2016. december 4., vasárnap

DALOS GYÖRGY: Szahalin – Csehov szigete (3)

Történelmi úti beszámoló

A hivatalos Oroszország sokáig jobbnak látta, ha hallgat Szibériáról és Szahalinról. Ez a magatartás még mindig bölcsebb volt, mint az olyan alkalmi propagandisztikus hazudozások, amilyeneket például a Russzkij Vesztnyik közölt egy korábbi börtönfelügyelő tollából: „A száműzöttek ellátása összehasonlíthatatlanul jobb, mint az otthon élő, tiszteletre méltó falusi szomszédaiké”, valamint: „Ami a női bűnözőket illeti, ezek még kedvezőbb körülmények között élnek."
Az érdeklődő olvasók és főleg az illetékesek nagyon is jól tudták, mi volt a helyzet Szahalin szigetén. A botbüntetés, a foglyok csilléhez láncolása, a rabszolgamunka az erdőirtásokon és a vasútnál, a börtönszemélyzet korruptsága mind-mind nyílt titok volt.
Felvilágosult hivatalnokok, köztük kormányzók is ekkor már tisztában voltak vele, hogy a kényszermunka és a száműzetés egész rendszere rég megérett a reformra. 1890 májusában Szentpétervárott tartották a büntetés-végrehajtás IV. Nemzetközi Kongresszusát, amelyen jogászok, pénzügyi szakemberek, börtönhivatalnokok és orvosok vettek részt. Érthető, hogy ebben a helyzetben Csehov hamar megkapta a szentpétervári börtönfelügyelőség főnökének, Galkin Vraszszkojnak elvi engedélyét a szigeten történő látogatáshoz, sőt még az ígéretet is sikerült kicsikarni belőle, hogy az író érkezését táviratilag előre jelenti a szahalini hatóságoknak. Igaz, mint később kiderült, ez a távirat nem érkezett meg rendeltetési helyére.

Hajóúton
Csehov 1890. április 20-án, a pravoszláv húsvét után indult útnak. Moszkvától Jaroszlavig vonaton utazott, onnan Permig a Volgán gőzhajón. Permben április 27-én ismét vonatra szállt, és május 3-án jutott el Tyumenybe, amely akkor az orosz államvasutak végállomása volt. Innen eredetileg gőzhajóval kellett volna továbbutaznia az Obon, de abban az évben késlekedett a tavasz, s vele a folyami hajózás is. Így azután Csehov kénytelen volt lovas kocsit, oroszul tarantászt bérelni, és ezzel kezdetét vette útjának legizgalmasabb szakasza. A történteket családjához írott, május 16-i levelében igyekezett anekdotikussá szelídíteni:

„És most, kérem szépen, egy kaland, amelyet a szibériai utamnak köszönhetek. Csak arra kérem, mamácska, ne sóhajtozzon és ne jajongjon, minden jól végződött. A május 6-ra virradó éjszakán, hajnaltájt egy derék ember vitt engem a tarantászon. Hátradőltem, és merő unalomból az utat figyeltem. (...) Hirtelen egyértelmű kerékcsikorgást hallok - egy postástrojka repül velünk szemben, mint egy madár, szédítő sebességgel. Az öreg gyorsan kitér előle jobbra, a trojka elszáguld mellettünk, úgy a sötétben látom a hatalmas, nehéz postakocsit, amelynek bakján a kocsis ül. E mögött a trojka mögött jön a második, az is szédítő sebességgel. Ez elől is gyorsan kitérünk jobbra. Csakhogy legnagyobb csodálkozásomra és döbbenetemre a trojka nem tér ki se jobbra, se balra. Még éppen annyi időm van, hogy belegondoljak: »Úristen, összeütközünk!«, amikor hatalmas recsegés hallatszik, a lovak sötét masszának látszanak, tarantászunk felágaskodik, és én magas ívben repülök le a földre, majd rám zuhannak a kofferek. De ez még nem minden. Egy harmadik trojka repül felénk... Tulajdonképpen szétmorzsolhatott volna a koffereimmel együtt, de hál' Istennek éber voltam, a zuhanásban semmim se tört össze, gyorsan felugrottam, és odébb rohantam... »Állj!«, ordítottam rá a harmadik trojkára. »Állj!« A trojka még egy ideig rohant a második felé, majd megállt... Persze ha tudtam volna aludni a tarantászon, vagy ha a harmadik trojka azonnal követte volna a másodikat, akkor nyomorékként vagy fej nélkül térnék haza... Kiderült, hogy az első kocsis meghajtotta a lovakat, a másik két trojka kocsisa pedig aludt, úgyhogy a lovak maguk rohantak az elöl haladó kocsi után, és nem volt, aki irányítsa őket."

Katorgások
Tomszktól a Bajkál-tóig Csehov lovaskocsin folytatta útját, most már különösebb viszontagságok nélkül, kivéve a hideget, a nyirkos, esős időt és olykor az éhséget. Az utat kétszer is meg kellett szakítania az Irtis, illetőleg a Tom áradása miatt. Krasznojarszkban (ahová május 28-án érkezett) és Irkutszkban (június 4.) néhány napra megállt - ekkorra írta meg és küldte el Szuvorinnak szibériai útijegyzeteit. Miután átkelt a Bajkálon, június 20-án felszállt a Jermak gőzösre, amellyel június 30-án jutott el Habarovszkba és július 5-én Nyikolajevszkbe, az Amur torkolatához. Három nappal később a Bajkál tengerjárón elhagyta a szárazföldet, és július 11-én kötött ki Fort Alekszandrovszknál, Szahalin szigetén.

Nagyjából ugyanebben az időben az orosz nagyközönség lélegzetvisszafojtva figyelt egy másik utazást. Egy Peskov nevű kozák lovon tette meg a szibériai Blagovesenszkből Szentpétervárra vezető mintegy nyolcezer kilométeres távolságot. 1889. november 7-én indult el, és 1890. május 26-án érkezett meg az orosz fővárosba. Az újságok távirati jelentésekben számoltak be útjának valamennyi állomásáról, és Alekszandr Mihajlovics nagyherceg, hadügyminiszter és báró Korf, Kelet-Szibéria főkormányzója személyesen érdeklődött a hogyléte iránt. Peskovot „hazafias tettéért" magas állami kitüntetésben részesítették. Semmi okunk nincs rá, hogy lebecsüljük a derék kozák kiemelkedő sportteljesítményét, de meg kell jegyeznünk, hogy a kitüntetés, mint oly gyakran, ezúttal is a rendjeladományozók önünneplését szolgálta. A katorga nélküli romantikus Szibéria-kép hasznára válhatott a birodalom imázsának.

Korf báró, főkormányzó néhány nappal Csehov után, július 19-én érkezett a szigetre inspekciós körútra. Eközben kiderült, hogy Szentpétervár nem jelezte előre az író érkezését, és a Szuvorintól kapott újságíró-igazolvány kevés volt a beutazáshoz. Csehov attól tartott, hogy visszaküldik Alekszandrovszkból. Ebben a kényes helyzetben mindenképpen meg akarta nyerni a nagyúr támogatását, akit zenekarral, kenyérrel-sóval, utcai díszkivilágítással vártak, és tiszteletére a börtönkosztot is feljavították. Korf fogadta Csehovot, tervét érdekesnek találta, és Vlagyimir Kononovics tábornok, a sziget parancsnoka jelenlétében közölte vele: „Megengedem, hogy ellátogasson oda, ahová akar, ahhoz, akihez tetszik. Nekünk nincs rejtegetnivalónk. Mindent szemügyre vehet, szabadon beléphet minden börtönbe és telepre... mindenütt nyitva áll az ajtó ön előtt. Csak azt az egyet nem engedhetem meg, hogy bármiféle kapcsolatba lépjen a politikai foglyokkal, mert ehhez nincs jogom.”

Valljuk meg: ezek a szavak egy autokratikus rendszer képviselőjének szájából, e rendszer legsötétebb büntetőtelepén fölöttébb liberálisan hangzanak, főleg ha összevetjük a későbbi szovjet "éberséggel". /És persze a posztszovjet titkolózással. Azt a mondatot, miszerint "nekünk nincs rejtegetni valónk", több szahalini hivatalnoktól hallottam, és sok helyütt valóban dicséretes nyitottságot tapasztaltam. A juzsnoszahalinszki Központi Börtön azonban Fjodor Szidorenko polgármester ajánlólevele ellenére is zárva maradt előttem. Az indoklás szerint mint külföldinek csak külön moszkvai engedéllyel lehetett volna odalátogatnom./
...Alapjában véve azt sem vehetjük rossz néven Korftól, hogy e nagyvonalú gesztust kiegészítette egy másikkal: szigorúan bizalmas instrukciót íratott Kononovics tábornokkal az alekszandrovszki és timovszki körzet parancsnokaihoz: „Anton Pavlovics Csehov orvosnak a mellékelt okmányban engedélyezem, hogy irodalmi munkássága számára különböző statisztikai adatokat és anyagokat gyűjtsön a szahalini száműzetési rendszerről, és ugyanígy joga van ellátogatni a börtönökbe és a településekre. Ugyanakkor ezennel megbízom Méltóságos Urat: állandó megfigyelés révén gondoskodjék róla, hogy Csehov úr ne léphessen érintkezésbe államellenes bűnözőkként száműzött fegyencekkel vagy rendőri felügyelet alatt álló, közigazgatási úton száműzött telepesekkel.”

Csehov (jobra, állva) egy szahalini pikniken a japán
konzullal
Csehov közvetve megkerülte a tilalmat, és igyekezett minél nagyobb mozgási szabadságot kiharcolni magának: „Hogy lehetőleg minden lakott helyen megforduljak, és minél közelebbről megismerjem a száműzöttek életét, ahhoz a módszerhez folyamodtam, amely az én helyzetemben az egyetlen alkalmas módszernek látszott. Összeírást végeztem. Azokon a telepeken, ahol megfordultam, sorra jártam minden házat, és összeírtam a házigazdákat, a családtagokat, a lakókat és cselédeket. Igen kedvesen segítségüket is felajánlották, hogy megkönnyítsék munkámat, és megrövidítsék a ráfordított időt, de mivel nekem nem maga az összeírás eredménye volt főcélom, hanem azok a benyomások, amelyeket közben szereztem, csak nagyon ritka esetben vettem igénybe mások segítségét. (...) Maga az összeírás folyamata a következő volt: mindenekelőtt minden egyes lapon az első sorban feltüntettem az őrhely vagy a telep nevét. A második sorban a kincstári helyrajz alapján a házszámot. Aztán a harmadik sorban az összeírottak társadalmi helyzetét: fegyenc, telepes száműzöttből lett paraszt, szabad ember. Szabad embert csak abban az esetben írtam össze, ha közvetlenül részt vett egy-egy száműzött háztartásában, például ha törvényes vagy vadházasságban élt vele...”
A rendőrségi nyomdában megrendelt tizenkétezer, egyenként 14x10 cm-es kártyából Csehov mintegy hétezret töltött ki. Az összeírtak között húsz "politikai" is szerepelt - ő "privilegizált foglyokként" említi őket, és valóban azok is voltak. Legfőbb ismertetőjelük a városias civil ruha volt, amely a fegyencektől és a szabad telepesektől egyaránt láthatóan megkülönböztette őket. Gyakran alkalmazták őket írnoknak vagy felügyelőnek, egyikük a rendőrségi könyvtárat vezette, egy másik a meteorológiai állomást. Minthogy maga Csehov is civil öltözékben járt-kelt a szigeten, a bennszülött nyivhek ujjal mutogattak ruhájára, és tört orosz nyelven kérdezték: "Politicska?" Amikor az író elővette jegyzetfüzetét, ebből arra következtettek, hogy írnok lehet: "Pisí-pisí" (írj, írj), mondták.

A felemás remekmű

Csak aki olvasta a könyvet, az tudja, micsoda gigászi munkát fektetett Csehov a háromszáz nyomtatott oldal terjedelmű könyvébe. Műfajára nézve a Szahalin szigete szépirodalom, esszé és tudomány elegye, tele rendkívül izgalmas élet- és szenvedéstörténetekkel, amelyek közül az egyik (Jegor elbeszélése) akár valamelyik novelláskötetében is szerepelhetett volna. Benne foglaltatik az orosz büntetőrendszer pengeéles elemzése és rengeteg adat, amelyet földrajztudósok, etnológusok, statisztikusok és szociológusok is használhatnak. A könyv egyes részei fárasztóak, szárazak, unalmasak, a vége pedig azt a benyomást kelti az olvasóban, hogy befejezetlen, mintha a szerző halálosan kimerülve egy tetszőleges ponton önkényesen lezárta volna...

Nyilvánvalóan ezzel függ össze a könyv vegyes korabeli visszhangja. Az egyik kritikus, Bogdanovics 1902-ben így írt róla a Mir bozsij (Isten világa) című pravoszláv folyóiratban: „Ha Csehov úr semmi mást nem írt volna, csak ezt a könyvet, neve akkor is fennmaradna az orosz irodalom történetében, és soha nem felejtenék el az orosz száműzetés historiográfiájában.” A másik szélsőséget Ignatyij Potapenko, Csehov közeli barátja képviseli, aki 1914-ben a Nyiva hasábjain ekként aposztrofálja a Szahalint: „Szüntelenül utazni akart, lehetőleg távoli országokba, ám egyedül a szahalini utazás sikerült neki - a lehető legfeleslegesebb valamennyi közül, amely ráadásul törékeny egészségét is aláásta. Ennek a különös utazásnak eredménye egy könyv lett, amely kétségkívül alatta maradt mindannak, amit egyébként írt, semmiféle pénzügyi nyereséget nem hozott neki, és jó közérzetéhez is alig járult hozzá. És a benyomások? Ugyan hol találjuk ennek az élménynek a visszhangját a Szahalin után írott művekben? Legfeljebb itt-ott néhány jelentéktelen célzást. Semmi sem utal rá, hogy szívesen emlékezett volna erre az utazásra. Legalábbis én, aki nem kevés napot töltöttem vele, egyetlenegyszer sem hallottam, hogy arról a világról mesélt volna. Mindent, amit ott kapott, beleadta ebbe a könyvbe, aztán elfelejtette. Így számol be elöljáróinak egy hivatalnok, miután visszatér egy kellemetlen és nem önkéntes kiküldetésből, amely rengeteg kényelmetlenséget és gondot okozott neki és amelyről minél hamarabb szeretne elfeledkezni.”

Ebben a keserű, mondhatni megsemmisítő ítéletben a személyes gyász összekeveredik a már akkor elkezdődő Csehov-kanonizálás elleni tiltakozással. Potapenko azonban figyelmen kívül hagyja a személyes sors és az életmű mélyebb összefüggését.
Hiba volna itt azzal érvelni, hogy az írói életmű különböző tartalmi síkjai, filozófiai rétegei és esztétikai szintjei egységes egészet alkotnak. Olcsónak érzem azt a főleg szovjet irodalomtörténészek által művelt aprólékos filologizálást, amellyel Csehov egyik vagy másik művéből kiemelt mondatokkal bizonygatja a szahalini élmény döntő hatását. Sokkal fontosabbnak tartom, hogy ez a szörnyű utazás, a produktív boldogtalanságnak ez a sűrítménye Csehov életének csomópontja akkor is, ha a tüdővész kitörését és ezáltal az író korai halálát siettette. Az élet része a műnek.
Minthogy azonban nem Csehov pályaképét, hanem nagy témáját választottam töprengéseim tárgyául, a legcsekélyebb indíttatást sem érzem magamban arra, hogy a máig tartó vitában, mondjuk, egy harmadik közvetítő tézissel állást foglaljak. Egyfelől maga Csehov ösztökél erre a semlegességre a Szahalin-könyv józan, bár nem érzelemmentes hangvételével. Másfelől annál a kérdésnél, hogy milyen szerepet játszott a szahalini utazás Csehov életében, fontosabbnak tartotta a fordítottját: mit adott ő Szahalinnak? Megkockáztatom azt a feltevést, hogy több mint egy évszázaddal a Szahalin megírása után az egymást kizáró preszovjet, szovjet és posztszovjet világnézetek és a történelmi kataklizmák után ez a könyv az egyetlen megbízható iránytű a sziget újrafelfedezéséhez.

(Folytatjuk)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése