2017. szeptember 20., szerda

BERNARD LE CALLOC'H: Kőrösi Csoma Sándor útinaplója (5)

Buhara, 1821. november 18.

Végre Buharában vagyok! Amikor elindultam Meshedből majd egy hónapja, azon töprengtem, vajon eljutok-e valaha is ide, mert mihelyt útra keltünk, ugyanaz a félelem kerített a hatalmába, mely szemmel láthatóan úgy szorongatja a karaván minden tagjának a torkát. Mivel három út is vezet ki a szent városból, vezetőnk féltve őrzött titokként kezelte az utolsó pillanatig, melyiket választja, hogy elkerülje az esetleges árulást. Soha nem lehet elég gyanakvó az ember ebben az országban, ahol az álnokság dicső tulajdonság. Végül is a hegységen és Csacsa nagyközségen át vezető út mellett döntött és nyomban parancsba adta, hogy gyorsítsuk a tempót. Mivel mindig én kullogok hátul, úgy éreztem, mintha álomban utaznék. Akkora porfelhő szállt, hogy semmit nem láttam a tájból. Egy vastag sálat szorítottam az arcomra, hogy ne fulladjak meg, de a szememet nem tudtam védeni semmivel, így csípte is a por alaposan. Minden megállóban több órára volt szükségem, hogy magamhoz térjek, és visszanyerjem a látásom.
Ennek a vidéknek, ahol az első napokban áthaladtunk, az a sajátossága, hogy sehol nem húzták meg a határát, így ez aztán a nomádok s az őket üldöző katonai egységek manővereitől függ. Egyesegyedül a szembenálló erők pillanatnyi helye szabja meg. A sah fennhatósága feltehetően a Tedzsend folyóig terjed, mert a Marghiana, Mérv körzete, csak azon túl kezdődik. De a határvonal annyira bizonytalan, hogy valójában nem is lehet tudni, hol kezdődik. Mivel a türkméneknek fogalmuk sincs az államiságról, nem is tudhatják, hogy mit jelent a „határ" szó. Csakugyan, ezeket a Horaszántól északra fekvő, majdcsaknem lakatlan vidékeket előszeretettel keresik fel a többé-kevésbé nagyobb bandák, melyeknek egyetlen célja, hogy elrabolják, amit csak lehet, leöljék a kísérőket, hogy ne tudjanak beszélni, foglyaikat pedig eladják rabszolgának, amiből aztán gyors hasznot húznak. Nyugaton Ashabad, délen pedig Mérv csak arra szolgál, hogy oda vonuljanak vissza, és ott gyülekezzenek. Figyelmeztettek is rá minket.
Október 27-én magunk mögött hagytuk Csacsát, és ezzel beléptünk a Merv-i emirátusba, Turkesztánba. Elmondhatom, hogy a torkomat szorongató félelem a tetőfokára hágott. Észrevettem, hogy a karavánosok már nem dudorásznak, amint ezt gyakran szokták, még csak egy szó sem hagyja el a szájukat. Elnémultak a félelemtől, és olyan gyorsan szedik a lábukat, amennyire csak bírják, ösztökélik az állatokat, huzigálják, taszi-gálják őket abban a hiábavaló reményben, hogy ha gyorsabban haladnak, akkor elkerülik a veszélyt. Úgy léptünk be a Karakum-i fekete homoksivatagba, mintha a pokolba kerültünk volna. Itt minden lehangoló kopárság, világvége, csönd, nagy csönd. A türkmén fosztogatókon kívül, akik csak azt lesik, hogy kit ölhetnek le, és mit rabolhatnak, egy lélek se jár erre. Több mint hét napba telt, míg átszeltük ezt a végtelenül egyhangú, csúnya vidéket. Esténként, mikor le táboroztunk, nem gyújthattunk tüzet, mert a füstje elárulhatott volna minket a tolvajoknak. Jóformán nem is aludtunk ez a szörnyű hét alatt. Nappal haladtunk csak előre, éjszaka meg őrködtünk, hogy elkerüljünk egy meglepetésszerű támadást.
Elcsigázva érkeztünk Mérvbe. Az állatok is csak vonszolták magukat. Egyébként amióta átkeltünk a Tedzsend folyón, még csak nem is ittak, és alig ettek valamit. A vízzel telt csatornák látása, melyek átszelik a hatalmas oázist, hozzásegített minket, hogy magunkhoz térjünk az izgalomból, és lecsillapodjunk valamennyire. Ezen a november elsejéről másodikára virradó éjszakán úgy aludtunk mindnyájan, mint a bunda, megnyugodva végre.
Mérv több ezer négyzetkilométeren fekszik, egy teljesen sík területen. Két kis emelkedő nő csak ki belőle, mely a tevehajcsároknak ugyanarra szolgál, mint a világítótorony a hajósnak. Mérv egy bővizű folyónak köszönheti létét, ez öntözi a mezőket, a réteket. Mivel az év nagy részében sivatagi szelek fújnak és mindent elszárítanak, víz nélkül nem tudna élni. Az ellenség sokszor azzal kényszerítette megadásra, hogy elvágták a Murgab vizét.
Két és fél napba került, míg át tudtunk kelni rajta, mert valami újabb háború tört ki. Mindenütt felégetett házak, kidöntött fák, homokkal eltömött csatornák. A perzsákat, akik a múlt század óta megszállva tartották, tizenöt éve már, hogy a hivaiak elűzték, és Hwarezm déli része lett. A siralmas kép láttán, amit ma nyújt, nem tudok hová lenni a csodálkozástól, amikor azt hallom, hogy hajdan valóságos paradicsom volt, melyet megénekeltek a költők, hogy egy nagy fontosságú kereskedelmi gócpont volt a Selyemút mentén. Úgy hírlik, legfőbb tevékenysége jelenleg abból áll, hogy szállítja a rabszolgákat a Hiva-i piacra. Hát ez az, ami nem a legmegnyugtatóbb egy örmény ember számára, akinek én is látszom. Nem bizony, annál is inkább, mert nekem azt mondták, hogy hitetlennek tilos az oázis területére lépni, és hogy a mervieknek sokkal kényelmesebb eladni az utazókat a rabszolga-kereskedőknek, semmint dolgozni. A körülmények folytán igyekeztem, amennyire csak lehet, láthatatlanná válni, útitársaim közé vegyülni, hogy beolvadjak minél inkább a sokaságba, s a málnákat cipelő, nagytestű tevék közt lépegettem, a legvastagabb porfelhőben úszva velük. Minthogy a sálamat az orrom előtt tartottam, ugyancsak szemfülesnek kellett volna lenni annak, aki le tud leplezni szutyoktól elszürkült öltözetemben, szánalmas külsőmmel.
A Juszuf Hamadani karavánállomáson álltunk meg pihenőre, az oázis keleti kijáratánál, majd onnét indultunk sietve, a hajnal beállta előtt, november 3-án, Buharába, és csakhamar a Karakum sivatagba értünk, ahol nincs víz, nincs élet, még csak árnyék se. Megvallom, akármilyen furcsán hangzik, igazi megkönnyebbülést éreztem. A sivatagban is nagyon féltem, de amikor Mérvben táboroztunk, és észrevettem, hogy türkmén csoportok settenkednek körülöttünk s készülnek ránk törni, még jobban megijedtem. Rémes érzés vett rajtam erőt, kockán forog az életem.
Kétszáznegyven kilométeres homoksivatagi út végén érkeztünk Csar-csujba, és léptünk a Buhara-i emirátus földjére. Igazam volt vagy sem, ezentúl biztonságban hittem magamat, hiszen útitársaim buharaiak voltak, de utólag mégis félelem fog el ha meggondolom, hogy a fosztogatók bármilyen nép fiai is, azzal már édes-keveset törődnek, hogy áldozataik milyen nemzetiségűek. A buharai kánságban éppúgy rám támadhatnak, foglyul ejthetnek, kifoszthatnak vagy még meg is ölhetnek, mint a hivaiban. De pillanatnyilag az ellenkezőjéről voltam meggyőződve.
Panaszra nincs okom, a Meshed-Buhara-i utazás minden baj nélkül ment végbe, habár olyan feszültség volt bennem az egész útvonalon, hogy még akkor is szédelegtem, amikor az idegeim már kezdtek megnyugodni.
Kevéssel azután, hogy a városba léptünk, és a karaván szétszéledt a nagy piactéren, egyszeribe úgy éreztem, hogy egy hatalmas kő esett le a szívemről, mely úgy rám nehezedett, hogy szinte összeroppantam alatta, mert arra gondoltam, hogy itt üthetem fel téli szállásomat. Valahogy lélekben felkészülve várakoztam az út nyugati végén, mely majd jövő esztendőben Mongóliába visz. Utam nagyobbik részét már megtettem, és ami lényeges, a legviszontagságosabbat.

Kabul, 1822. január 18.

Hát tévedtem. Buhara sem biztonságosabb, mint Közép-Ázsia többi vidéke. Elvben idegenek nem tartózkodhatnak ott, és még ha engedélyezik is az ottlakást, az illető megalázó bánásmódnak van kitéve. Olyan öltözetet kell hordani, hogy már az első pillanatban felismerhetők legyenek, s az igazhitűek ne köszöntsék őket tévedésből vagy ne fogadják a köszönésüket. Rendelet írja elő, hogy vastag kötelet kössenek a derekukra, és ha úgy hozza a helyzet, a legközelebbi fára felhúzhassák őket. Nincs joguk lovon közlekedni, és ha be akarnak lépni egy ajtón, mindig előre kell engedniök Mohamed védenceit. A legkisebb félrelépés miatt vagy ha felmerül a legcsekélyebb gyanú, hogy például gúnyos szavakkal beszéltek az igaz hitről, Őfensége hóhérai tüstént kioltják az életét. Úgy nyisszantják le a fejét, mint ahogy máshol a búzát kaszálják.
Ilyen körülmények közt nem gondolom, hogy megvalósíthattam volna tervemet, és legalább három, ha nem négy hónapig maradok itt, mialatt az üzbéget tanulom, vagyis a keleti törököt, ahogy itt hívják. Persze mint szoktam, ha módom van rá, most is észrevétlen fogok majd maradni, nem gúnyolom ki az igaz hitet, és lovon se szándékszom sétálni az utcákon. Szóval mindent elkövetek, hogy feledkezzenek el rólam, mint ahogy Meshedben is elfeledkeztek. Viszont nem fordulhatok valamelyik követséghez vagy konzulátushoz, mert egyetlen európai országnak sincs képviselete a világ e részében. Maguk az oroszok is hasztalanul kísérelték meg az utóbbi években, hogy hivatalos kapcsolatot létesítsenek velük. Kitessékelték őket, és nem is valami kíméletesen. Nos, menthetetlenül csak magamra számíthatok.
De fölösleges volt elmélkedni rajta, hogy mihez foghatok vagy nem foghatok majd Buharában, mivel alig érkeztem oda, öt napra rá már útra kellett sebtiben kelnem, és nem az emír adta ki rá a parancsot, hanem óvatosságból tettem így. Alig ütöttem tanyát a városban, máris az jutott a fülembe, hogy orosz csapatok közelítették meg a várost, és hamarosan támadásba lendülnek. Talán csak rémhír volt, de nem állt módomban ellenőrizni. Csak azt láttam, hogy a lakosság óvintézkedéseket tesz, tartalékot halmoznak fel, elhagyják tömegesen az otthonukat és viszik magukkal javaikat, egész családok. Az emír katonái harci készültségben állnak, ellenőrző körutakat tesznek a rend érdekében, őrzik a városkapukat. Végül két okom is volt rá, hogy ne hosszabbítsam meg az itt-tartózkodást. Az első, hogy keresztény vagyok és az a veszély fenyeget, hogy feljelentenek mint árulót vagy kémet, és nyilván kivégeznek. A második, hogy egy esetleges invázió viharában egyik vagy másik tábor emberei megölhetnek vagy megsebesíthetnek. Legfőbb érdekem, hogy meneküljek innét, amíg lehet, így cselekedtem hát november 23-a reggelén. Az általános zűrzavarban ei-hagytam észrevétlenül a várost egy sereg szánalomra méltó ember közepén, akik semmivel sem festettek jobban nálam, és azt a benyomást keltették, mint akiket a szó szoros értelmében pánik fogott el.
Buharát magam mögött hagyva Balh felé vettem az utamat, de nem annyira érett megfontolásból, semmint azért, mert a körülmények erre kényszerítettek. Azt gondoltam, hogy egy ilyen nagy csapat ember, aki sem útlevéllel, sem valami személyazonosságát igazoló papírral nem rendelkezik, a legalkalmasabb rá, hogy elrejtőzzek köztük, legalábbis, amíg átkelek az Oxus folyón, melyet az itteniek Amu Darjának hívnak. Kilifben az okoz problémát, hogy a folyón nem lehet átgázolni, híd pedig nincs. Kompokon lehet csak átjutni, de ez azzal a veszéllyel jár, hogy az embernek fel kell mutatni a papírjait egyik vagy másik parton, beszálláskor vagy kiszálláskor. Szerencsére, amikor én keltem át, annyian tolongtak körülöttem, hogy az ellenőrzéssel megbízott katonák lemondtak a papírok felmutatásáról. Minden akadály nélkül folytattam az utam egy kopár, baljós vidéken, és így jutottam el Balhba, melyet a régi időkben Baktrának hívtak. Ez a név, melyről oly csodálatos álmokat szőttem, mikor görögül tanultam, és tanárom felidézte előttünk az Achajmenidákat vagy épp Nagy Sándor hódításait, ma egy szutykos, émelyítő szagú leprafészket jelöl, ahol rendkívül agresszív patkányokkal viaskodva töltöttem az éjszakát.
Másnap a lehető leggyorsabban szedtem az irhámat. Mennyivel jobb volt a szabad levegőn, mint ezeknek az undorító férgeknek a társaságában tanyázni a legsiralmasabb karavánszeráj visszataszító, bűzös légkörében, amilyennel csak találkoztam mostanáig. Mazar után Tas Kurgan volt a következő állomás, és két mérföldre innét már a Kabul-i emirátusba érkeztem.
Afganisztánban, ahová most eljutottam, tombol az anarchia. Az ország hűbérurai szüntelenül lángba borítják, vérbe fojtják. Mindenkivel megeshet a legrosszabb, annyira nincs biztonság. Itt még rosszabb, mondják nekem, mint a török emirátusokban, amelyeken áthaladtam azelőtt. Nem könnyű elhinni. Mindenesetre tény, hogy nem szabad egyedül járkálni itt, még ha csak egy hitvány kis batyut visz is az ember a hátán. Ha valamennyire biztos akar lenni, hogy célhoz ér, akkor karavánosokkal, és főként fegyveres kísérettel kell megtennie az utat. Ezt tettem én is Tas Kurganba érve. Innen már ijesztő szakadékok közt, csodálatos tájakon visz felfelé az út, amerre gyakran vetődnek el sajnos haramiák, és a sziklák mögül lesik az arramenőket. Ezek is rabszolgának hurcolják el foglyaikat, és zsákmányra vadásznak. Az Ak Rabat hágó után már járhatóbb a nyom, mely csakhamar a lenyűgöző szépségű Bamijan völgybe torkoll. Korábban hallottam már, hogy mennyire vonzó ez a hely, de annyira gyötört az éhség, a szomjúság, a fáradtság, hogy nem tudtam úgy élvezni, mint azt megérdemelte volna. Egyetlen vágyam volt, hogy csillapítsam az éhségem, oltsam a szomjúságom, és álomra hajtsam a fejemet, melyet minden tétovázás nélkül meg is tettem, mihelyt menedékre találtam egy karavánállomáson.
Csak harmadnap indultam tovább, és így maradt időm pihenésre. Márpedig ez igen fontos volt, mert a következő útszakasz ugyancsak próbára tesz majd. Az utak állapota olyan, hogy gyakran még a nyom is elvész. A szorosok olyan keskenyek, hogy gyakran még egy ló is csak nehezen fér át rajtuk. Meg aztán az évszak se kedvező. Decemberben időztem Bamijanban, mikor elvben Buharában kellett volna töltenem a telet. Ehelyett a tél minden viszontagsága várt itt rám, vad hideg, elsüllyedek a hóban, csúszkálok a hókupacokon. Még kabátra se telt, az örmény ruha volt csak rajtam, melyet folytonosan viseltem. Átmenni télen a 3000 méter tengerszint feletti magasságban fekvő Kohi-baba hegységen jeges, lakatlan helyeken, ahol a szél majdcsaknem letöri az ökrök szarvát, sziklák és omladékok közt, nem egyszerű kaland. De lehetetlen elkerülni, ez hat hónappal kitolná az utazást. Eljutni az Oxus völgyéből a Kabuléba csak úgy lehet, ha be tud ügyesen hatolni az ember egy fantasztikus és inkább félelmetes, mint szép környezetbe, ahová Dante a pokolt képzelhette volna. így érkezik, ha nem fagy meg közben, a 3700 méter magasságban fekvő Hadzsigak hágóig, ahol a szél egy orkán sebességével fúj állandóan, és nappal elvakítja a hó. De evvel még nincs vége. Hadzsigak után a 3300 méter magasban átívelő Önay hágó jön, ahová még az előbbinél is nehezebb feljutni vagy lejönni onnét. Az omladozó lejtők még a legrobosztusabbak erejét is kiveszik. Nagyon az volt az érzésem, hogy nem úszom meg épp bőrrel, mikor megláttam az átjárót teljesen elzáró felgyülemlett havat. A látási viszonyok a nullával voltak egyenlők, és ahogy mondják erre felé, igen nagy a lavinaveszély. Lejjebb, a völgyben, már nem annyira sarkvidéki az éghajlat, de a szegény vándor számára, mint én is, ez sem igen jobb. A szakadó esők megnehezítik az előrejutást, bokáig ér a sár, és félős volt, hogy teljesen besüppedek. Nem túlzás, ha azt mondom, hogy átmenni a Hindu Kuson valósággal egy lidérces álom. Hogy nem fagytam halálra, és nem törtem össze a csontjaimat, hogy nem öltek meg, az szinte csoda már. Nem kell mondanom, milyen megkönnyebbülést éreztem, mikor negyvenhárom napi járás után, melyet végső erőfeszítéssel tettem, megpillantottam végre Kabult a távolban, 1822. január 6-án, éppen tizenkét napja most.
Kabul sem az a paradicsom, de én mégis annak éreztem az elszenvedett Pokol után. Akármilyen zord is az éghajlata, nekem egész enyhének tűnt, a házai szépnek, a lakosok nyájasnak, habár a valóságban egyáltalán nem ilyenek voltak. Főként ki tudtam ott pihenni a fáradalmakat, feltölteni élelmiszer tartalékomat, megvarrni a szakadtas ruházatomat, mely hamarosan rongyokban lóg már, kifoltozni új bőrrel a cipőmet. Ezért is mentem ki a piacra, ahol nem volt rossz hallani, hogy itt is, ott is megszólítanak az örmény kereskedők, akik öltözetemről először engem is az öveik közé soroltak. Perzsa nyelvtudásom igen nagy segítségemre volt, hogy közelebbi érintkezésbe kerülhessek velük. Elmondtam, ki vagyok, mi szél hozott ilyen messzire. Azt már nem tudom, hogy világossá váltak-e számukra ázsiai utam mélyebb okai, de tüstént kijelentették, hogy segíteni fognak, ha rajtuk áll. Valójában, mint mindig, ha eltöltők némi időt egy bizonyos helyen, legfőbb vágyam, hogy gyorsan továbbmenjek nagy célom felé, vagyis találjak egy Dzselalabadba induló karavánt. Az örmény kereskedők megígérték, hogy mindenfele érdeklődnek, és tegnap már jelezték is, hogy találtak egyet, amely január 19-én indul. Ez most igazán nem jön rosszul, a piacon áruló örmények már előzőleg tudatták velem, hogy két európai tiszt is szolgál Mohamed Azim kán, az afgán fejedelem hadseregében, mely jelenleg Dzselalabad közelében, a Haiber hágón állomásozik. Majd meglátogatom őket ott.
Az elébb köszöntem el ismeretlen jótevőimtől, ezektől az örmény árusoktól, akik kezdetben örménynek hittek, és akikben volt annyi tapintat, hogy nem nehezteltek rám, amiért megtévesztettem őket. Meleg kézszorítással búcsúztak és megígérték, hogy elmennek a kápolnájukba, és imádkoznak, hogy úgy menjen végbe az utam, ahogy szeretném. Összeszedtek egy csomó pisztáciát, mazsolát, cukrot és más nyalánkságot az asztalukról, és barátságuk jeléül megajándékoztak vele. Megindultán gondolok vissza megható kedvességükre, mely feledtette velem a mostanáig átélt szörnyű félelmeket.

Dakka, 1822. január 27.

Január 19-én, még a hajnal beállta előtt, csatlakoztam a karavánosokhoz, akiknek örmény barátaim beajánlottak. Úgy fogadtak, ahogy egy csomagot vesznek át, azzal mentek is már a dolgukra, és nem törődtek többet velem, mint egy gyapotbálával, mely különben fő árucikkük. Tán csak azért, mert holmi nyavalyás kereszténynek számítok a szemükben? Először is ezt hittem. De ha jól meggondolom, ez a nyerseség vagy legalábbis az udvariasságnak ez a nagyfokú hiánya nekem úgy jön elő, mint az afgánok legáltalánosabb jellemzője, ezeknek a kemény, harcias embereknek, akik éppúgy nem ismerik a félelmet, mint az udvariasságot. Dehát mit számít! A fő, hogy szorítsanak egy kis helyet a menetben, ahol szokás szerint, majd hátul kullogok s következésképp szívom a port, járok a teveszarban. Mostanáig minden karaván, amelyhez csatlakoztam, a körülményektől és a várható veszélytől függően kisebb vagy nagyobb létszámú katonai fedezettel tette meg az utat. Ezúttal azt látom, hogy nincsenek velünk katonák, viszont mindenki állig fel van fegyverezve. Észrevettem, hogy a karaván vezetőjének, meg néhány másnak, két pisztoly is lóg a nyergéhez fűzött bőrtasakokban. Mindenkinél köves puska, igaz elég primitívnek látszik, de azért egy ilyennel is távol lehet tartani az esetleges támadókat. Az övükben tőr, éles pengéjű kés, fejsze, bunkó, némelyeknél még lovassági kard is. Az afgánok maguk tartják fenn a közrendet, és ugyanakkor ők tesznek igazságot is. Egyetlen büntetés a halál. Mivel századok óta hozzászoktak már, hogy veszélyben kell élniök, el sem képzelhető, hogy ne legyen náluk fegyver. Még a mezőn szántó-vető embernél is ott van. Ettől a mozgó fegyvertárnak a láttán nem nő a biztonságérzetem, mint ahogy senkiben itt, de ugyanakkor megnyugtató is a számomra, akinek minden fegyvere csak egy zsebkés.
Mindenesetre az utazás baj nélkül ment végbe. Nem találkoztunk útonállókkal, és békésen teltek az éjszakák. Hozzá kell azonban fűznöm, hogy igen hidegek, és hogy meleg öltözet, meleg takaró nélkül sokat kellett szenvednem. Aztán találtam egy megoldást, odafeküdtem egy nagy teve mellé. A testéből áradó meleg megóvott a fagytól, de ahogy mozdult egyet, és főként mikor korgott a gyomra, mindig fölébredtem, úgyhogy reggel kissé kimerültnek éreztem magam. Januárban szabadban hálni Afganisztánban nem a legkellemesebb, de én már szigorúbb teleket is megértem, sőt sokkal szigorúbbakat, nevezetesen amikor átmentem a Hindu Kuson. Szerencsémre hozzáedződtem a megpróbáltatásokhoz és nélkülözésekhez az elmúlt évek során, most már könnyebben viselem el őket.
Dzselalabadot elhagyva a Haiber hágó felé vettük utunkat, de nem sokkal előtte én leváltam a karavántól Dakka községnél, mert azt hallottam, hogy ott táboroznak Mohamed Azim kán katonái.
Amikor jelentkeztem az előőrsöknél, még nem nagyon voltam biztos, hogy megtalálom a két európai tisztet, akikről a kabuli örmények beszéltek nekem. Mivel a pastu nyelvet nem ismerem, perzsául kezdtem el beszélni, és örömmel tapasztaltam, hogy ezek az egyszerű katonák is éppúgy megértenek, mintahogy a karaván tagjaival is ezen a nyelven boldogultam. Egy állig felfegyverzett, és valami bénító hatást keltő, teljes harci felszerelésben díszelgő afgán tiszt elé vezettek, aki megerősített benne, hogy a két európai, akiket keresek, csakugyan a táborban vannak. Mivel külsőm nem volt valami túl katonás, vagy túlságosan bizalomgerjesztő, gyanakvó szemmel mért végig, és vagy száz kérdést tett fel, míg belement végre, hogy odavezessen a két rangos személyiséghez, a fejedelem személyes vendégeihez. A hatalmas táborban, ahol most látszott, hogy újabb hadjáratra készülnek, egy jó félórába telt, míg sikerült eljutnom a sátrukhoz. Mil nem tudtam, milyen nemzetiségűek, perzsa nyelven kezdtem beszélni, mire ők is ezen a nyelven válaszoltak, melyet úgy találtam, igen jól ismernek. Olyan szutykos, torzonborz és szánalmas volt a kinézésem, hogy egy pillanatig ezek is megrökönyödve néztek rám. Nagyon az látszott, hogy kezdetben azt hitték, valami vakmerő koldussal van dolguk. De nem késlekedtem tudtukra adni, hogy mi hozott ide, mire egyszeribe megnyugodtak, és a rövidke habozás után udvarias fogadtatásban részesítettek.
Egyikük, a magasabbik, egy francia volt, Allardnak hívják és Provanszból származik. A másik az olasz, de ő is franciának mondja magát, és nem puszta kedvtelésből, hanem mert, ahogy értésemre adja gyors bőbeszedűséggel, pályája során végig a napóleoni hadseregben szolgált. Őt Venturá-nak hívják, és Emiliában, a Po síkságon született. Tüstént világossá vált előttem, hogy ez két elválaszthatatlan barát. Részletesen elmondták, hogy milyen körülmények közt kerültek el ebbe az afgán faluba. Napóleon bukása és a Bourbonok visszatérése után fele zsolddal, szolgálaton kívüli állományban maradtak csaknem négy esztendeig, nemigen tudván mihez kezdeni. 1819-ben Egyiptomba utaztak, mert azt hallották, hogy Mehmet Ali, az alkirály, francia tiszteket kíván toborozni, hogy újjászervezze hadseregét. De amire Kairóba érkeztek, már betelt a létszám. Folytatták hát útjukat Perzsia felé, ahol mundért húzhattak magukra, és tüstént ezredesnek nevezték ki őket, akik eddig csak kapitányok voltak. Allardot Tabrizbe vezényelték a trónörökös mellé, ahol egy másik katonai tanácsadóval ismerkedett össze, a brit George Willock-kal, teheráni barátommal és jótevőmmel, aki fivérénél, Henrynél élt ott. Venturát perzsa Kurdisztán kormányzó-fejedelmének a vezérkarába osztották be, amely Kermanshahban állomásozott. Ezt hallva óhatatlanul is az jutott az eszembe, hogy milyen kicsi néha ez a világ.  Az egyik tiszt, akivel átutazóban találkoztam Kermanshahban, az most itt terem a szemem előtt. A másik meg George Willock-kal szolgált együtt.
Elmondtam neki, hogy örményektől tudtam meg a piacon róluk, hogy Kabulon mentek át, méghozzá sebtiben, ahogy mesélték, mert minden haladék nélkül kellett elhagyniuk Perzsiát, miután az indiai angolok és Fateh Ali megegyeztek, hogy ez a legrövidebb időn belül szélnek ereszti az „európai kontinensről" idejött minden tisztjét és tanácsadóját. Mikor ezt a tudomásukra hozták, Allard nyomban felkereste Kermanshahban Venturát valami ürüggyel, és amilyen gyorsan csak tudtak, iszkoltak is már álruhában, Kelet felé. Nagy sietve megérkeztek Afganisztánba, ahová busásan megfizetett cinkosaik kerülő utakon hozták utánuk csomagjaikat egész Kabulig. Ott az uralkodó család egyik fejedelmi tagja fogadta őket, és szállást adott nekik, hogy minden nehézség nélkül eljussanak testvéréhez, Mohamed Azim Kánhoz, Kasmir afgán kormányzójához. Persze az ő szándékukban nem az állt, amint hittem, hogy az afgán fejedelmek szolgálatába lépjenek, hanem hogy Észak-Indiában, a lahori maharadzsánál találjanak megfelelő állást. Azt hallották ugyanis, hogy ez a szikh vallást gyakorló indiai fejedelem a napóleoni iskolában formálódott tiszteket toboroz, hogy ezekkel erősítse meg hatalmát a Kelet-indiai Angol Társasággal szemben.
Ez a terv igen jól jött nekem, mert én sem óhajtottam Afganisztánban maradni. Megkérdeztem hát tőlük, hogy nem mehetnék-e velük, legalábbis, amíg egy irányban visz az utunk, mivel ők szerencséjükre igen erős védelmet élveztek. Szánalmas külsőm láttán nyilván megszántak, és beleegyeztek mindketten, sőt biztosítottak róla, hogy örömmel megosztják velem a rendelkezésükre álló nem csekély erőforrásokat és vacsoraidő lévén először is meghívtak az asztalukhoz. Más alkalmakkor alighanem visszautasítottam volna és meghúzódok valamelyik visszataszítóan szutykos karavánszerájban, hogy elfogyasszam kiporciózott ennivalómat, amire épphogy futotta. De ezt most nem tehettem, és különben is éreztem, hogy nem puszta formaságból hívtak meg, hanem őszinte érzések vezetik őket. Aztán ha egyszer igazából jóllakhatok, ostobaság lenne nem engedni a csábításnak. Mindenesetre most ennek a két franciának a társaságában lakom majd több napon, sőt több héten át. Jobb ha nem mutatom ki előttük, hogy milyen zárkózott természet vagyok, hogy kerülöm a társaságot. De végül is nem ők kerestek meg engem, én mentem hozzájuk, és vívtam ki, hogy fogadjanak a kegyeikbe.
Ez az ebéd, melyet Mohamed Azim Kán sátrában költöttünk el, és melyet az urasági inasoknál nem sokkal kevésbé szertartásos tiszti szolgák tettek elénk cizellált ezüst tálakon, felejthetetlen emléket hagyott bennem. Teherán óta takarékosságból soha nem csillapítottam az éhem. Egy pillanatra se tudtam elfeledkezni erről, és olyan kínzó érzést okozott, hogy gyötrő látomásaim voltak. De el voltam szánva, hogy ellenállok a csábításnak, és nem emésztem fel gyorsabban amúgy is kevéske vagyonomat. Könyörtelenül beosztottam magamnak, mennyit ehetek, hisz tudtam, hogy soká nem számíthatok még erdélyi barátaim pénzküldeményére, ha ugyan eljut hozzám valaha is egyszer. A felszolgált étkek finomsága, a száma, a változatossága egészen elképesztetett engem, aki nem találok túlzott élvezetet bennük, és még kevésbé vagyok ínyenc. Azzal az érzéssel álltam fel az asztaltól, hogy most nyolc napra belaktam, hogy kicsit be is csíptem a nagy eszem-iszomban, noha egy csekélyke részét se fogyasztottam el annak, amit elém raktak. Este, a külön nekem felállított sátorban két szolgálóm is volt, akik lekicsinylő pillantást vetettek szegényes, szakadtas öltözetemre, letaposott sarkú cipőmre, foszlányokban lógó alsóneműmre, behorpadt táskámra, kizsírosodott, fénylő kalapomra. Nyilván kérdezhették magukat, vajon milyen rejtélyes okok vitték rá a két francia uraságot, hogy szállást adjanak egy ilyen koldusfajzatnak. Bosszankodtak is rajta, hogy efféle gazdájuk akadt, s még csak egy szavuk se volt hozzám, dolguk végeztével meg oly gyorsan visszahúzódtak, amennyire csak tudtak.
Elképzelem, hogy szerény személyem ma este a két szolgáló beszélgetésének tárgyát képezte sokáig.
Január 27-et ír a naptár, útra készülődünk. Ventura és Allard egy szárnysegédet küldött hozzám azzal az üzenettel, hogy készüljek fel, mert holnapután, kora délután elindulunk. Egy-kettőre összecsomagoltam, ahogy ez már szokásom volt. Tegnap egész álló nap azon igyekeztem, hogy rendbe hozzam a külsőm. Lekeféltem, kitisztítottam, megfoldoztam a ruházatomat. Végighúztam néhányszor a fésűt a hajamban, megnyírtam a szakállam és a bajuszom, hogy evvel is kifejezzem vendéglátóim iránti tiszteletemet. Ha próbálkozásaimat nem is kísérte teljes siker, azért most mégsem keltek olyan ijedelmet a szembejövőkben.

(Folytatjuk)

2017. szeptember 19., kedd

BERNARD LE CALLOC'H: Kőrösi Csoma Sándor útinaplója (4)

Teherán, 1821. március 1.

Már hatodik hónapja, hogy egy sort se jegyeztem le ebbe a naplóba, pedig ha azt akarom, hogy ne legyen olyan szakadozott, hát nem javallott, hogy ennyi ideig ne vessem papírra a velem kapcsolatos eseményeket, és gondolataimat.
De nézzük csak, hogy is teltek a napok 1820. szeptember 4. óta, mikor magam mögött hagytam Bagdadot és barátomat, Swobodát? Karavánunk kilenc napig vándorolt a Keleten szokásos lassúsággal a Perzsia felé vivő, tevéktől kitaposott, keskeny földúton. Emberek és állatok csak nagy nehezen haladtak előre a könyörtelenül égető napsütésben, miközben felsértette bőrüket a szélben kavargó homok, és lábukat a göröngyös út. Sar-e-pol-e-Zohab-ba érve már egy kicsit könnyebben éreztem magam. A Zagros lejtői közelében megenyhült valamennyire a hőség, és a szél is csillapodott. Lovam csakúgy fénylett az izzadtságtól, zihált, lihegett, de azért ő is érezte, hogy kikerültünk abból a pokoli légkörből, s most egy kíméletesebb zónában járunk.
Kifizettük az útvámot, és az iráni fennsíkon folytattuk az utat, melyen többször is találkoztunk siita zarándokokkal, akik Kerbelába igyekeztek, mert ott áll Húszéin mauzóleuma. A moharram hónapban jártunk, ez a muzulmán holdév első hónapja. A perzsák főként ebben az időszakban emlékeznek mártírjaik áldozatára, és zarándokolnak el a szekta szent helyeire, melyek Irakban találhatók, már szunnita földön. De törődnek is vele! Hisz ők csak azért mennek oda, hogy leboruljanak második profétájuk, Húszéin ben Ali előtt, akit 680-ban gyilkoltak le családjával Kerbelában.
Az iráni török határon átkelve nem egyszerűen a török birodalomból a perzsa birodalomba kerültem, hanem Szíria és Mezopotámia arab világát is odahagytam, hogy végül egy teljesen más világba lépjek, Irán világába. Hiába muzulmánok ezek is mindnyájan, mégis súlyos ellentétek választják el őket egymástól, a faj, a nyelv, a vallás, az erkölcsök, meg még az is, hogy más-más hagyományokat tudhatnak a magukénak. Mihelyt az ember átlépi a határt, önkéntelenül is erről győződik meg, annyira szembeszökő. Arab nyelvtudásom csak azért hasznos, mivel az irániaknak ugyanaz az ábécéjük néhány jel kivételével. De mit sem értek a beszédükből, pedig a szókincsük telis-tele arab kölcsönszavakkal. Nagyon neki kell látnom a tanulásnak, mert idővel a perzsából afféle közvetítő nyelv lett az ázsiai kontinens nagy részében. Göttingenben csak kíváncsiságból foglalkoztam vele egy kicsit, de se nem olvasom, se nem írom. Nekem inkább az oszmanli török tanulmányozására terjedt ki a figyelmem, hisz Konstantinápolyba szándékoztam menni, ott szerettem volna eltölteni néhány hónapot. Istenem, hány nyelvet kell még elsajátítanom, hogy elmondhassam, nem hiába ez a roppant nagy utazás! De mielőtt hozzáfognék a perzsa tanulásához, a kurd nyelvvel is meg kéne barátkoznom egy keveset, mert a lakosság még Kermanshahon túl is ezt a nyelvet beszéli. De végül is mire jó? Semmi hasznot nem húzok majd belőle, hiszen nem jut rá időm, hogy ellátogassak Kurdisztánba, ami különben sem fér bele az útitervembe.
Szeptember 19-én érkeztünk Kermanshahba, miután két hét alatt 400 km-t tettünk meg Bagdadtól idáig. De ami lényeges, ez az, hogy itt 1600 méter tengerszint feletti magasságban vagyunk, és az iraki síkság kohója után paradicsomi tisztaságú levegőt szívunk be. Ez a kellemetesség feledteti velünk ennek a szétszórt településnek a lehangoló külsejét, ahol minden épület, még a király lakhelye is romokban hever. Áthaladva rajta az a benyomásom, mintha egy csatatéren volnék, melyet még csak az imént hagytak el a harcolók. Minden omladozik, mintha földrengés pusztított volna erre. Csak az újonnan kibővített és restaurált központi piac képez kivételt.
Rövid kermanshahi tartózkodásom idején, mialatt a tevehajcsárok lerakták az áru egy részét, másokat meg felraktak, többször is meglepetten láttam, hogy európai tisztek is élnek a városban. Megtudtam, hogy Mohamed Ali Mirza, Fateh Ali sah fiának a szolgálatában állnak. Nem angolok, ahogy először hittem, hanem franciák és olaszok. Naivul azt gondoltam, hogy a napóleoni hadsereg régi katonái, de csodálkozva hallottam, hogy ellenkezőleg, többen közülük Napóleon ellen harcoltak az osztrák és svéd seregekben. A legfurcsább, hogy itt most bonapartistákkal együtt szolgálnak egy keleti fejedelmet.
Már a következő napon elindultunk Hamadan felé, mely ugyanazt a benyomást keltette bennem, mint Kermanshah. Nagy halom rom és törmelék. A kisváros közepébe vezető utca egy roskatag vagy már leomlott fal hosszú, vigasztalan folyama. Számos zsidó él itt, igen tevékeny emberek, amin nem is lehet csodálkozni Eszter és Mordeháj városában. Abban a reményben jöttek hozzánk, hogy ókori vagy ókorinak mondott pénzeket adjanak el nekünk, persze az én lapos erszényemmel nem valami jó vevőnek bizonyultam számukra. Ahogy hallottuk, az itt átutazó kermanshahi francia és olasz tisztek mindig vásárolnak tőlük, de hát a magas zsoldból bőven telik rá.
Október 5-én, egy ezer kilométeres útszakasz végén léptük át Saveh kapuit, 14-én Teheránét, amiből kiderül, hogy átlag 24 kilométert tettünk meg naponta. Ez ugyan nem túl sok, de málnákkal megrakott tevékkel lehetetlen nagyobb távolságot lejárni, annál is inkább, mivel a talaj erősen hepehupás, az ösvények rendkívül rosszak, és a városokon, a falvakon ugyancsak nehéz az áthaladás. Mindenesetre egy hasznos tapasztalatra tettem szert további utamra nézve, megtanultam, hogy a hátasló nem arra való, hogy poroszkáljon. Rettentően fárasztónak éreztem, hogy egy olyan állat hátán ülök, amelynek minduntalan megbicsaklik a lába a köveken, amely csúszkál a lejtőn, amely nem tud megbirkózni egy emelkedővel, és csak nehezen kecmereg ki a homokból, hát még a sárból, a farkával meg nagyokat csapkod, hogy elűzze a rátapadó legyeket. Többször is megtörtént, hogy inkább a gyalogutat választottam, és mellette lépkedtem, mindössze a tarisznyámat hagytam a hátán. Kérdem, hogyan tudnak aludni a nyeregben ezek a karavánosok. Nyilván a hosszú megszokás. Valójában a ló csak azért előnyös, mert nyeregben ülhet rajta az ember vagy gyorsabban elér valahová. De mivel az én esetemben egyik sem jön számításba, elleszek nélküle is ezentúl, mint sok más nélkül is, minden fájdalom nélkül.
Teherán, mely teljes egészében afféle napon szárított nyers téglából épült, egyszerre fakó és szutykos. Nem is igazi város, vályogviskók formátlan tömege, melyek félig-meddig már össze is dőltek, és akkor még azok a leprás karavánszerájok, azok a nem éppen csábító fürdők, és szeméttől dagadó piacoic! Nem is olyan régen, ez a város még egy mocsár közepén feküdt, és szerintem esztelenség volt ideépíteni. Visszataszító sikátoraiban fullasztó a por. Esőzések után akkora a sár, hogy a lakosok ki se mernek mozdulni hazulról. És a sah ezt a rettenetes helyet jelölte ki fővárosnak. Ezeknek a keleti fejedelmeknek a szándéka éppoly kifürkészhetetlen, mint az Istené.
De ehhez a rossz benyomáshoz hamarosan egy csalódás is társult. Ausztria nem tart fenn se konzulátust, se követséget itt. Mit tehetnék mást, minthogy felhasználom a már jól bevált receptet, melyet Baghdadban próbáltam ki először, mikor Bellinóhoz fordultam segítségért. Felkerestem hát a Kelet-indiai Angol Társaság székhelyét, mely különös módon Őfensége a brit uralkodó követségét helyettesíti. Egy perzsa altiszt fogadott igen szívélyesen, és közölte velem, hogy az ügyvivő jelenleg máshol tartózkodik. Ebben maradhattunk volna, de az altiszt nem engedett el, szállást kerített nekem és ellátott a legszükségesebb dolgokkal. Aztán biztosított róla, hogy mihelyst visszatér a gazdája, azonnal értesít.
Három hétig maradtam ott teljes tétlenségben. A követ távolléte miatt minden tervem kútba esett. Folytassam az utam vagy ne tágítsak innét, bármilyen gyötrő is ez a várakozás? Mivel egyetlen európai diplomata sem tartózkodik jelenleg Teheránban, kénytelen vagyok türelemmel viselni ezt a kényszerű fogságot. Végül november 3-án, huszonegy napi ottlét után értesítést kaptam barátomtól, az altiszttől, hogy az ügyvivő újra elfoglalta állomáshelyét.
Nyomban eljuttattam hozzá angolul írt levelem, melyet lassan, kínosan agyaltam ki az eltelt idő alatt, szótár és nyelvtankönyv segítsége nélkül, és bizony félve gondoltam rá, hogy a mondatszerkesztésben elkövetett és stiláris hibáim nem befolyásolják-e majd döntésében a címzettet. Sajnáltam is eléggé, hogy nem vettem több nyelvleckét Fiorillo tanár úrtól Göttingenben, de be kell ismernem, eszem ágába se jutott, hogy hosszú ázsiai vándorlásom idején ez a nyelv is szükséges lehet.
Hogy mit írtam neki? Éppúgy, mint három hónappal korábban Rich-hez intézett latin nyelvű levelemben, tiszteletteljes hangon feltártam előtte helyzetemet, a körülményeimet, melyek miatt egész idáig, Irán fővárosáig keveredtem el, és tudomására hoztam szándékomat, Felső-Ázsia távoli tájaira szeretnék eljutni, hogy megleljem fajtám szülőhelyét. Bellino és Swoboda segítsége ellenére, alig telik már újra kenyérre valóm. Arra kértem, részesítsen anyagi támogatásban. Meg kell vallanom, hogy amikor átnyújtottam levelem az altisztnek, az a bizarr benyomásom támadt, hogy egy segélykérő palackot dobtam a tengerbe. Hogy süllyed a hajóm.
Pedig bíznom kellett volna benne, hogy a Gondviselés most is a segítségemre jön. Huszonnégy óra sem telt belé, mikor hívattak a rezidenciára. Nem is titkolom, izgatottan, szorongó szívvel siettem oda, hogy arcátlannak tart majd az ügyvivő. Az altiszt megnyugtatott ugyan kicsit, hogy ez az ügyvivő Henry Willock őrnagy, a világon a legjobb ember, de hihettem-e a szavainak, melyeknek az volt talán az egyedüli célja, hogy enyhítse kiábrándultságom, melyet bizton érzek majd? Reszketve léptem be a keleti stílusú szalonba, ahol ennek a katona-diplomatának az irodája volt, és már sajnáltam, hogy elküldtem neki a levelet. Hogyan mentegessem magam vakmerőségemért, és milyen nyelven tegyem ezt, én, aki azt lehet mondani, alig tudok angolul, és az izgatottságtól még a szájam is csak nehezen bírtam kinyitni. Meglepetésem még csak nőtt, mert az ügyvivő barátként fogadott, és rokonszenvét nyomban ki is nyilvánította. Levelem meggyőzte, kész volt segíteni. Minden cikornya nélkül értésemre adta ezt, és elsőnek azt javasolta, hogy lakjak nála. Nem hittem a fülemnek, néhány szánalmas, hálálkodó szót tudtam csak elhadarni, melyekből nemigen lehetett túl hízelgő következtetéseket levonni értelmi fokomról. Lehetséges, hogy bagdadi esetem Teheránban megismétlődik, és most még fényesebb sikerrel? Pedig ez történt. Már aznap este a rezidencián aludtam. Willock könyveket szerzett nekem, először is egy angol szótárt, mert sejtette, hogy erre nagy szükségem lesz még. Rendelkezésemre bocsátotta szolgálóit, és miután jóestét kívánt, még közölte, hogy a reggelit másnap hét órakor szolgálják fel. Micsoda fényűzés!
Az elkövetkező napokban tapasztalhattam, hogy a baráti figyelmesség, amit a magas személyiség nagyon is ki akart mutatni, nem valami hóbort volt, mint amitől féltem. Mindennel ellátott, aminek csak híján voltam, még olyan könyvekkel is, amelyekből a perzsát tanulhattam, és csakhamar örömmel újságolta, hogy fivére, George, Teheránba érkezik. Igazából ez a hír inkább még nyugtalanított. Ez a testvér, aki maga is tiszt a Madras-i kormányzóságban, és katonai tanácsadóként szolgált a tabrizi udvarban, nem húzza-e majd el az orrát, hogy itt talál a brit képviseletben? Nem tartja-e tűrhetetlennek, hogy betelepedtem egy hivatalos brit épületbe? Vagy nem érez-e averziót irántam egy szempillantás alatt? Mindent elronthat ez a hívatlan vendég, épp amikor életem kétségtelenül legboldogabb napjait töltöm. De most újra szédülnöm kellett a meglepetéstől. Alig érkezett meg ez a George, már ott is termett nálam, és barátságáról biztosított az ismert erkölcsi szabály alapján, mely szerint a testvérem barátai az én barátaim is! Minden kétséget kizárólag még Henrynél is szívélyesebb volt, s minthogy neki sokkal több szabad ideje maradt, csakhamar hozzá fordultam számos kérdésben tanácsért. Én, aki nem vagyok valami túl közlékeny, és aki azt hallottam, hogy az angolok sem éppen azok, most hónapokon át ízlelhettem az igazi szeretet ritka örömét, amihez mostoha sorsom nemigen szoktatott hozzá.
De hamarosan ki kellett szakadnom ennek a páratlan érzésnek az öleléséből, mely már azzal fenyegetett, hogy teljesen eltespedek, úgyhogy még kitűzött célomról is elfelejtkezem. Nem azért jöttem Perzsiába, hogy ott egy épp olyan fejedelmi, mint amilyen váratlan vendéglátás véget nem érő élvezetébe merüljek. Egyébként sem ez jelenthet megoldást a problémáimra. Nem ez segíthet hozzá, ha itt ragadok Teheránban az indiai hadsereg e két szeretetreméltó tisztjének a társaságában, szolgálókkal és lovászokkal körülvéve, hogy megtöltsem jócskán leapadt tarsolyom, és megteremtsem a lehetőségét, hogy folytathassam utamat. Vendéglátóim már így is többet adtak, mint amennyit emberi számítás szerint kívánni lehetne, nem léphetek fel olyan igénnyel, hogy ők fedezzék nem mindennapi próbálkozásom költségeit.
Hosszas tépelődés után végül is úgy döntöttem, hogy erdélyi barátaimhoz fordulok, és december 21-én levelet intéztem hozzájuk, persze magyar nyelven, melyben tájékoztattam őket, mit haladtam előre. Közöltem velük őseink vándorlásairól kialakult feltevéseimet, s legfőképp a segítségüket kértem. Nem szívesen szántam rá magam, effajta kérést én megalázónak érzek. De kénytelen voltam beismerni, hogy mikor épp egy esztendeje elhagytam végleg Nagyenyedet, tévedés volt részemről visszautasítani a segítségüket. Most már nincs időm mea culpázni, evvel különösen se mennék semmire. Egy dolog már nyilvánvaló, az, hogy képtelen vagyok folytatni az utam, ha nem küldenek pénzt. Minden segítség ellenére, melyben itt is, ott is, több nagylelkű ember részesített a mai napig, túlbecsültem az erőmet. Amilyen lassan haladok a kitűzött cél felé, amennyi akadály tornyosul előttem, az a sok karaván, melyekhez csatlakoznom kell, ha nem akarom túl nagy veszélynek kitenni magam, felemésztették a magammal hozott kevéske aranyat. Csak erős fizikumomra és főként rendíthetetlen akaratomra támaszkodhatok, hogy mindenáron folytatni tudjam ezt a kimerítő utat. Ha nem segítenek ki újabb pénzösszeggel, akkor az én csodálatos tervemnek befellegzett. Soha nem látom meg azokat a távoli tájakat, ahonnét – szent meggyőződésem – őseink elindultak egykor Nyugat felé. Soha nem jutok el oda, melyet egy oly nehezen lefordítható szóval őshazának hívunk, vagyis „népünk bölcsőhelyére".
Mindenesetre hibát követtem el azzal, hogy elpocsékoltam kilenc hetet, míg végre rászántam viszolyogva magam erre a lépésre. Talán ennyi idő alatt oda is ért volna levelem a címzettekhez vagy legalábbis megkapnák hamarosan már, de most azt se tudom, mikor jut hozzájuk. Hanem elég ebből a hasztalan sopánkodásból! Ennek a levélnek megvan mindenképp az az előnye, hogy képet alkothatnak belőle, meddig jutottam el, és megbizonyosodhatnak róla, hogy kerüljön bármekkora fáradtságba, hogy bármekkora szenvedéssel is jár, kész vagyok elmenni a legtávolabbi Ázsiába, és nem vesztem el a reményt, hogy egy év múlva célhoz érek, ha kicsit is segítségemre lesznek, amire oly nagy szükségem van most. Hadd higgyem, hogy gazdag erdélyi családok körében vagy még Magyarországon is gyűjtést rendeznek majd, amint arról 1819 őszén beszéltek nekem, s az összegyűjtött pénzt elküldik a konstantinápolyi Osztrák Követségre azzal a kikötéssel, hogy juttassák le az ott működő Angol Követségnek. Aztán már csak a következő futárt kell megvárni, aki Törökország és Perzsia közt hozza a diplomáciai postát. Azt hiszem, mindössze néhány hónapba telne az egész.
Hogy eredményesebben lépjek fel ügyemben, és legyőzzem erdélyi barátaim esetleges ellenállását, Kenderessy Mihályhoz fordultam, aki másik két esetben is a segítségemre volt, és pénzt adott, mikor utoljára utaztam át Kolozsváron, kevéssel végleges elindulásom előtt. Tudom, hogy őrá mindig számíthatok, hogy lelkesedése másokra is átragad. Biztos, hogy megteszi a szükséges lépéseket, méghozzá nemcsak úgy, hogy benyúl újra a zsebébe, de másokat is megnyer, hogy ugyanígy cselekedjenek. Egyébként nyilván nem feledkezett el ígéretéről, hogy minden évben anyagi segítségben részesít, bármeddig is leszek távol.
Elvben itt kéne bevárnom a választ, de már ötödik hónapja, hogy a brit rezidencia vendégszeretetét élvezem. Maradhatok-e itt, józanul mérlegelve a helyzetet, hosszabb ideig, jó-e, ha így betelepszem ide, mikor azzal a szándékkal jöttem Teheránba, hogy a legrövidebb időn belül továbbmegyek Kelet felé? Igaz ugyan, hogy George Willock, éppúgy mint Henry, a testvére, úgy fogadtak itt. amilyen jól csak lehet valakit, mindig készen, hogy ellássanak mindennel, amire csak szükségem van, sőt gyakran előre gondoskodtak róla. Azt se tudják, mivel, hogyan kedveskedjenek, versenyre kelnek a rezidencia orvosával, a fiatal Richard Sharp doktorral, aki maga! S úgy kezelt, mint egy családtagot, mihelyt megismerkedtünk egymással. Mindnyájan azt tanácsolják, hogy hosszabbítsam meg ittlétemet, és legalább annyi időt szenteljek a perzsa tanulásának, mint az angolnak. Nyilván csak azért, hogy rám ijesszenek egy kicsit, és rábírjanak, hogy maradjak köztük, riasztó képet festettek nekem Perzsiáról és Közép-Ázsiáról, és kijelentették, hogy ott minduntalan megtámadják az arra menőket, még a legjobban felfegyverzetteket is, úgy ölik le őket, mintha csak egy csirke nyakát vágnák el. Megértettem velük, hogy most már nem hátrálhatok meg. Bizonygattam, hogy felfedezéseim milyen nagy súllyal esnek majd latba a nemzet ébredésének és újjászületésének széles mozgalmában, mely a felkelés elindítója lesz. Értésükre adtam, hogy nem akarok mártír lenni, de elegendő bátorságot érzek magamban, hogy szembeszálljak a rám leselkedő veszélyekkel. Egyszóval nem engedek a további csábításnak, bármilyen szíves szóval is marasztalnak, és bármilyen megindító is számomra ez a ragaszkodás, nem teheti kérdésessé küldetésemet, bármennyi ideig is tartson. Egyes-egyedül a halál tartóztathat fel utamon, ha egyszer értem jön.
Holnap tehát elhagyom Teheránt a boldog napok emlékével, melyeket Willockék és Sharp társaságában töltöttem. Örök hálával tartozom nekik, amiért úgy elhalmoztak mindennel. És ezalatt nem csupán a fedelet értem, az eleséget, a könyveket s az oly nagylelkűen rendelkezésemre bocsátott többi, szükséges holmit, de főként azt a spontán és legigazabb szeretetet, melyet alig tudok elhinni még most is. Pedig nem kötelezte rá semmi őket. Amennyire csak idegen lehet valaki a számukra, én az voltam. Terveim, vágyaim, igazán messze estek az övékéitől, és mégis úgy fogadtak, mint a legjobb barátot. Óh, csak meghálálhatnám egyszer nagylelkűségüket!
Egy levelet intéztem hozzájuk, melyet majd megtalálnak, ha elindultam. Persze mély hálámról biztosítom őket, és közlöm megingathatatlan elhatározásomat, hogy folytatom utam Felső-Ázsiába, ahogy ezt eltökéltem magamban. Tudom, hogy számtalan veszéllyel jár, de vállalom minden kockázatát. Ezt a jótevőimnek küldött üzenetet főként afféle testamentumnak szánom. Mivel nem várhatom meg a pénzt, melyet Erdélyből kapok majd, arra kértem őket, hogy előlegezzenek negyven aranyat azzal a kikötéssel, hogy ha úgy hozná a sors, hogy nem tudom magam visszafizetni, akkor Kováts József barátom, a nagyenyedi Bethlen Kollégium fizika-matematika tanára eszközli majd ezt helyettem, azé a Kollégiumé, ahová minden levelem címeztetem, és amely elkötelezte magát az átvételükre. Rájuk hagyom könyveimet, írásaimat, feljegyzéseimet, hamis útlevelemet, meg a Göttingeni Egyetemen szerzett végbizonyítványomat. Meghagyom, hogy ha tudomásukra jut, hogy eltávoztam az élők sorából, szíveskedjenek gondoskodni róla, hogy holmijaim legmegfelelőbbnek tartott módon eljussanak Kovátshoz. Egyébiránt Istenre bízom magam, mert tudom, hogy egyszer s mindenkorra arra a hazafias misszióra szánt, melynek egész életemet szenteltem.

Meshed, 1821. október 10.

Mielőtt búcsút mondtam volna teheráni barátaimnak, felcseréltem, tanácsukra, európai öltözetemet egy olyan ruhára, melyet az örmény kereskedők hordanak. Biztosítottak, hogy így jóformán senki nem figyel majd fel rám, mert errefelé sok az örmény, és a lakosság elfogulatlan velük szemben, noha keresztény vallásúak. Tény, hogy aki egyszer mégis arra vetemedik, hogy kifosszon, az kegyetlenül csalódik. Egész vagyonom néhány szakadt ruhadarabból, egy háromszor is megtalpalt bakancsból, meg abból a kevés pénzből áll, amit kaptam. Nyilván nem jelentek olyan kövér zsákmányt, mint az erre áthaladó európai utasok, akiket tucatjával kísérnek a szolgálók, a teherhordók, és akik elképesztő mennyiségű ládával és málhával utaznak, melyekben a kényelmükhöz megállóról-megállóra nélkülözhetetlenül szükséges holmik halmozódnak fel. Többnyire fegyveres kísérettel közlekednek, és lealacsonyítónak tartanák, ha nem lovon vagy hordszéken tennék meg az utat. Nekem, a szegény ördögnek, aki örmény vagy valami más öltözetet visel, csak a tarisznyája meg a vándorbotja van. A nálam nem sokkal kevésbé nyomorúságos karavánosok közt gyakorlatilag észre sem vesznek.
Ha belementem, hogy felöltsem ezt a maskarát, hát nem egyszerűen csak azért, hogy ne vonjam magamra a mindenütt ott leselkedő tolvajok és fosztogatók figyelmét, de mert inkognitóban akarok utazni. Közép-Ázsia emirátusaiba menve, az oroszlán torkába vetem magam. Minél kevésbé vagyok szembetűnő, annál jobb, hisz elég, ha megakad a szeme valakinek rajtam, biztos, hogy kérdezgetni kezd. Ha kezdetben még csak nem is rossz szándékkal, mihelyt megtudják, kiféle vagyok, tüstént megváltozik a magatartásuk. Látva, hogy senki nincs velem, hogy magam járom csak az utat, meg próbálják kaparintani erőszakkal vagy anélkül a holmimat. Mindenesetre, ha felfedeznek, sietnek mindenfelé szétkürtölni a hírt. Egy örmény kereskedő nem számít idegennek a szemükben, de egy álruhás európai az szükségképpen kém, ellenség lehet csak, akit le kell ölni. El kell hát kerülnöm, hogy leleplezzem magam és emiatt baktatok mindig a karaván végén. Éppilyen parancsoló szükséglet az is, hogy semmilyen nyelven ne szólaljak meg, még perzsa nyelven se, mert félő, hogy felismernének a kiejtésemről, megtudnák belőle, hogy idegen vagyok.
így lépegetek a homok- és porfelhőben, távolabb az emberektől, az állatok mellett, végig a nyolcszázharminc kilométeren, mely elválasztja Meshedet Teherántól, és amelyet szélesre tapostak már az állatok. A földgolyó egyik legfélelmetesebb vidékének a közelében haladtam el, a Dast-e-kevir-i sós sivatagnál. Négyszázhúsz kilométerre Teherántól, Sahrudban értem el útvonalam legmagasabb pontjára, 1400 méter tengerszint feletti magasságba. Meglepett, hogy milyen sok utas zsúfolódik össze a város karavánszerájaiban. Közép-Keletről és Közép-Ázsiából minden faj képviselve van, zarándok csoportok, akiket mollahok kísérnek, a legkülönfélébb élelmiszerrel felpakolt kereskedők, akkor ahogy látszott, úgy kedvtelésből utazók, valami elképesztő keveredés, emberek és állatok szakadatlan lármájában, olyan istállószagban, amely már csípi az ember torkát, és amelytől a legkevésbé kényesek is émelyegnek, persze a teremtés minden férgének állandó nyüzsgésében. Meg kell mondani, hogy Perzsiának ez a legfontosabb útvonala, a köldökzsinór, mely összeköti Horasánt a birodalom többi részével. Védelmét ezért külön fegyveres csapatok biztosítják, melyek a karavánosok nem kis megelégedésére éjjel-nappal őrszolgálatot tartanak.
Nisapurban egy másik menethez csatlakoztam, és nyolcvan kilométernyi baktatás után a hegyekben, Meshedbe érkeztünk, ahol mostanáig lélegeztem be a port, mely ezen az útvonalon kénytelen-kelletlen lerakódik a tüdőmben.
Április 18-tól semmittevéssel telik az időm ebben a városban, várom, hogy találok egy Buharába induló karavánt. Már érkezésem másnapján szaglászni kezdtem utána, de múltak a hetek, aztán már a hónapok is, de semmi efféle nem akadt horogra. Valahányszor megállítottam egy karaván vezetőjét, az csak ég felé emelte a karját, és Allah segítségéért könyörgött, mondván, hogy jelenleg teljességgel lehetetlen eljutni oda a türkmén fosztogatók vagy homályos katonai okok miatt. Hat hónapja állandóan kitolódik az indulásom, noha úgy számítottam, hogy mindössze negyvennyolc órát töltök Meshedben. Tegnapelőtt jutott csak a fülembe, hogy karaván indul Mérvbe és Buharába, melyben, ha mondhatom így, magamnak is biztosítottam egy helyet. Megegyeztem a vezetőjével, hogy velük megyek ameddig csak lehet, és persze mint szoktam, én zárom majd a menetet, így rövidesen újabb tartalékot gyűjthetek porból és bűzből a tüdőmben.
Addig is ebben a nyomorúságos, rosszul összetákolt odúban rovom e sorokat. Fél esztendeje lakom már itt, a buharaiak karavánszállásán, a város északi részében. Szentigaz, hogy ez nem nyújt olyan kényelmet, mint amilyet az európaiak általában igényelnek, de ez nem is olyan drága, és megvan az az előnye, hogy azok az emberek közt lehetek, akikkel majd együtt kell rónom az utat, míg csak el nem hagyom Közép-Ázsia török vidékeit. Nem ismerem eléggé az oszmanlit, hogy ezen a nyelven beszélhetnék velük, amit pedig elég könnyen megértenének, mert nagyon hasonlít az övékéhez, de elboldogulunk a perzsa segítségével is, mert ez, ahogy említettem már, afféle közvetítő nyelv Nyugat-Ázsia egy részében. Valójában ezek a mongolos arcú, keleti törökök nekem sokkal szimpatikusab-bak, mint a perzsák. Semmi erőltetettség benne, ahogy mosolyognak, és nem leereszkedők, se nem fölényesek velem, az ál-örménnyel szemben. Megszerettek, néha kis ajándékokkal is kedveskednek, és úgy érzem, jó szívvel adják. Hazájukról beszélnek, melyet már türelmetlenül szeretnének viszontlátni, hisz ők is hónapok óta várnak az indulásra. Abban lelik kedvüket, hogy megtanítanak az anyanyelvükön néhány szóra, melyek, azt hiszem, afféle káromkodások, ahogy egy kocsis káromkodik, hogy aztán jót mulassanak az idegenes kiejtésemen. Úgy érzik, én is hasonlóan gondolkodom, mint ők, akik valósággal gyűlölik az iráni síita szekta tagjait.
Meglepődtem ezen, és próbáltam megértetni velük, hogy szunnita vagy siita, azért mindkettő muzulmán, de nem fogadták el a véleményem. A jó vadak nehézkes felfogásával, tudatlan egyszerűségével valami megbocsáthatatlan elhajlást látnak a síizmusban, míg hogy keresztény vagyok, azt olyan bocsánatos bűnnek tartják.
Ennek az elfogultságnak az oka abban keresendő, hogy a perzsák megvetik őket. Ha hinni lehet az utóbbiaknak, a szunnita buharaiak jelenléte a szent városban, Réza imán temetkező helyén, valóságos szentségtörés, egy botrány. A fanatikusok köveket hajigálnak rájuk, megtiltják, hogy közel menjenek a mecsetekhez, belépjenek a szent helyre, vagy akárcsak egy pillantást vessenek a mauzóleumra. Még a fürdőket se látogathatják, mert „bemocskolnák" őket. Mivel a síiták ugyanezt a magatartást tanúsítják a keresztények és a zsidók ellen, a buharaiak jobban szeretik az utóbbiak társaságát a perzsákénál. Hát azért fogadtak be maguk közé engem olyan könnyen, mikor érkezésem másnapján köztük kerestem menedéket. Nincs mit sajnálnom rajta.
Azóta megbújok az odúmban, ahol csak hitvány szalma zizeg alattam, és vánkos helyett a tarisznyámon nyugtatom a fejem, és a perzsa tanulásával ölöm meg az időt. Hála azoknak az előtanulmányoknak, melyeket Willockék segítségével folytattam Teheránban, elég hamar megbirkózom már ennek a nyelvjárásnak a nehézségeivel és sajátos fordulataival, mely a latinra és a görögre emlékeztet néha. Most már csaknem folyékonyán beszélem, legalábbis a köznyelvben használt szavakat. Azért ha meggondolom, nem tudom, helyes-e, hogy minden erőmet erre a nyelvre fordítom a török helyett? Vagy nem azt írtam március 1-ji levelemben a nagyenyedi kollégium tanárainak, hogy ez az utóbbi nyelv annak a titoknak a kulcsa, melyet meg szeretnék fejteni? Nem azt mondtam nekik a lehető legvilágosabban, hogy aki majd a nyomomba lép egy nap, ha lehunynám a szemem, először is törökül tanuljon meg, aztán menjen egyenesen Buharába? Hát akkor én miért nem ezt teszem? Persze most Perzsiában vagyok, és jól jön, sőt nagyon is jól jön, hogy ismerem a perzsa nyelvet. De mihelyt kilépek a birodalom határán, olyan népcsoportok közt találom magam, amelyeknek a nyelve az oszmanlival rokon. És ez nemcsak innen Nyugatra érvényes, hanem a Mennyei Hegyektől keletre is, és ha eljutok Mongóliába, ahol a magyarok bölcsőhelyének kell lennie, egy olyan néppel kerülök kapcsolatba, melynek nyelve sok közös vonást mutat a törökkel. Szóval logika és érdek egyaránt azt diktálja, hogy mihelyt lehet, kezdjem el a török-, elsősorban a keleti török nyelvjárások tanulását. Valószínűleg Buharában fogok majd hozzá, ahol a jövő telet szándékozom tölteni. Most azonban változatlan hévvel folytatom a perzsa tanulmányozását, erre mindenképp szükségem lesz, tudom, számos alkalommal.
Legfőbb aggodalmam indulásom előestéjén az a rendkívül rossz helyzet, mely a közbiztonság terén uralkodik itt. Még a városban sem érezheti magát az ember valami nagy biztonságban, de a körzetéhez tartozó területeken sokkalta ádázabb. Tevehajcsárok elbeszéléseiből tudom, hogy haramiák leselkednek mindenütt az arra menőkre a környéken, és a fosztogatások mindennaposak. Itt is, ott is háborúznak, ha nem is nagy csapatmozdulatok látványos formájában, de még sokkal álnokabb módon. Szüntelenül kószálnak a lovas bandák, állandóan úton vannak, rátámadnak az utazókra és már el is tűnnek, lehetetlenség lecsapni rájuk. Ez a vidék ugyan a perzsa sah fennhatósága alá tartozik, de az ott bolyongó türkmén törzsek mégis szabadon rabolnak. Tétovázás nélkül hurcolnak el rabszolgának minden hitetlent, akire csak rajtaütnek zsákmányra vadászva. Még aljasabb tőlük, hogy a perzsákat is eladják, annak ellenére, hogy ezek is kétségtelenül muzulmánok, mégpedig avval az ürüggyel, hogy az ilyen eretnek síiták nem lehetnek igazhívők. Figyelmeztettek rá, hogy Hératban, Hivában és Buharában olyan rabszolgapiacok is léteznek, ahol a nomádok kegyetlen túlkapásai folytán, a szerencsétlen áldozatokat úgy árulják, mint az állatokat.
Ezt a szörnyűséges helyzetet még a belháborúk is súlyosbítják, melyeket a horaszáni klánok és néptörzsek vívnak egymással. A hűbérurak még csak tetőzik az anarchiát, és gyakorlatilag már át sem tudnak haladni emiatt a karavánok.
Mindez persze nem kedvez a költségvetésemnek. Hiába élek egy félig romos karavánszeráj nyomasztó légkörében, nem sikerülhet megállítanom amúgyis kevéske pénzem rohamos fogyását. Tarsolyom nyugtalanítóan megy össze. Aranyaimnak, melyeket a Willock testvérek szeretetreméltón előlegeztek nekem, félő, hogy teljesen nyomuk vész, ahogy a napok múlnak, méghozzá anélkül, hogy közelebb kerültem volna azokhoz a füves térségekhez, ahová megfogadtam, hogy egy nap eljutok. Már több mint egy esztendeje, hogy Teheránba érkeztem, hogy még mindig Perzsiában vagyok, ahol semmi különös tennivalóm nincsen. Ha ilyen tempóban haladok, soha nem jutok el Felső-Ázsiába.

(Folytatjuk)

2017. szeptember 18., hétfő

BERNARD LE CALLOC'H: Kőrösi Csoma Sándor útinaplója (3)

Aleppo, 1820. május 18.
Kőrösi emléktábla Aleppóban

Holnap szedem a sátorfámat és elindulok Aleppóból egy Urfa felé tartó karavánnal, onnan meg Mardinba, majd Moszulba megyek. Alexandriából való rohamos távozásom óta, ahol újabb pestisjárvány hírét vettem, elég nagy utat tettem meg, de mégsem igen haladtam, legalábbis kitűzött célom felé, mert ahhoz nem mondhatnám, hogy közelebb jutottam. Ezzel a Balkán-félszigetet, a Földközi-tengert, Egyiptomot, most pedig Szíriát átszelő, hat hónapos, hol lefele, hol felfele való vándorlással különösképp sok időt vesztegettem el. Mégis olyan érzésem van, hogy valamiképp már sínen vagyok, hisz itt járok a hajdani „selyemút" nyugati végén, és épp ezt a híres-nevezetes utat rovom, melynek túlsó vége Kínába nyúlik. Nem tudom, hogy eljutok-e odáig, de nem rajtam fog múlni.
Mit számít, ha ahhoz, hogy eljussak oda, ami végül is csak a kiinduló pont számomra, számos kitérőt kell tennem, mintha már a legrövidebb út sem lenne épp elég hosszú önmagában is.
Hanyatt-homlok hagytam el Alexandriai a rendelkezésemre álló első hajóval, ha nevezhetem így azt a kis szíriai vitorlást, mely oly keservesen küszködik, hogy előrejusson, és egyáltalán nem arra készült, hogy kifusson a nyílt tengerre, hisz inkább csak parti hajózásra való, semmint arra, hogy Larnakába menjen, Ciprus szigetére, amint ezt cselekszi most. De árut kellett felvennie ott, és szembeszállt a csípős széltől űzött-hajtott vízzel is, melyen időnként végigsöpört egy hirtelen lezúduló zápor. Jobb szeretek hepehupás utakon közlekedni, semmint úgy érezni magam, mint egy dugó, melyet ide-oda dobálnak a végtelenbe futó hullámok.
Larnaka meglehetősen nyomasztó benyomást tett rám, és az ott nyüzsgő emberek még ijesztőbbet. Meglep, hogy a hajdani görögök Vénusz hajlékának vélték Ciprus szigetét. Én inkább a poklok kapuját láttam benne. Nem is nagyon bántam már, mikor arra lettem figyelmes, hogy hajónk felszedi a horgonyt, mihelyt megtelt áruval a gyomra, ami igazán nem vett sok időt igénybe, mivel csak olyan szűköcske gyomra van. És már indultunk is az ázsiai partok felé, hogy Sajdába, onnét meg Beyrutba menjünk. Libanon szépséges tájaival fogadja az érkezőt, de aki először száll partra ott, annak igencsak ósdi kép tárul a szeme elé. A kikötőket ellepi a homok, és eltorlaszolják a sziklák, melyek ártalmatlanságot színlelve azzal fenyegetnek, hogy pozdorjává törik a hajótesteket, úgyhogy a nagyobb űrtartalma hajók nem is tudnak kikötni. A nyílt tengerre kell kifutniuk, hogy lerakodják a terhüket, melyet aztán laposfenekű kis uszályok szállítanak partra. A városok úgy első ránézésre már csak árnyékai, amilyenek a föníciaiak idejében lehettek, és az erődöknek, melyeket a keresztesvitézek építettek, csak a romjai maradtak meg.
Mivel hajóm nem ment tovább, Beyrutban ki kellett szállnom, és egy darabig azt a gondolatot dédelgettem magamban, hogy szárazföldön folytatom az utam Aleppo felé, de ettől nagyon is eltanácsoltak, annyira bizonytalan az út a hegyekben. Druzok, keresztények és muzulmánok folytatnak egymással valamilyen hamu alatt parázsló háborút, mely gyakran egész banditizmussá fajul. Meg kellett volna várnom egy katonai fedezettel arrafelé haladó nagy karavánt, de végül is úgy döntöttem, hogy inkább a tengeren folytatom tovább az utam, és szerencsémre már másnap találtam egy Latakiába menő kis parti hajót.
De ez a város is nagy csalódást okozott nekem. Hol van már az a Laodicée, a hajdani Lattaquia, melyet még az ókoriak álmodtak meg. Csak egy kicsiny kikötő, de azt is ellepik a közeli emlékművek romjai, melyeket az ismételt földrengések hajítottak oda, és melyeket eszébe sem jutott senkinek, hogy elvigye onnét. A forgalom így minimális, mindössze halászbárkákra, és néhány kisebb méretű vitorlásra korlátozódik, mert egyedül ezek tudnak befutni a kikötőbe anélkül, hogy össze ne törjenek a kiálló szirteken, A város több mérfölddel beljebb fekszik, persze azt is elcsúfította a gyakori földrengés. De legalább találtam egy sáros kis sikátor kanyarulatában egy osztrák konzuli tisztviselőt, aki hasznos tanácsokkal látott el. Ez a Signore Lazzari, akiben valami levantei beütés is volt, egyébként ezen a partvonalon született, és aki, azt hiszem, soha nem mozdult egy tapodtat se innét. A vízumom láttán, melyet még Signore Champion ütött az útlevelembe, anélkül, hogy feltett volna valami indiszkrét kérdést, ő is megadta nekem a vízumot, és még abban is segített, hogy egy karavánt találjak, melynek egy nemrég ideérkezett áruszállítmányt kellett vinnie Aleppóba. Rábízott a tolmácsára, egy Fatallah Sayigh nevű katolikus szíriaira, akiről azt mesélte, hogy nemrég még Napóleon emberének egy kockázatos vállalkozásában volt a társa, egy bizonyos Lascarisnak, a sivatagi araboknál. Mindenesetre Champion is, meg ő is, lekötelezőén készségesek voltak irányomban, és az ő szeretetreméltó buzgalmuknak köszönhetően, április 7-én útra kelhettem. Még hajnal beállta előtt csatlakoztam a karavánhoz, de útitáskámat a hátamon őriztem, és beértem azzal, hogy takarékossági okból gyalog kövessem őket. Erdélyből hozott pénzem már elolvadt, mint a hó a tűző napon, minden spórolás ellenére, melyre rákényszerülök. Kérdem, meddig tudok eljutni maradék pénzemmel, mikor naivul azt képzeltem, hogy az egyenes utat követve vagy nem térve le róla, kevéske aranyam bizton elég lesz Mongóliáig. Valójában ez most a legégetőbb gondom, mert semmiképp sem tudok újabb pénzt szerezni. Most már látom, hogy helytelen volt tőlem, mikor nem fogadtam el Teleki Pál gróf anyagi segítségét, melyet utoljára átutazva Kolozsváron ajánlott fel nekem, de jó híremet féltettem. Nem akartam semmit elfogadni, mielőtt bizonyítékokkal szolgálhatok barátaimnak, hogy már jó úton járok. Csakugyan, mit csinálnék, ha vállalkozásom elbukna? Miből tudnám visszafizetni azokat a pénzeket, melyeket előlegeztek volna nekem, ha kiderülne, hogy az ablakon dobták ki? Nem vállalhattam, hogy egy nap azzal vádoljanak, hogy visszaéltem a bizalmukkal, én, akit a legtisztább szándékok vezettek. Inkább választottam a nélkülözést, sőt a nyomort, semmint hogy bemocskoljam honfitársaim szemében a nevem. Nem tudnám elviselni, hogy egy pillanatig is kételkedjenek jóhiszeműségemben. Be kell érnem a rendelkezésemre álló kevéske pénzzel, és nem szabad elfelejtenem, hogy ez egy percig sem lehet akadály célom elérésében.
Hat napba telt, míg elértük Aleppót, én a súlyos terhekkel megrakott tevék lassú, óvatos lépései nyomán ballagtam, és még szerencsénk volt, hogy nem találkoztunk fosztogatókkal, útonállókkal. Ha hinni lehet a tevehajcsároknak, meg annak, amit Lazzari és Sayigh mesélt nekem, ez egy meglehetősen kivételes eset, mivel a karavánok szüntelen jövése-menése az ország belseje és a part menti városok közt, mint Latakia és Alexandrette is, úgy vonzza a tolvajokat, akár a mágnes a vasat.
Aleppo a legnagyobb város egész Szíriában, egy ipari és kereskedelmi gócpont, amely meglepő ellentétet mutat a környező sivatagi tájakkal, melyek közepén nő ki. A legkülönfélébb selymeket készítik ott, a legegyszerűbbtől a leggazdagabbakig, valamint arany- és ezüstfonalakat is előállítanak. Az egész Kelet legnagyobb áruválasztékát halmozzák fel a karavánállomásokon s a legkülönbözőbb embertípusokkal találkozhat az arra utazó. Arabok, törökök, örmények, perzsák, zsidók és európaiak versengenek egymással ilyen vagy olyan területen. Minden templom, melyet a veleszületett bonyolultság igényével épített fel a Kelet, muftijaival, rabbijaival, püspökeivel és pátriárkáival mind-mind megtalálható. Meg se tudtam számolni őket, de feljegyeztem, hogy a görög orthodoxok négy rivális egyházra osztódnak, hogy az örmények kettővel rendelkeznek, míg a Róma függőségében álló keleti egyházak hattal. De enyhítenem kell az ítéletemet, amit hajlamos lennék erről a halom felekezetről hozni, ha meggondolom, hogy nem kevesebb, mint hat keresztény egyház van Erdélyben is. Gyakran eszembe ötlött, hogy az emberek jobb szeretnek különbözni egymástól, mint hasonlítani egymásra, és hogy jelentéktelen kis részletek miatt mély szakadékok tátonghatnak közöttük.
Érkezésemkor megkerültem dél felől a várost, hogy eljussak a keletre eső óriási tevepiacra, és ha igen kényelmetlen körülmények közt is, de biztosítsam éjjeli szállásomat abban a fertályban, melyet itt „a karavánosok külvárosá"-nak hívnak. A csomagok és ládák gyűrűjében, az éjjel-nappal folyamatosan érkező és induló karavánok lármájában, az állatok rikácsolása mellett, az ürülékek és párálló lélegzetek átható szagában, a patkányok, az egerek, az ezernyi féreg nyüzsgése közepette nem mondhatom, hogy valami kellemesen telnek napjaim. De a nincstelenség arra kényszerít, hogy itt maradjak, és ne a kapucinus atyák költséges vendégszeretetét vegyem igénybe, a Khan al Gumrukban, a város szívében. Bizonyos, hogy ott sokkal jobb körülmények közt lennék, és az erre utazó európaiak jó részével találkozhatnék, de amúgy is szenvedek miatta, hogy sokkal többet költők, mint amennyi sovány erszényemből kitelne. De hát mit számít ez a sok rossz! El kell fogadnom. Elkerülhetetlen.
Miután szállást ütöttem, bementem másnap a városba. Nagy nehezen átjutottam az azt körülvevő vastag falakon, és végigjártam a központi várerőd alatt futó sikátorokat. Szélesebbek, mint gondoltam, de mindkét oldalon több méter magas falak szegélyezik, melyeket csak néhol szakít meg egy-egy szögekkel kivert szárnyú kapu. így afféle homályos, földalatti csatornáknak tűnnek, melyek sehová nem vezetnek. Ha azt vesszük, hogy Aleppó végül is egy keleti város, el kell ismerni, hogy építészetileg nagyon is figyelemre méltó. Csaknem teljességében terméskőből épült, meglepően szép középületekkel. És ez nem csupán a mecsetekre és más imahelyekre vonatkozik, de különösképp a karavánállomásokra. így hívják ezeket a negyedeket, melyek valóságos városok a városban, és lakások, raktárak, irodák és üzletek együttesét alkotják. Itt halmozódik fel és cserél gazdát az elképzelhető mindenfajta termék egy méhektől nyüzsgő kaptár légkörében. Az arab mokkakávétól kezdve a strucctollakon, a Vörös-tengerben halászott gyöngyökön, a datolyán, a fügén, a déligyümölcsön és az ehető magvakon, mint a pisztácia, a pamutszöveten át egész a különféle selymekig mindent-mindent adnak-vesznek itt, éppúgy, mint az Európából érkező termékeket, és ezeket is legalább olyan mennyiségben és nagy választékban, mint amazokat. Meglepődve láttam, hogy a cseh üveges kristálytárgyak, a szász porcellán és a párizsi árucikkek sem hiányoznak.
Az irodalmi arab nyelvvel, mellyel még a Göttingen-i egyetemen ismerkedtem meg, itt kevesebb sikert arattam, mint a tengerparton. Az aleppóiak egy meglehetősen sajátos dialektusban beszélnek, melyet nehezen értek csak meg, de tény, hogy általában szeretetreméltó emberek, akik nagy jóindulattal segítik az erre utazót. Ők tájékoztattak arról is, hogy hol találom az osztrák főkonzult, valamint a néhány könyvtárat, ahol esetleg kutatásokba kezdhetek. De erről végül is lemondtam, jobbnak érezve, ha a lehető leggyorsabban szedem a sátorfámat. Noha Aleppo valóban egy intellektuális centrum, nem hinném, hogy elvégezhettem volna mindazt, amit Konstantinápolyban terveztem. És vannak pillanatok az életben, mikor az ember válaszút elé kerül. Ésszerűtlen volna, ha továbbra is itt időznék, annál is inkább, mivel vajmi kevés lehetőséget látok rá, hogy az irodalom területén olyan felfedezéseket tegyek, melyek választ adnak azokra a kérdésekre, melyek oly nagyon foglalkoztatnak.
Eldöntöttem hát, hogy amint tudok, útnak eredek, ezért április 20-án, egy héttel érkezésem után, felkerestem az osztrák főkonzult. Még Latakiában hallottam a nevét, Esdras de Picciotto-nak hívják, és családjának igen érdekes a története. Egy livornoi zsidó kereskedőcsalád leszármazottja, mely a múlt században telepedett itt le, Szíriában. Mivel Livorno Toszkanában fekszik, és minthogy Toszkana a Habsburg Birodalom nagyhercegsége, először toszkánai, majd osztrák alattvalónak ismerték el. Így kapott hivatali posztot Ausztria aleppói konzulátusán, melynek alkonzulja, azután konzulja, utóbb meg már főkonzulja lett, míg végül a Birodalom lovagja címet adományozták neki, és innen a nemesi elöljáró szócska a neve előtt. Ez aztán siker volt, méghozzá meglepő siker, és nemcsak üzleti, de társadalmi tekintetben is. Erről győződtem meg, mikor beléptem a konzulátus helyiségeibe, ahonnét közvetlen átjárás nyílik a lakásokba és a cég raktáraiba. Nem kétséges, hogy Picciottoék egy virágzó vállalat élén állnak, és jelentős vagyonnal rendelkeznek. Engem személyesen a konzul fogadott, aki nagy szakállt viselt és kalappal a fején ült ott. Egy tanult, kifinomult embert ismertem meg benne, aki nemcsak az olasz nyelvet tudta anyanyelvének, de az aleppói arab dialektust is, hisz Aleppóban született. Persze a határátlépőmet, azt már képtelen volt elolvasni, melyet átnyújtottam neki útlevél gyanánt. Igaz, bizalmatlanul szemlélte egy darabig, de látva két vízumomat, melyeket Champion Alexandriában, illetve Lazzari Latakiában ütött bele, végül is rászánta magát, hogy ő is odabiggyessze az aláírását. Megvallotta nekem, hogy első ízben találkozik egy Erdélyből jött székely emberrel, és hogy mostanáig még csak tudomása sem volt holmi „székely náció" létezéséről ebben a Kárpátoktól övezett Fejedelemségben. Megörültem, hogy így megnyílt előttem, mert ez bizonyossá tette, hogy sejtelme sem lehet róla, miféle külön jogszabályt erőltetett ránk Mária Terézia királynő 1762-ben. Ha tájékozva lett volna erről, nem sok kétsége marad felőle, hogy a határőrség kötelékéből szöktem meg. Mindenesetre hála neki és két kollégájának, most egy olyan úti okmány birtokában vagyok, mely egy szabályos pecsétekkel és aláírásokkal ellátott igazi útlevél benyomását kelti.
Beszélgetésünk során közöltem vele, hogy Bagdadba szándékozom eljutni, de ő lebeszélt róla, hogy a szíriai sivatagon át vezető közvetlen utat válasszam, melyet igen veszélyesnek tart a wahabbita fosztogató bandák miatt, és azt tanácsolta, hogy Urfa, Mardin és Moszul érintésével tegyek inkább egy kerülőt. Biztos, hogy ez hosszabb, de kevésbé kockázatos, és csakugyan, tapasztaltam is az előző napokban már, mikor egy Bagdadba induló karavánt kerestem, hogy egyik se megy Deir ez-zor felé. A tevehajcsárok, akiket kérdeztem, megrémült arccal adták tudtomra nehezen érthető zsargonjukban, hogy szó se lehet erről az útvonalról, mert csaknem biztos, hogy nemcsak a magukkal vitt rakományt, de még a fogukat is otthagynák, így belenyugodtam, hogy kerülőt teszek észak felé, amikor Picciotto közölte velem, hogy ez az egyedüli biztonságos útvonal. Mint kereskedő, aki mindenfele igyekszik piacot találni az árujának, ő tudja a legjobban, hogy merre érnek leginkább célba, vagyis a legkisebb kockázattal. De azért nem egyedül volt, aki óvatosságra intett az ezen a tájon rám leselkedő veszélyek ellen, és határozottan eltanácsolt tőle, hogy egyedül merészkedjek útra kelni. Bármilyen szegényes kis holmival megyek, biztos, hogy áldozatul esnék az itt is-ott is garázdálkodó haramiáknak, kiknek vakmerősége határtalan, és még a katonai fedezettel menetelő nagy karavánokra is rátámadnak. Szóval Picciotto éppúgy mint mások, meglehetősen mozgalmas napokat és éjszakákat helyezett kilátásba.
Elhagyva a főkonzulátust, melyen a Habsburgok piros-fehér lobogója lengett, abban a reményben tértem vissza a tevepiacra, hogy majd hamarosan találok egy indulófélben levő karavánt, de ez nem volt olyan egyszerű, mint képzeltem. Felvilágosítást nyertem, hogy a több ezer tevét számláló nagy karavánok csak évente négyszer mennek Bagdadba, és akkor is meghatározott időben. A többi csak kisebb utakra vállalkozik, és persze kisebb számú állattal. Igaz, ezek gyakoribbak, de nem fix napokon indulnak, csak olyankor, amikor megkívánja az üzlet, vagy egész egyszerűen, amikor annyi áru gyűlt már fel, hogy többet nem is bírnának elvinni. Négy napba telt, míg megtudtam, hogy nem indulhatok azon nyomban Urfába, és talán hetekig is itt kell, Aleppóban, rostokolnom még. Már sajnáltam, hogy nem kezdtem bele történeti kutatásaimba a régi arab művekben és leírásokban. Igaz, szert tettem egy nem akármilyen ismeretségre, mely azt hiszem, nagyon hasznos lehet még nekem. Esdras de Picciotto egy „honfitársam" létezésére hívta fel a figyelmemet, akit a Gumruk karavánállomáson érhetek el, vagyis egy másik alattvalót az Osztrák Birodalomból, egy bizonyos Pohle Ignáczot, aki cseh kristályok behozatalával foglalkozik. Persze, hogy felkerestem. Német nyelven beszéltünk egymással, mert ő cseh volt, és olyan cégeket képviselt, melyek közül a legnagyobbnak Németországban volt a székhelye. Igen nyájasan fogadott, és külön hangsúlyozta, mennyire örül, hogy egy honfitársával találkozhatott, és szíves-örömest nyújt segítséget, ha tud. Elmondtam neki, hogy Bagdadba kell mennem, mire ő tüstént írt egy ajánlólevelet ottani kereskedelmi képviselőjének, és biztosított róla, ha felkeresem és közlöm vele, hogy tőle jövök, nem fogom megbánni. így mihelyt megérkezem, őhozzá megyek el majd.
Ezután már monotonul, unalmasán telnek a napjaim. Egyszerűen ottragadtam. Semmilyen karavánra nem leltem, mely jó irányba készült volna menni. Április 20-án ütötte be a vízumot útiokmányomba Picciotto, és én még azt hittem, hogy néhány nap múlva már hírem-hamvam se marad itt, de több mint két heti téblábolás után még csak holnap kelek útra. És egyáltalán nem olyan karavánnal, amilyennel szerettem volna. Az enyém csak Urfáig megy, ami azzal a veszéllyel jár, hogy esetleg újabb hetekig vártálhatok ebben a másik városban, ha épp nincs szerencsém. De nincs más választás. Amennyiben nem indulok el holnap, akkor már igazán nem tudom, hogy mikor.

Bagdad, 1820. szeptember 4.
Bagdad, korabeli rajzon

Ma reggel szokatlan körülmények közt hagytam el Bagdadot. Új öltözetet viselek, lovon ülök, és egy olyan karaván tagja vagyok, melyet a Kelet-indiai Angol Társaság pénzel. A táskáim tele élelemmel, és az erszényem sem annyira lapos, mint amennyire tartottam tőle. De azt hiszem, érdemes töviről-hegyire elmesélni, hogy mi történt.
Urfába érkezve először is felfedeztem elég gyorsan egy kis karavánt, mellyel minden baj nélkül Mardinba mentem. Ott már török és kurd földön jártam, nem pedig arabon. Ez a táj is majdnem olyan vigasztalannak és terméketlennek látszik, mint amelyiken Bagdad felé jövet mentem át, habár a völgyekben igen szép termőföldek váltakoznak. A városokat gyümölcsösök és kertek veszik körül, melyek üde színfoltot hoznak ebbe a kő- és csupasz sziklarengetegbe. Gyorsan haladtam tovább Moszul felé, mely a Tigris folyó bal partján fekszik. Onnan meglehetősen kevés karaván indul szárazföldi úton Bagdad irányába. Inkább felrakódnak, ember, áru vegyesen, afféle kezdetleges tutajokra, melyek a normál menetidőnél akár kétszer is hosszabb ideig úsznak lefele a vízen, aszerint, hogy milyen erős a sodra. Ugyanakkor ezeken szállítható a városba a legkedvezőbb feltételekkel a tűzifa és az épületfa, melyekkel az ottlakók szükségleteit elégítik ki. Így én is velük ereszkedtem le a folyón, hogy aztán kikössünk Moszulban a kikötőt helyettesítő romos rakpartnál. Közvetlen közelünkben dolgoztak az ácsok az éppenséggel nem túl bonyolultnak mondható „tömlőtutaj" összeállításán. Egy kevés szög meg kötél kell csak ehhez az alkalmatossághoz, melyet a változó számú, felfújt tömlő tart fenn a vízen. Ezek a tömlők egyszerűen csak kifordított és igen szorosan összevarrt kecskebőrök, csapként pedig az állat egyik patája szolgál. Azt képzelem, hogy már az asszírok és kaldeusok idejében is így utazhattak. Ennek a leleményes és primitív metódusnak az igazi előnye az, hogy viszonylag biztonságos. Nappal nincs mit félni a haramiáktól, amikor a tutaj a fősodor közepén úszik. Mert éjszaka megesik, hogy néhány remek úszó lepi meg álmában őket, kilyukasztják a tömlőket, és megkaparintanak mindent, amit csak el bírnak vinni. De ez még mindig sokkal kevésbé kockázatos, mint a karavánok taposta ösvény.
Jómagam nem voltam tanúja semmilyen váratlan vagy komolyabb következményekkel járó eseménynek. Úgy rendben folyt minden. Épp csak az nem volt jó, hogy a tutaj, melyen utaztam, igen lassan csörgött lefelé, mert júliusban alacsony a vízállás, és bizony hosszúnak találtam az időt ezen az özönvíz előtti, könnyű kis járgányon, melyen egymás hegyén-hátán szorongtunk az égető napon, és ez olyan nyomasztó itt Mezopotámiában ebben az évszakban, mintha valami ólomköpenyt viselne az ember. Lehetetlen egy árnyékos zugot találni. Ilyen nincs. Egyedül a víz hat üdítőn, az frissít fel kicsit, és csillapítja a szomjúság egy pillanatra se múló kínját.
Július 21-én érkeztünk Bagdadba, akkora kánikulában, hogy még a legyek is megdöglöttek, és nyomban felkerestem Pohle Ignacz helyi megbízottját, egy bizonyos Anton Swobodát. A fallal körülvett város sikátorainak útvesztőjében végül is megleltem a házat, egy igen szép és tágas házat, és örömmel tapasztaltam, hogy szlovák származású vendéglátóm magyarul is beszél. Ez volt az első alkalom, mióta csak elhagytam Erdélyt, hogy anyanyelvemen társaloghattam. Azonnal felajánlotta a szállást, melyet annál is lelkesebben fogadtam el, mert fogalmam se volt, hol hálhatnék meg olcsón. Persze nem érte be vele, hogy fedelet ad nekem, de élelemmel is ellátott, a főzéshez faszénnel, és még gyertyával is, hogy világítani tudjak. Ezután mutatott egy helyet, ahol a naptól és a rovaroktól védve a legmelegebb órákat is kellemesen tölthetem majd el. Ezzel szemben éjszaka jobb, ha fenn alszom, mint mondta, a tetőteraszon, ahonnét mellesleg igen szép kilátás nyílik a városra alkonyatkor és napfelkeltekor.
Swoboda még igen fiatal, talán 21 vagy 22 éves lehet, aki csak mostanában indult még el a kereskedelmi pályán, de aki nagyon alkalmasnak látszik rá. Pbhle keze alatt tanult, és azt kapta feladatul, hogy terjessze ki a vállalat üzleti hálózatát, melyet most egész Irakban képvisel, egészen Baszráig. Nagy buzgalommal végzi ezt a munkát, és azt hiszem, nem kevés sikerrel. A lehető legjobb viszonyban van az itt működő két külföldi konzullal, az angollal és a franciával. Osztrák konzul az itt nincs, ami mentesít a kínos kötelezettségtől, hogy jelentkezzek nála hamis útlevelemmel. A francia jelenleg nem tartózkodik a városban, csupán az angol érhető el, akit Claudius James Richnek hívnak, és aki nemcsak a Babilonban folytatott régészeti kutatásaival vonja magára a figyelmet, de azzal is, hogy igencsak fenn hordja az orrát. Swoboda jól ismeri, és azt tanácsolta, hogy forduljak hozzá, mikor nagy röstelkedve megvallottam neki, hogy anyagi forrásaim annyira kifogyóban vannak, hogy még az sem biztos, hogy folytathatom utamat. Hozzátette, hogy amennyiben Rich elutazott volna már Kurdisztánba, amint szándékozott, az sem tragédia, mert akkor a brit rezidenciát a magántitkára vezeti, az olasz nevű Kari-Anton Bellino, egy würtembergi német férfi. Ez a Bellino egy igen tehetséges, fiatal orientalista, a bécsi Keleti Akadémia volt növendéke, aki igen jártas az ékírás nehéz olvasásában. Ha előadom neki problémáimat, biztosan eljár Rich helyett, és mindenképp nagy segítségemre lesz. Írtam hát Richnek egy hosszú levelet, elmondtam benne, ki vagyok, mit szeretnék. Kértem, hogy segítsen, ha pártfogolja a tudományt. Mivel képtelen voltam angol nyelven írni meg a levelem, hisz épp csak belekezdtem Göttingenben a tanulásába, és mivel akkor még nem tudtam, hogy az angol konzul tökéletesen beszéli a franciát is, elhatároztam, hogy latinul írok neki, ezt a nyelvet minden művelt ember ismeri manapság. Ez megtette a hatását. Bellino Swobodánál érdeklődött rólam, miféle szerzet vagyok, és mi módon segíthetne rajtam. Az eszes szlovák megragadta az alkalmat, és meggyőző szavakkal állt ki értem. Még emlékezett Magyarországra, ahová mint Bécsben tanuló diák látogatott el, és új ruhaneműket, élelmet, cipőket, meg némi pénzt is eszközölt ki részemre. így megszabadulhattam attól a komikusan ható ázsiai öltözéktől, melyet Aleppóból elindulva aggattam magamra, és európai módra öltöztem fel. Aztán helyet foglaltatott és lovat bérelt számomra a leghamarabb Teheránba induló karavánban. Engem annál is inkább meglepett ez a minden képzeletet felülmúló siker, mivel nemigen hittem benne, hogy valamit is elérek a levelemmel. Elvégre, mondtam magamnak, miért sietne az angol konzul kihúzni a pácból az osztrák császár egy alattvalóját, még akkor is, ha nagy oka volt rá, hogy vándorbotot vegyen a kezébe. Igazat szólva nagyon is azt hiszem, hogy Rich soha nem értesült azokról a jótéteményekről., melyekkel titkára útján elhalmozott. Hisz Bellino intézett mindent, jól tudta, hogy főnökét most teljes mértékben leköti Kurdisztánban folytatott kutatómunkája, és kisebb gondja is nagyobb annál, minthogy részletekbe menően érdeklődjön rólam, így aztán szabad kezet engedett neki, hogy eljárjon a nevében. Elmondhatom, hogy ez a bagdadi tartózkodás, mikor is két férfiú, Swoboda és Bellino nagylelkű vendégszeretetét élvezhettem egy időben, igencsak kedvezően alakult. Már nem érzem magam olyan csalódottnak, és nem vagyok olyan pesszimista hányatott utam sikeres befejezését illetően, mert talán szerencsém lesz, és találkozom időnként olyanokkal, mint ez a két ember is. Fohászkodom érte, hogy így legyen.
Másfél hónapot töltöttem el Bagdadban, az elképzelhető legjobb körülmények közt. A nyomasztó hőség ellenére, mely egy-kettőre úgy legyöngíti az embert, mint egy makacs láz, ki tudtam pihenni magam, és erőt tudtam gyűjteni, hogy megújulva induljak tovább Perzsia felé.

(Folytatjuk)

2017. szeptember 17., vasárnap

BERNARD LE CALLOC'H: Kőrösi Csoma Sándor útinaplója (2)


Bukarest, 1820. január 1.

Bernard le Calloc'h
De gyorsan is szalad az idő! Már öt hete, hogy elhagytam Nagyenyedet, múlt év november 24-én. Kis idővel előtte kaptam meg a városházán az oly nagyon szükséges határátlépőt, melynek hiányában csak titokban tudtam volna átlépni a határt. Nekünk székelyeknek, nem valami irigylésre méltó a sorsunk. Számunkra a katonáskodás olyan mint a jobbágy számára a röghöz kötöttség. Ha nem a papi pályához szükséges tanulmányokba kezdek, akkor én is örökkön csak a fegyvert forgathatom, mint András apám is, meg Gábor fivérem, mint minden férfi a faluban. Tanulmányok helyett én is ott őrködhettem volna a végeken, függetlenül attól, hogy mit szeretnék, függetlenül egyéni érdekeimtől. Mikor apám a nagyenyedi Bethlen kollégiumba vitt az 1799-es iskolaév kezdetén, megtörte a mindannyiunkat sújtó rontó varázst, de ellentétben avval, amit akkor hihetett szegény, nem adott olyan lehetőséget a kezembe, hogy igazán szabad ember válhasson belőlem. A hadsereg helyett most az egyházat szolgálhatom. És a kettő közt csak egy vékony válaszfal húzódik atekintetben, hogy ha az Úr szolgálatába lépek, akkor éppoly lehetetlenné válik, hogy megvalósítsam tervemet. Így miután sikerült kibújnom a katonai szolgálat alól, mentesülnöm kellett a lelkészi szolgálat alól is. Göttingenből visszatérve egymásután két felajánlott állomáshelyet utasítottam el. Mert ha elfogadom egyiket vagy másikat, az ugyanúgy megköti a kezem, akkor ugyanolyan lehetetlenné válik, hogy elinduljak Ázsiába, mintha az egyenruhát ölteném magamra.
Bonyolította a helyzetem, hogy miután nem léptem az Egyház szolgálatába, elvben én is ugyanazon törvény hatálya alá estem, mint mindenki más. Ha meg nem öltöm fel a katonaruhát, amire székely nemzetiségem kötelez, szökevénynek számítok vagy jobban mondva a behívóparancsnak nem engedelmeskedő sorkötelesnek, és ez se sokkal jobb. Szó sem lehetett már róla, hogy kellő formában kérelmet nyújtsak be a Fejedelemség illetékes hatóságához egy szabályos útlevél kiállítására. Evvel, mindennek ellenére, csak a saját ítéletem írom alá. Márpedig szabályos útlevél nélkül elképzelhetetlen, hogy be tudjak lépni Oroszországba, ebbe a rendőrállamba. Már a határon horogra akadok. Mit tehetnék mást, mint azt, hogy kijátszom a törvényeket, én, aki oly kevéssé alkalmas az effélére? De hát nincs más választásom. Ha valóban neki akarok vágni az útnak, szükségem van egy többé-kevésbé szabályosnak látszó útipapírra, míg átlépem Kelet felé Moldovába vagy Dél felé Oláhországba a határt. Majd azt az ürügyet hozom fel, hogy egy állítólag sürgős ügyet kell Bukarestben elintéznem, és haladéktalanul el kell indulnom, amihez jó egy közönséges határátlépő is. Kigondolni és cselekedni egy pillanat műve volt, ezért aztán felkerestem Császár Györgyöt, a városi titkárhelyettest Nagyenyeden, aki régóta ismer, és én diktáltam neki a szükséges indokolást, melyet be szokás írni az útiokmányba, és hamarosan végeztünk is. Zsebemben a szükséges papírral tudtam már, hogy átjutok a határon, feltéve, hogy a katonai parancsnokság beleüti a pecsétet. Nagyenyedről Nagyszebenbe mentem, és ott jelentkeztem a vezérkari irodában. Szerencsémre, az engem fogadó hivatalnok nem támasztott semmiféle nehézséget. Még arra sem vett fáradtságot, hogy ellenőrizze a valamelyest fantázia szülte adatokat, melyeket én találtam ki és mondtam tollba Császárnak. Számára a legtermészetesebb volt, hogy egy Bukarestbe utazó lelkész vissza is jön.
De mert én nem voltam lelkész, nem is jöttem onnét vissza. November 28-án kiléptem a Vörös Torony hágón át, és az őr szignálta a határátlépőmet anélkül, hogy akár egy kérdést is feltett volna nekem. Román oldalon ez csak megismétlődött. Ettől fogva már a török szultán fennhatósága alá tartozó területen járok, és nyugodtan mehetek Konstantinápolyba, nem kell törődnöm útlevéllel. Eldőlt a játszma. Nem mondhatom, hogy túl nagy örömmel mentem bele ebbe a bújócskába az osztrák birodalom civil és katonai hatóságaival, melyekről mindnyájan tudjuk, milyen szőrszálhasogatók és mennyire ragaszkodnak a formalitásokhoz, de nem lehetett elkerülni. Ezekről a napokról, mikor azért hevesebben dobogott a szívem, meglehetősen rossz emlékem maradt, mindazon siker ellenére, amit ezzel az ügyes csellel kivívtam. Mennyivel jobban szerettem volna, ha egy igazi útlevelet mutathattam volna fel az orosz határon, hisz az volt a tervem, hogy Mongóliába megyek a cári birodalmon át egész Irkutszkig.
De most már fölösleges lamentálni rajta. Kiléptem Erdélyből, Őapostoli Fensége fogdmegjei már nem érhetnek el, és ez a lényeg. Annyi baj legyen, hogy ekkora kerülőt kell tennem, hisz Oroszországba nem léphetek be, de ezt is igyekszem majd hasznosítani kutatásaimban, hogy megleljem az őshazát. Mindenekelőtt meg akarom őrizni a szabadságom, és nem azért, hogy kielégítsek vele egy közönséges szeszélyt, hanem hogy teljes mértékben a szolgálatába állítsam egy gondolatnak, melynek bűvöletében élek, és amely hozzásegít, remélem, hogy a roppant ázsiai térségek mélyén megtaláljam a magyarok bölcsőhelyét.
Úgy számítottam, hogy eltöltök egy bizonyos időt Bukarestben, mert azt reméltem, hogy ott találok majd valakit, aki megtanít törökül beszélni. De bár Oláhország is a török birodalomhoz tartozik, a janicsárok kivételével itt senki nem beszéli az oszmanli nyelvet. Így már nem volt okom rá, hogy tovább húzzam az időt ebben a városban, ahol semmi nem hívja fel magára a figyelmet, és azon tűnődtem, vajon miért nem Tirgovistét nevezték ki a fővárosuknak. Hazatérő bolgár kereskedőkkel találkoztam, és azt terveztem, hogy elkísérem őket hazájukba, ahonnét, ha ölembe hull a szerencse, eljutok Konstantinápolyba. Ha elértem egyszer a Boszporuszt, úgy szándékozom, hogy hosszabb időt töltök el majd ott abban a városban, és kutatásokat folytatok a könyvtárakban. A török nyelv segítségével, melyet ugyan vajmi kevéssé ismerek, vagy inkább az arabéval, mert ezt elég jól megtanultam Göttingenben Tychsen és Eichhorn professzor uraknál, szeretnék régi történetekre bukkanni, melyekben a magyarokról esik szó, mikor ezek még nomád életmódot folytattak a mai Oroszország déli részén, közvetlenül az Azovi-tengernél. Úgy értesültem, minden lehetőség megvan rá, hogy rábukkanok ilyen részletekre, és gazdagíthatom ismereteimet ezekről a homályba vesző időszakokról, melyek időben megelőzték Árpád vezér és a hét törzs érkezését a Kárpát-medencébe.

Egyiptom, Alexandria, 1820. március 17.

Alexandria, utcarészlet
Minden számításom keresztülhúzta a sors. Én, aki néhány hónapot kívántam maradni Konstantinápolyban, két hete már, hogy Egyiptomban vagyok. A bolgár karavánokkal nem sok időt vett igénybe az utazás, és mondhatom, minden akadály nélkül zajlott le. Ez volt a helyzet csaknem egész Drinápolyig, amikor is megtudtam, hogy nemcsak Konstantinápolyban és környékén, de egész Anatóliában pestisjárvány dühöng. Úgy hírlett, hogy bátor emberek mégis bemerészkednek a városba, ahol se karantén, sem pedig egészségügyi kordon nincsen, és még csak ilyen vagy olyan óvintézkedést sem hoztak. Hát én nem vagyok ennyire bátor, ez már a vakmerőséggel lenne határos. És mivel nem avval a szándékkal jöttem, hogy itt halok majd meg a Boszporusz partján, jobbnak láttam, ha letérek erről az útról az Egei-tenger északi partja felé, mint legtöbb útitársam is, és egyszeribe Énosz kisvárosban találtam magam, ahová valójában nem is akartam menni, a Hébre torkolatánál, melyet a bolgárok Marica folyónak hívnak. Mi a csudát csináljak ezen a helyen, mely egyáltalán nem esett az utamba, hacsak nem azt, hogy szedem a sátorfámat és megyek innét! De milyen irányba, ha egész Anatólia meg van fertőzve? Valami hitvány kis hajóra szálltam, melynek összeácsolásában a görögök a nagy mesterek, és Egyiptomba mentem vele, kicsit úgy, mintha egy ismeretlen úticél felé hajóznék. Semmi dolgom nincs Egyiptomban, mely szintén nem esik az utamba, de azt gondoltam, hogy ott biztos találok majd olyan arab földrajzkönyveket és útleírásokat, melyeket már a török fővárosban szerettem volna elolvasni.
Átszelni teljes szélességben a Földközi-tenger keleti részét, az Égei-tenger szigetcsoportja közt ebben a téli időszakban, nem az a szórakoztató utazás, mint azt méltán képzelhetné az ember. Igen éles hideg volt, szüntelenül fújt a szél, gyakran viharos esők verték a fedélzetet, és én, aki nem vagyok szokva egy ilyen himbálózó járműhöz, sokat szenvedtem ezen a könnyű kis hajón, mely ugyancsak bukdácsolva közlekedik a vízen. Nem kevesebb mint huszonegy napba telt, míg megtettük észak-déli irányban az utat, ezt is szélben, mely inkább dobálta, semmint előre vitte volna hajónkat, és amely többször is azzal fenyegetett, hogy széttépi a vitorlákat.
Nem sajnáltam már, mikor február 18-án partra szálltam az alexandriai révkikötőben, miközben erősen töprengtem, hogy mit keresek itt. Szerencsére ebben a városban, mely régi fényét nagymértékben elvesztette már, európai telepesek is laktak. Ezek csaknem mind egy helyen élnek, melyet az egyiptomiak „frank negyed"-nek hívnak, mert ez a szó jelenti az araboknál az európait. Egyik fő utcáján véges-végig iparosok fabódéi és kereskedők butikjai állnak. Én egy Schaeffer nevű tiroli kovácsnál szálltam meg, aki úgy tekintett, mint egyfajta honfitársat, hisz mindketten II. Ferenc osztrák császár alattvalói vagyunk, és igen szeretetreméltón ajánlotta fel, hogy befogad magához. Siralmas állapotom, ahogy kinéztem ez a viszontagságos tengeri kaland után, nyilván közrejátszott benne, hogy ilyen megindultság fogta el irántam. Mindenesetre ez a nagylelkű és szívélyes vendéglátás biztos sokban hozzájárult, hogy visszanyertem lelki egyensúlyomat. Most itt vártálok hát tétlenül ebben a városban, mely tengernyi homokjával és romjaival olyan benyomást kelt bennem, mintha a világ végére pottyantam volna. Valaha én egy olyan Alexandriáról álmodoztam képzeletben, amilyen a Lagidák, a görög-egyiptomi dinasztia és a Ptolemaiszok idejében volt, de csak egy nagy, tunya falut találtam, mely éppannyira nyüzsgött a patkányoktól és férgektől, mint szamaraktól és tevéktől, és amelynek egyetlen dinamikus negyede az európai körzet. Csaknem annyi görög és olasz él itt, mint török és arab, és nem is nagyon lepődtem meg, amikor megtudtam, hogy Champion úr, az osztrák konzul, francia neve ellenére trieszti ember. A pecsét, melyet lelkiismerete megnyugtatására benyomott a határátlépőmbe (mert úgy tűnik, ezt nézte útlevélnek, hisz el sem tudta olvasni a kizárólag magyar nyelven írt okmányt), az is olasz szövegű volt.
Abban reménykedtem, hogy majd találok itt egy könyvtárat, ahol kutatásokba kezdhetek, de azt kellett tapasztalnom, hogy Alexandria a szellemi munka terén is teljesen hanyatlóban van. Azt tanácsolta valaki, hogy menjek Kairóba, amit mihelyt alkalmam nyílik rá, rögvest meg is teszek, ha nem kapom hírül, hogy a Konstantinápolyban dühöngő pestisjárvány már Egyiptomba is elért, tízezrével számlálják a halottakat, és a lehető leghamarabb másfelé kell hajóznom. Az itt dolgozó számos olasz orvos, akik inkább afféle kuruzslónak tűntek nekem, elsőnek iszkolt el innen, ahelyett hogy megkísérelt volna gátat vetni ennek a rettenetes vésznek. Nyilvánvaló, itt már semmi remény.
A kikötőbe sietek, hogy meggyőződjek róla, milyen lehetőségeim vannak, hogy elhagyhassam ezt az életveszélyes földdarabot, ahol mostanáig igencsak kedvezett nekem a szerencse, és élvezhettem Schaeffer úr szíves vendégszeretetét. Igaz, ami a régi arab irodalom tanulmányozását illeti, az megint csak halasztódik.

(Folytatjuk)