DSIDA JENŐ: A vatikáni útinaplóból (4)

Bolyongás a Vatikánban

Erdélyi zarándokok a Szt. Péter téren

Nem hivatásom, hogy olyan eseményekről számoljak be, amelyek csak külön személyes élményeim voltak. Az alábbiakat mégsem tudom elhallgatni, mert valahogy olyan mélyen a római utazáshoz, a szószerint vett „zarándoklat” lényegéhez tartoznak, hogy – úgy érzem – megcsonkítanám kis visszaemlékezéseimet, ha szótlanul siklanék tova fölöttük. De azért sem hallgatom el, mert – úgy vettem észre, – utitársaim között nem én voltam az egyetlen, aki a Nagyváradról való távozás ötödik napján, szombaton reggel, a zsúfolt programszámok előtt hamarább keltem fel egy félórával azért, hogy nyugodalmas, magányos félórát tölthessék a Szent Péter sírja mellett.
Az óriási templom, amelynek arányai és méretei csaknem túllépik az emberi érzékelés és felfogóképesség határait, üres volt még ilyenkor, elhagyatott. Pedig bizonyára volt benne annyi ember, hogy valami kisebbfajta templomocskát zsúfolásig megtöltött volna. De a Szent Péter templom akkor is üresnek látszik, amikor a feltárt szentkapu százával nyeli az embereket. Akik másnap, vasárnap nem utaztak Nápolyba, tanúi lehettek Vicenza Gerosa boldoggá avatása alkalmával annak, hogy hatvanezer ember milyen játszi könnyedséggel fér el a Szent Péter templom óriási hajóiban.
Ismétlem, csöndes volt a templom és elhagyatott. Beléptem a Porta Santa-n, ezúttal nem mint kiváncsi. Úgy léptem be és haladtam előre, mint alázatos, porlepett zarándok,aki éppen úgy egyedül van tulajdon életével Róma örök falai között, mint a messze Erdély „barbár“, de édességes rögein. Aki csakugyan „zarándokol” most, áhitatba öltözködve és beburkolózva a lélek csöndességébe. Így jutottam el a nagy apostol sírjáig. Ott imádkoztam: nem szavakkal, amint szokás, hanem a szív furcsa belső lendületével, az öntudat tizedmásodperc alatt mennyekbe száguldó elragadtatásával. Hitet kértem magamnak: a nyugodt és boldog ősök hitét, akik mosolyogva hajtották fejüket az Isten kebelére. Erőt kértem: a mártírok erejét. Szeretetet kértem: Fra Angelico angyalainak mosolygását, Krisztus végtelen szeretetét. Művészetet kértem, a Michelangelo művészetét, aki az én fájdalmamat is megmintázta a Pieta Krisztusának halványan sugárzó, lankadt és mégis szinte lebegő, végtelenül fájdalmas és mégis megnyugodott testében. Aki kupolát emelt az én imádságom fölé, olyan nagyot, hogy annál igazán csak az imádság lehet nagyobb.
... Nem kellett nekem ígéret: elég volt, hogy kérhettem. Amint néhány pillanatig behunytam szememet, azt képzeltem, hogy közvetlenül a Péter koporsójára hajtom fejemet: az elmozdithatatlan bronz-sírtömbre, amelyen Constantinus hatalmas aranykeresztje csillog.
Hát ez volt, amit nem akartam elhallgatni.
Mikor kifelé indultam a templomból és a gigászi falaik árnyait szemléltem,  – hosszú idő óta először – végtelenül könnyű és tökéletesen boldog voltam.

*
Délelőtt kilenc óra tájban mentünk be a vatikáni múzeumokba és képtárba.
Az olvasót, aki még nem járt a Vatikánban, itt megint képzelete szárnyára kell bíznom, mert arra, hogy a Vatikán szépségét, gazdagságát, nagyszerűségét leírjam, nem vállalkozhatom.
Erdélyi zarándokcsapatunk az egyik ámulatból a másikba esett.
Vezetőnkkel először is Fra Angelico gyönyörű termébe, V. Miklós pápa dolgozószobájába léptünk. Ó, angyali lelkü festő, a Quattrocento illatos virágú, szférák zenéjével muzsikáló hatalmas gyermek !... Reprodukciók után el sem tudtam képzelni, hogy ilyen csodaszépek az egyszerű barátfestő, az első reneszánsz-művész Szent Lőrinc freskói.
Hát még a Cappella Sistinu, IV. Sixtus pápa híres kápolnája. Először más képeket néztem: Botticelli II. Sixtusát, Ghirlandajo színdús pápaképeit, Perugino, Roselli, Signorelli képeit, ... csak fokozatosan, lassan-lassan mertem felnézni Michelangelo „Utolsó  ítélet”-ére. Hét esztendeig festette  a művész ezt a képet, de azt hiszem, ugyanennyi ideig lehetne előtte állani unalom nélkül... A mennyezet festések... Lehetetlen, hogy vissza ne kerüljek még egyszer életemben a Cappella Sistinába.
Tovább.
Raffael stanzái: Az athéni iskola, A Disputa, Heliodorus, A bolsenai mise, Szent Pétert az angyal kiszabaditja,  Borgó égése, A milviusi csata. Mennyi tudás, mennyi  művészet, mennyi pazar pompa, mennyi örök kincs !...
Raffael gyönyörű loggiái... Azután végig a múzeumon: a Riga termébe: lenyűgözve állunk meg a kétkerekű római kocsit vonó,  ágaskodó gyönyörű fehér márványlovak előtt. Még az inuk is remeg, annyi bennük az élet...
A görög kereszt terme, a sala rotonda, a sala delle muse, galleria  delle statue. Szobrok, szobrok, szobrok. A Museo Ghiaramonti: itt van a csodálatos Nilus-szobor.
A Belvedere gömbölyű udvara.
Higyje el akárki, nem kis dolog szemtől-szemben állani a Laokoon-csoporttal...  Ó, szépséges belvederei Appoló.
Tovább.
Át az egyiptomi múzeumon, fekete múmiák közt... Papirusz-gyűjtemények, etruszk-terem, muzeo dei candelabri, a térképek galériája, a gobelinek múzeuma. Egyik érdekesség és gyönyörűség a másik után.
Galleria degli Arazzi. Itt őrzik Raffael híres szövött kárpitjait, a világ legcsodálatosabb szőnyegeit, amelyek ma már csak megcsonkultan, a barbárok által félig megégetve láthatók.
Még így is megrendítsen szép a Csodás halfogás. A szőnyegek eredeti rajz-kartonjai ma a londoni South Kentington-múzeumban vannak.
Tovább! Az új vatikáni képtár.
Aránylag nem sok kép, de valamennyi felbecsülhetetlen értékű műremek. Raffael újra lenyűgöz: Madonna di Poligno, Urunk színeváltozása.
... Déli tizenkettőkor szédelegve, szinte önkívületben találkozunk a hatalmas vatikáni bronzkapu előtt, hogy a Szentatya elé járuljunk.

(Befejezése következik)