FARAGÓ JENŐ: A keserű méz szigetén (1)

A nuraghék földjén

Ez a mi földünk, a bazalt tömbje

s a fekete nuraghéké, melyek

úgy nyílnak itt, mint a láva-rózsák;

kőodúk, kőfészkek, kőkavargás!

S emitt a genyőte ágya.

Gyász-színű rét, gyász-színű ég,

fekete kutyák nyüszítő éjszakája!

Valaki jön ott, szarv ékesíti:

holt ökrök maszkja rejti a harcost.

S akik elbuktak, a nagyszerű Őrzők!

Töppedt sírjuk, mint aszott koponya virít.

(A „LETŰNT KOROK RAPSZÓDIÁJA" CÍMŰ VERSCIKLUSBÓL)

Mielőtt elindultam Róma kikötője, Civitavecchia felé, hogy a Tirrenia nevű hajóval átkeljek Szardíniára, a szigetet már ismerő külföldi tudósító kollégáim egy sor tanáccsal láttak el. Volt, aki a szárd konyhát és a kitűnő bort, a vernaciát ajánlotta figyelmembe, volt, aki intett: ha Barbagiában (a hírhedt banditavidéken) járok, legyek óvatos, s ha kérdezősködöm, ki ne szálljak a kocsiból! Mások azt ajánlották, ismerkedjem meg a népviselettel, a népszokásokkal. És mindegyikük a lelkemre kötötte: „Nehogy elfelejtsd megnézni a nuraghékat! Ilyen építményeket sehol másutt a földkerekségen nem láthatsz!"

Este indult a „traghetto", a komphajó.

Az első osztályú kabinban minden kényelmet kielégítő berendezést találtam, már amit egy kis helyiségbe össze lehet zsúfolni: mosdó, W. C, ventilátor, ragyogó tisztaság. Nem tudom, hányan utaztak még akkor az első osztályon, de a hosszú folyosón, akárhányszor végigmentem, embert jóformán nem láttam. Annál zsúfoltabb volt a fedélköz. A gyerekek a padlón feküdtek a kabátjukon. Fehér főkötős apácák ülve aludtak a padokon. Ember ember hátán: a zsineggel átkötött bőröndjükre hajtott fejjel szunyókáló, borostás arcú, nyilván a kontinensről vagy külföldről hazatérő szárd vendégmunkások, a hajókorlátnál csókolódzó fiatal párok, emberek, akiknek nem telik kabinra, akik megszokták, hogy a fedélzetközben bóbiskolják át az éjszakát. Reggel megérkeztünk Olbiába. Innen kocsival indultam tovább, Sassariba, a sziget túlsó oldalán fekvő nagyvárosba, ahol vártak rám.

Alig hagytam el Olbiát, majd Portó Cervót, egy Nieddu nevű község előtt tábla figyelmeztetett: innen nem messze nuraghe településeket láthat a turista. Ekkor lett volna alkalmam először látni a 2500—3000 éves, bronzkori településeket, de nem volt időm megállni.

Csak később, Oristanóból indulhattam el a nuraghékhoz. Pietro Pinna, a tartományi parlament képviselője egyik barátját adta mellém kísérőül.

Akkor még nem tudtam, hogy nagy szerencsémre a sziget egyik legszebb és leginkább épségben maradt nuraghéját fogom látni, a Losa di Abbassantát. Kísérőm nem sokat tudott mondani a nuraghékról, csupán azt, hogy bronzkori települések, a piramisokhoz hasonló módszerrel építették őket. Szűkszavúsága eszembe juttatta: nem először járok így Olaszországban. Nem tudom, így vagyunk-e vele mi is idehaza, de sok olasz, aki lépten-nyomon műemlékekbe botlik, vajmi keveset tud róluk. 1963-ban, amikor még turistaként jártam Itáliában, Hadrianus császár palotájának romjai között egy idős római megszólított: mondjam meg neki, mik is voltak annak idején ezek az építmények.

Beszéltem olyan rómaival, aki még nem járt az Angyalvárban. Parasztemberrel, aki egy etruszk templom romjainak a közelében lakott, ott dolgozgatott a romtól kétszáz méterre, de fogalma sem volt róla, mi is ott az a kőhalmaz.

Valahogy így lehetett kísérőm is, aki – mint elmondta – a villany- és gázművek számlázója, és egész héten Oristano környékét járja kocsin. Persze, hogy ismeri a nuraghékat, többször járt már e települések romjai között, de annak a kornak a történetét tudni, az már más dolog. Azt jobbára a turisták tanulmányozzák.

Robogtunk az országúton, és egyszer csak balra, nem messze az úttól egy magas, csonkakúp alakú építményt pillantottam meg. Az országútról egyenes út vezetett a bokrokkal és kúszónövényekkel, fűvel és virágokkal benőtt hatalmas kőépítményhez. Kerítést nem láttam, de nem látni máshol sem a nuraghék körül, hiszen van belőlük a szigeten vagy hétezer, s ezért nem tartják őket olyan nagy becsben.

Körüljártam a hatalmas kőtömbökből összerakott építményt.

Kísérőm, amikor látta, hogy egészen közelről vizsgálom a falat, elmondta, ne kutassam a titkát, hogyan, mivel forrasztották egybe a kőtömböket, mert kötőanyagot nem használtak. Pontosabban: ez nem volt más, mint a kövek egymásra nehezedő súlya. Hogy mekkora egy-egy ilyen kőtömb? Van amelyik fél méter, de akad egy méter átmérőjű is. S mivel a nuraghe nyolc-tíz méter magas, sőt van húszméteres is, önkéntelenül is kikívánkozik az emberből a kérdés: hogyan vitték fel a köveket olyan magasra 3000 évvel ezelőtt? Úgy, ahogyan a piramisoknál: a földhányásokon görgették, tolták, húzták mind feljebb és feljebb őket.

A nuraghék tetején eredetileg teraszok voltak – sajnos ma már beomlottak –, s úgy képezték ki őket, mint a bástyafalakat. Valóságos erődítmények voltak a nuraghék. A kor emberének ugyanis egyszerre kellett fedélről, lakásról és annak védelméről gondoskodni.

Felkapaszkodtunk a kőépítmény tetejére, s innen, a beomlott „mennyezetről" ereszkedtünk alá a „termekbe". Keskeny csigalépcsőn kapaszkodtunk meg, s miután megnéztük a felső „termeket", amelyeknek a „padlózata" már beomlott, lementünk az alsó helyiségekbe. A csigalépcső eredeti, sőt eredetiek azok a mélyedések is, amelyeket a korlátul, kapaszkodóul szolgáló falban láttunk. Ugyanott fogódzkodtunk meg, ahol 3000 évvel ezelőtt a nuraghe kor embere. A lenti helyiség is fél tojás alakú, felfelé keskenyedő falakkal.

Nyirkosak, hidegek a szobák. Pedig a beomlott tetőn utat talál magának a napfény, olyannyira, hogy az egyik helyiségben még fényképezni is lehet.

Hogy mire is szolgáltak a nuraghék, ezen még néhány évtizeddel ezelőtt is sokat vitatkoztak az archeológusok. Egyesek azt állították, hogy a Nap imádásának szentelt templomok voltak, mások szerint a hősöket temették ide, s végül voltak, akik abból indultak ki, hogy szúnyogoktól védett alvóhely céljára építették őket. Ez utóbbi feltételezés alapjául az a tény szolgált, hogy a szigeten ősi betegség volt a malária. Ám a betegség a kutatások szerint csak a punok bejövetelét követő időkben terjedt el, márpedig a nuraghék keletkezése ennél jóval korábbi. Ma már az ásatások kétségkívül bebizonyították, hogy a nuraghék egyformán szolgáltak lakóhelyül és erődítményül. Maga a szó egyébként nagyon régi, preindoeurópai eredetű. Szardínián ma is használják a nurra szót, amely rakást, halmot vagy üreget, mélyedést jelent, s valóban ezek a fogalmak jellemzik a nuraghékat.

A nuraghék a kutatók szerint Görögországból származnak. A hozzájuk hasonló építményeket ott tholosnak nevezték. Nem sokkal azután, hogy ezek Mezopotámiából és Kréta szigetéről eljutottak Görögországba, megjelentek Szardínián is. De amíg Görögországban sírok céljára szolgáltak (köztük a legnevezetesebb az Atreo sír), Szardínián megváltoztatták rendeltetésüket. Annak ellenére, hogy a nuraghék eredete nem szárd, mégis tipikusan szárd építményeknek kell tekinteni őket, hiszen nemcsak eredeti funkciójuk, hanem építésmódjuk is megváltozott a szigeten.

A nuraghén kívül, néhány méterre a magas faltól egy egészen szabályos kör alakú kőlap található, nyilván asztal céljára szolgált. Körülötte kisebb, laposra faragott kövek: az ülőhelyek. Itt étkezhettek, társaloghattak a sziget őslakói. Távolabb, a magasra nőtt fű között kőlapokon járunk. Alattuk vannak a sírok. A nuraghe sír tulajdonképpen hosszú, földbe vájt, kőlapokkal födött folyosó. Egy-egy ilyen közös sírban 100—200 tetem is nyugodott. Elejét mintegy 2—3 méter magas, álló, egyenes kőlap jelezte. A nuraghe kor emberei ezenkívül mesterségesen kimélyített barlangokba is temetkeztek. A régi szárd elbeszélésekből kiderül, hogy szívesen aludtak a sírok mellett. Elhunyt hozzátartozóiktól ugyanis tanácsot, védelmet, erőt, egészséget reméltek.

E kor szokásainak egyik lényeges eleme a víz kultusza volt. Nem véletlenül, hiszen a szárd pásztor számára a víz ma is élet-halál kérdése, s még inkább így lehetett ez 2500—3000 évvel ezelőtt. Ennek a kultusznak emlékét őrzik a kutak, szép lépcsőikkel, díszes, faragott oldalfalaikkal. Nem volt kisebb a nagy kövek kultusza sem. A kövekből menhireket, faragatlan oszlopokat emeltek, és az úgynevezett toruszokon (gyűrűfelületen) a természet teremtő, megújító jelképeit, az élet és a halál szimbólumait s a Nap és a Hold képmását helyezték el. A víz, a halottak, a Nap és a Hold tiszteletére négyszögletes templomokat emeltek.

Számos bronzból készült használati tárgyat találtak a nuraghe településeken, köztük olyanokat is, amelyek a kontinensről származnak. De a nuraghe kor bronztárgyai közül a legérdekesebbek a hajókat, az embereket és állatokat ábrázoló figurák, amelyeket az isteneknek ajánlottak fel. Ami az ember-figurákat illeti, ezek között a legkülönbözőbb foglalkozásokat űző alakok találhatók, de a legnagyobb művi gonddal elkészített figurák harcosokat ábrázolnak.

Mit tudunk a nuraghe kor emberéről? Eredeti nevét nem ismerjük. Maga a szárd név először egy i. e. IX—VIII. századbeli föníciai feliratban szerepel. A sziget lakóinak őseit nuraghoknak nevezik. A tudomány mai álláspontja szerint egy kis lélekszámú népről van szó, amely a Földközi-tenger keleti medencéjéből származott. Csatlakoztak hozzá az Ibériai-félszigetről való népcsoportok és – természetesen – a már a nuraghe kor előtt is a szigeten élő népek.

A nuraghe kort az i. e. 2000-től számítják, egészen addig, amíg a punok meg nem szállták a szigetet. A régészek a leletek alapján e korszakot különböző szakaszokra osztják. A terrakotta periódusban – emlékét sok égetett agyagból készült váza őrzi – a szigetnek szoros kapcsolata volt az Appennini-félszigettel. A bronz- és a vaskorszak között, az úgynevezett Bonnanaro korszakban érdes felületű, háromlábú vázákat készítettek, díszítés nélkül, s azokat fogantyúval, könyékkel látták el. A Monte Carlo korszakban henger alakú vázákat készítettek, rovátkolással. A közép-nuraghe korból különböző formájú vázák maradtak fenn. A késői nuraghe idők vázái már a klasszikus görög formákra emlékeztetnek; mintáikat a punok hozták magukkal.

Hogy mikor, melyik korszakban kezdték el a nuraghék építését – ez még ma is vitatott. Ami bizonyos: az elsők eredete a Monte Carlo elnevezéssel jelölt korszakra, az i. e. 1400—1200-ra esik. Többségüket minden bizonnyal a közép-nuraghe időszakban építették, i. e. 900 és 600 között.

E komor kőfészkek csaknem 2000 éve állnak itt, sem az idők vihara, sem a pusztító háborúk nem fogtak ki rajtuk. Az örökkévalóság jelképei.

(Folytatjuk)

Forrás: A keserű méz szigetén. Kossuth Könyvkiadó, 1972.