik a mindennapi "matróz-miatyánk", a fedélzetmosás.
Háromszázhatvanötször az esztendőben, a szökő évben háromszázhatvanhatszor történik ez a fontos esemény a hadihajókon, a mely műveletnél a szivatytyúk és dézsák akkora tömeg vizet szednek föl a tengerből, hogy a tenger színe csaknem szemmel láthatólag - alább sülyed nehány hüvelykkel.
- De hát az Isten szerelméért, miért súrolnak annyit? Hiszen a tengeren nincs por meg szemét, a mi bepiszkolná a "pádimentumot"? - kérdezhetné valaki.
Igaza van ugyan de hát még is így van. Mégpedig így van: 1-ször, az már így szokás; 2-szor, mégis előfordulhatna por és szemét; 3-szor, ez a mindennapi fedélzetmosás nagyon alkalmas arra, hogy egy óráig elvonja a matróz figyelmét afeletti elmélkedésétől, hogy mégis csak jobb lenne talán - egri püspöknek lenni; 4-szer pedig, a tisztasági érzék a legelső, a legjellemzőbb és csaknem vérévé vált tulajdonsága a tengerésznek. És pedig nemcsak a hadihajókon, hanem a legigénytelenebb, a legpiszkosabb mesterséggel foglalkozó teherszállító hajókon is.
A grönlandi fókavadász, az angol kőszénszállító, a ki bokáig gázol a piszokban, szemétben, mintaszerű tisztasággal gondozza a saját kis fülkéjét. A kanadai czethalvadász, a ki egész életét bűzös mocsokban, félig rohadt halak és czetháj között tölti el, a kinek a hajója már mérföldekről csavarja az ember orrát, a ki három hónapban egyszer vált inget (t. i. a belszinével kifelé fordítja a régit és a főárbocz tövébe rovással jegyzi fel magának a fehérneműváltás idejét), s a kinek arcza hetekig nem jön vízzel érintkezésbe, legalább direkt mosdási czélból nem, - ez az ember is gonddal, szeretettel, mint fiatal özvegy egyetlen gyermekének sírját, úgy ápolja s gondozza hajójának egyik részét, a maga személyes oduját - fülkéjét - mindennap, holott csak vasárnaponként teszi be oda a lábát pár perczre imádkozni vagy a - pénzét olvasni.
A hollandok köpőládát állítanak a kormányos elé, nehogy az istenért az valahogy a padlóra köpjön.
A tisztasági mánia a végletekig megy, a mint bizonyítja azt a következő kis példa. A minap - vasárnap lévén - a hajóparancsnok szemlét tartott. Végigmegyen a fedélzeten s egyszerre megáll, rémülve néz egy bizonyos pontra.
- Hol a fedélzetmester? - kérdi haragos tekintetet vetve a környezetre. Előhozzák, helyesebben előfütyülik neki a fedélzetmestert.
- Micsoda szemétdomb az ott? - kérdi a parancsnok, rámutatva arra bizonyos pontra.
A fedélzetmester keresi a szemétdombot. A környezet is keresi, de a szemétdomb nem látható! Sőt ellenkezőleg: ragyog minden a tisztaságtól.
- Hát nem látja ott azt a szemétdombot? Mi? - A parancsnok lehajol és felemel egy - vékonyka kis zsinegdarabot...
A fedélzetmosás nem az egyedüli mulatsága a jámbor malinak. A "Dienstreglement" gondoskodik más hasonlóan kellemes időtöltéséről is. Így pl. a mindennapi fedélzetmosás után jön a mindennapi mosakodás (a "szik-vaszen", a mint a mali mondja a "sich-waschent"); átöltözés, reggeli. Ezután gyakorlatok ágyúval, kézi fegyverrel, revolverrel, torpedóval. Továbbá a nehéz iskola a roppantul szövevényes jelzőlobogókkal meg a többi jelzőkészülékekkel kis és nagy távolságokra. Este ugyanez az iskola villanyos lámpákkal, röppentyűkkel; a vitorla- meg a kormánygyakorlatok talán soha meg nem szünnek. Hol van még a szerep--begyakorlás a támadásokra, tűz- és vízveszélynél, torpedó-támadásnál; csónakgyakorlatok evezővel és vitorlákkal; a Dienstreglement magyarázata, fehérnemű-mosás, s száz meg száz mindenféle munka, a melyekből a hadi hajókon sohasem fogynak ki az emberek.
Hát még az éjjeli szolgálat! Éjjel t. i. a legénységnek csak egyik fele van szolgálatban, a másik fele nyugszik; alszik lenn a függőágyakban (ha az időjárás is úgy akarja). De a szél hirtelen rendet bont; friss szélroham jön ellenkező irányból vagy olyan erős, hogy a felső vitorlákat fel kell göngyölni, különben vagy szétrepednek vagy letörik az árboczok vékony nyúlványait. A vitorlákat másképp kell fordítani; a szolgálatban lévő kevés ember azonban nem bír velök; vagy nem tudja elég gyorsan elvégezni a szükséges munkálatokat. Tehát föl a többi legénynyel is.
- Minden kéz a fedélzetre! - dörgi ilyenkor a hajómester.* És a sokat zaklatott szegény matróz kibúvik az alig átmelegedett pokrócz alól, a hol legalább négy órát remélt pihenni és felmegy, azaz hogy felrohan a fedélzetre. Rohanni kell, hogy ne legyen utolsó a megjelenésben. Utolsónak lenni a megjelenésben, de különösen az árboczokra való felkúszásban, nemcsak szégyenletes dolog - de kellemetlen is. Egy világhírű admirálisunk idejében, a mikor még nem volt "világhírű" és a mikor még nem vezényelt egész hajórajt, hanem csak egy szerényebb fregattot vagy korvettát, az a matróz, a ki utolsó volt az árboczon, stante pede megkapta a maga - huszonötjét. Miután pedig a fizikai törvények értelmében valakinek okvetlenül kellett utolsónak lenni, képzelhető az a gyorsaság, a melylyel a matrózok úgyszólván - felrepültek az árboczokra. A matróz tehát rohan a fedélzetre; félig meztelen mellét és vállát csípi a hideg szél, veri a zúgó zápor. És innen vagy rohan fel a kötélhágcsókon a vitorlarudakra vagy lenmarad a fedélzeten s itt húzza-vonja a karvastag köteleket teljes erejéből, hogy izzadtság lepi el vihar és napbarnította arczát.
És bizony eltelik néha negyvennyolcz óra is, míg ismét a függőágyában alhatik nehány órát.
Viszontagságos életében tehát valóságos oázis az ilyen istenadta kis szélcsend.
Ilyenkor minden munka szünetel és a "szabad foglalkozás", hivatalos nyelven: "önkénytes vagyontisztogatás"** van rendelve, a melynek tartama alatt ki-ki saját szive kivánsága szerint ütheti agyon az időt. Magától értetődik, hogy a legények nagyobb része alszik. Kikeres magának egy "puha" deszkát, a feje alá dug egy vonó-csigát párnának, betakarózik a saját bőrével és alszik mint egy - matróz.
Egynehány a főárbocz töve guggolva levelet ír. A megszólítás persze kivétel nélkül: "Mia Cara!" Az első sor felfut az árboczcsúcs felé, a második leigyekszik a lőporoskamra felé. Hogy azonban a sok drága papir ne menjen kárba, utólagosan a sorok közti tért is kitölti gyengéd gondolatokkal. Odahaza aztán a "Mia Cara" hetekig törheti fejét az árbócztövéből kikerült matrózhieroglifákon.
A harmadik kedvencz ágyúja mellé húzódik. Zubbonyával súrolgatja, kezeivel gyöngéden czirógatja a szeretett kolosszus fénylő részeit és nagy lelki gyönyörűséggel tapasztalja, hogy mégis csak fényesebb az ő ágyúja, mint az a másik, a baloldali battériában.
Mert a vetélkedés, az egymást való felülmulás, a matróz második természete. Vetekednek az ágyúk kifényesítésében, a czéllövésben, versenyeznek az árboczra való felfutásban. (Jóllehet az utolsónak szánt huszonöt már kiment a divatból.) Ha véletlenül két csónak ugyanegy irányba evez, már kész a regatta. Nem egy bevert fejet kötöztem már be, amely ama vakmerő állításnak lett véres áldozata, hogy a "Tegetthoffnak" nagyobb ágyúi vannak mint a "Custozzá"-nak. (Pedig hát tényleg nagyobbak.)
És csak mikor már mindezzel készen van, akkor veszi elő azt, a mi lelkének, szivének a legdrágább, a miért - talán - képes lenne feláldozni kétórai alvást is.
Előveszi a zsákját, azt a numerussal ellátott kincstárt, amely a többiekével egyetemben szépen kisorakoztatva ott lenn fekszik a korridorban egy széles pallossal felfegyverzett matróz őrizete alatt, a melyben fehérneműjét, gunyáját, egyáltalán drágaságait tartja. A reá váró gyönyörök és meglepetések özönének előérzetében, mosolylyal ajkán oldja föl. Kiszedi belőle egyenként és nagy óvatosan a szép zubbonyt, a bő nadrágot, a fényes bakkancsot, a sajátkezűleg mosott kékgalléros (sajnos, még csillagtalan) inget. Kiteregeti őket, megszemléli kívül-belül; megczirógatja, megsimogatja gyöngéden, szeretettel; és aztán, hogy elérje a gyönyörök legmagasabb fokát, kihúzza a zsák mélyén rejlő kincseit, a melyek szép piros csíku, kék keszkenőbe vannak begöngyölve.
Tartalma: egy új sapka, melyen a tenger vize még nem húzott sóbarázdákat. Rajta vadonatúj szalag, amelyen csak úgy ragyognak a "Zrinyi" aranyos betűi. Felpróbálja s aztán kerek kis bádogtükröt vesz elő (szintén a kincstárból). Belenéz, de csak egy másodperczre, hogy ne kopjék. (A tükör tudniillik.) Van benne továbbá: egy darab mandulaszappan, az érintéstől még szűz selyempapirban; a tartalékgombok a hozzávaló "puczpulverrel"; egy bugyelláris, amelynek minden fiókja minden alkalommal gondosan végigszemléltetik; a leendő csillagok, a melyekhez képest - az ő fantáziájában - Uranus és Syrius csak hitvány olajmécsesek; egy-két levél "dallacasa" (hazulról) és - végül - maroknyi por Lissa, Lagosta vagy Curzola szigetének drága földéből. (Hja, én is ereklyeként tartogattam íróasztalomon az anyám sírjáról hozott drága szilágysági földet.)
Jóllakva és teleszíva magát a sok élvezettel, mint pillangó a himporral, visszarakja aztán a drága kincseket eredeti helyükre és az eredeti sorrendben (melyet a szent biblia: a "Dienstreglement" szigorúan előír).
Ugyanezen időben a fedélzet egy másik részében, a hajóorr alatt lévő "bástyá"-ban ("matróz-casino), továbbá az árboczok tövében, a kormánykeréknél és a battériákban különböző tárgyú leczkék tartatnak. Itt hall aztán a szegény spalatói vagy sabbioncelloi dalmát, a ki az olasz nyelv legkeményebb, legropogósabb idiomájához szokott, többek közt olyan szavakat is, hogy csak úgy kétfelé áll tőle a füle. Vorstengestagsegel, Backspierenhisstalje, Bootsgrosskettenstropp, Längsbackstaljenauge, stb. És más ilyen szépen hangzó szavacskák egész sorozatát kell a jámbornak megemészteni. Persze, hogy ebből kifolyólag meglehetős gyakoriak a következőkhöz hasonló kis - félreértések:
A tüzérinstructor, t. i. az az altiszt, a ki éppen ,magyaráz, az ágyútalpnak igénytelen kis részére mutatva, kérdi az előtte állók egyikétől, hogy hát hogy is hívják azt? A kérdettnek a bámulattól V-alakúlag állnak kétfelé mezitelen lábainak bütykös hüvelykjei.
- Bic-bacen-puff, - feleli hosszas fejtörés után.
- Asino! - rivall rá az instructor, - hányszor mondtam már, hogy nem: bic-bacen-puff, hanem "bac-bicen-puff"! (Tulajdonképpen Bachs-Büchsen-Propf annak a tisztességes neve.)*

Közvetlen mellette a rémek réme, a matróz-nagymogul, a hajómester* tart előadást a "Tincreglán"-ból (értsd: Dienstreglement). Jelenleg éppen azt magyarázza, hogy a matróz az istennek olyan válogatott népe, a melynek nemcsak kötelességei vannak, de sőt ellenkezőleg: jogai is.
Így például, ha a matróz az ebédnél a rendesnél véletlenül kevesebb húst kap, jogában áll az inspekcziós-tisztnél panaszt emelni. "Hanem - nem tanácsolom", - jegyzi meg szelíden.
Vagy pedig:
- Ha én téged, Picinich, hátba váglak, a restségedért - mert ti mind restek, tunyák és munkakerülők vagytok, - akkor neked jogodban áll a másnap reggel 9 órakor tartandó rapporton panaszt emelni az "első hadnagynál".** Nos, te nagyfülű, ne tátsd úgy el a szádat, mert még belerepül ez a hajó! Mihez van neked jogod?
- Panaszt emelni.
- Hát aztán mi történik?
Erre már nem tud felelni a jámbor, vagy nem merészel; azt azonban homályosan sejti, hogy az ő egyéni jogának - a panaszemelésnek - bizonyos következményei vannak, mégpedig szintén - egyéniek. A hajómester meg is magyarázza neki rögtön.
- Hát aztán az történik, hogy én úgy elhusángollak ezzel a madzaggal (négyujjnyi vastag vitorlakötélvéget tart a kezében), hogy vakaródzol utána Punta Biancától Gravosáig.
Az emígyen felvilágosított mali nagyot épülve "természetes jogainak" alapos biztosításán, visszavonulhat, hogy a hajóorr egyik zugában tovább folytathassa a más megkezdett "melldiszítést", a tätovirozást.
A nemes munkához méltó lelki nyugalommal állja ki a finom tűhegy száz meg száz szúrását, a melyekkel egyik "festő-művész" czimborája kiczirkalmazza mellére a szokásos szivet, átszúrva egy - horgonynyal.
Az érdekes munkát nagy élvezettel nézik a hajó "cibil" tagjai. A vitorlamester, a szakács és az élelmezési mester.
A vitorlamester, mint vén tengeri medve, egyszersmind kiváló időjós is. Egy alkalommal, a szélcsend második napján, kérdem tőle, hogy mit gondol, milyen időnk lesz holnap: Kapunk-e egy kis szelet?
Az időjós, műértő szemmel végignéz a szemhatáron, vállvonogatva mondja az orákulumot:
- Eh sior, se non fa vento sta notte, penso, che resterà cosi. (Ha nem támad szél az éjjel, akkor úgy gondolom, hogy így marad.)
És igaza volt.
Mellette a szakács és segédje, az úgynevezett "czukrász", érdekes társalgásba vannak merülve az élelmezési mesterrel. Az egyik olyan szakács, mint a minő mester a másik. Igaz például, hogy a szakácsunk napi étlapja nem valami túlságosan változatos, - állván az összes szakácstudománya hat tál étel elkészítésében, - hanem annál nagyobb művész azoknak változatos feltálalásában.
Mert ha a hét első felében mindennap rizslevest kaptunk burgonyával, biztosra vehetjük, hogy a hét második felében burgonyalevest kapunk rizszsel. Vagy pedig: ha hétfőn a főtt marhahús jobbfelől borsóval van garnirozva és balról tepsiben sült paradicsommal, kedden minden bizonnyal bal oldalon lesz a paradicsom és jobbfelől a borsó.
Ellenben nagyon jártas a sültek különböző elkészítésében. A minap is például az ebédnél borjubordának néztem a behozott "fasirozottat" és csak azután tudtam meg, hogy az bizony tojásban sült sonka volt. (Hogy is mondta az uzoni székely? "Úgy elnézem azt a sajtot, azt hiszem, hogy kulacs, há' pég' kinyer! Pedig a - kalapja volt.)
Nagyobb tekintély a szakácsnál az élelmezési mester. Már csak azért is, mert tudományokban és sok világrészben jártas ember. Leginkább a fizikát praktizálja, különösen pedig Archimedes tantételét, a mely szerint: a mely helyet egy bizonyos test elfoglal, ugyanazon helyet ugyanazon időben más test el nem foglalhatja. És ezen megdönthetetlen tantételhez tartva magát, úgy méri ki a legénységnek a bort, hogy mérés közben - a hüvelykujját beledugja a pohárba.
Hogy ez az egyetlen fizikai tantétel behajt neki évenként annyit, mint némely középiskolai fizikai tanárnak az összes tudománya, könnyen elgondolható, ha az ember kiszámítja, hogy két-háromszáz embernek naponként kétszer-háromszor méri ki a bort.
Innen van, hogy az élelmezési mester az eskütételnél három ujja helyett csak egyet tart fenn, még pedig - a hüvelykét. - - -
A hadi hajókon uralkodó sajátságos és a mindennapi életben sok tekintetben eltérő életmód miatt, vagy talán éppen ennek következtében, a matróz rajong a hajójáért. Szereti azt, mint huszár a lovát és kiszolgálván négy esztendei kötelezettségét, nagy része önkénytesen szolgál tovább a tengeren.
Ne feledkezzünk meg azonban két erősen vonzó körülményről, a melyeknek nagy része van abban, hogy a tengerész-katona szívvel-lélekkel vonzódik és ragaszkodik úgy a hajójához, mint a tengerhez.
Először is föllebvalóinak, t. i. a tengerész-tiszteknek szép és vonzó példája, a kik vészben és viharban, nélkülözésekben és sanyarúságokban éppen olyan híven osztoznak meg vele, mint a második vonzó momentumban, a kikötői élet gyönyörűségeiben. Sehol és semmiféle fegyvernemnél nem olyan nagy a közösség a nélkülözések, fáradalmak és szolgálati kellemetlenségek elviselésében, mint éppen a hadi tengerészetnél. A viharos időjárás okozta álmatlan éjjeleken a matróz és tiszt egyaránt kemény, nehéz és felelősségteljes munkában töltik az éjszakát. A háborgó hullámokon dióhéjként hánykódó csónakban matróz és tiszt egyformán áznak bőrig. A hetekig tartó czirkálások idejében matróz és tiszt ugyanegy konserven táplálkozik; a matróz baja a tiszt baja is, a matróz örömében osztozik a tiszt is. Az a nagy, hatalmas gépezet, a melyet hajónak neveznek, nem egyéb, mint egy nagyszámú családnak közös hajléka, a melyen egyformán és bajtársiasan osztozik minden családtag a nélkülözésben, bajban és veszélyben. De az örömökben is. És a tengerész nehéz életében ebből is - az örömből - sok van, de sohasem - elég.

*

 A szerző 1861. június 9-én született az észak-erdélyi Szilágysomlyón. Édesanyját fiatalon elvesztette. A kolozsvári unitárius gimnáziumban töltött középiskolai évei után a bécsi egyetemen tanult, ahol orvosi diplomát szerzett. 1886-ban az Osztrák–Magyar Monarchia haditengerészetének szolgálatába állt. Csaknem két évtizedes hajó orvosi munkája alatt hét évig, mint fregatt-orvos működött, majd kereskedelmi hajókon, több alkalommal bejárta mind az öt világrészt. Utazásainak java részét vitorlás hadihajókon tette meg. Útleírásai koruk igen kedvelt olvasmányai voltak. (A szemtanú hitelességével közölt megdöbbentő beszámolót a Hamburg kikötőjében behajózásra váró kivándorlókról.) Egyéb művei: Negyvenezer mérföld vitorlával és gőzzel (Szeged, 1892); A tengerészet lovagkora (1905); A Föld körül (6 kötet, Budapest, 1906-1908); A fehér ember útja (2 kötet, Budapest, 1912); Tengereken-szigeteken (1913).]

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése