RÉNYI PÉTER: Golyóstollal Bíró Lászlónál

A golyóstoll atyja (fotó Popper)

Különös sors, különös helyzet.

Egy emberé, aki két évtizede azt bizonygatja, higgyék el neki, nincs óriási vagyona, nem igaz, hogy ő dúsgazdag ember. Most épp engem győzköd.

– Higgye el, ezzel az 1951-es Pontiackkal járok. Látta a házamat, ott lakom. Egyetlen szórakozásom, hogy egy héten egyszer egy olcsó golfklubban játszom. Moziba szívesen járnék, de a környéken nincsen mozi; este bemenni a városba meg kijönni, az nekem már nagyon fárasztó. Van egy kis üzemem, ahol bakelit alkatrészeket gyártunk – más nincs. Meg képeket festek, azokért jól fizetnek. Nem mert a képek jók, hanem a nevem miatt. Polgári módon élek, de semmi egyéb.

No de hogy lehet ez? Utóvégre olyan dolgot fedezett fel, amelyet ma – túlzás nélkül mondhatjuk – az egész emberiség használ.

– Iszonyú pénzt kereshettek azok, akik az ön felfedezésének a haszonélvezői...

Bólint. Ezt, úgy látszik, ő sem tagadja. De hogy nem neki jutott az a pénz – magyarázza –, az is teljesen logikus. Utóvégre, akik annak idején pénzelték a vállalkozást, nagy kockázatot vállaltak. Megkérdezték tőle, mennyi pénzre van szüksége, és ő 20 ezer dollárnak megfelelő összeget kért. Mire kidolgozták az üzemszerű előállítást, 300 ezer dollárt is felemésztettek a kísérletek és a berendezések.

— Még én tartoztam hálával, hogy kitartottak mellettem. Négy százalék részesedésem maradt. De aztán kellett a pénz, a családomat kihozattam; eladtam hát azt is, ami maradt. Így van, kérem. Nekem már rég nem jár abból a pénzből semmi. S még nem is panaszkodhatom, mert az illetők azért ma is figyelmesek irántam. Ha rászorulnék, bizonyára törődnének is velem.

Buenos Aires egyik külső villanegyedéből tartunk befelé, a város központja felé. Mereven maga elé néz, érthetően unja a témát. Én azonban nem akarok tágítani. Nem mintha vagyoni helyzete érdekelne, annál inkább izgat a sorsa.

Az előbb, a lakásán, azt mondtam neki, hogy az élet elütötte a világhírtől. Nem felvágós ember, annál sokkal ridegebb és szkeptikusabb. De ezt azért vitatta. Amikor a háború után először járt az Egyesült Államokban – meséli –, olyan lármát csapott körülötte a sajtó, hogy bárcsak ne tette volna. (Úgy látszik, azóta gondolják olyan gazdagnak.) S azóta is meg-megemlékeznek róla. Egy olasz szerző a kor arculatát alakító feltalálók között őt is megemlítette. Fél évvel ezelőtt még az Oggi nevű olasz lap is közölt róla valami riportot. Terjedt a híre a gyártmányelnevezések révén is: a BIC (a Birócrayon – azaz Bíró-ceruza – rövidítése), a Biron, a Biro-Me mind magában foglalja az ő nevét.

De én nem a szenzációk és a reklámok hírességére gondolok, hanem a feltalálói rang elismerésére, az alkotói teljesítmény erkölcsi megbecsülésére.

– Díjat kapott-e valaha ? – kérdem.

Felém fordítja a fejét. Kicsit hideg, áthatóan kék tekintetében értetlenséget érzek. Miféle díjat? Láthatóan távol áll tőle a gondolat is.

– Hát úgy értem: kitüntetést. Nálunk például Kossuth-díjat adományoznak jelentős felfedezésekért.

– Ja, persze! Nem, nem, semmiféle díjat nem kaptam.

– Pedig önnek járna valami ilyesmi...

– Járna? Kitől?

– Hát az élettől. Hogy melyik szervtől, azt nem tudom. De ha nálunk élt volna, gondolom, kapott volna Kossuth-díjat. Utóvégre nem minden találmány vált öt kontinensen százmilliók közkincsévé, mint az öné. Egyébként is, nem jönne egyszer haza, látogatóba ?

– Nincs nekem annyi pénzem, kérem. Meg aztán mi lenne az értelme, ennyi idő után... ?

– Hát az, hogy nálunk is megtudnák, hogy a találmány az öné. S mint világraszóló magyar feltalálót bizonyára melegen ünnepelnék.

Megint rám néz, vizsgálódva, mint aki azt kérdezi magától: mit akar tőlem ez az ember? Egyszerűen hízeleg, vagy van valami célja? De most már mintha valami kis érzelmesség bujkálna a szeme körül.

– Hát igen, talán érdemes volna. Díj, elismerés, ünneplés...? Őszintén szólva, ilyesmire nem is gondoltam soha. Egyébként, azt hiszem, itt kell önnek kiszállnia.

Hogy kivel folytattam ezt a beszélgetést legutóbb Buenos Airesben, arra könnyű rájönni, ha elárulom, hogy e sorokat is az ő találmányával vetettem papírra.

A golyóstoll feltalálójánál, Bíró Lászlónál jártam látogatóban – részben azért, hogy Pesten élő barátaitól átadjak neki egy üzenetet, részben meg szakmai kíváncsiságból, egy regényesnek tűnő életpálya iránt. Az ismeretség nem igazolta az utóbbit:

Bíró László a „nehéz emberek" közül való, ha úgy értem a magyar film címét, hogy „nehéz ember" az olyan feltaláló, aki nagy nehézségek ellenére is küzd a találmányáért. De Bíró cseppet sem romantikus figura. Romantikus legfeljebb az ügy kezdete, az a része a történetnek, amikor Bíró László állás nélküli pesti újságíró, aki írás közben gyakran bosszankodik a rossz tollak miatt, 1937-ben rájön az alapötletre.

– Hogy hogyan jutott eszembe? A 8 órai Újság nyomdájában született az első gondolat: a rotációs gépet figyeltem, amelynél a festékanyagot henger viszi át a nyomófelületre. A kísérleteket is először egy henger alakú tollheggyel kezdtük. Csak aztán jött a golyó.

Az első golyós mintapéldányokat egy pesti kisiparosnál csináltatják, a festéket Bíró bátyja, Bíró György, egy vegyészkedéssel is foglalkozó fogorvos készíti. De már akkor világos: még egy sor nehéz műszaki problémát kell majd megoldani, hogy gyártani lehessen a tollat. Az ötlet egyedülálló, de önmagában még semmi. A festőanyag folyik, az apró golyó nem elég precíz, a foglalat... Abban mindenki egyetért, hogy valami rendkívüli született, de a megvalósításhoz pénz kell, meg idő. Bíró és barátai az egyik nagy hazai írószer-kereskedő céghez fordulnak. A cég társtulajdonosa részt vállal a további munkában, szerződést is kötnek, amelyben mindjárt felosztják egymás között a világot. Ugyanis, ha nincs is kidolgozva még semmi részlet, az már nyilvánvaló, hogy az elgondolás világraszóló találmány.

Pedig rossz idők járnak az ilyen ügyletekre. A világ, amelyet felosztanak, a háborúba rohan, és nem nagyon figyel az ügyes kis szerszámra, amelyet letettek íróasztalára. Bíró lázasan újabb és újabb nexusokat, partnereket keres. Rohitsch-fürdőn egy belgrádi kereskedővel a balkáni értékesítésről tárgyal. Ott ismerkedik meg egy argentin úrral. Neki is felajánlja a találmányt. Az illető képzeletét ugyancsak megmozgatja a dolog.

– Jöjjön át Argentínába – ajánlja Bírónak –, szívesen látunk mindenkit, aki tehetséges és dolgozni akar. Lesznek, akik biztosítani fogják a szükséges tőkét, efelől nyugodt lehet.

Bíró nevet. Átmenni Argentínába... ? Az amerikai kontinens a szigorú bevándorlási kvóták idejét éli, az Európából menekülőknek bejutni oda – csodaszámba menő szerencse.

– Itt van a névjegyem – mondja az úr, és néhány szót ír a kártyára –, jelentkezzék a párizsi argentin követségen, meg fogja kapni a vízumot.

Csak miután elbúcsúznak egymástól, derül ki, hogy ez az Augustin B. Justo nevű, 60 év körüli úr, aki egy ifjú hölggyel az isten háta mögötti fürdőhelyen üdül, rangjára nézve tábornok, tisztsége pedig: Argentína elnöke. De Argentína messze van, és még nem zárult be minden lehetőség Európában.

1938 szilveszterén Bíró elhagyja Magyarországot. Franciaországban, Svájcban próbálkozik, tárgyal, kísérletezik. Végigjárja a nagy svájci óragyárakat, hogy gyártsanak neki a tollhoz szükséges parányi golyókat; de a feladatot – mint meséli – nem tudják megoldani. A tintával folytatott próbálkozások sem biztatnak egyelőre nagy sikerrel. Közben kitör a háború. 1940-ben a németek áttörik a francia védelmi vonalakat, és Párizshoz közelednek. Bíró ekkor határozza el, hogy Argentínába teszi át székhelyét. Valami kapcsolat odavaló partnerekkel létrejött már. Justo névjegye biztosítja a vízumot, a partnerek biztosítják az argentínai kísérlethez szükséges pénzt.

Hogy azután mi történik, arról már fentebb beszámoltam, azaz pontosabban leírtam, hogy Bíró mit mondott el nekem, amikor – az előtörténet részleteit nem ismerve – bevetődtem Buenos Aires-i kis villájába. De ha hitelt adhatunk a háború utáni sajtóban megjelent cikkeknek, akkor a golyóstollgyártás létrejöttének és világméretű elterjedésének ez csak az egyik szála.

A toll elterjedésének fő formája: a nagy nyugati írószer-trösztök sorra-rendre és mindenféle jogcím nélkül felhasználták Bíró ötletét; a gyártási metódusokat pedig maguk dolgoztatták ki. Hogy milyen sürgős volt nekik, arra jellemző, hogy az egyik nagy amerikai cég – az Eversharp, amely Bíróval üzleti kapcsolatban állott – 1945-ben hatalmas reklámkampányt indított, amelyben bejelentette, hogy ezen és ezen a napon kihozza az új csodát, az örökiront. Közben egy másik cég, a Reynolds, amely addig teljes csendben dolgozott, a bejelentett időpont előtt piacra dobta a maga golyóstollát, és így nemcsak időben körözte le a konkurrenciát, de annak a reklámerőfeszítéseit is a maga részére kamatoztatta. (Ezzel a szöveggel: „Itt van a fantasztikus csodatöltőtoll, melyről ön annyit olvasott ..." Ügyes, nem ?)

BIC termékcsalád - a B a Birót jelenti

Európába még az amerikai katonák hozták az első golyóstollat. A hírhedt Akron-toll, amelyet egy György Imre nevű szerencselovag 1946-ban Budapesten reklámozott, ezeknek a tollaknak volt egy technikailag tökéletlen lekoppintása.

De ez is jellemző a kis szerszám karrierjére: olyan csábító találmány, hogy jog ide, jog oda, minden vállalkozó, aki foglalkozni kezd vele, az óriási profit reményében elveszti a józan eszét. Ha nem tévedek, már magánál Bírónál elkezdődik ez a szédület. Még Európában összevissza ajánlja a portékáját. Nem sokat törődik előző megállapodásaival, így említett budapesti társával és egyéb kötelezettségeivel. Az üldözöttség állapota nyilván csak fokozza azt a hajlandóságát, hogy ne érezze magát különösen elkötelezettnek. De ő legalább még a sajátjával manipulál, a nagy cégek már az övével spekulálnak. S rendre mind „beszáll": az Eversharp és a Reynolds után a Parker, a Sheaffer, a Faber és a többiek sorban... Alighanem itt van az oka, hogy Bíró úgy járt, ahogy járt.

Miután a találmány elsősorban nem mint komplex gyártási licenc, eladás útján terjedt el, a feltaláló személye is egyre kevésbé volt érdekes. A döntő az volt, ki rendelkezik annyi pénzzel és befolyással, hogy érvényesíthesse a hatalmas trösztökkel szemben a szabadalmi jogokat. Más szóval: nem a laboratóriumokban és a műhelyekben dőlt el, hogy kié lesz a haszon, hanem az ügyvédi irodákban és a bíróságokon. Bíró meg – mint mondják – zseniális ötletei mellett csak ahhoz értett, hogy elköltse a pénzt (jó részét egyéb sikertelen találmányokra), a jogi-üzleti ügyekhez túlságosan bohém volt. Annál inkább értett hozzá a szabadalmainak kiaknázására alakult részvénytársaság, a svájci Biro-Patente A.G., amely évtizedekig tartó perekben visszaverekedte az összes eltulajdonított jogokat, amíg a szabadalmak és licencek érvényben voltak – beszedte az egész világról befolyó, nyilván óriási hasznokat. (Hogy milyen összegű bevételekről volt szó, arra példa a Reynoldsé: egymagában 2 millió dollár kártérítésre kötelezték! S ez csak egy eset, s még a gyártás legelejéről való. Hogy azóta mi folyhatott be jogdíjként, azt sohasem fogja megtudni a világ. De a nagyságrendekre talán jellemző, még ha túlzott is, hogy egy magyar lap már 1948-ban 150 millió dollárról írt.)

Mindezek ismeretében már értettem, miért nézett rám Bíró László olyan fürkészve, amikor elismerésről, a feltalálónak járó erkölcsi jutalomról beszéltem neki.

Őszintén szólva, ilyesmire nem is gondoltam soha – így mondta. El is hiszem neki. Olyan fogalmak ezek, amelyekkel ritkán lehet találkozni azokon a tájakon, amelyeken az ő életpályája vezetett keresztül.

De – s ezt az emléket őriztem meg e hideg tekintetű, egykedvű emberrel való találkozásról – mintha annál a gondolatnál, hogy egy ilyen teljesítményért nem kizárólag osztalékokban és profithányadokban részesülhet az ember, hanem másfajta megbecsülésben is, egy pillanatig ő is megállt volna.

Illúziónak, naivitásnak gondolta csak? Meglehet, de nem biztos. Aki túl van a hatvanon, és olyasvalamit teremtett, ami ma százmillióknak szolgál, miért gondolna mindig csak arra a haszonra, amelytől elesett, és nem arra is, amit ő hozott az embereknek?

*

Biró László magyarul is megjelent önéletrajzában („Csendes forradalom") kitér a fenti írásra, amelyet ő is olvasott. Elmondja, amit egy Budapesten járt barátjától hallott: „A véletlen úgy akarta, hogy a cikk megjelenésének idején Kleinlein Harry éppen Budapesten tartózkodott, és, nyilván hiúságának engedve, összejött a cikk írójával, Rényi Péterrel. – Szerkesztő úr, ön a Bíró golyóstolláról írott cikkében azt kérdezte, hová lettek azok a milliók, melyeket a találmány szerzett. Én válaszolok a kérdésére... – és rövid,hatásos szünet után, öntelt mosollyal felkiáltott: – Itt vannak ni, énnálam – harsogta, és széles mozdulattal a zsebére ütött."

Ha nem is egészen pontos a leírás, lényegében ez történt. A valóság még fonákabb volt: az azóta elhunyt Harry Kleinlein, aki a negyvenes évek második felében hagyta csak el Magyarországot és annak a pesti üzletasszonynak a fia volt, aki Bíró kísérleteit Argentínában finanszírozta, iskolatársam volt Budapesten. Pesti tartózkodása idején meghívott a Royal-szállóba; iskolai emlékekről, kalandos életútjáról beszélgettünk, amikor – váratlanul – előhozakodott a cikkel és azzal, hogy ő a Bíró-szabadalmak tulajdonosa és haszonélvezője.

Argentína, 1966

Forrás: Rényi Péter: Ki van a kalap mögött? Politikai útirajzok 1956-1977. Gondolat kiadó, 1978.