2016. július 29., péntek

BAJOMI LÁZÁR ENDRE: Találkozás a kis herceggel (3)

/Egy időben Saint-Ex az Air France propagandistájaként is segédkezett egy Marseille-Algír repülővonalat népszerűsítő reklámfilm elkészítésénél (Atlantique-Sud), miközben egy-egy írása is megjelent a társaság folyóiratában./

Mozart és Gorkij

Tudósitás a Makszim Gorkij
tragédiájáról
Ám nemcsak ilyen, aránylag szűk nyilvánosságot jelentő lapokba írt, mint az Air France folyóirata. Munkatársa lett a Paris-Soir című esti lapnak, a legnagyobb – akkor körülbelül kétmillió példányban megjelenő – francia újságnak. A szenzációhajhász bulvárlap politikamentesnek mondotta magát, de persze azért többé-kevésbé az uralkodó körök szolgálatában állt. Olvasótábora azonban jórészt az egyszerű emberek köréből toborzódott... Párizs ekkor a szomszéd Németországban felülkerekedett hitlerizmus ellen megint a hagyományos orosz szövetséget kereste, s éppen ekkor – Saint-Exupéryvel egy időben – utazott Moszkvába a külügyminiszter is, hogy kölcsönös segélynyújtási szerződést kössön... A franciák kíváncsiak voltak: hol tart a hajdan baráti és szövetséges keleti birodalom tizennyolc évvel a forradalom után.
(...)
André de Fonscolombe, Saint-Ex Pétervárott született unokaöccse és gyermekkori játszópajtása elmondja, hogy Tonio, a főúri csemete még a A tőkét is olvasta, és „elméleti síkon" a marxista gondolatvilágot „érvényesnek találta". Sokszor beszélgetett politikáról unokaöccsével, s mindig hevesen elítélte a fasizmust, beleértve az akkor Párizsban ágáló De la Rocque ezredes „tűzkeresztes" mozgalmát is. Sokat gúnyolta ennek a jobboldali vezérnek üres szólamait....
1935. április 29-én érkezett Moszkvába, ahonnan hat cikket telefonált Párizsba. Riportjait a Paris-Soir az első oldalon hozta. Az első cikkében a május elsejei ünnepet írta le. A másodikban útját mesélte el egy túlzsúfolt vonaton, amelyen több száz lengyel bányász tért vissza hazájába. El-zsongította a kerekek zakatolása és a sápadt fény a fülkében. „Éjszaka, a hazatelepülő lengyel bányászok közt, ott aludt a gyermek Mozart..." (Ez a mondat lett aztán a háromhasábos cikk főcíme, az alcím pedig így hangzott: A mesebeli kis hercegek nem különböztek tőle.)
(...)
Saint-Exnek egyébként „szörnyű szerencséje" volt Moszkvában. Éppen akkor utazott oda, ő, a repülés újdonságaiért szenvedélyesen lelkesedő s maga is több aviatikái találmánnyal büszkélkedő pilóta, mikor sor került a világ legnagyobb repülőgépének az ANT-20-nak a kipróbálására. A Paris-Soir május 20-ai számában olvasható A Makszim Gorkij nevű ANT-20-as tragikus puszulása című tudósítása, melyben az író beszámol a negyvenkét tonnás óriás repülő kataszrófájáról, az ötvenhat halottról: egy 400 km-es sebességre képes kísérő vadászgép ütközött neki a leszállásra készülő gépnek.
„Éppen előző nap repültem a Makszim Gorkij fedélzetén. Én voltam az első – és utolsó – külföldi, aki e megtiszteltetésben részesült... Belesüppedtem karosszékembe, és behunytam a szemem. A támláján át úgy éreztem, hogy nyolc motor dögönyözi a hátam... A társalgó nagy üvegablakán át kék fény szűrődött be, és én úgy részesültem a távoli föld látványában, mintha egy fényűző hotel erkélyén lennék.”
...A pilóta-írónak ez a rettentő tragédia lett a legmegrázóbb orosz élménye. De nemcsak a repülés érdekelte: keresztül-kasul bejárta a szovjet fővárost, megnézte az új házakat, s kíváncsi volt a régi Moszkvára is, a sötét múlt nyomaira. Igyekezett franciául tudó moszkvaiakkal találkozni. Ezért keresett fel egy Xavier nevű idős tanítónőt, ama háromszáz moszkvai hölgy egyikét, akik még a cári időkben kerültek oda, hogy franciára tanítsák a főúri csemetéket. Erről a látogatásról szól a Különös este Xavier kisasszonnyal és tíz kicsi, kissé mámoros öregasszonnyal, aki húszéves korát siratta című cikke, amelynek kéziratát megőrizte a moszkvai francia követség első titkára.
...Persze leginkább a repülők érdekelték. A velük való találkozásról cikket írt, amely az Izvesztyija május 20-ai számában jelent meg: „Nem sokkal a pusztulása előtt repültem a Makszim Gorkij gépen. A folyosók, a társalgó, a fülkék, a nyolc motor erős zúgása – mindez egyáltalán nem hasonlított arra a légi fölszerelésre, melyet én megszoktam. De még a repülő műszaki tökéletességénél is jobban elbűvölt a fiatal legénység meg a derűs lendület, amely mindenkiben megvolt. Elbűvölt a komolyságuk meg az őszinte öröm, mellyel dolgoztak. Úgy éreztem, hogy azok az érzések, amelyek ezeket az embereket vezérlik, bizonyára még az óriásgép nyolc pompás motorjánál is nagyobb hajtóerőt nyújtanak.”


A sivatag szívében"

Sivatagi kalandjáról a Paris
Soir-nak
1935-ben nagyon sokat utazott. Járt Németországban, majd az Air France megbízásából propaganda-körutat tett a Földközi-tenger környékén. Casablanca, Algír, Tunisz, Tripoli, Bengázi, Kairó, Bejrút, Damaszkusz, Isztambul, Athén, Brindisi és Marseille érintésével egy új gépen, a Caudron-630-as Simoun-on („Számum"), amelyet a gyár elsősorban a rekordok megdöntésére készített. Ez a részben fából készült, 180 lóerős Renault-motorral hajtott gép az akkori repülőgépektől főleg áramvonalasságában különbözött. Ezeket a Simoun-típusú masinákat elsősorban az Air Bleu nevű postajáratokon használták, annál a vállalatnál, ahol Daurat, Saint-Ex régi patrónusa dolgozott. Saint-Ex minden zökkenő nélkül tette meg a 11 000 kilométeres utat a Földközi-tenger körül, André Prévot nevű szerelőjével, akiben szerfelett bízott, s akivel a pihenőkön szívesen sakkozott.
Ezen a sikeren fölbuzdulva elhatározták, hogy egy még nagyobb vállalkozást hajtanak végre: megkísérlik megdönteni a Párizs—Saigon csúcsot, amely esetben busás jutalom ütötte volna Saint-Ex markát. A megdöntendő rekordot Japy állította föl 1935 decemberében, amikor egy „Sasfiók"-nak becézett Caudronon 98 óra 52 perc alatt tette meg ezt az utat. Saint-Ex nagy eséllyel indulhatott a csúcs megdöntésére, mert gépének teljesítőképessége jóval nagyobb volt, mint a csak 100 lóerős „Sasfiók"-é.
Ekkor már nem az említett kis lakásban lakott Consuelóval, hanem a Pont-Royal Szállóban. Ide mentek érte december 29-én hajnalban a barátai, köztük Daurat és Léon Werth... Sajnos Saint-Ex elég rosszul aludt, s nem kellően kipihenten érkezett Le Bourget-ba, ahonnan reggel 7 óra 7 perckor szállt föl Prévot-val. Simán haladtak Lyon és Marseille érintésével Tuniszig, majd Bengáziig, átrepültek Alexandria fölött, de a következő állomást, Kairót már nem érték el, mert a gép – miután 19 óra 38 perc alatt megtett 3 700 km-t – Kairótól 200 km-re nyugatra balesetet szenvedett. A nagy balszerencsének azonban – mint oly sokszor az életben – megvolt a jó oldala is, hiszen ennek köszönheti a világirodalom Az ember földje legmegrázóbb fejezetét, amelyben – A sivatag szívében címmel – a peches pilóta oly lenyűgözően írta meg kalandját. Azóta százezrek (vagy milliók?) olvasták, végigizgulva a fordulatos történetet, amely egy „rettenetes reccsenéssel" kezdődött, amikor a Számum 270 km-es sebességgel nekiütközött a földnek:
„A következő másodpercben csak a robbanás bíborvörös csillagát vártam, amellyel egybekeverednek széthulló tagjaink... Furcsa földrengés zúzta szét fülkénket, betörte az ablakokat, százméternyire szétszórta a burkolat lemezeit, a robaj megremegtette zsigereinket. A repülőgép remegett, mint egy kemény fatörzsbe hajított kés... S hirtelen forgást éreztünk, vad lökést: cigarettáink kiröpültek az ablakonjobb szárnyunk porrá tört... Megfejthetetlen, hogy még élünk... Benzintartály, olajtartály, mind szétrepedt. Víztartályunk is szétrepedt. Mindent fölivott a homok. Egy törött hőpalack aljában fél liter kávét találtunk, negyed liter bort egy másik hőpalackban... Találtunk egy kevés szőlőt is, meg egy narancsot. Számolok: »Ha az ember a hőségben a sivatagban menetel, ez öt óra alatt elfogy.«”
Ám nem öt óra lett belőle, hanem napokig tartó szörnyű szenvedés és hősi küzdelem a sivatagban, ahol nem is sejtették, hogy pontosan hol vannak, és ahol legföljebb azt remélhették, hogy egyheti keresés után rájuk találnak, ha nem tértek le az útvonalról. Ellenkező esetben... egy fél év is eltelik, amíg meglelik a tetemüket. Három nap után félig önkívületben határozták el, hogy végleg elhagyják a gépet, és útnak indulnak „ésszerűtlenül és reménytelenül". Mégis többször visszatértek a géproncshoz. Sokszor hitték, hogy megmenekültek, de ez csak a délibáb játéka volt. Sűrűn hallucináltak. Saint-Ex a feleségét vélte látni, Prévot sírt. „Letöröljük egy darab vászonnal a szárnyakat, egy pohár fenekén ujjnyi festékkel, olajjal kevert harmatot gyűjtünk össze. Undorító, de megisszuk... A beduinok, az utazók, a gyarmati tisztek azt állítják, hogy az ember tizenkilenc óráig bírja ivás nélkül.” Saint-Ex megjegyzi: „olyan rettenetes íze van, hogy ennél az egy kortynál többet kínzó szomjúságom ellenére sem tudok lenyelni. Akár sarat is innék, de ez a mérgezett bádogíz erősebb, mint a szomjam.” Másik kísérlet: széttépnek egy ejtőernyőt, leterítik a darabjait, s hajnalban megisszák a harmatot: nem kevés, van vagy két liter. (Később kiszámították, hogy a különös reggeli 6203 frankba került, ennyi volt az ára az ejtőernyőnek!) Három nap alatt több mint 180 km-t tettek meg a sivatagban. Saint-Ex hason fekve egy kövön megírja búcsúlevelét. „Elolvasom: átfut rajtam a hiúság halvány öröme. Azt mondják majd rólam: »Ime, egy csodálatos búcsúlevél. Milyen kár, hogy meghalt!«" De mégsem halt meg! Közben még jódot is ivott: „mintha kést nyelnék". „Nem bánok semmit. Játszottam, vesztettem... Én nem a veszélyt szeretem. Nagyon jól tudom, mit szeretek. Az életet.” Végül a menekvés egy beduin képében jelentkezett: „felénk jött a homokon, mint egy isten a tengeren...”.
Nem csoda, hogy ezek után, amikor a kairói Hotel Continental elé értek, a portás nem akarta beengedni a két borostás, rongyos franciát.
– Koldusok nem léphetnek be!
A Japy-csúcsot nem döntötték meg. Ezt egy bátor pilótanő, Maryse Hilsz tette meg 1937-ben, aki ugyancsak egy Számumon 92 óra 36 perc alatt repült Párizstól Saigonig. Rekordja hivatalosan még mindig érvényes.
Miközben Saint-Ex és Prévot hősi harcát vívta a homoktengerben, barátai és felesége a Pont-Royal Szállóban ügyeletet tartva mindent megtettek értük: riasztották az Air France központját, de még a Külügyminisztériumot is. A miniszter mindent megígért felkeresésükre. Amikor aztán Saint-Ex szerencsésen visszatért Párizsba, átmentek a Lipp-söröző-be, hogy megünnepeljék a megmenekülését. Itt mesélte el nekik az Ézsau-esetet: az arabok, mielőtt inni adtak volna nekik, kényszerítették őket, hogy egy kis lencsét nyeljenek! A franciáknak persze fogalmuk sem volt, miért. Saint-Ex, mindig mindenre kíváncsi lévén, nem nyugodott, míg meg nem fejtette a rejtélyt: a beduinok ősi tapasztalata szerint ilyen hosszú idő után veszélyes tikkadt szájjal és torokkal vizet inni, ezért ropogtatnak néhány szem lencsét, ami szűrőként működve megakadályozza a túl gyors nyelést, „így értettem meg igazán, mit jelent a bibliai lencsehistória", mondta később barátainak. „Ézsau tudta, mit tesz, amikor a mezőről fáradtan megérkezve fivérének egy tál lencséért adta el az elsőszülöttségi jogát...”
Még két kis történet a sivatagi katasztrófa utáni napokból:
Hajnali ötkor csöng a telefon Marcel Achard, a híres vígjátékíró (A bolond lány szerzője) lakásán.
– Halló, Marcel? Mindjárt odamegyek. El tudod énekelni nekem a Palota lépcsőin című dalt, amelyikre te tanítottál?
Saint-Ex valóban oda is rohant, és elmagyarázta barátjának, hogy a sivatagban folyton a fülében motoszkált a híres nóta, de nem volt képes visszaemlékezni a szövegére, mely bájosán beszél a szép lányról, aki sok-sok udvarlója közül egy cipészhez megy nőül...
A másik anekdotát Henri Jeanson, az évszázad egyik legszellemesebb francia szerzője, a Népfrontkorszak híres filmjeinek szövegírója meséli emlékirataiban. Öt is telefonon riasztotta barátja.
– Henri, tennél nekem egy szívességet?
– Persze. De hol vagy?
– Itt vagyok a Deux Magots kávéházban.
Jeanson taxiba ugrik, odahajtat.
– Mi a baj?
– Hát ... – dadogja Saint-Ex – szóval... nos, az a helyzet, hogy nem merek hazamenni … Már fél éve nem fizettem ki a lakbért...
– Bolond vagy? Egy hete csak rólad ír az újság, a házmesterné boldog lesz, hogy megmenekültél, s a nyakadba ugrik!
– Kérlek, Henri, azért csak kísérj el mégis...
„Igy hát Saint-Ex, aki legyőzte a szomjúságot, a kétségbeesést, a sivatagot, a testi szenvedést, aki többször kockáztatta az életét, és akinek a lapok óriási betűkkel ünnepelték a hőstetteit meg ifjú géniuszát – írja Jeanson –, egész egyszerűen, emberien félt a házmesternétől..."

A végzet nem bánhat így egy emberrel”

1944.07.31. - felszállás előtt
Július 30-án este egy vendéglőben nagyon kedélyes vacsorát rendeztek, amelyen néhány ifjú hölgy is részt vett. Tonio is táncra perdült, bár elég esetlenül mozgott, s nemegyszer rálépett partnere lábára. Természetesen ismét kártyamutatványokkal szórakoztatta a mulatság résztvevőit. Aztán angolosan távozott. Kipihenten akart felszállni másnap, annál is inkább, mert a bevetés színhelye ismét szűkebb hazája, Lyon környéke. A vidám vacsorán sem lett volna szabad részt vennie, mert így is túl későn feküdt le, olyannyira, hogy másnap hajnalban az ügyeletes tiszt már helyettest jelölt ki. Amikor Saint-Ex a reggelinél megpillantotta bevetésre kész társát, nagyon elkomorult. Tudta, hogy őt akarják helyettesíteni. A reptéren meghallgatta a kedvező időjárásjelentést. A szerelők még egyszer utoljára megvizsgálták a gépet, amely tökéletes állapotban volt, majd segítették beöltözni, hiszen ez a művelet nem volt könnyű: ejtőernyő, fölfújható gumicsónak és mentőmellény, oxigénmaszk, fülhallgató, gégemikrofon, géppisztoly, oxigénpalack, amelyet a lábikrájához erősítettek, élelmiszeres zacskó, selyemszövetre nyomtatott térképek, idegen bankjegyek (az esetleges fogságból való szökéshez), a bevetési terv, logarléc, motor-nomogram, az önműködő fényképezőgépekhez szükséges fölszerelés stb. Még egy kis notesz meg egy ceruza is lógott a combján. 8 óra 45 perckor a 3200 lóerős Villám nekilendült, simán felemelkedett, s már el is tűnt a szép földközi-tengeri reggel napfényes egén. El, örökre...


(Befejezése következik)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése