 |
| Kutasi Kovács Lajos, az Indián |
Az sem volt különösebben feltűnő, hogy a gyermekké, majd kamasszá cseperedett Indián nem is olvassa, hanem szinte falja James Fenimore Cooper és az akkoriban még May Károllyá magyarosított Karl May indiánus-regényeit, a „Vadölő"-t a „Bőrharisnyá"-t, „Az utolsó mohikán"-t, illetve a Winnetouról és hű társáról, Old Shatterhandról szóló történeteket. Nem volt feltűnő, mert a többi gyerek is – kivéve, természetesen, a gyengébb nemhez tartozókat – ugyanezeket a könyveket bújta, megtoldva a listát még Verne „Gyula" magyarul megjelent műveivel.
Az első igazán gyanús jelre Schuler tanár úr, a második gimnazista Indián osztályfőnöke figyelt föl.
– A latin könyvemben, máig emlékszem reájuk, gyönyörű illusztrációk voltak: a hadokló gallus; Mucius Scaevola, amint jobbját a lobogó láng fölé tartja; Numa Pompilius, amint éppen megalapítja a papi rendet; na és persze Claudius Caesar Germanicus, azaz Nero császár, amint gyönyörködik Róma pusztulásában. Én meg ezeket, egytől-egyig valamennyi illusztrációt, átrajzoltam indiánnak. Amikor ezt Schuler tanár úr fölfedezte, azonnal a nyakamba sózott egy osztályfőnöki megrovást.
Osztálytársai pedig attól kezdve így nevezték: „Kovács, az indián". Aztán lekopott a Kovács is, a Lajos is, és maradt csak az Indián, de most már nagy I-vel. Az igazság kedvéért azonban rögtön hozzá kell tennem: a ragadvány-névért az érintett sohasem haragudott. Számára ez nem csúfnevet jelentett, hanem inkább egy álom, vágy (vagy tán törekvésnek nevezzem inkább?) tudomásul vételét, elismerését. És hogy ebben Kutasi Kovács Lajosnak, azaz az Indiánnak volt igaza, azt bizonyítja egy néhány évvel ezelőtti látogatása Öskü község plébánosánál.
A plébánossal, az egykori osztálytárssal vagy negyvenöt esztendeje nem találkozott, azóta nem, hogy elhagyta a piaristák veszprémi tanintézetét. Nem csoda hát, ha az ösküi pap első látásra nem ismerte föl. Sőt még akkor sem emlékezett, amikor a látogató bemutatkozott: „Hát én vagyok a Kovács!" De amikor elhangzott a szó: „Indián", a plébános úr azonnal „kapcsolt". „Hát persze! Te rajzoltad át a haldokló gallust haldokló indiánussá!"
Ezek szerint a latinok „elindiánosítása" nemcsak Kutasi Kovács Lajosban hagyott mély nyomot, hanem mindazokban, akikkel a piarista gimnáziumban együtt okították. A legtöbb gyerek, kamasz, mire ifjúvá serdül, túlteszi magát az efféle romantikus vágyakon. Száz közül kilencvenkilenc így van vele. Az Indián azonban századik volt.
– Tizennyolc éves voltam már, és még mindig világutazó szerettem volna lenni. Vagy őserdőkutató. Vagy tigrisvadász. Még levelet is írtam a budapesti brazil konzulátusra, s kértem, tájékoztassanak: hogyan lehetne egy amazonasi expedíciót szervezni. És Némay Ferenc, a tiszteletbeli brazil főkonzul udvariasan válaszolt. Szép rendre fölsorolta, mi szükséges egy ilyen expedícióhoz: részletesen kidolgozott tudományos tervek, a szakkörök pozitív véleménye, no és persze fölszerelés.
De akkorra Kutasi Kovács Lajos nem volt már „Indián". Igaz, csak átmenetileg nem. 1938-ban felsőkereskedelmi iskolába járt, s diáktársai így beszéltek róla: „A Kovács, aki Brazíliába készül." Ezt egyébként tanárai is tudták. Egyiküknek szava járásává is lett, ha a felelésre kiszólított Kovács néma maradt: „Sebaj, fiam. Majd megtanulja Brazíliában, igaz?"
Rá egy esztendőre azután már szó sem volt Brazíliáról. Elmúlt a szép tervek-vágyak időszaka. Kitört a második világháború, s a valóság nem kedvezett az álmoknak.
A háború végén azonban Kutasiék – Kovács Lajos, felesége és Szabolcs fia – kisodródnak Nyugat-Németországba, és négy év várakozás után, a Zsolttal és Ildikóval akkor már öttagúvá gyarapodott család 1949-ben áthajózik az Újvilágba, a rég áhított Brazíliába.
De mit csinálhat egy újságíró – mert 21 esztendős korában újságírónak állt be Veszprémben Kutasi Kovács Lajos, aki ráadásul a portugált se beszélte – három kisgyermekkel a vadidegen országban?
– Sao Paulóban festőként kezdtem a pályafutásomat. Képeket készítettem és adtam el képkereskedőknek. De nem sokáig. 1950 áprilisában már a Dél-Amerikai Magyar Hírlap szerkesztői székében ültem, s ezt a lapot szerkesztettem aztán 1967-ig. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy ez a lap valami nagy barátsággal viseltetett az új Magyarország iránt. De ötvenhat után bennem megváltozott valami: emberként is, lapszerkesztőként is kezdtem másképp megítélni az itthoni eseményeket, mint ahogyan azt az ottani emigráció elvárta volna tőlem. A döntő fordulat akkor következett be az életemben is, az elveimben is, amikor barátságba keveredtem doktor Bródy Sándorral, a volt szociáldemokrata képviselővel. Ő volt az, aki engem teljesen átformált, hogy úgy mondjam, a helyes irányba fordított. Addig-addig, amíg én, szinte anélkül, hogy észrevettem volna, egyszer csak a másik oldalon találtam magamat.(...)
Ekkor 1964-et írtunk, s ettől kezdve számított Kutasi Kovács Lajos a jobboldali körökben „árulónak, zsidóbérencnek, bolsevik ügynöknek". És körlevél ment a Sao Paulo-i magyar kolónia tagjaihoz: ezt az embert pedig ki kell golyózni! Az offenzíva azonban lassan-lassan gyengült, majd abba is maradt. És nemcsak azért, mert nem egyedül Kutasi Kovács „állt át", hanem a korosztályából még sokan mások, volt zászlósok, hadnagyok, főhadnagyok, értelmiségiek; és nemcsak azért, mert az emigrációban is minden csoda csak három napig tart. Ahogyan távolodott a jobboldaltól, a politikától, úgy ébredt rá: hiszen ő most Brazíliában van!, közel az őserdőkhöz!, közel az indiánokhoz! És közben egyre közelebb került az akkori brazil élethez, a brazil valósághoz. Amit elősegített az is, hogy 1962-ben egy nemzetközi sajtóiroda brazíliai igazgatója lett, és így „hivatalból" is fel kellett fedeznie, meg kellett ismernie az országot, amelyben élt. Még valami: egyre mélyült barátsága Ajtai Dezsővel, a campinasi egyetem antropológiai professzorával. A professzor meghívta Kutasi Kovács Lajost az éppen akkor szervezett expedíciójára.
Ekkor következett be a második rádöbbenés: „Hiszen én nem azért jöttem Brazíliába, hogy itt egy magyar lapocskát szerkesszek, hanem hogy az indiánokkal megismerkedjem!"
Persze, találkozott és megismerkedett már addig is épp elég indiánnal az egykori „Indián". Csak éppen nem olyanokkal, amilyenekről a May- és Cooper-könyvekben olvasott. Szálas-izmosokkal, tomahawkjukat forgató harcosokkal, fejükön csodálatos tolldíszt viselő hősökkel.
– Sao Paulóban láttam meg az elsőt, még az ötvenes években. Az Avenida de Ipirangán, ezen a gyönyörű sugárúton, amely tele van szebbnél szebb szállodákkal, éttermekkel, üzletekkel. Ő is az egyik szálloda, a Lord Hotel bejáratánál kuporgott, szakadozott rongyokban, és íjakat, nyilakat árult. Megrázó találkozás volt! Mert akkor már jól tudtam, hogy ők, a tupi-guaranik népesítették be a XV-XVI. században az egész tengerpartot. Több, mint tízezer harcosuk volt, akik mint a pelyhet söpörhették volna a tengerbe a portugálokat, ha nem kötnek békét velük, és ha nem bíznak meg bennük feltétel nélkül. így meg él, vagy inkább vegetál néhány száz tupi-guarani a civilizáció peremén. Képtelenek asszimilálódni, de már törzsi kapcsolataik is sorvadoznak. Két világ határán egyensúlyoznak, de már egyikhez sem tartoznak.
Amikor a portugálok partra szálltak Brazíliában, az ország mai területén mintegy négy-ötmillió indián élhetett. Ma kétszázezret tartanak számon. Igaz, indiánnak csakis az számít, aki még ma is törzsi közösségben él. De kevés az olyan brazil, akiben legalább egy cseppnyi indián vagy néger vér ne folyna. Mert a portugálok keveredtek az indián őslakosokkal, később pedig az Afrikából behurcolt néger rabszolgákkal és utódaikkal. Kutasi Kovács Lajos kisebbik fia, Zsolt, például brazil leányt, mégpedig úgynevezett „négyszázéves családból" valót vett feleségül, akin határozottan felismerhetők az indián vonások. Mondta is a fiú: „No, apa, ha benned nincs indián vér, az unokádban már van!"
Nem hiszem, hogy ezek után kérdéses lenne, vajon melyik az unokák közül az „Indián" kedvence. Kérdés viszont az, hogy Kutasi Kovács Lajos érdeklődése, vonzalma az indiánok iránt milyen reagálást váltott ki a másik oldalon. Magyarán: viszonzott vagy viszonzatlan „szerelemről" beszélhetünk-e?
Ahogyan ő mondja: is-is. A dél-amerikai indiánokkal nem sikerült közeli-bizalmas kapcsolatba kerülnie. Már csak azon egyszerű ok miatt sem, mert a tupi-guaranik vagy az arawakok a portugált nagyon gyatrán beszélik, tehát hiányzott a kapcsolatfelvétel első és legfontosabb feltétele: a közös nyelv. Más a helyzet az észak-amerikai indiánokkal. Ők – akár a városokban élnek, akár a rezervátumokban –, műveltebbek, általában jól beszélik az amerikai angolt, annak ellenére, hogy az angolszászok vagy a kanadai franciák és az indiánok nem keveredtek, nem házasodtak egymás között. A mai észak-amerikai indiánok is nagyon tudatos népcsoport: gondosan őrzik szokásaikat, nyelvüket, rítusaikat, és nem kívánnak beolvadni a fehérek társadalmába. De az a tény, hogy meg tudták magukat egymással értetni, lehetővé tette, hogy az indiánok és az „Indián" közel kerüljenek egymáshoz.
– Ez a közeledés négy lépésben történt. Az első északamerikai indiánnal valamikor Bostonban találkoztam, a földalatti megállójánál. Megszólítottam, elmondtam, ki vagyok, hogy gyermekkorom óta vonzódom az indiánokhoz, ő pedig ott, helyben, emberek ezreinek szeme láttára, eljárta nekem a barátság-táncot. Ez volt a kezdet. A második lépést az jelentette, hogy részt vettem egy indián pow-pow-on. Ezen a „pauau"-nak nevezett ünnepségen ismerkedtem össze egy házaspárral, az asszony navajo, a férfi pueblo indián, és Hajnalcsillag a neve. A pow-pow egyébként algonkin eredetű szó, és eredetileg azt jelentette, hogy varázslat, amely megvédi a törzset a járványoktól és az ellenséges fegyverektől. Mai jelentése inkább az, hogy barátság, együvé tartozás. A harmadik lépés: összeismerkedtem egy sziú főnökkel, Vörös Hajnallal, aki 1980-ban, amikor Kaliforniában jártunk, engem a sziú törzs tagjává fogadott, indián nevemet is ezen a szertartáson kaptam. És végül a negyedik lépést 1986-ban tettem meg, amikor Hajnalcsillag a testvérévé fogadott. Ha a múlt században élnénk, olyanok lennénk, mint Cooper regényében a Vadölő és a Nagy Kígyó. De a XX. században élünk, így hát nem harcolunk a sápadtarcúak ellen.
„Ettől fogva mi testvérek vagyunk – mondta a szertartáson Hajnalcsillag. – Ha rád gondolok, látni foglak, és hallom majd a hangodat, és ha te rám gondolsz, te is látsz majd, és hallani fogod a hangomat." És Wan-bli We-yah-kah, azaz Sastoll, azaz Kutasi Kovács Lajos állítja: így igaz. Indián testvére egyébként végigharcolta az USA katonájaként a második világháborút, s meglehetősen polgári foglalkozást űzött nyugdíjba meneteléig: a postán dolgozott. De előtte is, azóta is hetenként rendszeresen találkozik törzse tagjaival, és ezeken az összejöveteleken eltáncolják a maguk táncait, eldalolják a maguk dalait, csinálják a maguk rítusait.
Az a bizonyos testvérré fogadás Új-Mexikóban történt, a Jemez pueblóban. (A pueblo – ahogyan Kutasi Kovács „A mohikánok visszatérnek" című könyvében kifejti – spanyol eredetű szó, és hármas jelentéstartalmat hordoz. Falut, települési helyet jelent először, másodszor lakóházat vagy épületet, harmadszor pedig pueblóknak nevezik a hosszú-hosszú századokkal ezelőtt letelepült földművelő törzseket is.) Hajnalcsillag és családja Massachusettsből Új-Mexikóba utazott, „felcsomagolta" a Kutasi Kovács famíliát, és elvitte őket a pueblóbeli rokonokhoz. így tehát Sastoll nem úgy érkezett az indiánok közé, mint idegen turista, hanem mint a testvérük testvére. Az indiánokkal együtt ettek és ittak, laktak és éltek. Részt vehettek egy olyan csodálatos szertartáson is, mint a tavaszi kukoricatánc, amit tilos fotózni, filmezni, magnószalagra fölvenni, de kívülállóknak még megtekinteni sem szabad, olyan szent ez a rítus, amelyre vagy ezer indián táncos vonult föl, hogy e szertartással kikönyörögje vagy kikényszerítse a szellemektől a jó kukoricatermést.
A kukoricatánc színhelye egyébként a San Felip-i pueblo volt, időpontja pedig május elseje, azaz a település védőszentjének, Szent Fülöpnek a napja. Szellemek és védőszent – hogyan férhetnek meg ezek egymással?! Megférnek. Az indiánok – ahogyan Kutasi Kovács Lajos több művében is magyarázza – természetvallásúak, s a természeti erőket sok-sok szellemben testesíti meg képzeletük. És bár az új-mexikói indiánokat annak idején a spanyolok megtérítették, ez a katolicizálódás számukra csak annyi volt, hogy az indián szellemek száma a keresztény hitvilág szentjeivel tovább gyarapodott.
– A szertartás katolikus része abból állt, hogy a San Felip-i pueblo indiánjai kihozták a templomból Szent Fülöp szobrát, felállították egy tábori oltár-féle talapzatra a szabadban, és aztán elkezdték körülötte táncolni a teljes napon át tartó ősi rituális táncokat. Amikor aztán a Nap lement, megint fölemelték a szobrot, és nagy lövöldözés közepette visszavitték a templomba. Tehát egy vékonyka felszíni keresztény máz alatt mélyen-mélyen, de nagyon elevenen él az ősi indián hitvilág. És ebben a hitvilágban egészen más az értékrend, mint a fehérek vallásaiban. Náluk nem az ember a teremtés koronája, és a többi teremtmény nem azért él, hogy az embert szolgálja. Az indiánoknak a madarak: szárnyas testvérek, és a többi állat is testvér. Ha az indián kénytelen megölni egy állatot, utána rögtön ki is engeszteli. Éppen úgy, mint amikor egy fát kivág, azt is ki kell engesztelnie. Megkockáztassam az állítást, hogy ők, az indiánok az első ökológusok?
Lehet, hogy Sastoll kissé elfogult az indiánok iránt, akik testvérükké fogadták? Hallatlanul sokoldalúaknak, művészlelkeknek tartja például őket. Az egyik gyöngyhímzést csinál, a másik bőrmunkát, a harmadik farag, a negyedik fest, az ötödik ékszert készít, a hatodik kerámiát. Testvérbarátja Hajnalcsillag például – szerinte – valóságos ezermester és művész-polihisztor. Ismeri és eljárja a legkülönbözőbb törzsek táncait, és nemcsak kiváló táncos, hanem gyönyörű ékszereket is készít. Azután nagyszerű fafaragó. Olyan totemoszlopot szobrászolt például, hogy rögtön lecsapott rá az egyik nagy amerikai múzeum.
De miért lenne baj, ha valaki vagy akár valakik – néhány ember – az indiánok mellett elfogult, nem pedig ellenük, mint a legtöbb fehér Amerikában?! Talán ezért is lát rajtuk (vagy beléjük?) Kutasi Kovács Lajos valami állandó, letörölhetetlen szomorúságot, amely nem a jelenben, hanem a múltban gyökerezik. És az ok: érzik, tudják, hogy népükkel valami borzalmas és helyrehozhatatlan igazságtalanság történt. „Népirtás!" – mondja Kutasi Kovács. És furcsállja, s föl is háborítja, hogy az amerikai fehérekben nyoma sincs emiatt a lelkiismeret-furdalásnak. Nem tudom, igaza van-e. Nem hiszem. Hiszen a bűnt nem a mai jenkik vagy a mai kreolok követték el, hanem az őseik. De ő csak köti az ebet a karóhoz: „Akárhogyan is van, én mégis szégyenkezem, és nemcsak az indiánok, hanem a Brazíliában élő feketebőrűek előtt is, pedig mi, magyarok, igazán nem vettünk részt ezekben a zsíros rabszolga-üzletekben". Aztán, mintha mentegetni-magyarázni szeretné fölindulását, keresni kezdi a racionális okokat: miért és hogyan került ilyen közel az indiánokhoz? Hiszen erre a kérdésre a gyermekkori olvasmányok és álmodozások nem adnak kielégítő választ.
– Talán mert magyar vagyok, és bennünk, magyarokban van valami Ázsiából magunkkal hozott és máig megmaradt tulajdonság, amit az indiánok megéreznek. Meg sem kell szólalnunk, bárhogyan vagyunk is öltözve, lerí rólunk: nem angolszászok állnak előttük. Ez az egyik szál, ami összeköt bennünket. A másik: én is idegenként kerültem bele a brazil világba, s éltem ott 21 éven át, tulajdonképpen két kultúrában. Ezért jobban ráérzek arra, mint egy odavaló, mint egy bennszülött brazil vagy jenki, hogy mit jelent az indiánoknak két kultúra között élni. Hogyne érteném én meg azt az indiánt, aki benne élve az amerikai tengerben, igyekszik minden áron megőrizni a maga „arcát", a maga kultúráját, hiszen én is, bekerülve abba a brazil világba, amit egyébként nemcsak szeretek, hanem csodálok is, igyekeztem megőrizni a magyarságomat, az anyanyelvemet, a hazulról hozott kultúrámat, sőt mindezt megpróbáltam továbbadni a gyermekeimnek is. Pedig nem titkolom: Brazília nekem valóban második hazám lett!
Mégiscsak különös: az ember, akinek két hazája is van, egy harmadik országban, Angliában él! Az indoklás: „Családi körülményeim miatt". Ez persze, kissé (vagy nem is kissé) csalóka magyarázat. Hiszen Szabolcs, az elsőszülött fiú, Amerikában, Kaliforniában telepedett meg, és bár rákkutató, örökölte apja szenvedélyeit. Magyarságtudatát elsősorban: gyakran jár haza, részt vett az orvostalálkozón, a rákkongresszuson. És állítja: szívének fele magyar, a másik fele pedig megoszlik az Egyesült Államok és Brazília között. De örökölte apja indiánbarátságát és gyűjtőszenvedélyét is. Együtt utaztak Arizonába és Új-Mexikóba, s ha Kutasi Kovács Lajos expedíciót szervez, akkor együtt kerekednek fel. Arizonában például négyezer kilométert autókáztak a navajók és a hopik között, fölkeresve az ősi sziklavárosokat, 1986-ban pedig, ugyancsak együtt, Albu-querquébe repültek, hogy megnézzék az egyik legősibb indián települést.
Zsolt, a kisebbik fiú, pedig éppen Brazíliában él. Az USA-ban végzett ugyan, de azután sietett vissza Délre, hogy a Sao Pauló-i egyetemen megszervezze a bioelektronika tanszéket. Egyébként nagy természetbarát, ami nyilvánvalóan apai örökség. Szóval: Brazília, az unoka, akiben indián vér is van, nem beszélve az USA délnyugati részében élő indiánok elérhető közelségéről - mindez azt indokolná, hogy a Kutasi Kovács házaspár sürgősen tegye át székhelyét - családi okokból is - valahová Amerikába, vagy Északra vagy Délre.
Angliában csak Ildikó él a férjével, Vásáry Tamással, s amikor elcsodálkoztam: miért nem érzem én magam vendégnek Kutasi Kovácséknál, a háziasszony azonnal rávágta: „Mert vendégnél vendégeskedik! Tudniillik mi is vendégek vagyunk Vásáryéknál." Egyébként Ildikó is jócskán rendelkezik apai örökséggel: néprajzból doktorált, és doktori disszertációját Magyarországon csinálta.
Mindezt számbavéve, kimondom, ami a szívemen, az a számon: ez az angliai letelepedés vagy vendégeskedés tulajdonképpen azt a célt szolgálja, hogy Kutasi Kovács Lajosnak legyen ürügye az ide-oda repdesésre.
A „gyanúsított" élénken helyesel:
– Pontosan! Amikor egyszer a szemünkre vetette valaki, hogy gyökértelenek vagyunk, a feleségem így vágott vissza: „Szó sincs róla! Nekünk léggyökereink vannak!" És ezek messzire nyúlnak: Magyarország és Brazília talajába is kapaszkodnak. Én pedig, afféle globetrotterként, családi látogatások ürügyén örökké úton vagyok, vándorolok országról országra, világrészről világrészre. És lám, a gyermekeink ezt a vándormadárkodást is örökölték. Vásáryék például most éppen Kanadában vannak. De még az unokáim is: a kaliforniaiak már mind jártak Magyarországon, a két idősebb nyári anyanyelvi táborban is volt. A nagy azt írta iskolai dolgozatában, hogy élete legemlékezetesebb élménye éppen ez a magyarországi tábor volt. A hozzátartozói közül meg engem tart legérdekesebbnek, „mert a nagyapa az indiánokkal foglalkozik, és mert író".
Jót nevet, hogy lám: ilyenek a gyerekek, mert valahogyan leplezni szeretné meghatottságát, ellágyulását. Ha megjelent is beszélgetésünk idejéig összesen 16 könyve -11 az emigrációban, öt idehaza –, kettő pedig éppen kiadás előtt áll, mindez a dicsőség semmi ahhoz képest, hogy milyen nagyra tartja őt az unokája! Kétségtelen azonban, hogy az íráshoz jó miliő Anglia, mert megfelelő tér- és időbeli távolságot teremt a szerző és az anyaggyűjtés színhelye között. Erre a távlatra pedig igen-igen nagy szükség van, mint arra is, hogy az író időnként fölelevenítse élményeit.
És Kutasi Kovács Lajos: élménymilliomos. Tele sztorikkal. Ahogyan beszél, szinte megelevenedik előttem Papik bácsi, aki hetven esztendősen állított be a Dél-Amerikai Magyar Hírlap szerkesztőségébe, és – kávéültetvényes lévén – zsákban hozta be a lap éves előfizetési díját. Mármint kávéval telt zsákban. Vagy a másik, a néger asszony, aki két csokoládészínű gyermekével együtt kopogtatott be a szerkesztőségbe, s köszönt szépen: „Jó napot kívánok!" A két kicsi pedig együtt harsogta: „Kezicsókolom!" Aztán a néger menyecske folytatta: „A Szabó János előfizetését jöttünk rendezni." A kérdésre pedig, hogy ő kicsoda, ugyancsak ékes magyarsággal válaszolta: „Hát ugyan ki lennék? Szabó Jánosné a nevem." (A szerkesztő miután magához tért, kiállította a nyugtát.)
Összefirkált térkép – ez a címe az egyik könyvnek, amelyen beszélgetésünk idején a nyomdászok dolgoztak. Esküdni mertem volna, a cím valamiféle élményt vagy emléket rejt magában. És nem tévedtem, legfeljebb annyiban, hogy nem egy, hanem két emléket kapcsolt egybe ez a két szó.
– Az a Kovács, ott a piaristáknál, egyszer nagyon kikapott. Rédl tanár úr szidott össze, mert fölfedezte, hogy teljesen összefirkáltam az atlaszomat. Hogyne firkáltam volna! Világutazónak készültem, és ahogyan képzeletemben hajóztam a Níluson, a piros ceruzám széles barázdát vágott a térképbeli folyamba. Aztán a Gangeszen utazgattam kék ceruzával, majd az Amazonason, talán zölddel. Egy szó, mint száz: összefirkáltam a térképet. De nemcsak ilyen képzelt utazásaim voltak. Amikor 1945-ben kikerültem Nyugatra, volt egy kis zsebatlaszom, és amerre utaztam, mindig bejelöltem: hol és merre fordultam meg. És ahogy átkerültem Dél-Amerikába, azután az Egyesült Államokba, lassan-lassan ezt a térképet is összefirkáltam. A könyv ezekről az utazásokról szól, innen a címe.
De az emlékek nemcsak Kutasi Kovács Lajos fejében vagy könyvek oldalain, papírra préselve gyülekeznek, halmozódnak, hanem ott vannak a csöndes, szinte falusias észak-londoni előváros villájának az emeletén is: a falakon, a polcokon, a fiókokban, mindenütt. Észak-amerikai dobok, totem-madár díszítéssel, egykor a síkföldi indiánok üzentek velük egymásnak, vagy táncoltak dübögésükre. Rókafős fejdísz, valamikor egy feketeláb-törzsbeli indián hordta. Aztán egészen másfajta fejdíszek, a dél-amerikai caraja indiánokéi. Egy parókatartó-félén végre egy olyan fejdísz, ami számomra is ismerős: ilyennel ábrázolják a Cooper és a May regényekben az indiánokat. Kutasi Kovács fölteszi, illik a fejére. Ez a sastollból készült, kék gyöngyökkel hímzett fejek Vörös Hajnaltól való, az indiánfőnöktől (aki „civilben" néprajzos-antropológus), és az „Indián" akkor kapta, amikor indiánná (így, idézőjel nélkül és kisbetűvel) fogadták, tiszteletbeli sziúvá, és megkapta a Sastoll nevet.
Itt mindenben valami soha nem látott különlegesség rejtőzik. A dobozból, amelyben valaha Thorntons Continental bonbont tartottak, most egy korallkígyó tekeredik elő, szerencsére csak a bőre, mert ez a legádázabb mérgeskígyók egyike. Az anaconda és a boa constrictor irhája, persze, már tízekkora csokoládésdobozba sem fért volna, ők a nagy fiókból kerültek elő. De hogy az indián sastáncost ábrázoló szárnyas agyagfigurát vagy hogy a vörös pipakőből faragott békepipát láthassuk, már le kell mennünk a földszintre, Vásáryék nappalijába, mert a relikviák – ahogyan Rózsa asszony mondta – „lassan-lassan levándorolnak a mi kuckónkból ide".
Az albumok is ott vannak, a rengeteg-sok fényképpel. Az egyikben az új-mexikói Chaco-kanyoni sziklavárosról sorakoznak a fotók.
– Ezeket a városokat a kanyonok mélyén, barlangok torkában építették föl az indiánok ősei, az anasazik, vagy ezer esztendővel ezelőtt. Remek kőmívesek voltak. Táblakövek százezreiből húzták föl például ezt az ötemeletes épületkomplexumot, a Pueblo Bonitót, nem kevesebb, mint nyolcszáz lakóhelyiséggel, itt a Chaco-kanyonban. Egy egész sor ilyen romváros van még ezen a tájon. És mindegyik pueblóban ott a kiva, ez a föld alatti, kör alakú helyiség, ahol az indiánok titkos szertartásaikat tartották. Ezek a kivák általában nem túl nagyok, átmérőjük csak néhány méter. Mi az úgynevezett nagy kivát is megnéztük, ez tízakkora, mint a többi. A legérdekesebb, amit a nagy kivánál láttam, nem maga a szertartáshely volt, nem is a romváros, hanem egy tábla, amelyet az anasazik huszadik századi utódai állítottak föl a következő felirattal: „Kérjük, tartsa tiszteletben a csörgőkígyók magánéletét!" Azt hiszem, akkor értettem meg igazán az indiánok mentalitását, amikor ezt a kérést-figyelmeztetést elolvastam.
Forrás: 22 távoli történet. Magyarok a nagyvilágban. Szerkesztette: Halász János. Budapest, 1988.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése