2016. augusztus 1., hétfő

PABLO NERUDA: Diplomáciai kalandozások (1)

A Nobel-díjas, világszerte ismert chilei költő és regényíró műve nagyrészt elérhető magyar nyelven. A Kalandozók olvasói találkozhattak már nevével egy korai közleményben (Szentgyörgyi N. József: Megkóstolták Magyarországot), amely arról tudósított, hogy a már idős iró kollégájával, Miguel Ángel Asturias-szal miként vállalkozott a múlt század hatvanas éveiben Budapesten arra, hogy végigjárva a leghíresebb magyar éttermeket és fogadókat, az elfogyasztott étkeken és felhajtott italokon keresztül bemutatják Magyarországot.
Pablo Neruda mindig is szerette a világutazást, ezt bizonyítja egyik legismertebb műve, a Bevallom, éltem című emlékirata, amelyet András László fordított magyarra és 1977-nem jelent meg az Európa kiadónál. Az élménygazdag, szellemes memoár ifjúkori fejezeteiből (A világ útjai; Fénylő magány) azokat a kalandokat ismertetjük, melyek diplomáciai pályára állását kísérték Európában és a távoli keleten. (CsG)


Valparaíso csavargója

Valparaíso nagyon közel van Santiagóhoz. Épp csak a borzas hegyek választják el tőle; csúcsaikat – akár az obeliszkek – nagy, ellenséges és virágzó kaktuszok borítják. És mégis valami teljesen meghatározhatatlan távolság választja el Valparaísót Santiagótól. Santiago rab város: hófödte falak veszik körül. Valparaíso ezzel szemben a végtelen tenger, a zajos utcák, a gyerekek tekintete felé nyitja meg kapuit.
Ifjúságunk legrendetlenebb szakaszában, hirtelen és mindig hajnalban, mindig kialvatlanul, mindig anélkül, hogy egy vas is lett volna a zsebünkben, felszálltunk egy harmadosztályú vasúti kocsiba. Húsz év körüli költők vagy festők voltunk, a bennünk felhalmozódott meggondolatlan bolondériák értékes rakománya kirakodóteret kívánt magának, terjeszkedni, robbanni akart. Valparaíso csillagának mágneses lüktetése vonzott bennünket magához.
Csak évekkel később fordult elő, hogy egy másik városból ilyen megmagyarázhatatlan vonzást érezzek. Ez madridi éveim alatt történt. Hirtelen, egy sörözőből kijövet, vagy hajnalban egy színházból kisétálva, vagy akár csak éppen az utcákon kószálva meghallottam Toledo hívó szavát, kísérteteinek, csendjének néma hangját. És akkor, ezekben a szokatlan órákban, éppoly bolondos barátokkal, mint az ifjúságomé, útnak indultunk a mészfehér és girbegurba ősi város felé. Csak hogy ott aludjunk felöltözve a Tajo homokpartján, a kőhidak alatt.
Nem tudom, miért, szeszélyes valparaísói utaim közül az egyik mélyen belém vésődött. Az utat a meghitt rétek fűszaga itatja át emlékeimben. Egy költőt és egy festőt kísértünk el, harmadosztályon készültek Franciaországba utazni. Mivel mindnyájunknak együtt sem volt annyink, amiből akár a legegérszagúbb hotelszobát is kivehettük volna, Novoát kerestük fel, kedvenc őrültünket az egész nagy Valparaísóban. Dombokra föl és dombokról le, mászva és csúszva, beleveszve a végtelenbe, Novoa rendíthetetlen figuráját láttuk a sötétben, mint vezérlő csillagot magunk előtt.
Hatalmas férfi volt, sűrű szakállú, vastag bajuszú. Sötét köpenyének redői szárnyként csattogtak annak a Kordillerának titokzatos csúcsán, amelyre vakon és ködösen igyekeztünk. Soha nem fogyott ki a beszédből. Szent őrült volt, akit persze csak mi, a költők avattunk szentté. Egy – természetesen – természetimádó, növényi lényegű vegetáriánus. Fennen hirdette a csak általa ismert titkos kapcsolatokat a testi egészség és a föld természetes ajándékai közt. Előttünk járt és prédikált nekünk, hátrafelé szólt hozzánk mennydörgő hangján, mintha a tanítványai volnánk. A hétköznapitól elütő hatalmas alakja úgy haladt előre, mint egy magányos külvárosokban született éjszakai Szent Kristóf.
Utca Valparaisóban
Végül felértünk a házához: kétszobás viskó volt. Az egyik szobát a mi Szent Kristófunk ágya töltötte be, a másik szoba nagy részét egy óriási, vesszőből font karosszék foglalta el. A vesszők közeit, teljesen fölöslegesen, szalmarózsákkal fonta be, a szék karjaihoz különös dobozkák voltak erősítve. Maga a karosszék a viktoriánus stílus mesterműve volt. Aznap éjjel nekem jutott, hogy a nagy karosszékben aludjam. Barátaim szétteregették a földön a délutáni lapokat és kényelmesen elhelyezkedtek a híreken és a vezércikkeken.
Lélegzetvételükből és horkolásukból hamar rájöttem, hogy már mind alszanak. Én olyan fáradt voltam, hogy abban a monumentális bútordarabban ülve csak nagyon nehezen tudtam volna elaludni. Csak a magányos csúcsok magas csendje hallatszott. Valparaíso éjszakájáról csak az éjfélt járó kutyák egyszer-egyszer felhangzó ugatása, csak egy-egy kikötőbe tartó vagy onnan induló hajó távoli kürtje adott hírt.
Hirtelen azt éreztem, hogy valami különös és sodró mámor tör rám Hegyek tiszta illata, rétek és növények szaga, amelyekkel együtt nőtt fel gyerekkorom és amelyeket a városi élet robajában teljesen elfelejtettem. Az anyaföldnek ebben a ringató illatában úgy éreztem, hogy közeledik az álom. De honnan jöhet a földnek ez az erdőszagú lüktetése, honnan az illatoknak ez a szűzi tisztasága? Ujjaimmal turkálni kezdtem a hatalmas karosszék fonatai közt és számtalan kis fiókot fedeztem fel, bennük pedig száraz és sima növényeket, érdes és gömbölyű ágacskákat, lándzsa formájú, gyöngéd és vaskemény leveleket. Vegetáriánus prédikátorunk gyógyhatású arzenálját találtam meg, összegezett eredményét egy életnek, amelyet az egészségtől kicsattanó és természetjáró Novoa a növények gyűjtésének szentelt nagy Szent Kristóf-kezével. Felfedtem hát a titkot, és az őrangyalfüvek illatától védelmezve békésen elaludtam.

Valparaíso egy keskeny utcájában néhány hétig don Zoilo Escobar házával szemben laktam. A két erkély csaknem érintette egymást. Szomszédom korán kijött az erkélyre, és ott, mint egy remete, tornagyakorlatokat végzett. Bordáinak teljes hárfahúrozását megmutatta. Általában csak egy szegényes melegítőt vagy kifoszlott zakókat hordott, félig tengerész volt, félig arkangyal, hiszen már régen visszavonult a hajósélettől, a vámőrségtől vagy a tengerészettől. Gondos tökéllyel kefélte ki naponta a gálaruháját. Szép fekete posztóruha volt, de hosszú éveken át sohasem láttam, hogy fel is vette volna. Az öltönyt mindig ódon szekrényében tartotta, kincsei közt.
Legjobban és legszenvedélyesebben őrzött kincse azonban egy Stradivari-hegedű volt, egy életen át vigyázott rá féltékenyen, sem ő maga nem játszott rajta, sem másnak nem engedte, hogy hozzányúljon. Don Zoilónak az volt a terve, hogy New Yorkban adja el, a hírneves hangszerért ott egy egész vagyont kap majd. Néha elővette a szegényes szekrényből, és megengedte, hogy vallásos áhítattal megcsodáljuk a kincset. Igen, don Zoilo Escobar majd útnak indul észak felé, és hegedű nélkül jön vissza, de ujjain pompás gyűrűk lesznek, és szájában aranyfogak fogják betölteni a hosszú évek során egyre sokasodó űröket.
Egy reggel azután nem jött ki a tornateremnek használt erkélyre. Ott temettük el fent, a hegycsúcson lévő temetőben, a fekete posztóruhába öltözve, amely akkor először fedte be vékony remetecsontjait. A Stradivarius húrjai nem sirathatták el távozását. Senki sem tudott játszani rajta, meg azután, amikor a szekrényt kinyitottuk, a hegedű nem került elő. Talán elrepült a tenger felé vagy New York felé, hogy megvalósítsa don Zoilo álmait.

A "titkos város"
Valparaíso titkos város, girbegurba, csupa kiszögellés. A hegycsúcsokról úgy zuhog alá a szegénység, mint a vízesés. Tudjuk, mennyit eszik, hogyan öltözik (azt is, mennyit nem eszik és hogyan nem öltözik) a hegycsúcsok száma – nincs népe. Minden házat a száradni kiakasztott ruhák lobogói díszítenek és a meztelen lábak egyre csak szaporodó bősége, mint valami méhkas, árulkodik a kiolthatatlan szerelemről.
De a tenger közelében, lent a síkon vannak zárt erkélyű és ablakú házak, ahová emberi léptek ritkán hatolnak be. Ezek közé tartozott a felfedező lakhelye is. Sokszor többször is dörömbölnöm kellett a bronz kopogtatóval, amíg meghallották. Végül halk léptek közeledtek, és egy vizslató arc nyitotta ki a nagykaput bizalmatlanul, látni lehetett, hogy szívesebben nem engedne be. A ház öreg szolgálója volt, kendős-kötényes árnyék csupán, aki maga nem szólt, csak a léptei susogtak.
A felfedező maga is aggastyán volt, és csak ő meg a szolgálója laktak a tágas házban, a zárt ablakok mögött. Én azért jöttem, hogy bálványgyűjteményét nézzem meg. A folyosók és falak tele voltak a bíborszínű figurákkal, fehérrel és hamuszürkével csíkozott maszkokkal, óceániai istenségek eltűnt anatómiáját reprodukáló szobrokkal, kiszáradt polinéziai hajas-skalpokkal, az ádáz pajzsokat leopárd-bőr fedte, vad állatfogakból készült nyakékek csüngtek mindenfelé, bennszülöttcsónakok evezői voltak kirakva, evezők, amelyek valaha talán a szerencsés vizek tajtékját hasították. A falakon mord kések ezüstös pengéi remegtek és villogtak elő a homályból.
Megfigyeltem, hogy a fából készült férfiisteneket ábrázoló faszobrokat valamiképpen megváltoztatták. Falloszaikat ugyanis – nem volt nehéz megállapítani – ugyanabból a vászonból való kötő fedte, mint amilyenből a szolgáló kendője és köténye készült.
Az agg felfedező titokzatos léptekkel járt trófeái közt. Szobáról szobára menve magyarázott el mindent, hol kissé szónokiasan, hol némi gúnnyal, mint aki sokat élt, és most él tovább bálványainak hunyó parazsa mellett. Kis fehér szakálla olyan volt, mint egy szamoai fétisé. Megmutatta az öblös csövű puskákat és nagy pisztolyokat, amelyekkel az ellenséget üldözte vagy földre kényszerítette az antilopot és a tigrist. Csak mesélt, mesélte kalandjait egyenletesen suttogó hangon. Olyan volt, mintha a csukott ablakok ellenére valahol beszökött volna a napnak egy vékony sugara, és az, mint egy kis eleven pillangó, röpdösne a bálványok közt.
Amikor távozni készültem, beavattam egy utazásom tervébe, elmondtam, hogy hamarosan a Szigetekre akarok menni, az aranyló homokpartok felé. Akkor ő minden irányba körülnézett, majd kopott fehér bajuszát a fülemhez közelítve, reszkető hangon így szólt: „Nehogy megtudja, nem szabad megtudnia, de én is készülök egy utazásra.”
Egy pillanatig így maradt, ujjával az ajkai előtt, mintha a tigris lépteire fülelne az őserdőben. Aztán hirtelen becsapódott az ajtó sötéten és hirtelen, mint amikor rázuhan az éj Afrikára.

Kérdezem a szomszédokat:
– Akad valami új különc? Érdemes volt visszajönnöm Valparaísóba?
Így felelnek:
– Nem, szinte semmi jó nincs. De ha továbbmegy ezen az utcán, biztosan találkozik don Bartoloméval.
– És miről ismerem meg?
– Nem lehet eltéveszteni. Mindig hintón jár.
Néhány órával később éppen almát vettem a gyümölcsösnél, amikor a bolt előtt megállt egy lovaskocsi. Magas, esetlen, feketébe öltözött férfi szállt ki a kocsiból.
Ő is almát venni jött. Vállán egy csupazöld papagáj ült, amely azonnal felém repült, és nem törődve vele, hogy mit szólok hozzá, megtelepedett a fejemen.
– Ön don Bartolomé? – kérdeztem az úriembert.
– Ez az igazság. A nevem Bartolomé – mondta, a köpenye alól hosszú kardot húzott elő és ideadta nekem, hogy tartsam, amíg megtölti a kosarát a vásárolt almával és szőlővel. Régi kard volt, hosszú és éles, markolatát ezüst virágdíszek borították, és olyan volt a kosara, mint egy kinyílt rózsa.
Nem ismertem, soha többé nem is láttam. De tiszteletteljesen kikísértem az utcára, aztán csöndben kinyitottam a hintó ajtaját, hogy ő meg a gyümölcsöskosara beszállhassanak, majd ünnepélyes mozdulattal a kezébe tettem a kardot és a papagájt.
Valparaíso kis külön világai magukra hagyottak, értelmetlenek és időtlenek, mint a ládák, amelyeket valaha egy raktár mélyén leraktak, és nem jött értük senki, nem tudni, honnan valók, és nem is fognak elmozdulni soha a helyükről. Talán ezekben a titkos birodalmakban, ezekben a valparaísói lelkekben őrződik mindörökre egy hullám elveszett felségjoga, a vihar, a só, a dünnyögő és pislogó tenger. Minden egyes ember tengere, fenyegetően és önmagába zárva: egy továbbadhatatlan hang, egy lisztté és álomtajtékká porladt magányos mozdulat.
Az általam felfedezett különc életekben meglepődve figyeltem meg, milyen egységet alkotnak a szívet tépő kikötővel. Odafönt, a hegycsúcsokon, féktelen kátrány- és örömbugyborékolással virágzik a nyomor. A daruk, a dokkok, az emberi munka mint valami tünékeny boldogsággal befestett maszk fedi a part csípővonalát. De van, aki nem jutott fel a hegycsúcsokra, és nem is ért le a partra, a dologhoz. Csak őrzi ládáiban a maga végtelenségét, a maga tengertöredékét.
És őrzi, védi saját fegyvereivel, miközben a feledés kúszik feléje, akár a köd.
Valparaíso néha megrázza magát, mint egy sebesült bálna. Inog a levegőben, haldoklik, meghal és újjáéled.
Itt minden polgár magában hordja egy földrengés emlékét. A borzalomnak ez a szirma hozzánőtt a város szívéhez. Itt minden polgár hős, még mielőtt megszületett volna. Mert a kikötőváros emlékezetében ott él ez a tragédia, a rengő földnek a megremegése és az a rekedt robaj, amely úgy jön a mélyből, mintha egy tenger alatti és föld alatti város kondítaná meg eltemetett harangjait, hogy jelezze az embernek: mindennek vége.
Olykor, amikor már ledőltek a falak és tetők por és láng közepette, kiáltások és csönd közepette, amikor már minden végérvényesen elcsendesültnek tűnt a halálban, felkelt a tenger, mint végső borzalom, a nagy hullám, a roppant zöld kéz, felmagasodva és fenyegetően meredve, mint a bosszú tornya, hogy elsöpörje útjából a még megmaradt életet.
Néha minden csak egy kósza remegéssel kezdődik, amelytől az alvók felébrednek. A félig még álmodó lélekben összeköttetés létesül a mély gyökerekkel, saját földből eredő mélységeivel. Mindig is tudni akarta. Most már tudja. Később, a nagy földrengésben már nincs kihez fordulni, mert az istenek eltávoztak és összemorzsolt göröngyökké lettek a hívságos templomok.
Ez nem a megdühödt bika, a fenyegető tőr, a mindent elnyelni akaró víz elől futók rémülete. Ez kozmikus rémület, villámcsapásnyi bizonytalanság, a világegyetem dől össze és hullik darabjaira. És közben süket dörgéssel zeng a föld, olyan hangon, amilyent még senki sem ismert.
Aztán lassan-lassan elül az összeomlott házakból felszálló por. És egyedül maradunk halottainkkal és minden halottal, azt sem tudva, miért maradtunk életben.

Valparaiso madártávlatból
Lépcsők indulnak lentről és lépcsők fentről, és még rajtuk hágunk, máris kanyarodnak. Hajszállá vékonyodnak. Könnyű pihenőt kínálnak, majd függőlegesen futnak tovább. Elszédülnek. Sietnek lefelé. Meghosszabbodnak. Visszafordulnak. Nem érnek véget soha.
Hány lépcső van? Hány lépcsőfok? És hány láb a lépcsőfokon? Lépések hány évszázada, felfelé és lefelé, a könyvvel, a paradicsomokkal, a hallal, az üvegekkel, a kenyérrel? Hány ezer óra koptatta a lépcsőfokokat, amíg csatorna lett belőlük, amelyben játszva és sírva folydogál az esővíz?
Lépcsők!
Egyetlen város sem ontotta, tépte úgy szirmukat történelmében, arculatán, szirmait szélbe szórva és összegyűjtve, mint Valparaíso. Egyetlen város arculatán sem húzódnak ilyen barázdák, amelyeken életek jönnek-mennek, mintha örökké csak fel az égbe tartanának, mintha örökké csak le akarnának hatolni a teremtésig.
Lépcsők, amelyek fele útján bíborvirágú kóró üti fel a fejét! Lépcsők, amelyeken az Ázsiából visszatért matróz lépdel, felfele, hogy új mosolyt vagy borzalmas hiányt találjon otthonában. Lépcsők, amelyeken fekete meteorként zuhan alá a részeg! Lépcsők, ahol fel settenkedik a napfény, hogy szerelmét kínálja a domboknak!
Ha Valparaíso minden lépcsőjét bejártuk, akár a világot járhattuk volna körül.
Fájdalmas Valparaísóm!... Mi történt a déli Csendes-óceán magányában? Kósza csillag vagy-e vagy harcmezeje olyan férgeknek, amelyek foszforeszkálása túlélte a katasztrófát?
Valparaíso éjszakája! A bolygó egy aprócska pontja kivilágosodott az üres világegyetemben. Lüktetni kezdtek a jánosbogárkák fényei, és a hegyek közt kigyulladt egy aranyos patkó.
Az igazság az, hogy később a hatalmas és néptelen éjszakában a fényt megsokszorozó gigantikus alakok jelentek meg. Aldebarán messziről jövő lüktetéssel reszketett, Kassziopeia az ég kapujára akasztotta ruháját, miközben a Tejút éjféli spermáján gördült tovább a Dél Keresztje néma futású hintaja.
És akkor a megbokrosodott és szőrrel borított Nyilas valamit elhullajtott, egy gyémántocskát távolba vesző patáiról, egy pirinyó bolhát messze fénylő bundájából.
Igy született meg Valparaíso, a fénybe borult és zsongó, a tajtékos és ribancos város.
Kis utcáinak éjszakája fekete najádokkal népesült be. A sötétségben lestek rád a kapuk, kezek ejtettek rabul, a Dél ágylepedőin utat tévesztett a tengerész. Polyanta, Riszáló Carmela, Isten Virága, Sokfenekű, Berenice, „Baby Sweet” népesítették be a sörözőket, őrként kísérték a mámor hajótöröttéit, egymást helyettesítették és váltották fel, táncoltak, de nem féktelenül, hanem az én esős fajtám mélabújával.
Ebből a kikötőből indultak bálnavadászatra a legkeményebb vitorlások. Más hajók az arany Kaliforniái felé vették útjukat. Ismét mások a hét tengert szelték át, hogy végül a chilei sivatagban vegyék föl a nitrátot, amely a világ legszárazabb téréin egy ledöntött szobor szétmállott poraként terül el.
Ezek voltak a nagy kalandok.
Valparaíso átszikrázott az egyetemes éjszakán. A világból bukkantak elő és a világ irányában tűntek el a hihetetlen galambként feldíszített pompázatos hajók, éhező fregattok, amelyeket a Hoorn-fok a kelleténél tovább késleltetett... A frissiben partra szállt férfiak elözönlötték a legelőket... Ádáz és fantasztikus napok voltak ezek, amikor az óceánok csupán a patagóniai szoros messzeségein át tudtak érintkezni. Olyan idők, amelyekben Valparaíso jó pénzzel fizette a hajók legénységét, ezek pedig kiköptek rá és imádták.
Az egyik hajón hangversenyzongora érkezett, a másikon utazott Flóra Tristán, Gauguin perui nagynénikéje, a Wager-en jött Robinson Crusoe, az első, a hús-vér Robinson, akit akkor szedtek fel Juan Fernández szigetéről frissiben. Más hajók meg szumátrai ananászt, kávét és borsot hoztak, Guayaquilból banánt, Asszamból jázminteát, Spanyolországból ánizst... Ez az isten háta mögötti öböl, a Kentaur rozsdás patkója egymást váltogató illatokkal töltekezett: az egyik utcában a fahéj édessége zúdult rád, a másikban fehér nyílként suhant át lelkeden a kaktuszfügék illata, egy zsákutcából pedig harciasán pattant elébed a tengeri algák, az egész chilei tenger rothadásszaga.
Valparaíso akkor kigyúlt, sötét aranyszínt öltött, tengeri narancsfává változott át, lombja lett, hűse és árnya, tündöklött, akár egy gyümölcs.
Valparaíso csúcsai úgy döntöttek, hogy letaszigálják fentről az embereket, lelökdösik a házakat, hogy tétován inogjanak a szakadékokban, amelyeket vörösre fest az agyag, aranyszínűre a gyűszűvirág, haragoszöldre az erdő borította természet. De a házak és emberek megkapaszkodtak a magasban, tekeregtek, odaszögezték magukat, gyötrődtek, hozzáidomultak függőleges helyzetükhöz, és foggal-körömmel kapaszkodtak fölfelé minden meredélyből. A kikötő állandó konfliktus forrása a tenger és a Kordillerák téveteg természete közt. De a küzdelemből az ember került ki győztesen. A csúcsok és a tenger teljessége alakították ki a város egyensúlyát, egységessé tették, de nem úgy, mint valami kaszárnyát, hanem a tavasz összevisszasága szerint, színképeinek ellentétével, zengő energiájával. A házak színekké váltak: keveredett bennük az örökzöld és a sárga, a kármin és a kobaltkék, a zöld meg a bíbor. így lett képes Valparaíso betölteni igazi kikötőhöz méltó küldetését, olyan, mint egy megfeneklett, de eleven hajó, zászlói lobognak a szélben. A Nagy Óceán Szelének kijárt egy ilyen lobogónyi város.
Én éltem ezeken a csupa íz, sebesült csúcsokon – ínyenceknek kedves csúcsok ezek, ahol végtelen szabadsággal csapdos az élet szele, megfejthetetlen csigavonalakban és trombitás csavarodásokkal. A csigalépcső egy pontján narancsszínű körhinta vár rád, egy lefele lépdelő szerzetes, görögdinnyéjébe merülő mezítlábas kislány, matrózok és nők forgataga, rozsdás ócskavasak árusítóhelye, egy aprócska cirkusz, de olyan pici, hogy a manézsba csak az állatszelídítő bajsza fér be, egy felhőkbe hatoló létra, hagymával megrakottan felemelkedő lift, hét vízhordó szamár, egy tűzvészből hazafele tartó tűzoltókocsi, egy kirakat, amelybe az élet és a halál butéliáit rakták ki.
De ezeknek a csúcsoknak mélyértelmű nevük is van. E nevek közt utazni végtelen utazás, mert egy valparaísói útnak sem a földön, sem a szóban nincsen vége. Vidám-csúcs, Pillangó-csúcs, Polanco-csúcs, Kórház-csúcs, de van Kisasztal, Zug, Farkastanya, Kötélzet, Fazekasok, Zápor, Calahuala, Liter, Malom, Mandulás, Kölykös, Cserkánok, Acevedo, Szalmakazal, Fegyház, Róka-csúcs, Elvira asszony, Szent István, Astorga, Esmeralda, Mandulafa, Rodríguez, Tüzérek csúcsa, a Tejkihordó, Szeplőtlen Fogantatás, Temető, Kóró, Koronás Fa, Angol kórház, Pálmás, Viktória királynő, Carvallo, Istenes Szent János, Pocuro, Belsőkikötő, Bakugró, Vizcaya, Don Elías, Fok, Nádas-csúcs, Atalaya, Parrasia, Birsalma, Ökör és Florida-csúcs.
Nincs nekem arra lábam, hogy ennyi helyet végigjárjak. Valparaísóhoz valami újféle tengeri szörnyeteg szükségeltetnék, egy nyolclábú, hogy mindent bejárhasson. Használom és kihasználom roppant tágasságait, meghitt és otthonos tágasságait, de nem tudom körbeérni egyfelől sokszínűségét, burjánzó tenyészetét, másfelől magasságait és mélységeit.
Csak folytatom az utam harangjainak zúgásában, hullámzásaiban és neveiben.
Elsősorban is neveiben, mert azoknak gyökere és hajszálgyökere van, szellős levegője és olaja van, története és operája: vér folyik a szótagjaiban.


(Folytatjuk)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése