2016. október 5., szerda

RONALD MILLAR: Tonhalászok közt Bretagne partjain (3)

A zsinegek kivetése kétemberes művelet. A csalétkeket éjszakára a hajófar külső oldalára vert szögekre erősített madzagra aggatják. Innen fut előre a drótcserke meg a zsineg, kívül, a hajóoldal mentén, egészen az egymás tetejére rakott nagy zsineg- és húzókötéltekercsig, amelyeket a kis acél csődarabokhoz szíjaznak.
– Hadd menjen, ar gust – hangzik a tekercsek őrzőjének elkínzott kiáltása.
Ebben a korai órában mindig érzékenyek a kedélyek. Aki ott van elöl, fönt, nemigen látja, mit művel hátul a társa, és gyanakszik, hogy egyebet sem tesz, csak: „tournant lespouces”, azaz szó szerint: forgatja a hüvelykujját, vagyis „malmozik", ami franciául is a semmittevés képes kifejezése.
A kidobott csalétek kellemes toccsanással pottyan a vízbe, és a páros második tagja a tekercseknél kifuttatja a zsineget, amelyet a csalétek súlya egyenletes ütemben, folyamatosan ráncigál át a hajó peremén. Azután halk pendülés jelzi, hogy a zsineg teljes súlyával a tangonra nehezedik. Hat-hat zsineg lóg kétoldalt, és még három a taton — két szélről egy-egy és a harmadik a tatvitorla rúdjáról. Végre először en peche, azaz halászatra készen állunk.
Észrevehetően világosodik az égbolt, de nem süt a nap. Mintha valami komor barlang mélyén úsznánk az alacsonyan lógó, tömör, szürke, gyapjas felhőzet alatt. Fúj egy kis szél, de éppen csak annyi, hogy megborzongasson. Kint sohasem pihennek a zsinegek szüntelenül változó, fekete parabolavonalai. A tatról látni a kis hullámok gleccserfalain bukdácsolva le-fel szánkázó csalikat, finoman barázdált nyomvonalak követik őket. Majd egyszerre buknak a felszín alá, amikor a tangonokon enged a zsineg húzása. Azután imbolyog egyet a tangon, és kezdődik újból a vad szánkázás. Látni a horgok legfelül vágtázó villáját. Pontosan ott, ahol a kötél vizet ér és eltűnik szem elől, kidudorodnak a vaskos, duplán meghurkolt ütközőgumik, hattyú alakzatban repülnek a víz tetején. Valamivel előbbre a Plomb-család láncai vonszolódnak a vízen, megmártóznak, ha a hajó bukdácsol egyet, majd felbukkannak ismét.
Az általános tengerészgyakorlattal ellentétben, a tonhalászhajó legénysége arccal mindig a tat felé fordul, hogy figyelje, rendben vannak-e a csalétkek, nem akaszkodott-e rájuk tengeri moszat vagy vízen úszó szemét. A tonhalászok átka az úszó nylonzacskó, amely az óceáni áramlatok hátán flottákban kering a föld körül. A másik a tócsákba sűrűsödő motorolaj, amely fekete gubancokká silányítja a takaros csalikat.
A legnagyobb ellenség azonban mégis a lankadó figyelem. A zsinegek örökmozgó, vonalas mintáiból valósággal rajzanak a befelé forduló gondolatok, márpedig ez a tonhalásznak nélkülözhetetlen éberség halála. Az ember, tulajdon gondolatain kívül, alig képes bármire összpontosítani. Ha erőszakkal visszaráncigálja is az eszét, hogy figyelje a zsineget, hiába, a gondolatok és az emlékek újból visszalopakodnak. A tenger hangjai adják a kísérőzenét, és a kis gondolatbuborékok, mint apró fehér labdák, ugrándoznak a dallam ritmusára. Azon kapom magam, hogy nézek, de nem látok. Ez a legrosszabb. Martial nyomban lefüleli az efféle csalást, és dühös üvöltözése lassanként életem állandó kísérőjelenségévé lesz. Az üres figyelés nehéz mesterség.
A breton halász elismert figyelőtehetség. Jön-megy, a hajó orrától a tatig, kikerüli az útjába eső akadályokat, akár az alvajáró, és közben le nem veszi szemét a zsinegekről. A vérében van, hogy figyelnie kell. Keze a legkényesebb műveleteket végzi, és ő akkor is figyel.
Jean, mintha hirtelen eszét vesztette volna, felfűrészelt egy teljesen használható seprűnyelet. Azután mindegyik darab végébe belekalapált egy tizenöt centis szöget, és tűhegyesre fente. Hosszabb időre eközben sem tévesztette szem elől a zsinegeket.
– Mire jók ezek, Jean?
– Gyilkozni, tudod – Jean jól beszél angolul és gyakran is, de mindig szerényen vigyorog hozzá.
– Gyilkolni, mit?
– A 'alat.
– Bullharst.
Jean megsértődött. Gyors mozdulattal szájába kapta összecsippentett ujjait, mintha ennivalót tömne magába.
– Meg kell gyilkozni a 'alakat, 'amar, különben nem jó, te nem érted? Meglátod majd, ne féljél.
Ujjával a zsinegek felé bökött, azután a szemére mutatott. Visszatért a franciára.
– Figyelj. Hanyagságon kapott.
– Figyelek.
– Nagyon helyes.
Elballagott a fedélzeten, combján összedörzsölődött a viaszosvászon nadrág két szára. Az új fegyvereket felrakta a faállványra, a nagy, tőrszerű tonhalkések mellé. A sós levegőtől már vörösödött a vadonatúj kések pengéje.
Lassan előrehaladt a délelőtt, és az erős napsütés felszívta a felhőtakarót. Jean önként vállalta a csapos teendőit az ebéd előtti apéritifosztásnál, ez a szertartás ugyanis szent és sérthetetlen minden francia hajón, bárhol járja is a tengert. Breton létére, Jean borfogyasztásban kivételesen mértéktartó volt, ugyanis jócskán elmaradt a napi egyliteres átlagtól. A pastis-t azonban nagyon szerette. Egész napja észrevehetően a keverék elkészítése körül forgott. Még egy kis nótát is tudott az apéritifkeveréshez, csakis ő ismerte a sajátos dallamocskát, amelyet dúdolgatva mérte össze a hozzávalókat. Egyszer, egyetlenegyszer megkérdeztem, mi az, amit dúdol. Értetlenül nézett rám. Az ösztönös és finom kis dallam nem bírta a durva kíváncsiskodás súlyát. Másnap észrevettem, hogy nem énekel, és szomorúnak látszott. Két nap múlva azonban visszatért a régi kerékvágásba. Soha többé nem kérdeztem semmi ilyesmit.
Mint a pap a szent áldozást, olyan változatlanul és egyazon dallamra celebrálta Jean az aperitifet. Egy palack pastis hatodrésze, felöntve palackozott ásványvízzel. Tam-tara-ta-tam-tam. Fordítsd fejjel lefelé az üveget, egyszer, kétszer, háromszor. Lala-la-la. És kész. Fel a kormányosfülkébe, az első pohár a patroné, a másodikkal engem kínált, én azonban nem kértem, ki nem állhattam az erős likőr ízét, és elálmosodtam tőle. Akkor saját magának töltött. Utána kiosztotta a többiek részét. Az én kosaram és Erry önmegtartóztatása hagyott Jeannak még egy pohárral. Előbb mindig nekem ajánlotta fel azt is.
– Nem kéred, biztosan?
– Köszönöm, nem, mint mindig.
– Pedig jó, mint mindig.
– Mad ow (jó hát).
Ezen a reggelen nem rakta vissza a poharat az állványra, hanem óvatosan letette a fedélzeten. Átballagott a Négyeshez, amelyik, lévén legközelebb a hajó törzséhez, a legrövidebb zsineg is. Egyet rántott rajta, és húzni kezdte, egyelőre erőlködés nélkül, csak szedte befelé, vagy félméternyit minden karmozdulattal.
– Nylonzacskó?
Nincs válasz, Jean inas karja nagy lendülettel szedi a fedélzetre a zsineget, összeszorított markából csorog a víz. A lélegzetem is elállt a megdöbbentő felismeréstől. Már láttam a tonhalat, a víz színén szánkázott felénk, villogó, fekete-fehér torpedó, hatalmasra tátott állkapcsát szétfeszítette a horog.
– Er eh gata – a többiek is átvették a kiáltást. Most nincs más nyelv, csak breton, mindenki egyszerre rohangál, kiáltozik, szinte csaholnak, mint egy falka vadászkutya.
Kálvária - Saint Thégonnec
Jean valósággal ráúszik a zsinegre, a drótcserke vékony, dallamos jajongással betöltheti végre szerepét. A tonhal kiszökken a vízből, és hangos cuppanással toccsan a fedélzetre. Állkapcsából kibukik a horog, és a zsineg már fütyülve csúszik vissza Jean markából a vízbe.
A pompás fekete-fehér foltos rombusz valóságos gépfegyverropogással veri sarló alakú farkával a fedélzetet, elnyílt állkapcsából vér szivárog. Martial az egyik seprőnyéltüske egyetlen, gyors döfésével végez vele. Abban a szempillantásban elfakulnak a színek.
Kifogtuk az első tízkilósat – négy angol fontot érő, zamatos halat – június 9-én, délelőtt 11 óra 20 perckor, az északi szélesség 43° 40' és a nyugati hosszúság 15 fokán, az Azori-szigetektől ötszáznegyven mérföldre, éppen hetvenegy órával azután, hogy kifutottunk Santez Edwette-ből.
Első megdöbbenésemet követte az elragadtatás, hogy minden úgy ment, mint a karikacsapás, hogy a rengeteg munkát végül is siker koronázta. Még most is alig hiszem.
Jean kisebbfajta haditáncot járt a fedélzeten. Kifulladt, boldog volt, szemében a ragadozók vadsága villogott. Erre született, ezért élt.
– Az üveget, az üveget – egészen berekedt.
Valamennyien lehajtottunk egy-egy színültig teli pohár vörösbort amelyet leplezetlen gyönyörűséggel köszöntöttünk egymásra. Később fogtam csak fel, hogy én bizony semmit sem vettem észre a Négyesen, pedig azt nekem kellett volna figyelnem...


Forrás: Ronald Millar: Tonhalászok közt Bretagne partjain. Világjárók sorozat. Gondolat, 1984. Fordította Detre Zsuzsa

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése